Szolnok Megyei Néplap, 1967. május (18. évfolyam, 102-125. szám)
1967-05-07 / 106. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Kétszázadik jubileum Jászberényben Tegnap délelőtt megkezdődött a jászberényi Lehel vezér gimnázium óa ipari szakközépiskola 200. jubileumának ünnepségsorozata. Az intézetet virágerdő borítja. Tömegével érkeznek az ünnepségsorozatra az öregdiákok, s a mostaniak hozzátartozói. Az iskola egyik földszinti termében képzőművészeti kiállítás nyílt azoknak a mestereknek alkotásaiból, akiket valamilyen szál fűzött ide. Sándor András az Intézetben tanít most, a többiek — Banké László, Gersp Árpád Litkeí József és Makay József — itt fejezték be középiskolai tanulmányaikat. Az emeleten is két figyelemreméltó kiállításban gyönyörködhetnek a látogatók. A rajzteremben az iskola történetével ismerkedhetnek. Fáradságos munkával összegyűjtötték az intézetben tanító és valaha ott tanító tanárok nevét, a tanulólétszám alakulását Régi dokumentumokat is bemutatnak ott Közvetlenül a megnyitó előtt érkezett például egy levél Jászapátiból, Pókász Endrénktől. Pókásznénak szépapja volt az iskolát alapító Dósa Pál. Családi örökségként őrizte az egri püspöknek a kapitányhoz intézett levelét A püspök óva intette a kapitányt hagyjon fel az olyan kísérletekkel. mint az iskolaalapítás. Sok érdekes tárgyi emlék őrzi még az iskola emlékeit. Így például a régi tanárok tudományos munkái, az 1944/45-ös tanév egyetlen — kéziratban maradt — évkönyve. Érdekes színfoltja ennek a kiállításnak a diákok gyakorlati munkáinak bemutatása. Kicsinyített, de működó hűtőszekrény* gépmodellek dicsérik a tanulók ügyes kezét Nagy sikere van a „Hot vagytok ti, régi játszótársak” című találónak. Régi, ismeretlen diákok csoportképeit rakták ki arra. A KISZ-szervezet kettős jubileumot köszönt «2 alkalommal. Az iskola alapításának 200. évfordulója egybeesik a KISZ tizedik jubileumával Külön kiállítással rukkolt ki ezért a KISZ-szervezet. Felkeresték levélben a7 ország ösz- szes középiskoláját, s anyagot — főleg képeket kértek a KISZ-szervezetek életéről. A kapott képekből szép összeállítás kerekedett A népművészeti babák, a más országok fiaitól érkezett levelek és sok egyéb ad ízelítőt a „trófeák”, a kulturális és sportbemutatókon szerzett oklevelek, érmék mellett az iskolai KISZ-szervezet sokszínű életéről. Tegnap került sor a ballagásra, sportbemutatókra és ünnepi hangversenyre. Ma emlékünnepély lesz, majd emléktábla leleplezés, délután öregdiákok találkozójára, este pedig táncra kerül sor. S. B. Uj Lenin szobor a vegyiművek előtt 1966 áprilisában tartott taggyűlés határozott úgy a Tiszamentj Vegyiművekben, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulója tiszteletére. a régi gipsz és az Idő vasfogától próbára tett Lenin portré helyett nemesebb anyagból állítsanak szobrot A taggyűlési határozat értelmében a vegyiművek igazgatósága vásárlási szándékkal kereste meg a Művelődésügyi Minisztérium Képzőművészeti Osztályát majd a Képzőművészeti Lektorátust Választásuk Páczay Pál Kossuth-díjas művész portré szobrára esett Es a szobor első változata annak a Lenin portrénak, amely gipsz másolata egyidobén a legelterjedtebb és legismertebb Le- nin-ábrázolás volt Magyarországon. A szobrot a vállalati fejlesztési alapból vásárolták meg. A fekete gránit talapzaton levő fehér márvány szobrot a vegyiművek irodaházának bejárata előtt állították feL Ünnepélyes felavatására április 21-én, Lenin születése évfordulójának alkalmából került sor. Pátzay Pál: Lenin ANYAK NAPJA Tömött cekkarrel siet haza, s szorongva azon töpreng: ha hazaér, a vacsorát tegye föl előbb, vagy a mosáshoz lásson. S, hogy majd fizetéskor a kicsinek vegyen-e új cipőt, vagy a nagynak tegye-e félre a pénzt az áhított kerékpárra. így lehetne gyorsfényképet készíteni a mai anyáról Régi anyák-napi Illusztrációk kicsinyeitől körülvett, virágok borította kot- lóstyúk-mamája éppúgy kiment a divatból. mint melodrámák és műdaiok könnyes szemű, kettétört szívű, nagybetűs Édesanyái a Nincs fogalom, amelyről annyi „lila”, szirupos jelzőt írtak volna, mint az anyaságról. Pedig amilyen csodálatos dolog új életet adni és új embert nevelni — éppoly természetes is. Az anyák tiltakoznának a legjobban a mártú'sze- rep kétes dicsfénye ellen. Aki látta már a pólyásgyermekével társalgó anya arcát, vagy elleste a jóétvágyú kamaszgyereke vacsorázására sandító, büszke tekintetet, — az tud valamit arról, mi az örömök öröme. A tömérdek, megmérhetetlen áldozat csaknem ugyanannyi boldogsággal egyenlítődik ki. Ahányszor ránéz, szép, nyüó értelmű, egészséges gyerekére, annyiszor örül — s a gyerekért hozott áldozat, lemondás, töredelem és robot is csak még kedvesebbé teszi számára azt, akiért mindezekre képes. Ez az öröm azonban spontán, s a társadalom joggal érzi úgy: intézményesíteni is kell. Legalább egyszer egy évben. Ezért találták ki, s rendezik meg évről évre — orgona- és tulipán- nyíláskor — az Anyák Napját. De ne tudjuk le tartozásunkat a kőtelező csokorral! Vegyük ki néha kezükből a súlyos szatyrot, a munka nehezét, könnyítsünk az áldozatok mérlegserpenyőjén és rakjuk meg a másikat még több örömmel. Egiészen soha nem egyenlítődik ki a mérleg — de figyelemmel, szeretettel, gyöngédséggel sokat tehetünk azért, hogy az évnek akár minden napja Anyák Napja legyen. És visszatért a Golgotáról... Aki visszatért a koncentrációs táborból, az kétszer született meg. Kétszer kapott életet. Másodszor a halál tornácán látta meg a napvilágot. Szolnokon ismerek ilyen embert. Közöttünk van. Az emlékei különböztetik meg tőlünk. Onnan jött meg, ahol négy- millióan elpusztultak, ahol ötszázezer magyar temetője a gázkamrákból felcsapódó zöldes láng lett. Onnan jött meg, ahol a legnagyobb bűnt követték el az emberiség ellen. Ülünk egymással szemben az irodájában. Keresem az arcán a koncentrációs tábor hagyta nyomokat, ősz hajú, kék szemű. Semmi jel nincs az arcán. Nyugodt, derűs a tekintete. Kimondom a szót: Auschwitz. Meg sem rebben. — Mit akar tőlem? — kérdezte enyhe bizalmatlansággal a hangjában. — Sikerült felejteni? — Azt hiszem, igen. Nem lehet gyűlöletben élni. Egyre inkább arra emlékezem, amikor jóllaktam odakint, és nem arra. amikor éheztem. A jelen az én világom, nem mérgezem a múlt- isi* — Miben hisz, Űzik? — Abban, hogy az emberiség levonta a történelmi tanulságot, Auschwitzból, Dachauból, Bergen bel soriból ... ■— Hány éves volt, amikor elvitték? — Húsz. A mostani Csarnok utcai iskolában volt a gettó. De később a cukorgyárban gyűjtöttek össze bennünket. 1944-ben érkeztünk meg Aushwitzba. Amikor megláttam a foglyok csíkos ruháját, azt hittem, pizsama van rajtuk. Még azon az éjszakán találkoztam dr. Mezeiével. Szelektált. Kétezer embert ítélt halálra azon az éjszakán. Amikor megtudtam, hogy Dél- Amerikában bujkál, elkészítettem a feljegyzéseimet. Hátha még egyszer találkozunk... A hangja kemény, metsző, mint a gyémánt. Vonásai merevek. Ügy látszik mégsem felejtett. — Emlékszik még n barakkjára? — Igen. Az E-ben voltam. Minden barakkon zománcozott táblák lógtak: „Negyven rühes ló számára” felirattal. Mindenki megtarthatta a bakancsát, a nemQveeét és az övét ■— Tudtak a gázkamrákról? — Hetekig nem. Pedig minden éjjel dőlt a kéményekből a füst. Az öreg foglyok tapintatosan azt mondták, ott sütik a kenyeret. — Később nyilván rájött a „kegyes1” csalásra? — Persze. De nehogy azt higgye, féltünk. Senki sem gondolta komolyan, hogy életben marad. — Dr. Mengélét többször is látta? — Igen. Engem az egészség- ügyi barakkba osztottak be. Fog- technikus vagyok. Az ikrekről kellett fogmintát levennem. Egy alkalommal Mengele bejött, ráordított a főnökömre, Hermann nevű jugoszláv kommunistára: „Ki ez itt?” — s rám mutatott. Majd összeestem. Nála sosem lehetett tudni. Emlékszem, egy társamnak összetörték a kápók a lábát. Mengele személyesen ellenőrizte a műtétet, sőt naponta meglátogatta, megsétáltatta, hogy javul-e. Amikor meggyógyult, az éjszakai appelon kiszedte a sorból és elküldte meghalni. 1944 októbere. Akkor már nem érkezett újabb transzport Auschwitzba. A szelektálás erősödött A „muzulmánok”, a testileg tönkrementek minden éjszaka várták a halált. 8a a halál aoia* den este eljött értük. Epstein cseh professzor egy napon így szólt hozzá. — Te F. tűnj el Auschwitzból. Ma este kétszázas csoportot visznek a birodalomba. Próbálj bejutni közéjük. — Sikerült. Bevagoníroztak. Friedlandba szállítottak bennünket. Repülőgépgyárban dolgoztunk. — Akkor már bízott abban, hogy hazajön? — Nem. Ahogy a nácikat ismertem, tudtam az utolsó órában is megölnek. A lágerből láttunk egy szállodát. „Szálloda a reménységhez”. Ez volt a neve. Hihetetlenül groteszknek hatott. A halálra kijelöltek szomszédságában a remény szállodája. — Hogyan szabadultak fel? — 1945 május 7-én felsorakoztunk az appel-platzon. Az SS parancsnok a következőket mondta: „Mi elmegyünk, maguk maradnak. A fegyelmet fenntartani. A polgármesterre bízom a tábort.” Arcizmunk sem rándult. A nyílt öröm csak felbőszítette volna a nácikat. Aztán a polgár- mester szólt hozzánk: „Uraim, mi a kívánságuk?” A büdös zsidó után uraim... Es' üszőm tragikomikus volt, alig tudtuk magunkba fojtani a röhögést. Másnap megérkeztek a szovjet csapatok. Vége volt a háborúnak és mi is éltünk. Egy prágai orvossal, akit azóta meglátogatott, gyalogoltak haza. Május 20-án már Szolnokon ölelhette meg az édesanyját. — Volt azóta Auschwitzban? — A nyáron elmegyek. — Miért? — Még egyszer az életben látni akarom a halál tornácát Lerovom kegyeletemet a bajtársaim temetőjében. Látni szeretném az É-barakkot Auschwitz-Birke- nauban. Felszítom magamban az emlékeket. — Újra gyűlölni akar? — Igen, az embertelenséget. Nem gondolja, hogy ehhez jogom van? Fasiszták Nyugat-Németor- szágban és Amerikában, fasiszta módszerek Dél-Vietnamban-. Ezért kell ma is beszélni Ausch- witzról, Dachauról, Bergentxd- senről... — A nevét leírhatom? — Nem! — ült ki riadtság az arcára. — Miért? — Nem és nem! Én élek. A négymillió auschwitzi mártír nevét írja le... Kit érdekel ma, hogy mi történt huszonkét éve, Mindenki halálosan unja. A saját családom is— f. r.