Szolnok Megyei Néplap, 1967. november (18. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-26 / 280. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1967. november 26. K is Ignácz világa az égbe- kapaszkodó házak műmárvány faiától a vízparti kőrakásig ért. Hétszázhúsz lépés, tizenegy perc komótosan, nyolc sietve. .. Negyven éve már, hogy csak az odvas vadgesztenyefáik fehér virágerdeje, majd az őszi levélzize- gés emlékeztette Kis Ignáczot, hogy megint vénebb egy évvel. A fasor oldalán virágágyak voltak, érezte az illatukat, ezekíöl meg azt tudta meg, hogy mikor téved a naptár; mert a természet sosem tévedhet, csak az ember. Arra hallgatott, amit az aprócska színcsodák súgtak neki virágnyelvükkel, másra semmire! Csak hétszázhúsz lépés volt már Kis Ignácz élete. A parkot úgy körülfogta a kőrengeteg, hogy csak fogyott, zsugorodott, ahogy a gazdája. Amikor újból és megint elloptak egy háznyi telket a hétszázhúsz lépéses világóból, egyenként búcsúzott el mindentől. Megsimogatta a vadgesztenyefák törzsét, a szerelmesbújtató galagonyabokrckat, a nehéz fürtű orgonákat, — és többé feléjük sem nézett. Messziről elkerülte a parkrészt, amikor jöttek a motorosfűrészek, meg a talaj gva luk. Csak a régi fák, és bokrok fájtak neki, mert új barátságot már régen nem kötött, úgy volt TISZAI LAJOSt vele, minél többet szeret a világból. annál rosszabbul jár, annál többtől kell majd egyszer elbúcsúznia, — minek az embernek még több szomorúságot a nyakába venni?! Mindent ismert az öreg park hétszázhúsz lépéses világából, minden lépésnél tudta, hogy hová ér a talpa, mit foghatna meg a keze. Semmihez sem nyúlt soha, hagyta a természetet a maga rendjén élni, mert magányos hat- vankilenc évétől kapott valamicske bölcsességet. Nem sokat, csak annyit, hogy megértse az öreg park törvényeit, meghallja a virágok, a füvek, a fák muzsikáját és ebben örömét lelje. Egyszer, valamikor, nagyon esett az eső, s beállt a színház kapuja alá. Ott hallott olyasmi zenét, amilyen az öreg park muzsikája. A sárga és a piros kardvirágok. a kürtök, a trombiták voltak, a lila hortenziák a hegedűk hangjai, a cserjék fehér bóbitái a hárfák mély remegése, az érett vad- gesztenvék hullása pedig a dobok puffanása... Éjszakánként is mindig odafigyelt erre a muzsikára, mert a háza a park közepén liliputiskodik. Harminc valahány évvel ezelőtt nagyon lopták a rózsákat, akkor költözött oda. Azóta ott van. a város urai hagyják, megszokták. Egy embernek jó az a kis ház, télen a füst sem árt a fáknak, s úgysincs nagyon hová mennie! Így maradt, megférve önmagával, a világgal. Sosem akart senkihez sem tartozni, úgy gondolta, aki egyedül él, annak kevéssel kell törődnie, annak tán kisebb a baja is. Csak a betegség ne kínozza, ne kelljen senkihez se folyamodnia. hogy víz kerüljön a bögréiébe! Nem panaszkodhatott, még jól bírta magát, meglátta, ha valaki papírt dobott el, fel szúrta a botjára, nem is dobogott érte. mert az a dolgok rendie. hogy mindenki végezze el a magáét. A tél mindig kicsit szomorú volt, de azok is elmúltak azért, sorban egvmás után; fát kellett aprítani, havat söpörni, az utat salakozni. Amíg csinál az ember valamit, addig ne panaszkodjon, — mondogatta magában és várta a tavaszt, mert olyankor, amikor ásót, gereblvét vehetett a kezébe, még többetérőnek érezte magát A tavasz mindig megjött. A mostani is. Nehéz illatot lehelt a föld. amikor az öreg park mellett felépült az új iskola. A gyerekek ettől kezdve a parkon keresztül jártak az iskolába. Először csak ketten, hárman jöttek. aztán csapatosan. Kiabáltak, rugdosták a kavicsokat, bele-bele- szakítottak a sövénybe, dobálták a táskájukat, meghemperegtek a füvön. A gesztenyefák alól figyelte őket, egyre rémültebben, elkeseredettebben, majd összehadakozott velük. Hiába, amikor a drótpálcikájával feléjük csavarászott, a gyerekek elszaladtak... Telt az idő, Kis Ignácz már öt-hat perc alatt körbejárta a világát ha az orgonabokor, egy fa, vagy a szép sima pázsit került veszélybe. Ügy féltette a parkját, hogy soha ennyire senkit, semmit! Eddig teljes egészében az övé volt, most meg az istenverte kölykök tanyája. Egy pulykatojás arcú gyerekkel volt különösen sok baja. Maga volt a sátán! Letépte a sárga kardvirág fürtöket, belehempergett a lágyhangú hortenzia hegedűk közé, széttaposta a gesztenyedobokat, elcsúzlizta a madarakat... Kis Ignácz kora reggel már lesben állt, s lassan a mindennapjaiba került, hogy kikiabálja a gyerekeket a gonoszkodásból. Déltájt hazamentek, akkor megpihenhetett volna, de jöttek a délutánosok, kezdc ött minden élőiről. A pulykatojás letörte a mogyorócserjét, egy szőke cigarettás pimasz meg a bicskáját dobálta a legszebb gesztenyefába, egy harmadik meg telizúdította kaviccsal a kismedencét, amelyikben a teknősök voltak. Akarta, vagy nem akarta, a gyerekekhez kellett igazítania napjait Keserűséggel, méreggel, de állta! Nagyon szégyell te volna magát, ha csak egy pillanatra is legyűri a fáradtsága. Nem hagyhatott cserben egy fűszálat sem, mert azért élt eddig, hogy vigyázzon rájuk... A park közben kopott, csú- nyult, hiába felejtette el Kis Ignácz már régen, hogy milyen az a komótos hétszázhúsz lépés. Estére mindig nagyon elcsigázód'ott, azon kellett győzködnie magát, hogy holnapra is legyen ereje. Lesoványodott delente félt elmenni ebédelni, mert mi minden pusztítást végezhetnének addig ezek a sáskák! Esténként főzögetett inkább egy kis öregtarhonyát olcsóbb valamiket A keserűség akkor csurrant ki belőle, amikor egy késő márciusi délelőttön megjelent a parkban vagy húsz gyerek. Rámentek a fűre, felmásztak a fákra, széttördelték a cserjéket, kutattak, kerestek! Kis Ignáczot olyan gyomorremegés fogta el, amilyet életében még sosem érzett. Egyszerre húsz gyerekkel szemben tehetetlen, jól tudta. Csak állt megkövültén, a kölykök meg feltúrták a parkot Kiabált, rekedtre kiabálta magat de hiába, — majd végre az egyiknek elkapta a kabátja szélét A gyerek sírásra hajlott leginkább, de azért elmondta, hogy ő nem oka semminek, mindegyikőjüknek tíz bogarat kell gyűjteni spirituszba. Kis Ignácz megszédült. Mi lesz, ha az a sokszáz gyerek, mind ebben a parkban akar bogarat fogni?! De mire való lenne azt a rengeteg ártatlan bogarat spirituszba tenni, elpusztítani? Az iskolások kutattak tovább, Kis Ignáczot meg irtózatos mérge bevitte a tanárokhoz. Megtudta, hegy a gyerek nem hazudott Tényleg kell a bogár! Tíz bogár, a gyűjteménybe... Nem értette. Az iskola kéri a gyerekektől, hogy tanuljanak meg ölni, hogy végignézzék az apró jószágok haláltusáját a spirituszban? Aznap nem evett semmit, rótta a parkját nézte maradt-e valamennyi azokból az ártatlan jószágokból? Másnap újra kezdődött a vesz- szűfutása, végig talpon kellett lennie és ez így ment hónapokig, mindig, minduntalan. Megérezte, hogy már nem »sokáig bírja, könnyítést keresett. Megfigyelte, hogy melyik irányból jön a legtöbb gyerek, hány óra, perc, körül, s előtte mindig kényei mesen odaballagott, hogy ne akkor kelljen szaladnia, amikor már a rosszban vannak. Azt is megtanulta, hogy amikor a kisebb fiúk jönnek, akkor a teknősökre kell jobban vigyáznia, ha meg a lányok, akkor az orgonát, meg a rózsaligetet kell jobban féltenie. A pulykatojás gyerek szokásait is megismerte lassan, mindig oda- állt, ahhoz a fához, amelyiken a legtöbb madár fészkelt. Messziről hiába csuzlizott a kölyök, nem tett kárt! Kiravaszkodta, hogy ha néha-néha megmutatja a kislányuknak az újszülött teknősöket, akkor két-három napig azok rákiabálnak a fiúkra, ha vadulnak, — és ez sokat segít neki, tudja hova kell mennie, hol a baj! Amikorra vége felé járt a tanév, már igencsak minden gyereket ismert Az a szerencsém, hogy megtudtam, melyikben mi lakik — morfondírozott, így jobban féken tudom tartani őket. Megérte a fáradtságot a spekuláció, kevesebb kár éri a parkot.. Egy nap bezárt az iskola, szétszéledtek a gyerekek, a pulykatojás még lelőtt egy cinkét, aztán másnap semmi... Olyan csend volt, hogy a szomszéd házakból odahallatszott az írógépek zaja. Nyolcszor-tízs/er körbejárta a hétszázhúsz lépést, ugyanúgy elfáradt, mint máskor. Délben megint elment meleg éteU enni, de nem vette be a gyomra. Ebédre már hónaitok óta sosem evett egv falatot sem, elszokott tőle. A délutánja is éppenhogv eltelt, a másnap, a harmadnap ugyanígy, sűrűn eszébe jutott a pulykatojás, meg a többi, aztán amikorra másodjára virágoztak a petúniák, megint komótosabbak lettek a lépései. Az öreg park szimfonikusai ezen a nyáron is muzsikáltak, a tücskök is megszaporodtak úira, a szerelmes párokkal is lehetett egy-két szót váltani, ha mást nem, annyit, hogy tőlem nyugodtan. .. Vizsgál gáttá a bokrokat, a virágé sva kát, a fákat. Szép volt minden. Megvédtelek benneteket, mondogatta a teknősöknek, a nemes szegfűknek, a rózsáknak, s mindről eszébe jutott valamelyik... Ezt az törte le, a másik meg ott gazemberkedet!.. ősszel megjöttek a gverekek. A pulykatojás maga volt a pokol, a szőke cigarettás meg talán még azon is túltett.. Minden elpusztul, elpusztul, kesergett. Szaladgálhatott utánuk kinevették, kicsúfolták, azt csináltak, amit akartak. Szép. hosszú ősz volt pedig, nem akart vége szakadni a nyárnak. A gyerekek egész nap a parkban haneúroztak, felváltva. délelőtt, délután. Eggvel, kettővel szót értett de a többséggel nem bírt Ment ahogy a lába bírta, kiabált, fenyegetőzött, a pulvkatoiásék meg vissza-vissza szóltak, amikor arra érdemesítették, hogy mit idegeskedik a bácsika! Egy délután — a felső parkban vigyázott előtte — holtan találta a kis teknősöket. Mellettük egy csúzli. ahogy a tettes zsebéből kiesett A pulvkatoiás! — kiáltott fel és a kis teknősök értelmetlen halála egv pillanat alatt elűzte be nem vallott szeretetét.. Rohant, ahogv csak tudott, be az iskolába, az igazgatóhoz. Kiöntötte szíve minden keserűségét, hadart, hadart. elmondta az öreg park sok-sok fájdalmát, a kiirt-virágok. a .cserle-erdők, a ciripelők, a teknősök halálát mindent pontosan elmondott, élete egész szerencsétlenségét A fiatal igazgató később úgy mesélte, hogy embert nem látott még annyira sími, ahogy akkor az öreg csőszt A gyerekek szigorú büntetést kaptak, arra az évre kitiltották őket a parkból, ki kellett nekik kerülni Kis Ignácz hétszázhúsz lépéses birodalmát A csend körül kapta, ahogy a parkot a rideg házak. Jött, ment, szaladgált, maga sem tudta miért? Semmi dolga nem volt, a gyerekek messziről mutogatták neki a szamárfüleket, de egy sem mert bejönni a parkba. Elmentek a madarak, lenyugodott a fűben a ciripelés, a föld felé hajlottak a kardvirágok, olyan fonyadtsárga volt minden, mint az öreg csősz bőre. Hiába kopogtak le a fákról a yadgesztenvék, senki se lépett rájuk. Kis Tgnáczon kívül egy teremtett lélek se rótta az öreg park útjait Ha nem látnak, hátha bejönnek, spekulált magában, s delente elbújt a bokrok közé, tízszer, húszszor csinálta, de semmire se ment. A pulykatoiás és társai be-bepislog- tak a parkba, aztán nagy indiánordítással elszaladtak. Senkihez se kellett egy szót sem szólni, nem volt többé, kikkel veszekedni... A kopasz fák, a hervadt virágok, a csontváz cserjék hallgattak, mintha valamiért dacosak lettek volna. Kis Ignácz naponta hússzor, százszor végigfcolvongta a parkot, egy-egy padra leült tépelődni • hogyan lesz jövőre, ha megint jönnek a gyerekek... Hétszázhúsz lépés ENlütLÖ LÁNYOK — (Mohácsi Regős Ferenc) Papp Lászlót A nagykorúság küszöbén A gyermekkor repülve tűnt a múltba Dús fürtök omlanak nagykorú homlokunkra. Most kezdjük ízlelni a munkát nem tudjuk mi az edfáradni, még Friss robaj, szép tenniakarás dobogtatja mindnyájunk szívét Idegen tölürik minden ami régi, avultság, értelmetlen álom. Szeretnénk új ütemre lépni, változtatni a vén világon. Jó tudni azt, hogy holnaptól szavunk csengése más, hogy felnőttek leszünk, országos gondok, jogok asztalánál apáinkkal együtt ülhetünk. Még nem csalódtunk. — Csalódni nem szeretnénk — Gazdag mezők, szorgalmas üzemek nevelnek minket; modern szelek, értelmes, tiszta erdők kérges kezű munkásemberek. Jókedvű sapkánk homlokunkba húzzuk. Zsenge vállú, bátor, új csapat, elindulunk, kezűnkben kalapáccsal. Bizakodó égboltok alatt Hunyadi István s Hő alatt fenyők Tűlevelei mozdulatlanok a téli zöld kristály-batyut cipel. ' Szelek sulykolták, csontujjú fagyok, hajlik, pendíti az ág, eggyé lesz terhivel. A hókristály hideg, mégis kápráztató a mártana, a furcsa arabeszkek. Gyúlt képzelet tervelte: légy fehyő, te, hó és rajzolt sokszöget, szirmot és keresztet. Kristály-batyui dobott szeszélyből vállainkra. Éter-küldötte játék, s alig viselni ell Opálos tükrein a másunk nézne vissza s nem a létezőt mutatja, csak ezzel egy-ikert. Gyökér-szívünkkel mégis ideforrtunk a nehéz anyagba, létünk innen való, s egy bolygóközi táj, amit magunkba ’hordunk: ez támad és tűnik, kép, villanásnyi hő.
