Szolnok Megyei Néplap, 1967. július (18. évfolyam, 153-178. szám)

1967-07-14 / 164. szám

I a SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1967. július 14, Megnyílt az arab kiscsúcsértekezlet Csütörtökön a kairói Kub- beh palotában megnyílt az arab kiscsúcsértekezlet. — Atasszi Szíriái államfő megérkezése után 6 és a fogadására megjelent há­rom másak elnök — Nasz- szer, Bumedien és Aref — nyomban megkezdte tár­gyalásait. Napirendet a hír- ügynökségeik nem ismertet­tek. Khartoumi hivatalos for­rást idézve az AFP francia hírügynökség arról ír, hogy a korábban Szudán által kezdeményezett összarab csúcsértekezlet nem fog egyhamar összeülni. A va­lamennyi arab államfő részvételével megtartandó értekezlet tervének megva­lósítását elhalasztották. — Bumedien algériai elnök — Azhari szudáni elnökhöz intézett üzeneté­ben — ezidőszerint fonto­sabbnak tekintette, hogy az Izraellel közvetlenül, kato­nailag szembenálló orszá­gok erőfeszítéseit hangol­ják össze, viszont az ek­ként tömörült országok nem szívesen fedik fel ter­veiket mások előtt ☆ Az EAK vezetői Odd Bull tábornokkal folytatott szerdai tárgyalásaikon — fenntartás nélkül bele­egyeztek abba, hogy a Szuezi-csatorna övezetében ENSZ-megfigyelőlc helyez­kedjenek el. A megfigyelők már a hét végén elfoglal­hatják állásaikat. A tervek szerint a világszervezet mindkét oldalon tizenhat ellenőrt helyez el úgyneve­zett féligmozgó állásokba. Elutaztak a szocialista országok párt- és kormányvezetői A tanácskozás résztvevőit Budapestre érkezésük és elutazásuk alkalmával fo­gadta, illetve búcsúztatta Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt Köz­ponti Bizottságának első titkára, Fock Jenő, a Poli­tikai Bizottság tagja, a Minisztertanács elnöke, — Biszku Béla, a Politikai Bizottság tagja, a Központi Bizottság titkára; Nyers Rezső, a Politikai Bizott­ság tagja, a Központi Bi­zottság titkára. Magasszinfű katonai értekezlet Moszkvában A katonai körzetek pa­rancsnokai, a haditanácsok tagjai, a katonai körzetek, hadsereg-csoportok és flot­ták politikai csoportfőnö­kei, a szovjet honvédelmi minisztérium és a politikai főcsoportfőnökség magas­rangú tisztjei vettek részt azon az értekezleten, amely Moszkvában a napokban zajlott le. Az értekezlet napirendjén az SZKP Köz­ponti Bizottsága júniusi ülésén hozott határozatok, illetve az ezekből adódó feladatok szerepeltek. Mint ismeretes, az SZKP Központi Bizottsága júniusi ülésén első napirendi pont­ként az izraeli agresszió következtében előállott helyzetet vitatta meg. f _ íj otfemíva Dél- Vietnamban Saigonban bejelentették, hogy mintegy 13 000 ame­rikai, dél-vietnami, auszt­ráliai, új-zélandi katona részvételével új offenzíva indult mintegy száz kilo­méterrel a dél-vietnami fő­várostól délkeletre, mocsa­ras—őserdős terepen. A hadművelet, amely Sydney egyik külvárosáról a Pad­dington-művelet nevet kap­ta, már a múlt hét szom­batján megkezdődött, de azt biztonsági okokból csak most hozták nyilvánosság­ra. Az említett, körzetben dzusngelharcokra kiképzett ausztráliai katonák már több mint egy éve harcol­nak a partizánok ellen, ed­dig vajmi kevés sikerrel­Nyers Rezső felszólalása az országgyűlésen (Folytatás az 1. oldalról) Bár akad még félreér­tés is, akad még aggoda­lom is bizonyos rétegek­ben, mégis túlsúlyban van már az igenlés, és előtérbe került a hogyan kérdése. Nem lehet vitás, hogy a mi viszonyaink között a gazdasági reformot csak egyszerre, az egész nép­gazdaságban egyidejűleg helyes bevezetni, mert a vállalati és ágazati kapcso­latok, kooperációk nagyon erősek és súlyos gazdasá­gi diszharmóniára vezet­hetne, ha a különböző ága­zatok és vállalatok más­más feltételek közepette lennének kénytelenek mű­ködni. A bevezetésben te­hát nem helyes sem a rész­legesség, sem a fokozatos­ság. Nagyonis szükséges azonban a fokozatosság az állam gazdaságpolitikai irányító munkájában. A termelési struktúra módo­sulása elkerülhetetlen, de egyik napról a másikra nem valósítható meg. — Ugyanez a helyzet a ter­melő berendezések korsze­rűsítésével, a gazdaságta­lan termelés kiszorításával, a külkereskedelmi struk­túra javításával, a na­gyobb jövedelmezőség megkövetelésével. — Ezek mindegyike szinte létérde­ke a népnek, a társada­lomnak, de hirtelen ugrá­sokkal mégsem juthatnánk előre, mert ha mindent azonnal akarnánk, csak ne­hézségeket okoznánk ma­gunknak. Ezzel szemben az a helyes, ha az állam kez­detben minden vállalat számára biztosítja a folya­matos működés lehetősé­geit, ugyanakkor a gazda­ságirányítás eszközeivel foko7ódóan növekvő nyo­mást gyakorol a gazdasá­gosság érdekében rájuk, hogy jól sáfárkodjanak a gondjaikra bízott népva- gvonnal. Ez a módszer ta­lán lassúbbnak tűnhet, mégis. így előbb célhoz ér­hetünk. Éppen ezért csak helyeselhetjük a kormány erre vonatkozó szándékait. Az ríttam felelőssége Az ötéves terv sikere, a gazdasági reform jó meg­valósítása döntően a válla­latokon és a szövetkezete­ken múlik. A hatáskörök decentralizálásával elkerül­hetetlenül együtt jár a felelősség bizonyos fokú decentralizálása. De nem lenne helyes azt képzelni, hogy az állam a jövőben áthárítja a maga felelős­ségét a vállalatokra. Az állam felelőssége mint ed­dig, ezután is meglesz a nemzeti jövedelem növelé­séért és elosztásáért. A vállalati vezetők és dolgozók felelőssége azon­ban eddig csak formálisan — és szükségképpen el­torzítva — érvényesülhe­tett a vállalati jövedelme­zőséggel kapcsolatban. Ed­dig az állam volt egyetlen igazi felelőse a vállalatok jövedelmezőségének is. — Most a vállalatok érde­keltsége révén sok felelőse lesz a jövedelmezőségnek és több lehetőséget reali­zálhatnak a nemzeti jöve­delem emelése, a népjólét érdekében. Érdemibb el­lenőrzésnek kell viszont vi­gyáznia arra, hogy a jöve­delmezőség ne tisztességte­len úton, a törvények ki­játszásával növekedjen. Az állami szervek eddig is segítették, s ezután is segítik a vállalatokat és a szövetkezeteket. A gazda­sági munka megszervezése azonban valójában vállala­ti tennivaló. Csakis a vállalati emberek képesek eredményesen felkutatni és kiaknázni a meglévő tarta­lékokat, jobban megszer­vezni a termelést, felhasz­nálni az álló- és forgóesz­közöket. Ehhez pedig min­denütt módszeresen kell hozzáfogni és szakítani kell a megszokott rutinmunká­val. Kétségtelen, hogy az új mechanizmusban a vál­lalati vezetés figyelmét jobban lekötik majd a kapun kívüli problémák a kapcsolat a megrendelők­kel és szállítókkal, a ban­kokkal való együttműkö­dés, a piaci helyzet köte­lességszerű vizsgálata. A kapun kívüli helyzet és probléma jobb ismerete se­gíti majd a kapun belüli rend és szervezettség foko­zását. A pártunk és a kormá­nyunk, amikor számba vet­te az új szisztéma előnyeit, fel kellett tételeznie, hogy a vállalati vezetés túlnyo­mó, nagy többsége képes lesz együtt fejlődni a kö­vetelményekkel. hogy fo­kozódik a vezetők és a dol­gozók egymásrautaltsága, de egyúttal fokozódik majd az egymást sesítés is. Szá­mos jó példa utal arra, hogy általában indokolt, reális volt ez a számítás. Bizakodtunk vagy aggódjunk ? A kormány-beszámolóból kitűnik, hogv az állami : ránvítás kellő gonddal és felelősséggel foglalkozik a dolgozó tömegek életszín­vonalának ügyével. Vannak olyanok, akik nem tudják, vajon bizakodásra, vagy aggódásra van-e okuk és egyszerre gyakorolják mindkettőt Dehát ezen nincs semmi csodálni való — lassanként, ahogy köze­ledünk az 1968-as évhez, minden tisztázódik. Vilá­gossá válik, hogy a fog­lalkoztatottság tervszerű szintje biztosított, hogy a személyi jövedelmek a termeléssel és a forgalom­mal arányosan növeked­nek, annak megfelelően, ahogy ezt a harmadik öt­éves tervtörvény előírja. ötéves tervünk törvény­ben szabályozta, hogy a nemzeti jövedelem 24 szá­zalékát felhalmozásra, 76 százalékát pedig fogyasz­tásra kell elosztani. Á ta­pasztalatok szerint hazánk­ban ez a jelenlegi helyes fő aránya a társadalmi ja­vak elosztásának, ezt he­lyes követni az előttünk álló időszakban, egészen 1970-ig. A fő arány persze társadalmi méretekben ér- vényes, amellett minden vállalatnál vagy szövetke­zetnél eltérő elosztási ará­nyok szükségesek és he­lyesek Eddig hazánkban az ál­lami vállalatoknak nem volt jövedelemelosztási funkciójuk — csak a szö­vetkezeteknek, — a jövő­ben viszont már lesz. A lakosság pénzbevétele évről évre mintegy 6—8 milliárd forinttal növek­szik és tavaly már 138 mil­liárd forint volt. Fontos kérdés azonban, hogy a személyi jövedelmek nö­vekedése kellőképpen a széles dolgozó tömegek helyzetének javítását szol­gálta-e? A háztartás-sta­tisztikai megfigyelések azt mutatják, hogy igen, a po­litikai elv érvényesül. — 1960-ban például az egy családtagra jutó pénzjöve­delem a munkás-alkalma­zotti háztartások 38.5 szá­zalékában évi 12 000 fo­rint felett volt, 1966-ban pedig már a háztartások 66 százalékában. — Az egyharmados kisebbségből tehát hat év alatt kéthar­mados többség lett. A pa­raszti háztartásokban is végbement ugyanez a fo­lyamat. 1960-ban még csak a háztartások 19 százaléká­ban jutott egy családtagra évi 12 000 forint pénzjöve­delem, 1966-ban pedig már a paraszti családok 49 százalékában. Mi kommu­nisták a jövőben is mindig a munkásosztály, a vele szövetséges parasztság és minden dolgozó, alkotó ember életviszonyait akar­juk javítani, mert ez szá­munkra ugyanolyan erős belső parancs, mint a hí­vő katolikus számára a tízparancsolat. Ugyanakkor fellépünk azért, hogy a dolgozók közötti jövedelmi eltérések sokkal jobban megközelítsék a képzett­ségbeli, a szorgalom és lel­kiismeretességbeli eltéré­seket. Be kell látnunk, hogy a mi társadalmunk egyik jellegzetes, mindig újra keletkező tendenciája az egyenlősdiség, s ezt nem engedhetjük eíburjánzani, mert hamis gyakorlat, amely a szocialista egyen­lőség elvét csak eltorzítja, igazságtalanná teszi. Nem lehet ellentétes az igazi munkásérdekkel, ha a jobban dolgozókat jobban megfizetjük, s ha ugyan­ezt az elvet alkalmazzuk a műszaki, gazdasági ve­zetőkre, az értelmiségiekre. Jogos a fogyasztók elégedetlensége Az életszínvonal további emelkedését csak úgy biz­tosíthatjuk, ha a jelenlegi­nél is nagyobb figyelmet szentelünk a kedvezőbb, ésszerűbb vásárlás és fo­gyasztás lehetőségének bő­vítésére. Az életszínvonal persze mindig elsősorban a jövedelem nagyságától függ, de azért nemcsak ettől. Adott jövedelmet el lehet költeni kedvezőbb és kevésbé kedvező hatásfok­kal is. Majdnem minden családban más-más fo­gyasztási struktúra tekint­hető ésszerűnek, gazdasá­gosnak, ebből következően a szélesebb áruválaszték több család számára teszi kedvezőbbé a fogyasztást. Ha a központi tervezést a piád mechanizmussal ki­egészítjük, sokkal éssze­rűbbé, kedvezőbbé tehetjük a tömegek fogyasztását. Az állami szervek leg­utóbbi felmérése szerint a fogyasztási cikkek mint­egy kétharmad része meg­felelő minőségű. Az áruk és szolgáltatások egyhar- madában viszont nincs sta­bil minőség, gyakori és nagyfokú az ingadozás. — Változatlanul problémák vannak a típők egy részé­vel, bizonyos bútorfajták­kal és joggal elégedetle­nek a fogyasztók a szervi­zek működésével is, tehát helyes, hogy a kormány (Folytatás a 3. oldalon) A TITKOS KAPITULÁCIÓ 1. SS tábornok — Dullesnál Az Office of Strategic Services (OSS), a CIA előd­je, 1945 februárjában sváj- ti központja útján olyan jelzést kapott, hogy Kessel­ring táborszernagy, az olasz- országi hitlerista hadsereg parancsnoka, elfogadható feltételek mellett, kész a kapitulációra. Az amerikai hírszerző ügynökség berni rezidense abban az időben Allen Dulles, a CIA későb­bi — ma már nyugalmazott igazgatója volt. aki két év­tized múltán A titkos ka­pituláció címmel könyvet írt az OSS és az SS 1945-ös svájci tárgyalásairól; lentést tett: az a benyomása, hogy ezek az emberek alig­ha lehetnek kapcsolatban Kesselring csapataival és az SS olaszországi egységei­vel. Igaz ugyan, hogy ami­kor Gaevemitz beszélgetés közben bizonyítékokat kö­vetelt, Parilli azt állította, hogy közeli kapcsolata van Guido Zimmer fiatal SS századossal, aki még nem­régen is az SS génuai kém­elhárító központjának fő­nöke volt. „Meglepetésükre — írja Dulles — néhány nappal később Weibel sür­gős ügyben telefonált: Parilli ismét itt van, még­hozzá nem egyedül. Vele van Dollmann ezredes és Guido Zimmer. Svájd tar­tózkodásukat titokban tart­ják, de mielőbb vissza kell térniök Olaszországba. Most majd meglátjuk, mit lehet kiszedni belőlük”. Egy olasz báró Karl Wolff karrierje Kesselring kapitulációi hajlandóságáról Dulles 1945. február 28-án értesült, ami­kor találkozott Gera Gae- vemitz-cel, egy német szár­mazású amerikai állampol­gárral és Max Weibél őr­naggyal, a svájd katonai hírszerzés tisztjével. (Gae- vemitzet üzleti érdekei és családi birtokai Svájchoz kötötték. így a háború ki­törése után is ott maradt. Dullesék szorosan együtt­működtek vele) Ezen a februári napon Weibelnéi megjelent egy olasz és eav svájci. Az olasz kereskedőember volt és neve akkor még nem mon­dott sokat Dulles számára: Luigi Parilli báró. A svájci vendég egy luzerni magán­iskola igazgatója volt: en­nek az intézetnek volt a nö­vendéke Parilli báró egyik rokona is — és ez elég volt hogy Parilli beavassa őt a titkaiba. Mik voltak ezek a titkok? Weibel azt aján­lotta, hogy Dulles személye­sen is ismerkedjék meg a két jövevénnyel. Dulles Gaevemitzet bízta meg az első kapcsolatfelvé­tellel. Az már másnap je­Mielőtt Dulles személye­sen találkozott volna velük, egy Paul Blum nevű ügy­nököt bízott meg a váratlan vendégek kihallgatásával. Blum Dollmantól olyan Ígé­retet kapott: megkísérli rá­beszélni Wolff tábornokot, az olaszországi SS csapatok főparancsnokát, hogy utaz­zék személyesen Svájcba tárgyalni, feltéve, ha van remény arra, hogy kapcso­latba lépjenek a szövetsége­sekkel. Dulles próbára akar­ta tenni a német közvetítő­ket és megbízatásuk ko­molyságát, ezért átadott Blumnak egy cédulát, rajta egy ismert olasz ellenálló és egy titkos ügynök nevé­vel — mindkettő az SS fog­lya volt, s egyikük, Parri nevezetű, Dulles szavaival az SS talán legfontosabb foglya. Ha tehát Wolff szán­dékai komolyak, ezt a két embert jutassa át Svájcba Dulleshez. Alig négy nappal később, március 8-án a két túsz már Dullesnél volt. Mi több velük együtt lépte át a ha­tárt Karl Wolff SS_tábomok is, Dollmann és Zimmer, valamint egy harmadik tiszt társaságában. Természete­sen valamennyen civilben voltak. „Most már eljött az ideje, hogy személyesen ta­lálkozzam Wolf fal” — írja Dulles. Eiste tíz órakor Gaevernitz bevezette Dulles könyvtárszobájába Wolff tábornokot — és a svájci magániskola már említett igazgatóját. Ki volt ez a Karl Wolff, akit Himmler elhalmozott kegyeivel? Mielőtt 1943-ban Olaszországba vezényelték volna, Wolff Himmler sze­mélyes stábjának főnöke volt, s az egyik összekötő tiszt Himmler és Hitler, más szóval az SS főparancs­noksága és Hitler főhadi­szállása között. Időről időre hasonló összekötő tiszti fel­adatokat látott el Himler és Ribbentrop, vagyis az SS és a külügyminisztérium Kö­zött. Beszélgetés a könyvtárszobában Wolff a könyvtárszobá­ban elmondotta Dullesnak, hogy igen jó viszonyban van Kesselringgel és adott eset­ben el tudná intézni, hogy Svájcba utazzék és aláírja a kapitulációt. A beszélgetés nyomán Dulles részletes je­lentést küldött Washington­ba és Casertába, a Földközi- tengeri szövetséges főpa­rancsnokságra. Jelentésében magasrangú tiszteket kért, hogy Kesselring megérkezé­se esetén tárgyaljanak vele. Alexander tábornok vála­szul azt a rádióüzenetet küldte, hogy két vezérkari tisztet útnak indít Svájcba. Az OSS casertsi és berni központjai máris megkezdték a titkos akció előkészítését: az őrségtől a rejtjeles össze­köttetésig mindent biztosí­tottak. Ám március 11-én Weibel telefonon közölte Dullesszal, hogy Parilli vé­gül mégis egyedül érkezett újra Svájcba. Az olasz riasz­tó híreket hozott... CFolytatiuki

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom