Szolnok Megyei Néplap, 1967. november (18. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-07 / 264. szám
1967. november 7. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 15 MINDIG IRIGYELTEM A SASOKAT... számikor kiterjesztett szárnyakkal méltóságteljes nyugalommal körözni láttam őket. Én az ember, a természet ura olyankor eltörpültem mellettük. Sokkal többet láttak néha, mint én és másképp látták, mint én. A város «teáit Járva csak a hivatalokat, m házakat, az embereket, a Jármüveket, vagy a villanyfényt látom. De nem látom A VÁROST. Erre akkor jöttem rá, mikor egy vitorlázógép pilótafülkéjében a sasok régiójába jutottam. Először nem láttam semmit. Szemem ide-oda ugrált az alattam térképszerűen elterülő város különböző pontjain. Kereste a jól ismert épületeket. az utcákat, amelyek innen a magasból valószinütlenül aprók, szinte mese- szerüek. Látod — zúgja a szél — azokat a szürkés-fekete vonalakat, azokat a távolba futó vaskígyókat? Ugye olyanok, mint a pókháló finom szálai. Kár, hogy nem pirosak, akkor szívből kifutó ereknek gondolná az ember. Nem, nem erek, de legalább olyan fontosak. Ezeken az ereken vér helyett liszt, cukor, zsír, hús, gyümölcs és zöldség fut. Ott, abban a hosz- szú vonatban, amelyik most érkezik Kelet felől. És most figyelj csak előre! A Ságvári körút fölött suhanunk. De sokat vitatkoztak, veszekedtek, hogyan építsék, melyik épület hova kerüljön. Most már jól esik látni az enyhe ívben hajló utat. Látod, milyen szép a Tabán is? így együtt a kórházzal és a Vöröicsillag úti lakónegyeddel. Egy szempillantás alatt különbséget tehetsz a modem épülettömb és a Zagyva-parti rozzant házak vászonra illő kontrasztja között. Szép a város, szép a folyó ahogyan elkígyózik mellette, szép a szandai rét hatalmas gyepszőnyege, a Holt-Tisza-parti gyümölcsöskertek. Talán az egészben az a legszebb, hogy innen felülről nem látni a csákányok felszaggatta úttesteket, a sártengerben álló új lakóházakat. És innen felülről ezt is meg lehet bocsátani. Mert lenn a Földön csak a Te házadat, a Te utcádat látod. De innen felülről magát a VÁROST, amely egyre szépül. És örvendetesen nő, mint az újszülött csecsemő. Elődjeid ezelőtt tizenöt évvel még szántóföldek fölött repültek el, de Te már az épületelemgyárat, az új rendező pályaudvart és a MÁV-kórházat láthatod. Van ebben a magasságban valami megnyugtató. Talán ezért is köröznek a sasok oly nyugodtan. — tóth — Az arany kovácsa Megállók a hatalmas Skoda esztergánál. Int, hogy mindjárt lejön. Még néhány szét vált a társaival arról, hogyan haladjanak tovább a szereléssel. Óvatosan lemászik a gépről, s barátságosan a kezét nyújtja. — Ráér? — Hát — sokatmondóain a Skodára pillant —, egy kicsit. De mire? — Beszélgetnünk kellene. — Miért éppen velem? — írni szeretnék magáról. Magukat, újságírókat úgy vélem, csak a különleges, érdekes emberek érdeklik. Én nem vagyok az, — Ami azt illeti... Nem hagyta befejezni. — Gyerünk ki a levegőre. Szótlanul elindulunk. Az Aprítógépgyár közömbös, ócska vasas udvarának személytelen világa a beszélgetésünk színtere. — Mióta vezeti a brigádot? — öt éve választottak meg. De miért éppen engem, azt nem tudom. Féltem is, hogy majd csalódnak. Szakmailag mindenki jobb volt nálam. Melósok között pedig csak a tudás ad rangot, tekintélyt. Ügy éreztem, egy szavam se lehet majd, hiszen jogosan, könnyen letorkolhatnak. — Előfordult? — Nem Segítettek, ahogyan csak tudtak, hiszen inaskoromtól ismertek. Jól megvoltunk egymással. Nem játszottam a főnököt, inkább azon igyekeztem, hogy a közös érdek vezessen, ne én. Egyszóval az egymás iránti felelősségérzet, a cél tisztelete legyen a parancsnok. Nem tudom, jól érti-e? Remélem. — Akkoriban ösztönösen törekedtem erre, és ma már élvemmé vált, hogy a brigádnak nem „igazgató” kell. — Valakinek dudásnak is kell lenni. — Akinek a szavára hallgatnak7 — Néha a „parancs” is indokolt. — Ne nyergeljük meg a szavakat. Az én embereimnek nem volna ínyére a parancsolgatás. Főnök akad elég a nyárban. — Mi hát a brigádvezető? — Szerelő, politikus, agitátor. — Kommunista? — Igen Sajátos elmélete van. Politikus? Tűnődöm. Tulajdonképpen nem a megfogalmazás a lényeg. A munkastílus már inkább. A kollektív döntés híve. A gyakorlat őt Igazolja. A Petőfi brigád neve márka a gyárban. Az arany plakett várományosai mert nyolcadik íve őrzik a szocialista címet. — Mindenkinek tudni kéü, miért dolgozik. Csak akkor ad többet. Emlékszem, valamikor gyűjtöttük a mozijegyet, mert csak így hitték el, hogy művelődünk. Közös mozibajárás?! Tudja mennyit kellett őket győzködni, míg belementek. — És ma? — Kidobnának a műhelyből. — Szóval már nevetséges lenne? — Igen. De akkoriban talán az volt a helyes. Rákaptunk a mozira, a színházra, kirándulásra. Jó kedvtelés lett. Elsőként a gyárban a bronz helyett műanyag perselyeket alkalmaztak, négyszázezer forintot takarítottak meg nyolc év alatt A brigád az idén egész évre való vállalását november hetedikére teljesítette. Az ilyesmire is „rákaptak"... — Mire a legbüszkébb? — Az arany plakettre, leszek. — A keresetük hogyan alakult? — Ha jól emlékszem, öt éve 7.50 volt az átlag órabérünk, most kilenc fölött van. Több mint háromszáz forinttal viszünk többet haza. Higgye el, béremelést sosem kért egyikünk sem. Nem vagyunk kilincselő fajták. De úgy dolgozunk, hogy érdemünk szerint fizessék is meg, ami jár. Azt akarjuk, hogy ne lehessen csak úgy elmenni mellettünk. Igen. hogy kitűnjünk, de a munkával. — Mindig többessrámban beszél, mintha maga nem is lenne. — Nehéz négy esztendő áll mögöttem. A gépipari technikumot júniusban végezte el. A családi* házát három esztendőn át építette. Beköltöztek, berendezkedtek. A felesége a Csemege élelmiszerüzletben dolgozik. Százezer forintot kapartak ösz- sze a házra, öt év alatt. Ruházkodásra, szórakozásra nemigen futotta. Még arra sem, hogy üdülni menjenek. Majd a jövő nyáron, a Balatonnál pihennek, ha sikerül beutalót szerezniük. óhatatlan, újra meg újra a brigádra terelte a szót. Elmondta, ezerkétszáz munkaórát takarítottak meg az idén. Szervezésen múlik minden és akaraterőn. — Specializálódtak. — Ketten hántolnak, ketten csak szerelnek... ki milyen részmunkában a legügyesebb, azt csinálja. Baranyi János egyben a pártbizalmijuk is. Egyik társukat mtmkásőmek ajánlották, aki nem párttag, majd azzá neveli a munkásőrség és ők. A brigádvezető politikus ember, agitátor. Ezt vallotta magáról. — Még mindig Írni akar rólam? — kérdezte váratlan uL Visszasétálunk a Skodához. A többiek feajánkodva néztek le a magasból. Az egyik munkás felénk bökött a villáskulccsal. — Jancsi, felvitorlázhatnál már a gépre, hálíöd-e! Ha sokáig sétálsz, még megfázol. — Látja — nyújtotta a kezét — úgy beszélnek velem. mintha az inasuk lennék. Ügy. Olyan szeretettel. Fábián Péter MŰTÉT A SZOLNOKI MÁV KÓRHÁZBAN — (Foto: Nagy Zsolt) Eladó az új asszeny Az őszi nap sárga-veresbe mártja a 100 éves tiszaföldvári tölgyfa lombját. Buszok kerülnek a tölgyfa tövébe. Lányok, asszonyok, bejáró, cipőgyári, martfűi utasok, szállnak le a földre. Egyet fordulnak a hervadó rózsakertben, ahol Kossuth Lajos karddal kezében, számolja a vonuló sokadalmat. Most valahol muzsika szól: Tamtam, csindaratta. bumm... A lakodalmas nép jő-meav Kurjantanak a vőfélyek. A koszorús lányok rózsaszínben tipegnek. Eov kicsit ilauetlenül. mert nem szokták az estélyi ruhát, inkább a miniszoknyát. Egy-kettő, tíz lakodalom támad. Elől meg tíz menyasszony hosszú fehérben, piros-pozsgás kedvében. Jönnek-jönnek Szüret után esküdnek. Parasztok, cipőgyári munkásnők. Piros borral, fonott kaláccsal... Tam-tam. csindaratta. bumm... Odakint raavoa a sok fazék, Piros a pecsenye. Most került nyársra eav kövér kecseae. Lesz csikó nyerítés. Apró salátával, Rántott kocsi zörgés. Párolt káposztával. Vékony cinege *zó. Túrós dereiével. Macska nvavíkolás. Cukrozott gyömbérrel. Pecsenye és tea. Nagy te' 'nek foka. Hetvenhét esztendős Keréknek az ama. Tavalyi cíaánynak Töltött sóhajtása. Hely de finom lesz. Akárki meglássa Ezután hozom méa. Majd a többit. Aki nem győzi megvárni. Eave meg n semmit. Az sem könnyű eledel. jai annak, aki abból sokat lenyel. Aki mohón kapja: megfekszi az ágyat Kívánok hát hozzá: Nagyon jő étvágyat. — így szaval Bencsik Mihály, a hires földvári vőfélu. Sátorba ülünk. Eav döngölt hátú nyurga legény flntorgatia az orrát: — Húst ide. kacsát, libát tvúkot. pulykát, mert nem szeretem a birkát. — Birka testet ide, hadd temessem alá — mondá Oláh. a földvári kéményseprő, a másik szomszédom. Százhúsz ember temeti a birkát. s élteti az új várt. — Kósa Irén volt a menyasszony, aki a cipőgyárban, a 37-es fűződében dolgozott eddia tisztességben, mondá Nagy Vince, a szemközti traktoros. Traktoros a vőlegény apja is... Aztán a kéményseprő szövi-fonja tovább a krónikát: a birkát Szegedi Ferenc főzte, aki 16 esztendeje dolgozik már a martfűi cipőgyárban. Nem is akárhogyan. Nem u akár milyet. Nem zsírosat, nem soványát, puhát, zamatosat. Olyat, hogy méa a döngölt hátú leaény is nyalogatja utána a száját. Tam-tam. csindaratta, bumm... ■ér Az örömanya is civőavárl munkásnő. A szabászaton dolgozik. Most a hajdan volt időre emlékezik. — Én 30 éve mentem férjhez, egy szoba festett bútor volt a hozományom. Most a lányom n maaa keresetéből vett rekamiét. modern szoba-konyha bútort, három ágyhuzatot. négy várnát két. dunyhát, két kispárnát, néau lepedőt. 12 törülközőt, két paplant és temérdek edényt pedia ajándékba kapott. De nászajándékba nem hoztak neki hat csillárt, mint az eav- szen aarönómusnak... Tam-tam. csindaratta. bumm.« Az öregek magyarnótát rendelnek, a leninisták, vagyis a tiszaföldvári tsz-taaok. A koszorús lányok, mea a falu széli kőházba, vagyis Lengyel József tsz-traktoros a házigazda ott. honába menekülnek. Nem is a szüzeket rontó ellenség elől. de szabadulnak szegények a kényelmetlen estélyi ruhától. Nem is való az sátorba. a gyepből font mezei pallóra A zöld gyepen könnyebben forognak a rövidebb szoknyában. Az öregek az úi bort. a legények a cipőgyári lányokat dicsérik. Holdviláaos az éjszaka. Most messzire nyúl a viasia. Innen, a Vásártértől Tiszaföldvár másik széléig. Tíz udvaron, tíz sátorban táncolnak hajnalig. De előbb méa éjfélkor a cipöovári. s a mezei munkásnők új asszonyként avattatnak fel. vagyis szól a duda. i kiált a násznép: — Eladó az újasszonv! Tam-tam. csindaratta. bumm... Balázs Árpád
