Szolnok Megyei Néplap, 1967. augusztus (18. évfolyam, 179-204. szám)

1967-08-20 / 196. szám

1987. augusztus 20. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 TABI LÁSZLÓ: Jlidiehm 3Cámi(bi... M ost a munlcáról lesz szó. De ha azt mondom, hogy a munkáról lesz szó. azon nem értek holmi szá­raz bölcselkedést, a munkáról, mint a legősibb és legáltalánosabb emberi tevé­kenységről, még kevésbé értek rajta vala­miféle lelkes buzdító szózatot, mellyel na­gyobb szorgalomra szeretném ösztönözni az olvasót — ó, nem, nem, ilyesmivel elő­hozakodni nem is mernék. Önök velem együtt tökéletesen tisztában vannak a munka társadalmi jelentőségével, s leg­alább olyan jól tudják, mint én, hogy a jól végzett munka a szocialista építés alapja, hazánk fejlődésének, az életszín­vonal emelkedésének egyetlen biztosíté­ka. Szóval, csak semmi nyugtalanság, egyetlen szóval sem kívánom nevelni vagy pláne kioktatni önöket Már csak azért sem, mert — mint az a továbbiakból nap­nál fényesebben ki fog derülni — erre semmi szültség. örűlbelüi két héttel ezelőtt történt, hogy a szerkesztőségben, ahol dolgozom, felkeresett engem egy fiatal és rokonszenves nő. Mint elmondta, a felháborodás és a bizalom hozta hoz­zám: a bizalom, amellyel a közügyekben megharcolt kisebb-nagyobb csatáimat már évek óta kíséri s a felháborodás, melyet az keltett benne, hogy százhúsz forintért hasznavehetetlen selejtet vásárolt eqy áruház gyermekjáték-osztályán. — Hát ne essék kétségbe az ember? — kiáltott föl elkeseredetten, majd így folytatta: — Itt nem pusztán arról van szó, hogy én ki­dobtam százhúsz forintot, bár egymagá­ban ez is bosszantó. Hanem a szemlélet! Hogyan nézi a világot az az ember, aki ezt a használhatatlan árut gyártotta to­vábbá az, aki minőségileg ellenőrizte? Hol van a fejük ezeknek, miközben a munkájukat végzik? Mi a véleményük a munkaerkölcsről? Hogyan akarnak szo­cializmust építeni selejtes, lelkiismeretlen munkával? Ide figyeljen, szerkesztő elv­társ... Néhány éven belül tejjel-mézzel folyó Kánaán lenne ebből az országból, ha nem lennének olyan sokan, akik így doí- gozvak... nnek az asszonynak — gondoltam magamban, amikor elment — sajnos, igaza van. Bevallom, im­ponált a felháborodása, melyből félreért­hetetlenül csendült ki a szocializmus ag­gódó féltése. Elhatároztam, hogy közelebb­ről is igyekszem megismerni őt, s ezért felkerestem annak a vállalatnak az igaz­gatóját, melynél adminisztrátorként dolgo­zik immár tizenkét esztendeje. A vállalat igazgatója — egyébként jó ötvenes, szi­kár és komoly küllemű férfi — kérdé­semre így felelt; — Hogy mi a vélemé­nyem Piroskáról? Őszintén megvallva, a véleményem meglehetősen vegyes. Jó is, rossz is. Mint ember mindenesetre fel­tétlenül korrekt, gondolkodásmódja min­dig progresszív. Ügy tudom, harmonikus házasságban él és példás családanya. Ami azonban a munkához való viszonyát ille­ti, e tekintetben bajok vannak. Sajnos. Még egyszer sem tudtam belépni a szo~ bájába úgy, hogy éppen dolgozott volna. Hogy mit csinál? Sok mindent. Kávézik a büfében, cseveg a szomszéd szobában, telefonál a férjének, uzsonnázik. Persze a vállalat kibírja ezt, hál’ istennek. Ha­nem a szemlélet! Hanem a szocializmus, elvtársam! A népgazdaság egyensúlya, fel­emelkedésünk záloga a jól végzett munka, ezt ugyebár ön is tudja. A munka, a munka, a munka! Tudja-e. gondolt-e már arra, hogy milyen tejjel-mézzel folyó Ká­naán lenne ebből az országból, ha nem lennének olyan solcan akik lélektelenül, fél kézzel dolgoznak? F an nekem egy ismerősöm abban a minisztériumban, mely felettes hatósága az előbb említett válla­latnak. Találkoztam ezzel az ismerősöm­mel néhány nappal azután, hogy Piroska felől érdeklődtem az igazgatójánál. Nem tudtam legyőzni kíváncsiságomat, s meg­kérdeztem tőle, hogy ismeri-e közelebbről iksz ipszilont, ennek és ennek a vállalat­nak az igazgatóját. Legnagyobb örömöm­re ismerte. Kérdésemre, hogy mi a véle­ménye róla. elborult homlokkal így fe­lelt: — Tudjisten. Alapjában véve kétség­telenül rendes ember, mint szakember is megfelelő volna, s úgy hallom, hogy haj­lott kora ellenére elsőrendű hegymászó, de a vezetésre nem ideálisan alkalmas, mert puha, nem eléggé határozott, köny- nyen befolyásolható. Mindebből nem szár­mazik valami nagy katasztrófa, mert hi­szen a vállalat így sem deficites, sőt a tervét is teljesíti. Hanem a szemlélet! Ez­zel van baj! Mert ugyebár mi a szocia­lizmus építésének alapvető feltétele? A jól végzett munka. Dolgozni, dolgozni, dolgozni! Dolgozni lelkiismeretesen, dol­gozni határozottan, dolgozni céltudatosan! z illető, aki ezeket mondta, már nem fiatal ember. Mégis, amikor a Kánaánt említette, arca kipi­rult, ráncai kisimultak, szeme tűzben égett. Minden mozdulatán érezni lehetett, hogy félti n szocializmust, minden szava erről tanúskodott. Elég régen ismerem' őt, s hogy miként dolgozik, véletlenül tu­dom. Tudom, de engedjék meg, hogy ne beszéljek róla. Nem tartozik ide. és tulaj­donképpen nem is lényeges. A tanulság a fontos, az örvendetes tanulság melyet bízvást levonhatunk valamennyien: hogy tudniillik nem vagyunk közömbösek. Volt idő, amikor azok voltunk. De ez az idő hál’ istennek elmúlt. Ma már őszintén sze­retjük azt a társadalmi rendet, melyben élünk. Hiszen féltjük. S az ember azt fél­ti, amit a szívéhez közel állónak érez. Igen, féltjük a szocializmust. Sajnos, ma még többnyire a másiktól féltjük s nem önmagunktól — de ne legyünk telhetet­lenek. Nem megy minden egyszerre. WWWVWVWVWWWVWWWWWVWWWWVWWVWV WVV( amit a magyar történelem felmutathatott. Nemzeti fel­szabadító mozgalmaink nem egy ellentmondásos életű figuráiét (főleg huszadik századbelieket) a dogmati­kus múltszemlélet mosto­hán ítélt meg. Ezzel egy- időben az is előfordult, hogy a német fasizmus és revansizmus elleni jogos harcban úgy támaszkodtunk a korábbi polgári füg­getlenségi mozgalmak történeti eredményei­re, hogy közben en­gedményeket tettünk a ma­gyar nacionalizmusnak. Ahogy akkori jelenünkre inkább a teljes magyar au- tarchia, a magyar önellátás szempontjából néztünk, úgy a történeti fejlődés megítélésében sem szakítot­tunk teljesen következete­sen a kuruckodó provinci­alizmussal. Azonnal nyil­vánvalóvá válik ez a tény, ha arra gondolunk, hogy éveken keresztül milyen egyoldalúan tüntette fel történetírásunk és sajtónk például Ausztria és a nyu­gati szomszédok szerepét népünk sorsának alakulá­sában. A hiba az volt, hogy csak a függés, csak a külföldi kizsákmányolás mozzanatát hangsúlyoztuk. E hibák ugyan jelen­tősen gyengítették a helyes magyar önismeretért ví­vott harc hatásfokát, de nem tették azt teljesen eredménytelenné. Sőt, né­pünk öntudata ebben az el­ső szakaszban is pozitív át­alakuláson ment keresztül. Az utolsó évtizedben tör­téneti vonatkozásban is elő­nyösen tovább fejlődött önismeretünk. A szűkkeblű értékelési módszerrel sza­kítva történettudományunk a bonyolultabb sorsú hő­sök iránt is megértést tanú­sít (például Deák Ferenc, Jászi Oszkár, Károlyi Mi­hály, a nyugati kulturális és technikai vívmányok, a nyugati demokratikus és munkásmozgalmak hazai hatása pedig tárgyilagosabb megvilágításban szerepel. Annak, hogy az ábránd- kergetés most is előfordul, hogy napjainkban is talál­kozhatunk még a rég ma­gyar sovinizmus egy vas­kos megnyilatkozásával, számos oka van. Hivatkoz­hatunk a régi politikai ne­velés utóhatására, a polgári nézetek- beivódottságára. a szocializmussal ellenséges elemek külső és belső ideo­lógiai aknamunkájára. De azt sem felejthetjük el, hogy a helyesebb önismeret térhódításának lassúsága helyenként még mindig meglévő, vagy az eszmei, politikai munka újabban keletkezett fogyatékosságai­val függ össze. Ezek közül megítélésünk szerint különös figyelmet érdeme! az a frissebb kele­tű irányzat, amely a ma­gyar provincializmus elleni harcra hivatkozva túllő a célon, s megszépíti az oszt­rák uralkodó osztályok ha­zánkkal szemben folytatott egykori politkáját, kissebbí- ti a magyar függetlenségi mozgalom érdemeit. Graleran vált ki bizonyos nyugtalanságot a nacionalizmus elleni harc­nak az a kevéssé szeren­csés módja, amely nem a szembenálló nacionalizmu­sok kölcsönösségét, hanem csak a magyar nacionalizmust bírálja, ami által az a be­nyomás keletkezhet, hogy a sovinizmus csak nálunk jelent problémát. A törté­nészekhez például többen fordultak azzal a kérdéssel, hogy vajon a Hideg napok című film reálisan bírál­ja-e Horthy-Magyarország politikáját? A válasz csak az lehet, hogy a filmben ábrázolt újvidéki vérengzés kétségbevonhatatlan törté­nelmi tény. Mindenesetre a Hideg Napok című film fogadta­tása. amely nem volt mentes a nacionalizmus vakságát jellemző állásfog­lalásoktól sem, mutatja, hogy van még bőven fel­adatunk a reálisabb ma­gyar önismeret kimunkálá­sa és a nacionalizmus elleni harc tökéletesítése terén. Más népekkel együtt a magyar nemzetnek is van sok „felejteni és tanulni valója” Dolmányos István egész rokonság meg­őrült, mindenkire rá­jött az építkezés, tatarozás, mázolás. A tavasz hűvös volt, esős, tologatták a munkát, majd ha megjön a jóidő, végül rászakadt a városra a kánikula. Csak természetes, hogy ezt a döglesztő hőséget várták, amikor az emberről amúgy- is ömlik a víz és liheg, mint egy kutya a láncon, s amikor ezek a beton és üvegskatulyák úgy átsül­nek, mint a szardíniásdo- bozok a sütőben. Most bol­dogok mind, hogy összeto­logathatják a bútorokat, ci­pelhetik a foteleket, reka- miékat egyik szobából a másikba, gebedhetnek a huszonöt kiló bécsi, meg a nyolc kiló piktortégla alatt, míg felmásznak a negyedik emeletre, kenhetik a pla­font, keverhetik a színt a falakhoz. Jenőék is a régi proliházban most fogtak hozzá az etázsfűtés szerelé­séhez, átvésték a téglát, le­verték a vakolatot s ha már benne voltak, csak ter­mészetes, hogy ajtót, abla­kot, mindent átmázoltak, lakkoztak, a falak új, mo­dem színeket kaptak. A panasz Károlyból öm­lött, amikor esténként ha- zaszédelgett egésznapi mal­terkeverés, fal vésés, ajtó­mázolás után, ólommal te- leontött végtagkkal s el­nyúlt a dolgozószobája he­verő j én. Tavasszal persze könnyedén ígérte, hogy megy majd segíteni, hát hogyne, magától értetődik, ha jó az embernek a ro­kon, amikor mi költözünk, amikor nálunk van festés­mázolás, legyen jó akkor is, amikor vissza kell segíteni a sok szívességet... De mindez akkor még a távoli horizonton lebegett enyhe, színes felhőként, kicsit szó­rakozott nyájasság is volt ez a készséges Ígéret, nagy­vonalú plebejusság a fiatal professzortól, s közben disz- szertációján járt az esze. Hogyne, Jenőkém, ott leszek feltétlen, csak időben szólja­tok, amikor kezditek a munkát. Hidd el, direkt jól jön ez a kis kikapcsoló­dás... De hogy ezekre mindre augusztus elején' jön rá... Hű, hát ez észbontó. Jutka felnézett az „örök- ség”-böl, kedvenc írójavolt Maupassant, a novella rész­leteit épp úgy tudta élvez­ni, mint a maga szakterü­letén, a grafikákon a mű­vész finom ötleteit, ame­lyekre a laikus fel sem fi­gyel. Többet olvasott szin­te, mint a férje, pedig ő nem adott elő „Huszadik századi magyar irodalmat”, igaz, idejét sem Őrölték az éjszakákba nyúló tanul­mányírások, kritikáit, a sok „mellékes”, amivel Karcsi - ka a hiányzó pénzeket ösz- szekaparta. Ö is dolgozott épp eleget, reklámgrafikát tanított a kirakatrendező- lányoknak, a háztartásba is belesegített anyunak, il­lusztrált is könyveket, __ de mindezt valami finom, nőies Ritmussal s anyás nyugalom­mal, tépő, roncsoló hajsza nélkül. — Egyszer már írhatnál arról is egy elemzést, miért-hogy olyan jelentős és fontos ünnep ez az Augusztus húszadika, fiam, hogyan-hogy a nép őrzi ezt, akár István királyra emlékezvén, akár az Űj ke­nyérre. akár az Alkotmány­ra... Itt valami mélyebb áramlásról van szó. talán a tevékenység, a betakarí­tás ősi szent ünnepeit őrzi a tudatalattink... — Hogyne, egy-két ere­deti, finom gondolatra min­dig számíthatok tőled, tu­dom... — húzta el a száját Károly s epésen hozzáfűz­te: — A pénz rendkívül szellemes utakat választ magának, hogy eljuthasson a női ridikülbe. Néha még azt is képes elhinni, hogy teljesen a maga szabad akaratából furakodott oda... —IFúj. undok vagy — mondta Jutka. — Szelle­miekről nem is tárgyalok veled tovább. Inkább csi­náld meg a vízcsapot a konyhában, ha nem vetted volna észre, már egy hete a fürdőszobából hordom a vizet, mert a csap teljesen tropára ment. — Nohát, ez övön aluli ütés volt — válaszolta Ká­roly. — Tudod jól, hogy a vízvezeték-szereléshez nem értek. Egyébként is a fal­ban lévő cső menete van megszakadva. Menetvágóm sincs... — ...és mindenhez azért te sem érthetsz, tudom. Nem baj drágám, majd hordom tovább a vizet váj- lingban a fürdőszobából... — ezzel Jutka végkép be­letemetkezett a vaskos Mau- passant-kötetbe. Az már maga disznóság volt, hogy Jutka egy hetet mondott, az á csap még valamikor a télen romlott el. Ö nekiugrott egyszer- kétszer, de az a menet tényleg meg volt szakadva, akármennyi kócot tekert a csapra, alattomos rozsdás vízcsík szivárgott a csem­pére. Végül kidobta a csa­pot, lezárta ezt a csövet, feladta a harcot. Ö sem jó­isten, hogy mindent meg­oldjon. Majd Benő bácsi. De Benő bácsi messze la­kik, ki kell szaladni érte egy este a kocsival, s az még csak a megbeszélés, hogy mikor ér rá. Aztán egy újabb „kiszaladás” a kocsival, Benő bácsi befu- varozása, aztán hazaszállí­„Csókolom, drága sógor- kám, de jó, hogy elgyütt” — próbálgatja ő is a nép nyelvét, Benő bácsi stílusát. Az öreg mindjárt mun­kához lát, közben elége­detlenül dünnyög: „Elgyütt, elgyütt... Már megint az a maga... Mondtam már, aki magázik, az fizet egy liter bort...” A sógorka a szerszámait készíti, dünnyög: „Előbb dolgozunk, aztán eszünk... Hol is az az istenverte spingli? Bajba leszünk az­zal a spinglivel. Nem lát­tad, Karcsi?” Egy valahai lakatosinas­nak igazán .kellene tudni, hogy mi az a spingli. Ká­roly hirtelen kimelegszik, rádöbben elfelejtette, mi az a spingli. — A szituáció egyébként tökéletesen ugyanaz, mint inaskorában. Benő bácsi most is ugraszt- ja a harapófogóért, cső­kulcsért s morog, mi lesz már azzal az istenverte spinglivel, nem akar csem­pét is bontani. Munkához lát az öregúr. Jutka duru­zsol körülötte, mit főzzön az ő kis sógorkájának? — Hosszú csönd. „Mákostésztát” — közli végül Benő bácsi. Jutka nagy szemeket mereszt: — „Mondta Karcsi, hogy az este is az volt maguk­nál...” „Már megint az a maga” — méltatlankodott a sógor. „Azzal te ne törődj, Molnár Géza: Augusztusi közjáték tása, aztán a kieszelése an­nak, hogy minek örülne legjobban az öregúr, mert pénzt nem fogad el, hisz rokonról van szó... Közben egy fél ■ napja elment már az egész vízcsap üggyel kü­lön a Házkezelőségen is, ahol megnyugtatták, fél évre előjegyezték mások a kapacitásukat, — próbáljon meg szövetkezetei, vagy iparengedélyes kisiparost találni, ha számlával iga­zolja s kérvényezi, le is lakhatja a csináltatást. Hát így aztán maradt a csap. És most jött elő újra, mert azt Jutka nem bo­csátja meg, ha a szürke eminenciást megfosztják méltóságától, s visszates­sékelik a konyába. Reggel tehát Károly be­ült az Opelba s elhajtott. Benő bácsi száztíz kilós nyugdíjazott kőműves, — amatőr vízvezetékszerelő, az eletkromossághoz is ért, a rádió javításokról azonban a detektoros, fülhallgatós. korszak lezárulásával le­maradt. Fő mestersége ma­ga a munka, meztelenül, kedvvel, buzgalommal, de­rűvel végezve, — haszno­san is. Szívesen és élvezettel ne­vet, saját magán is, ilyen­kor hátraveti fejét s látni, hogy egyetlen fog sincs a a szájában. Károly egyszer elkezdte biztatni, csináltas­son protézist. „Affenét, van abból nekem három is... Nem szeretem én azt... Jobban rágom a húst az ínyemmel...” — azzal hát­ra vetette a fejét, nevetett, olyan volt, mint egy óriási csecsemő. Most, hogy Károly el­mondta a vízcsapot, a meg­szakadt menetet, gondter-" helten csóválta a fejét: „Minden attól függ, hogy a spingli... No, megnézzük. Gyere e! holnap értem, ad­digra összekészítem, ami kell...” Jutka mindig kiragyog, ha Benő bácsi megérkezik. hogy az este is az volt. Én a mákostésztát éjjel-nap­pal megenném”. — Károly­hoz fordul: „Add már ide a francia kulcsot. Na most a tizennégyes fogót, aztán a kócot. De élénkebben mozogjon a fiatalúr, most nem a katedrán süketöl a deákoknak...” Jutka gyúrja a tésztát, közben kaján szemvillanás­sal odaszúrja: „Benő bá­tyám, ti miért nem tege- ződtök a Károllyal?” Benő mosolyog: — „Félpertuban vagyunk... Én már tegezem őt pólyáskora óta... „Jutka tovább forgatja a nyársot Károly szívében: „Dehát igazibul, sógorkám... Velem tegeződsz... Karcsikámmal mért nem?” Az öreg kőműves arca morcra zárul, még a keze- fejét is meglengeti: „Azt nem lehet”; Károly dereka leszakad, ő nem avatkozik a vitába. Tudja jól, elmentek az év­tizedek, ő Benő bácsinak haláláig az a kisnadrágos kölyök marad, akit egyszer, hogy ne lábatlankodjék kö­rülötte, beleállította térdig a meszesgödörbe, ott ordít­hatott, míg az anyja ki nem húzta belőle. Az öreg mellett ő mindig tudatlan inas marad, aki verejtéke­ző homlokkal azt mondja, hogy „nem találom a sping- lit”, mert igazában nem meri bevallani, hogy elfe­lejtette, mi is az a... Hát egy ilyen alkalmatlan inas­sal hogyan tegeződhetne össze a tudós mester?... Benő bácsi behajt egy kónuszos menetű, duplamé­retű közcsavart a falba, ar­ra tekeri a kócot, rá a víz­csapot — kész. Gyönyörű. Jön a víz a konyhában, nem kell vájlíngban cipel­ni a fürdőszobából. Az öreg berámolja a nagy lábas mákostésztát, Károly utálja a mákot, lekvárral eszi a maga tésztáját. Ezek ketten itt élnek, örülnek egymásnak. S ő arra gon­dol savanyúan: hiába a katedra, az Opel, az Al­kotmány igazibul csak a nőket szabadította fel...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom