Szolnok Megyei Néplap, 1967. szeptember (18. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-03 / 208. szám

19fT. sceptember S SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 SIMON LAJOS: Emlék a nyárból kkor nehéz szekerek tördelték dara­bokra a dűlőutakat, magba szökött pipacsok, sápadt szirmát kavarta a a hirtelen támadt boszorkány szél, gépek hangja lebegett a mozgalmasságban és ölyan nehéz illat hömpölygőit át a határon, mintha a mindenség minden tűhegynyi pólusát betöltötte volna az ember verejtéke. Távolról hallgattam egy vén cséplőmasina szívverés-ritmusát, de minden ízemben éreztem a munka lendületét és tisztán, élesen hallottam a kiáltást, amelyen nem tudott győzedelmeskedni a cséplőgép zúgó-morgá hangoskodása. Ismerő­söm a hang! Az emberé is, a gépé is. Gyermek­koromban hányszor megcsodáltam a fekete vas­bikát, a tüzesgépet, amellyel lomha bivalyok li­hegtek asztagtől, asztagig. mintha nagyranőtt testvérkéjüket tanították volna járni. Hányszor figyeltem irigyen a velem egyívású cimborákat. a törekes fiúkat, akik már gyermekfővel emberré váltak az én szememben, mert hitem volt, i mindmáig hitem maradt, hogy csak az lehet emelt fejű felnőtt, aki eszével, vagy dereka fe­szítésével, saját maga keresi a kenyerét. A zsákolókat bálványoztam leginkább, mert ők találkoztak elsőnek a föld tiszta áldásá­val. Ahogy kötözték a zsák száját, olykor kezük­be percent egy-egy búzaszem. amely úgy simo­gatott, mint a tenyérbeszáüó katicabogár. Néha lapátnagyságú tenyerüket belementették a zsák­ba, s úgy gyönyörködtek a színarany gabonában. Szemem elé emelt tenyérrel bámultam a magasban dolgozó kévevágó lányt, tudtam, hogy a munkája fenségesen szép, de azt is, hogy ha­lálosan veszedelmes. Veszedelmes, mert a csép­lőgép „cápafogakkal” megtűzdelt rémséges se­bességgel pörgő dobjáról úgy vágódik vissza minden idegen anyag, mint a puskagolyó. Mert sok mindent takar a kéve. Törött kaszát, lovak patájáról lehullott szerencsepatkót, — amely ilyenkor szerencsétlenséget — félbetörött kasza­követ, éles, hegyes kavicsot, kétesztendeje pedig háborúból maradt lövedéket találtak a búzaké­vében. Az élet kévéje halált takart, még szeren­cse, hogy észrevette egy okos, ügyes kislány. Csak a kazálosokat nem irigyeltem soha! Jólábú legények voltak ők is, erősek mint a fá­kat nyűvölő mesebeli ember, hosszú hegyes nyársakra szúrtak egy-egy boglyányi szalmát, s azzal szuszogtak a kazal tetejére. Nem irigyeltem őket, mert ma is elém villantja az idő azt a hó- rihorgas. Kinizsi Pál termetű legényt, aki baromi terhe alatt a földre rogyott és vízért sóhajtozott. A szalma, amit egy pillanattal előbb még szinte győzelmi lobogóként emelt a feje fölé, testét teljesen elbo­rította, s úgy jött az a sóhajtás a sárga-fehér ha­lom alól, mintha sírgödörből érkezett volna. Ezt a sóhajtást én már soha nem tudom elfelejteni. E nehéz emlék társaságában álltam a nyár közepén, hallgattam a vén cséplő-masina szívve­rés-ritmusát, amely egyre halkult, lassacskán tel­jesen megszűnt dobogni, mint a kimúló állatok szíve. Tudtam, jól tudtam, akkor csak azért hal­kult a gép, mert az ég tetejére kúszott éppen a nap, s a töredezett dűlőúton feltűnt az ebéd­hozó asszonyok tarka karavánja. Tudtam, hogy egy szusszanásn%ri szünet után, majd ismét fel­mordul a gép, de ez már hattyúének, a cséplő­gépek hattyúéneke, mert nehéz, szinte lelketlen munkát üldöz el a falvak, határából a modem világ, a kombájnok csordája, amely oly jó szívű, hogy nemcsak zsákba takarítja a termést, de napernyőt is feszit a földműves feje fölé.., S a nyári emlékre — amely itt maradt bennem és jegyzetfüzetemben, t parányi boldog érzéssel borítok naplófedelet. MÉSZÁROS LAJOS: AKT TANULMÁNY Ó vatosan fordítja kulcsát a zár­ban; az az érzé­se, surrannia kell. Nem örülne neki. l>a anya most megkérdezné, honnan jön. Fáradt is, leg­szívesebben most mindjárt ágyazna s lefeküdnék. Az előszoba üres; a kony­haajtó alól szűrődik ki a fény. S a tiszta ruha illa­ta szállong finoman, alig érezhetően a levegőben. Anya vasal Persze, teg­napelőtt mosott. Mély lélegzetet vesz és benyit a konyhába. Lesz, ami lesz: essünk túl raj­ta! S különben is éhes. mint a farkas. — Kezicsókolom! — mondja halkan. Anya nem felel, csak a feliórára pillant — Most is a Szigeten?! — kérdi, a elhúzza a szár lát — Ugyan! Sétáltam. — Sétáltatok? - Na­gyot szisszen a vasaló al­ja. ahogy anya megméri ujjúval a forróságát. — Ismerem? Hiába, nem lehet neJci hazudni! Legyint — Még én sem— Anya átfordítja a ruhát most a szoknya fodrait va­salja. — De ez nem futballo­zd?! Nyel egvet — Ez nem — mondja, aztán kis sóhajt nyom el. — Az üzemből? — Onnét. — Mit csinál? — Művezető. Anva egészen felélénkül. — Nofene! — A vasalót a rácsra állítja, s ránéz.— Tudja?... =** kérdi nyomot­tan. Bólint — Tudja. Anya odaugrik hozzá — Mit mondott? — És szeme, két kedves. öreg szeme riadtan, de valami mohó reménnyel tapad rá — Kétféle férfi van — mondja aztán halkan. — Az egyik elrohan ilyenkor, a másik marad. De nem szívióságból ám--- Speku­lál! Ha a másiknak sike­rült talán neki is fog... — Ez nem olyan! — Int hevesen. — Az elején egyik sei — Anya legyint — Csak vi­gyázz! össze lehetne köt­ni őket egyforma a* mind! Csönd van Ids Ideig. — Művezető-.. — dűny­nyög magában anya. — Nős? — Nem. — És mégis, mit mon­dott? Hát beszélj már! — Hogy engem most kí­mélni kell... — Jobb fajta... •— bic­cent anya. Elréved a tekin­tetet — Mit gondolsz, nem lehetne-.« nem lehetne?.­— Én is gondoltam rá. — Megrázza fejét — Koros! — Mennyi? — Negyvenöt Anya felcsattan. — Az a fiatal talán jobb volt? A szeme se állt jól! Ki nem állhattam! — Nem is az kellett hogy te szeressed. •• Én meg szerettem, mit csináljak? De mennyire szerettem! — Szerelem! — szusszan dühösen anya: csak úgy sistereg szájából a szó. — Messzire mentél vele! — Lecsapja a vasat, elébe ug­rik. — Hát mit akarsz? So­ha egy mozi. soha egy ru­ha, csak a gond. meg a gond majd a gyerekeddel?! Aztán, ha a régi lefoszllk rólad, és kell egy új rongy: a szeretőd vegye? Mindig egy másik? A blúzt ez. a szoknyát amaz? Hol végzi az ilyen nő, mit gondolsz? Nem erre neveltelek— Széttárja karját tehetet­lenül. Mit csináljon? — Hát mire vársz? — dobbant anya. — Az Idő rohan! Értsd meg. apa kell a gyereknek, mielőtt meg­látszik rajtad a szégyen! Felvonja vállát. — S ha meglátszik— Anya döbbenten mered rá. — A világ szájára adnád magad? — Ugyan, anyai ,.Világ szája”... Hol vagyunk már attól! Dolgozom, megélek! Megállók a magam lábán. Ne félj. lesz. amiből enni adjak a gyerekemnek. Ke­resek én tisztességesen. Anya gúnyosan ingatja fejét. —- Majd mindjárt nem lem tísztesséaea az a kere­set. mihelyt a poronty meg­érkezik! Ma még telik mindenre, beosztással, oko­san. addig nyújtózva, amed­dig a takaró ér. Jó! De hát olyan sok a fölösleges pén­zed? — Tudod jól. hogy nem tartom takarékban. Anya fáradtam lehull az asztal mellé; sokáig nem szól. — Tudod. te. mi az: egy gyerekeit felnevelni? — El­futja szemét a könny. — Mert én tudom!-« Két éves voltál, amikor szegény apá­dat behívták katonának, hogy aztán sose lássam többé— Értsd meg. hogy ettől az élettől akarlak megkímélni! Nagyot sóhajt. Ez most már minden este így lesz? — Lesz, aki segít ne­kem — mondja makacson. Anya sóhajt — Az ember a bajában csak magára számíthat azt hidd el a te öreg anyád­nak, fiam! Nem sok ameny- nyit tanult nincsen sok iskolája, de ezt az egyet egy életre megtanulta! Ma­gára számíthat az ember lánya — s tán még az urára. Persze, ha olyat vá­laszt. akire lehet— ■ — Nem azt mondom, hogy nem megyek férjhez — int türelmetlenül. — De nem szabad elsietni! Egyszer már megjártam, nem volt elég? — Látod! Azért, kell má­sodszor jobban megnézni' Éppen azért! Hisz ezt mon­dom én is! i — Akkor hát várj türe­lemmel. Ha úgy Is ezt mondod— Anva elébe áll; keze a csipeién. — De ez a művezető! Nem valami tekergő taknyos. mint amaz volt! Áll. merev arccal. fá­radtan. Mégis jobb lett volna lefeküdni. Jobb ha az ember az első ösztönére hallgat — Mire vársz? — hallja megint anyát — Álruhás hercegre? — Majd csak lesz vala­hogy — mondja kurtán. S lehull az asztal mellé. A lába alig tartja már. — Az ember azt a sze­rencsét fogja fülön, fiam. amelyik kínálkozik. Hidd el nekem. Férj nélkül csak félember az asszony, bárki bármit mond is manapság! Méghozzá gyerekkel-. Ajaj— De hát honnét is tudnád te ezt? A könyvek­ből? Azok mind ott vég­ződnek, hogy a szerelmes- pár összecsókolódzik. aztán mennek az anyakönyvveze­tő elé. Mintha azzal vég­ződne minden!— Pedig az­zal csak kezdődik! Kezdő­dik a gond. a kínlódás- a szegény «snber dolga Itt a földön! — Éppen azért kell a szerelem, hogy ezt megéde­sítse— — mondja halkan; Gyuri jár az eszében. — Te liba! — csattan fel megint anya. — A te élete­det már megédesítette! Hát ez sem volt elég lecké­nek? — Legyint — Szere­lem— meg a nyomorúság hozzá! Hirtelen elfúl]ad. kezét a szívére szorítja, aztan las­san odalép hozzá, végigsi­mít a haján. — De értsd meg. hogy neked más életet szántam, kislányom! Minek kínlód­tam akkor annyit érted? Csönd van. Anya szemét törölgetl, ő hallgat — Jómódú férj. gondta­lan élet! — sóhajt megint. — Azt mondod, koros? An­nál jobb! A tenyerén hord majd; Ügy ám! — Legyint. — Szerelem— Attól csak a szégyen, látod! Meg a bá­nat! — Nem mind így végző­dik — mondja halkan. Anva elpattan mellőle. — Nem? — Felnevet. — Nem? Akkor csak várj! Majd jön a herceg, a fe­hér lovon! Ne féli. könv- nyen idetalál! Nemsokára az egész környék ul'al fog rád mutogatni! — Ugyan, anya — mond­ja kínzottan. Aztán hirtelen elpirul, érzi — az üzembeli as­szonyok jutnak eszébe: mostanában nagyon !s gör­be szemmel méregetik, lát­ni rajtuk. — Hagyj most — sző! végül csöndesen. — Majd még beszélünk erről. Tánvért húz maaa. elé de már semmi étvágva Bárány Tamás: Vacsora Charles Baudelairet A szépség Halandók! Szép vagyok, mint véső-véste álom, s keblem, mely fájni zúz mindenkit egyaránt poétákat felém dús szerelemre ránt, mely mint az ősanyag, némán győz a halálon Rejtelmes szfinx gyanánt, azúrban trónolok, kevély hó-szívvel és fehér, hattyúi fényben; a vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem; és orcám sohse sír és sohse mosolyog. Míg lassú tagjaim kevély fenséget öltők, és büszke szobrokat idéz minden redőm. tanulnak engem az aszkéta-éltü költők, s csüggvén szemeimen, mind adna szeretőm: mert minden bús dolog szépülve tündököl föl e két nagy és finom, örök fényű tükörből! Fordította: Tóth Árpád Száz esztendeje halt meg Charles Baudelaire francia költő — Illyés Gyula szavaival: — „az új köl­tészet megindítója, a modem életérzés egyik legna­gyobb kifejezője. Egyénisége csupa ellentét, költé­szete csupa rend és fény.” Főműve; A romlás virá­gai című kötete. Költészetünkre, főként Adyra. Ba- bitsra. Juhász Gyulára, Kosztolányira. Tóth Árpád­ra gyakorolt hatása is jelentős. W8 Rónay Györgyi Nyári album JŰN1ZJS Még egyszer ez a koranyár, még egyszer ei a sárga rózsaözön a kertben, a petónia-mámor. Június. Hömpölyög a szélben a virágpor, s havazva hull a nyárfák szösz virága. ALKONY ESŐ UTÁN Zápor volt délután. Csillámuk az esővert nyárfalomb és a süppedt sírokon a moha Most csupa-csupa gyöngy a temetőkert. s az égen szivárványuk a holtak mosolya. ELVADULT KERT Senki sem ültetett, nem vetett az idén itt; látod, a kert mégis dúsan tenyészik: sarjai hoz a ayökér. szárba szökik a mag. Folytatják azt. amit az ember abbahagy. SÉTAÚT Hányszor sétáltam erre. hány nyári s őszi napnak alkonyát néztem innét? Számolnám, s számtalan. A tó, a fák, az út: mind ugyanaz maradt. Csak valahogu rövidebb lett, ami még hátravan. ESTI ÁLLOMÁS Alkonyul lassan a júniusi vasárnap. Csillog a sin. a szemafór zöldet mutat. Fáradtan szorongatják fonnyadó csokrukat, akik ez esti gyorsra várnak

Next

/
Oldalképek
Tartalom