Szolnok Megyei Néplap, 1967. október (18. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-22 / 250. szám
ß SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1967. október 22. Vasvári István: ŐSZI ETŰD Hétfátylú zápor-tánc mögül lassan dereng a napsütés. Felhőben járok. Vén szemem nyíló Alföld-tengerre néz. Juthat még néha egy pohár, asszony-csók, baráti kéz... Voltam éneklő kés; ime, eljött a dús kenyérszegés. * * * Magas, sötét hegyek ködébe vetett fenyő... Lobog az emlékezet; életemnek már szárnya nő; versben, virágban ott lebeg, hiába csontos temető; én már egy vagyok veled, egy-sorsban élni törető, • • • Pillangók örvénylenek, rángatózik a fűzfaág, fordul a sorsunk körül a napvilág, a holdvilág... Kezemen kigyúl kezed, fölöttünk az a fűzfa ráng, pillangók örvénylenek, mint fűben őszi láng. • • • A szikla kő-szárnyát emeli, mint dermedt ős-madár — barázdál minket az idő, borzol és körbe száll. Te vagy még minden ölelés remény, bár télbe’ már, hogy rajtunk túl nyíló ébredés, nem lehet nekünk halál. 1959-ben jelent meg a szovjet Ura és próza reprezentánsait bemutató esszék addig legteljesebb gyűjteménye. Ez a méltán nagysikerű kötet, amelyet Kardos László professzor szerkesztett, nemcsak a bemutatott írók számát tekintve, hanem módszerében és szemléletében is nagyszabású vállalkozás volt Sokszínű horizontján huszonkét világhírű alkotói portré rajzolódott ki, a magyar olvasó igényeit szem előtt tartó árnyalásban és arányokban. Nyolc év telt csak el az úttörő antológia megjelenése óta, mégis időszerűvé vált már a folytatás, a portrésorozat kibővítése. Rövid idő alatt annyi új érték tűnt fel a szovjet irodalomban, hogy behatóbb elemzésük csupán önálló kötetben látszott lehetségesnek. A GondolaKiadó — Kardos László és Elbert János válogató-szervező közreműködését segítségül híva — rangos szerzői gárdát vont be Az új szovjet irodalom című gyűjtemény előkészítésébe. Egy évtizeddel ezelőtt a szovjet irodalom közismert, kivívott rangjuk szerint becsűit klasszikusaira és élő kiválóságaira esett az érdeklődés fénysugara. Az akkori válogatás megfontoltságát bizonyítja, hogy a huszonkét művész között talán ha egy- kettő akad, akinek magas minősítését az idő megkérdőjelezte. Ilyenfajta szelekció az ízlés és a korigények változása miatt természetes, elkerülhetetlen. Ami hangsúlyt érdemel: az értékek zömének állandósága. Erre épül a folytatás, az új tehetségek felívelése, és ezt erősíti, mert teljessé teszi a mellőzött-elhallgattatott írók Az új szovjet irodalom Egy esszékötet margójára tológia tehát nem vitatja, hanem erősíti egymás érvényességét és hatását Mindkettő az egységes, sokszínűségében is közös gyökerű és célú szovjet irodalom jobb megértését méltó értését segíti elő. Az értékek folytonosságát az ünnepi kiadvány sok példája bizonyítja. A drámai parabola mestereként is bemutatott Luna- csarszkij szellemi rokonsága Majakovszkijjal szembeötlő. Hasonlóképpen nem nehéz felismerni, hogy az új hullám legtöbb lírikusa elődjeként részben példaképenként tiszteli a Nadrágban járó felhő, a Lenin-poéma és a Csudajó költőjét Az egyetlen kivétel Vinokurov, aki másféle hagyományt követ, Lermontovtól a Jeszenyint örökségig. A prózaírók tablója is erősíti meggyőződésünket: az új kísérletek és eredmények nem előzmény néBrffl születtek. Vagy nem Solohov java életművéből nőtt ki szervesen az Emberi sors nagyszerű humanizmusa, a prózai új huUám úttörése? S még egy — talán meglepő — példa. Az új háborús regények komor őszintesége, vívódó igazság- keresése is feltűnt már Viktor Nyekraszcv Fordul a kerék-j ében; a regény megjelenési dátuma: 1946. A hatvanas évek élgárdája tehát inkább csak előtérbe állít felerősít olyan tendenciákat amelyek — olykor rejtezkedve — de jelen voltak a szovjet irodaiamban. Ilyen vonás például a társadalmi konfliktusok leplezetlen feltárása, a rosszat és elavultat mellébeszélés, szemérmes takargatás nélkül láttató őszinteség. Ez a valóban forradalmi látásmód és írói program vezeti többéit között Tyendrjakovot, Konyeckijt, Aksz- jonovot és Ajtamtovot. Ez az ars poetica — a róla szóló esszék meggyűző tanúsága szerint — korántsem határozza meg kizárólagosan az említett szerzők egyéniségét, Alkotói arculatukat számos eltérő vonás árnyalja Külön szólni kell azokról a művészekről, akik a hatvanas években nyerték vissza az olvasói köztudatban és az irodalomtörténet értékrendjében az őket megillető helyet. Ilyen költők és prózaírók: Cvetajeva, Tinyanov, Pilnyak, Ahmatova, Platonov. Martinov, Paszternák, Olesa és Bergholz. Legtöbbjükről Az új szovjet irodalom című gyűjteményben olvashatunk először átfogóbb igényű magyar ismertetést Demi Tamás újrafelfedezése. Az 1959-es és 1967-es an\ A mikor a Char- deuil-i kastélyt egy idős, pihenésre és nyugalomra vágyó gyáriparos vette meg, az egész környék arról beszélt; mennyi fényűzéssel és milyen jó Ízléssel állítják helyre az öreg épületet. A Párizsból jött építőművész még a Loue folyó völgyét is elrekesz- tette. így mesterséges tavat hozott létre, és valóságos kis VersaiUes-t varázsolt Chardeuil-ből. A perigord-iak bizalmatlanok az újonnanjöttekkel szemben, éj senki sem tudta közülük, ki lehet ez a Madame Bemin, a ház úrnője. 35 évesnek látszott. férje pedig hatvanötnek. az asszony nagyon csinos volt, és még a falusi magányban is naponta háromszor átöltözött. A helybéliek arra gondoltak, hogy a hölgy talán nem is a felesége Bemiri-nek. hanem a szeretője. Amikor Madame de la Guichardie, a környék előkelőségeinek királynője megerősítette, hogy Madame Bemin valóban Madame Bemin, és hogy szerény, tisztességes polgári családból származott, valamennyien elfogadták ezt a tényt. Gaston és Valentine Ro- milly, Bem inék legközelebbi szomszédai — mivel Beminénk is letették náluk ■névjegykártyájukat —, elhatározták, hogy viszonoce- zák a látogatást. Különleges szívélyességgel fogadták őket; hiszen a legelső vendégek között voltak. Ott tartották ókét teára és felajánlották, hogy körülvezetik őket a kastélyban, kertben, s a gazdaságban. Bemin mindenható gyárigazgató karából megőrizte tekintélyt parancsoló modorát és azt a szokását, hogy az általa kevésbé Ismert témákról is ellentmondást nem tűrő hangon nyilatkozzék. Egyébként derék embernek látszott. Va- lentine-t meghatotta • gyöngédsége kicsiny, kövérkés. bájos és vidám felesége Iránt. De Madame Romilly szinte fuldokolni kezdett, amikor az első emeleten tett látogatásuk után — miután, megdicsérték a házban tapasztalt, csodával határos változásokat. a vastag falak közé befészkelt kicsiny fürdőszobákat. a tornyokba utólag beépített felvonókat — a dicsérő szavakra Madame Bemin így felelt; — Igen, Adolphe ragaszkodott hozzá, hogv minden tökéletes legven... Pillanatnyilag Chardauii csak az egyik vidéki házunk, de Adolphe tudja jól, hogy az ő halála után, adja isten. hogy minél később legyen — én itt fogok élni; és 5 azt akarja, hogy minden kényelmem meglegyen. akárcsak egy városi házban... Talán tudják önök is, hogy az előző házasságából több gyereke van? így tehát elővigyázatosnak kellett lennie; Chardeuil-t az én nevemre Íratta. A kastély melletti réten állt egy régi pajta, g azt istállóvá alakították. Gaston megcsodálta a lovak szépségét. a szerszámok, nyergek tökélete» tisztaságát — A lovak *z én legfőbb ANDRE HAUROM szén a bérük egy részét megkapják anélkül, hogy én egy sou-t kiadnék. Ez nekem kitűnő garancia. És ez is az örökrészemen kívül van. a gyermekei egy szót gém szólhatnak. — Gondolja, asszonyom? És ez törvényes Így? — kérdezte Gaston Romilly. — ö uram, ön nem ismeri Adolphot... ö az ügyvédjével együtt pillanatok alatt megtalálta a megfelelő megfogalmazást. Nem is Á végrendelet kedvteléseim, — mondta Madame Bernin lelkesen — Papám a vérteseknél szolgált. és a bölcsőből egyenesen lóhátra ültette a gyerekeit Megsímogatta az egyik ló csillogó tomporát, majd felsóhajtott; — Persze, nagyon költséges lesz fenntartani az istállókat... De Adolphe erre is gondolt. A végrendeletében külön alapítványt tett arra, hogy Chardeuíl- ben lovakat nemesítsenek... Ez az alapítvány az én örökrészemen kívül van, ugye. Adolphe? És így ezután nem kell adóznom. értik ugye? A kert még nem volt egészen kész. de egy nagy négyszögletes medence közepén kis mesterséges sziget vonta magára a figyelmet. másutt pedig gesztenyefa sor vezetett a park végébe, itt egy sor kis ház állt, a perigord-i paraszt- házak stílusában építve. — Ezt a falucskát nem is ismertem — szólt Valentine. — Ez nem falucska — felelt Madame Bernin nevetve — ezek cselédházak Adolphe ötlete volt, hogv így építsük fel őket És mindjárt megmondom azt is. ml ebben a zseniális. Szolgál nálunk néhány cseléd-házaspár, akiket akkor is meg akarok tartani, ha majd egyedül leszek-•• Nos, Adolphe mindegyikükre ráhagyja a házat, amelvben lakik, de azzal a végrendeleti záradékkal hogv elveszti a tulajdonjogot, ha kilép az én szolgálatomból, IIv módon nem csupán hozzám köti a cselédeket, hanem könnyebbséget is nyújt nekem; hltudja elképzelni, hogy a mackós külseje mögött mennyi figyelmesség lakozik- Ugye Adolphe? Karját az öregúréba csúsztatta. aki gyengéden dünnyögött valamit A séta hosszúra nyúlt mert a vendéglátók nem engedték efj sem a tejüzem, sem a tyúkfarm megtekintését Amikor Romilly-ék végül helyet foglaltak a kocsijukban, megszólalt Valentine; — Nos? — kérdezte. — Mit szólsz hozzájuk? — Bemin tetszett nekem, — felelt Gaston. — Nyers, nagyon önelégült de azért rendes ember™. A nő kicsit bizarr... — Bizarr? — kérdezte Valentine. — Én ijesztőnek találtam. így a végrendelet, úgy a végrendelet... „Amikor egyedül leszek” „Isten adja. hogv minél később---” így beszélni egy szerencsétlen ember előtt arról, hogy mi lesz a halála után!... Nagyon kínos. Sokáig csendben voltak, míg az autó lassan haladt a ködben. Gaston figyelmét lekötötte a vezetés. már csak azért is, mert az utat elárasztották az iskolás gyerekek. Végül megszólalt: — De hát azért... — mondta Gaston — józanságra vall. hogv fgv gondoskodott a feleségéről Amikor őket hallgattam, magunkra is gondolnom kellett. Helytelen volt, hogv nem csináltam végrendeletet. Most majd utánanézek. — Micsoda ötlet drágám! Egészen rám ijesztesz. Különben is én fogok előbb meghalni. — Miért? Azt nem tudhatod. Fiatalabb vagy mint én, és semmi bajod... Én viszont... — Hallgass! Te is csak képzelt beteg vagy. Remekül tartod magad, és én különben sem akarlak túlélni. Milyen lenne az én életem tenélküled? Meg is ölném magam. — Hogy beszélhetsz ilyen butaságokat. Valentine? Nagyon jól tudod, hogv az ember nem hal bele a gyászba, bármily fáidalmas legven is. És neked nem csupán én vagyok; ott van Col ette meg a férje és a? unokáid. — Colette-nak nincs szüksége ránk. — Ez igaz. Már csak ezért is gondoskodnom kell rólad, ha bármi történnék... Hallgattak, mert az auió sűrű, gomolygó ködfelhőbe •került. Aztán megszólalt Valnetine, egészen halkan: — Az biztos, hogy ha a balsorsom úgv hozná, hogy túléllek néhány hónappal. nyugodtabb lennék, ha volna... Na. nem végrendelet... Az olyan baljóslatú... Nem... Csupán egy kis papír, mely tanúsítja, hogy Preyssac és környéke mindenképpen az én tulajdonomban marad halálomig. A vőnk nagyon rendes ember, de- hasonlít az aPiára... Szereti a földet... Elkénzelhe+ő. hogv ki akarná kerekíteni a birtokát az én rovásomra— Ez rosszul esne nekem-— Nem szabad, hoffv ez megtörténjen — mondta Gaston némi szomorúsággal. — Hailandó vapvok bármilyen papírt aláírni és még a^a is, hogy végren- deletileg hagyjam rád Prevssac-ot Csakhogy nem ellenkezik ez a törvénynyel? Ügv értem, nem nagyobb Prevssac értéke, mint a te részed? — Egy kicsit, de azt könnyű elintézni — szólt Valentine — amikor csak akarod. — Hogyan? — nézett fel a férfi. — Te már beszéltél erről Passaga közjegyzővel? — Oh, csak úgy kutyafuttában — mondta Valentine.
