Szolnok Megyei Néplap, 1967. május (18. évfolyam, 102-125. szám)

1967-05-07 / 106. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Kétszázadik jubileum Jászberényben Tegnap délelőtt megkez­dődött a jászberényi Lehel vezér gimnázium óa ipari szakközépiskola 200. jubi­leumának ünnepségsoroza­ta. Az intézetet virágerdő borítja. Tömegével érkez­nek az ünnepségsorozatra az öregdiákok, s a mosta­niak hozzátartozói. Az iskola egyik földszinti termében képzőművészeti kiállítás nyílt azoknak a mestereknek alkotásaiból, akiket valamilyen szál fű­zött ide. Sándor András az Intézetben tanít most, a többiek — Banké László, Gersp Árpád Litkeí Jó­zsef és Makay József — itt fejezték be középiskolai tanulmányaikat. Az emeleten is két figye­lemreméltó kiállításban gyönyörködhetnek a látoga­tók. A rajzteremben az iskola történetével ismer­kedhetnek. Fáradságos munkával összegyűjtötték az intézetben tanító és va­laha ott tanító tanárok ne­vét, a tanulólétszám alaku­lását Régi dokumentumokat is bemutatnak ott Közvetle­nül a megnyitó előtt érke­zett például egy levél Jász­apátiból, Pókász Endrénk­től. Pókásznénak szépapja volt az iskolát alapító Dó­sa Pál. Családi örökség­ként őrizte az egri püs­pöknek a kapitányhoz in­tézett levelét A püspök óva intette a kapitányt hagyjon fel az olyan kí­sérletekkel. mint az iskola­alapítás. Sok érdekes tárgyi em­lék őrzi még az iskola emlékeit. Így például a ré­gi tanárok tudományos munkái, az 1944/45-ös tan­év egyetlen — kéziratban maradt — évkönyve. Érdekes színfoltja en­nek a kiállításnak a diá­kok gyakorlati munkáinak bemutatása. Kicsinyített, de működó hűtőszekrény* gépmodellek dicsérik a ta­nulók ügyes kezét Nagy sikere van a „Hot vagytok ti, régi játszótár­sak” című találónak. Régi, ismeretlen diákok csoport­képeit rakták ki arra. A KISZ-szervezet kettős jubileumot köszönt «2 al­kalommal. Az iskola alapí­tásának 200. évfordulója egybeesik a KISZ tizedik jubileumával Külön kiállí­tással rukkolt ki ezért a KISZ-szervezet. Felkeres­ték levélben a7 ország ösz- szes középiskoláját, s anya­got — főleg képeket kér­tek a KISZ-szervezetek éle­téről. A kapott képekből szép összeállítás kereke­dett A népművészeti ba­bák, a más országok fiai­tól érkezett levelek és sok egyéb ad ízelítőt a „tró­feák”, a kulturális és sportbemutatókon szerzett oklevelek, érmék mellett az iskolai KISZ-szervezet sok­színű életéről. Tegnap került sor a ballagásra, sportbemutatók­ra és ünnepi hangverseny­re. Ma emlékünnepély lesz, majd emléktábla leleple­zés, délután öregdiákok ta­lálkozójára, este pedig táncra kerül sor. S. B. Uj Lenin szobor a vegyiművek előtt 1966 áprilisában tartott taggyűlés határozott úgy a Tiszamentj Vegyiművek­ben, hogy a Nagy Októbe­ri Szocialista Forradalom 50. évfordulója tiszteletére. a régi gipsz és az Idő vas­fogától próbára tett Lenin portré helyett nemesebb anyagból állítsanak szob­rot A taggyűlési határozat értelmében a vegyiművek igazgatósága vásárlási szán­dékkal kereste meg a Mű­velődésügyi Minisztérium Képzőművészeti Osztályát majd a Képzőművészeti Lektorátust Választásuk Páczay Pál Kossuth-díjas művész port­ré szobrára esett Es a szobor első változa­ta annak a Lenin portré­nak, amely gipsz másola­ta egyidobén a legelterjed­tebb és legismertebb Le- nin-ábrázolás volt Ma­gyarországon. A szobrot a vállalati fej­lesztési alapból vásárolták meg. A fekete gránit talap­zaton levő fehér márvány szobrot a vegyiművek iro­daházának bejárata előtt állították feL Ünnepélyes felavatására április 21-én, Lenin születése évforduló­jának alkalmából került sor. Pátzay Pál: Lenin ANYAK NAPJA Tömött cekkarrel siet haza, s szorong­va azon töpreng: ha hazaér, a vacsorát tegye föl előbb, vagy a mosáshoz lás­son. S, hogy majd fizetéskor a kicsinek vegyen-e új cipőt, vagy a nagynak te­gye-e félre a pénzt az áhított kerék­párra. így lehetne gyorsfényképet készíteni a mai anyáról Régi anyák-napi Illusztrációk kicsi­nyeitől körülvett, virágok borította kot- lóstyúk-mamája éppúgy kiment a divat­ból. mint melodrámák és műdaiok könnyes szemű, kettétört szívű, nagy­betűs Édesanyái a Nincs fogalom, amelyről annyi „lila”, szirupos jelzőt írtak volna, mint az anyaságról. Pedig amilyen csodálatos dolog új életet adni és új embert ne­velni — éppoly természetes is. Az anyák tiltakoznának a legjobban a mártú'sze- rep kétes dicsfénye ellen. Aki látta már a pólyásgyermekével társalgó anya ar­cát, vagy elleste a jóétvágyú kamasz­gyereke vacsorázására sandító, büszke tekintetet, — az tud valamit arról, mi az örömök öröme. A tömérdek, meg­mérhetetlen áldozat csaknem ugyan­annyi boldogsággal egyenlítődik ki. Ahányszor ránéz, szép, nyüó értelmű, egészséges gyerekére, annyiszor örül — s a gyerekért hozott áldozat, lemondás, töredelem és robot is csak még kedve­sebbé teszi számára azt, akiért mind­ezekre képes. Ez az öröm azonban spon­tán, s a társadalom joggal érzi úgy: in­tézményesíteni is kell. Legalább egyszer egy évben. Ezért találták ki, s rendezik meg évről évre — orgona- és tulipán- nyíláskor — az Anyák Napját. De ne tudjuk le tartozásunkat a kőte­lező csokorral! Vegyük ki néha kezük­ből a súlyos szatyrot, a munka nehezét, könnyítsünk az áldozatok mérlegserpe­nyőjén és rakjuk meg a másikat még több örömmel. Egiészen soha nem egyen­lítődik ki a mérleg — de figyelemmel, szeretettel, gyöngédséggel sokat tehetünk azért, hogy az évnek akár minden napja Anyák Napja legyen. És visszatért a Golgotáról... Aki visszatért a koncentrációs táborból, az kétszer született meg. Kétszer kapott életet. Má­sodszor a halál tornácán látta meg a napvilágot. Szolnokon is­merek ilyen embert. Közöttünk van. Az emlékei különböztetik meg tőlünk. Onnan jött meg, ahol négy- millióan elpusztultak, ahol öt­százezer magyar temetője a gáz­kamrákból felcsapódó zöldes láng lett. Onnan jött meg, ahol a legnagyobb bűnt követték el az emberiség ellen. Ülünk egy­mással szemben az irodájában. Keresem az arcán a koncentrá­ciós tábor hagyta nyomokat, ősz hajú, kék szemű. Semmi jel nincs az arcán. Nyugodt, derűs a tekintete. Kimondom a szót: Auschwitz. Meg sem rebben. — Mit akar tőlem? — kérdez­te enyhe bizalmatlansággal a hangjában. — Sikerült felejteni? — Azt hiszem, igen. Nem le­het gyűlöletben élni. Egyre in­kább arra emlékezem, amikor jóllaktam odakint, és nem arra. amikor éheztem. A jelen az én világom, nem mérgezem a múlt- isi* — Miben hisz, Űzik? — Abban, hogy az emberiség levonta a történelmi tanulságot, Auschwitzból, Dachauból, Ber­gen bel soriból ... ■— Hány éves volt, amikor el­vitték? — Húsz. A mostani Csarnok utcai iskolában volt a gettó. De később a cukorgyárban gyűjtöt­tek össze bennünket. 1944-ben érkeztünk meg Aushwitzba. Amikor megláttam a foglyok csí­kos ruháját, azt hittem, pizsa­ma van rajtuk. Még azon az éj­szakán találkoztam dr. Mezeié­vel. Szelektált. Kétezer embert ítélt halálra azon az éjszakán. Amikor megtudtam, hogy Dél- Amerikában bujkál, elkészítet­tem a feljegyzéseimet. Hátha még egyszer találkozunk... A hangja kemény, metsző, mint a gyémánt. Vonásai mere­vek. Ügy látszik mégsem felej­tett. — Emlékszik még n barakkjá­ra? — Igen. Az E-ben voltam. Minden barakkon zománcozott táblák lógtak: „Negyven rühes ló számára” felirattal. Minden­ki megtarthatta a bakancsát, a nemQveeét és az övét ■— Tudtak a gázkamrákról? — Hetekig nem. Pedig minden éjjel dőlt a kéményekből a füst. Az öreg foglyok tapintatosan azt mondták, ott sütik a kenyeret. — Később nyilván rájött a „kegyes1” csalásra? — Persze. De nehogy azt higgye, féltünk. Senki sem gon­dolta komolyan, hogy életben marad. — Dr. Mengélét többször is látta? — Igen. Engem az egészség- ügyi barakkba osztottak be. Fog- technikus vagyok. Az ikrekről kellett fogmintát levennem. Egy alkalommal Mengele bejött, rá­ordított a főnökömre, Hermann nevű jugoszláv kommunistára: „Ki ez itt?” — s rám mutatott. Majd összeestem. Nála sosem le­hetett tudni. Emlékszem, egy társamnak összetörték a kápók a lábát. Mengele személyesen el­lenőrizte a műtétet, sőt naponta meglátogatta, megsétáltatta, hogy javul-e. Amikor meggyógyult, az éjszakai appelon kiszedte a sor­ból és elküldte meghalni. 1944 októbere. Akkor már nem érkezett újabb transzport Ausch­witzba. A szelektálás erősödött A „muzulmánok”, a testileg tönkrementek minden éjszaka várták a halált. 8a a halál aoia* den este eljött értük. Epstein cseh professzor egy napon így szólt hozzá. — Te F. tűnj el Auschwitzból. Ma este kétszázas csoportot visz­nek a birodalomba. Próbálj be­jutni közéjük. — Sikerült. Bevagoníroztak. Friedlandba szállítottak bennün­ket. Repülőgépgyárban dolgoz­tunk. — Akkor már bízott abban, hogy hazajön? — Nem. Ahogy a nácikat is­mertem, tudtam az utolsó órá­ban is megölnek. A lágerből lát­tunk egy szállodát. „Szálloda a reménységhez”. Ez volt a neve. Hihetetlenül groteszknek hatott. A halálra kijelöltek szomszédsá­gában a remény szállodája. — Hogyan szabadultak fel? — 1945 május 7-én felsorakoz­tunk az appel-platzon. Az SS pa­rancsnok a következőket mond­ta: „Mi elmegyünk, maguk ma­radnak. A fegyelmet fenntartani. A polgármesterre bízom a tá­bort.” Arcizmunk sem rándult. A nyílt öröm csak felbőszítette volna a nácikat. Aztán a polgár- mester szólt hozzánk: „Uraim, mi a kívánságuk?” A büdös zsi­dó után uraim... Es' üszőm tra­gikomikus volt, alig tudtuk ma­gunkba fojtani a röhögést. Más­nap megérkeztek a szovjet csa­patok. Vége volt a háborúnak és mi is éltünk. Egy prágai orvossal, akit az­óta meglátogatott, gyalogoltak haza. Május 20-án már Szolno­kon ölelhette meg az édesanyját. — Volt azóta Auschwitzban? — A nyáron elmegyek. — Miért? — Még egyszer az életben lát­ni akarom a halál tornácát Le­rovom kegyeletemet a bajtársa­im temetőjében. Látni szeretném az É-barakkot Auschwitz-Birke- nauban. Felszítom magamban az emlékeket. — Újra gyűlölni akar? — Igen, az embertelenséget. Nem gondolja, hogy ehhez jogom van? Fasiszták Nyugat-Németor- szágban és Amerikában, fasiszta módszerek Dél-Vietnamban-. Ezért kell ma is beszélni Ausch- witzról, Dachauról, Bergentxd- senről... — A nevét leírhatom? — Nem! — ült ki riadtság az arcára. — Miért? — Nem és nem! Én élek. A négymillió auschwitzi mártír ne­vét írja le... Kit érdekel ma, hogy mi történt huszonkét éve, Mindenki halálosan unja. A sa­ját családom is— f. r.

Next

/
Oldalképek
Tartalom