Szolnok Megyei Néplap, 1967. május (18. évfolyam, 102-125. szám)
1967-05-07 / 106. szám
I * SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1967. mája* T. Sülé Lajós létrá ja — Gyertek, szedjünk madártojást. RENYIPETERi VITÁBAN ( Szépirodalmi Könyvkiadó 1967 ) Olyan tölgyfák voltak, amilyenek talán a hegyekben sincsenek. Négyen-öten összefogódzkodtunk, s csak úgy értük át a törzsüket. Szíves örömest tanyáztunk ott. A fácánok kevésbé. Azok inkább áthúzódtak a Kubik másik oldalára, ahonnan az urasági földeken túl már látni lehetett a kisparaszti tanyákat. Galagonyafák, burjánzó vadrózsabokrok, s főleg koronafák szegélyezték arról az erdőt Bokros tövisük tíz centire is megnőtt. A vadmacskák se szívesen jártak ágaik között. Talán azért szerettek ott gubbasztani a fácánok. A csontkemény hidegben úgy odasereglettek, mint a tanyai hizlalda köré a verebek. Egyszer az esti köd leple alatt kilopakodtünk a koronafák alá. Rövid botjainkat felvágtuk a zörrenő ágak közé. S a fagyott szárnyú fácánok úgy potyogtak lefelé, mint húsos körték nyáron a kastély körüli gyümölcsösben. Én egy szép fácánkakast találtam él. Díszes farkát bicskával levágtuk, hogy ne látszon ki a nagykabát alól. S vittem haza boldog örömmel. De otthon a mami nem örült. , — Mit képzelsz? — rémüldözött — Tudod, hogy nem szabad. Ha megtudja az intéző úr, mehetünk, amerre látunk. Dobd ki azonnal. Tiltott terület volt számunkra a Kubik. Az „uraságnak”, annak a magános vén lánynak volt fenntartva, pedig az hetenként, ha arra nézett. Azt is csak nyaranta, s akkor is csak rövid időre. Amikor harminc kutyájától körülcsaholt hintóján elvihar- aott, akkor éreztük magunkat biztonságban. Pedig néha még akkor is rajtavesztettünk. Előfordult. hogy javában lubickoltunk a Kubik kellemes vizű tavában, amikor meglepett bennünket Topa, a gazda. Gyorsan összekapkodta ruhánkat s bekiabált a vfzbe: — Na, most már mehettek haza úgy, ahogy vagytok. Meztelen feneketekben majd csak elgyönyörködnek az asszonyok. A Kubik tavát sárga liliom füzére fonta körül. Meseszép volt. Nem is akadt párja az egész birtokon. Pedig a nagy uradalomhoz három major is tartozott. Ennek a birtoknak ügyeit intézte Sülé Lajos. Már a neve is arra engedett következtetni, hogy nem tartozik sem a parasztok. sem az urak közé. Utóvégre ki hallott már olyan úrról, akit úgy hívtak, hogy Sülé? A cselédek között se akadt ilyen nevű merő véletlenségből sem. A cselédsor lakóinak a neve is egyszerű volt, mint az élete; Bódi, Tóth meg más efféle. Közös konyhán élt ott mindenki. Kettes konyha kevés volt, a legtöbb helyen négy családnak jutott egy konyha Egyszer összekapott két asszony. A nyomor, a zsúfoltság köny- nyen szül haragot. Nem is váltattak szót éveken át Esztendők múltán lángra kapott egyikük kétméteres piszkafája. Ahogy ijedten kirántotta a kemencéből, kupán csapta vele a másikat. Az aztán hirtelen dagadt púpját tapogatva megszólalt végre: azért vigyázhatnál egy kicsit, Rozi! A béreseik gallyakból ösz- szetákdt disznóóljai végén egy régi körfűrész-lapot függesztettek fel. Azt verték minden reggel négykor, hogy ébredjenek a béresek, s menjenek jószágot etetni. Azt mondták; ha valaki fagyos reggelen odanyomja nyélvét ahhoz a fűrészlaphoz, odaragad. A Borbásék hetedik gyereke nem hitte eL Ügy kellett aztán egy kalapáccsal odacsapni a lemez másik oldalára, hogy megszabaduljon a gyerek. Bizonyára lett volna okosabb mód is, de nem jutott eszünkbe. A tanyán különben csak azt tartották cselédnek, alu a kastélyba került. Azok közül is csak a lányokat. A legényeket inasnak, lovásznak, meg más effélének tisztelték. A négyes- konyhákon tehát — a maguk elnevezése szerint — nem cselédek, hanem ökröket hajtó béresek, rátarti kocsisok, csendes gulyások, futkároző kanászok, s az egy kicsit hermetikus életet élő dohánykertészek laktak. Addig laktak ott, míg az intéző ki nem adta az útjukat. A nagytanyán levő kastélyban bizonyára más volt az élet, de bennünket soha nem engedtek be oda. Egyszer csapatosan mentünk haza a templomból. Megálltunk a kastélykert előtt, s leselkedtünk befelé. — Na, most láthatjátok azt, amiről a pap beszélt nektek — szólt oda a bo- donkával töreket vivő öreg Magony, s jót húzott a cso- bolyóból. A csobolyó fából készült, s olyan alakú volt, mint egy kisdob. jó hűvös maradt benne a víz. — Mit láthatunk? —kérdeztem az öregtől. — Hát. a mennyországot. Akkor üdvözülsz, ha a tiéd lesz. Megbolondult az öreg Magony — gondoltam —, Hogyan lehetne enyém a kastély? A kastélytól elválasztva, a parktól átkarolva állt az intéző lakása. A birtok vénséges úrnője szinte teljhatalmat adott neki. Csupán egyet nem engedett meg Sülé Lajosnak; asz- szonyt vinni a portára. Ezen mindenki csodálkozott, hiszen régen túl volt már azon a koron, hogy szemet vethessen az intézőre. Csak az öreg Magony, a tagadás megátalkodott tanyai szelleme bólogatott megértőén. — Mit csodálkoztok? — kérdezte a többieket. — Utóvégre vén fazékban is megfő a hús. Cselédet azért tarthatott az intéző. Tartott is mindig. A legszebbek közül válogatott Aztán az egyiktől így, a másiktól úgy szabadult Nem volt szentimentális. Volt, akit négy hold földdel és egy születendő gyerekkel adott férjhez. Fülledt nyarak érlelték a kalászt az urasági földeken. Részes aratók vágták a rendet, szedték a markot, faluhossznyi tarlón rakták a keresztet Az intéző azok között is rendet tartott Részegen megpofozta az egyik marokszedő lányt. Jóravaló, rendes lány volt pedig, sosem kellett munkára biztatni. Védelmére senki sem kelt A szomszéd uraságnál már évek óta felvidéki szlovákok arattak... S a kenyérnél nagyobb kincset nem ismerteik a töppedt faluvégeken. Ügyesen gazdálkodott Sülé Lajos. Vett is magának egy kisebb birtokot. Munkahelyet azért nem változtatott. Azután is rendszeresen megjelent a majorban, fel-felpofozva az útjába eső gyerekeket. A dohánypajta tágas tetejét náddal fedték. A szürke verébtől az ezerszínű madárig minden megtalálható volt a pajtatető emberkéz nem háborgatta labirintusában. Tóth Jóska szerzett egy létrát. Percek alatt ott zsibongtunk a pajta hosszú fedelén. Akkor jött Sülé, az intéző. Behemót, faragatlan ember volt Veszettül szidott bennünket. Meglógni már nem volt időnk. A létra felhúzására igen. Mintha a vár felvonó hídját húztuk volna fel a barbárok előtt, úgy megkönnyebbültünk. Nem tudott feljönni. Csak egyhelyben topogott káromkodott, rázta az öklét A dühtől állativá torzult arcát sosem felejtem. A minap, vagy harminc év múltán ismét találkoztam vele. Dübörgő járása megcsendesedett, konok tekintete vizenyőssé vált. Rogyadozó lábakkal állt meg, s hunyorgó szemmel pislogott körül. Ügy tűnt, minth azt a létrát keresné, amelyen feljutna a pajta napsütötte tetejére, a cselédsor zsibongó. élettől duzzadó fiai közé— R itka eset, hogy cím és tartalom ennyire fedi egymást. Rényi Péter kötetének csaknem valamennyi írása az esszék és kritikák is, polémikus jellegűek. Vállalják a vitát a félreértésekkel, a tévedésekkel, a ferde nézetekkel, amelyek a magyar kulturális életben az elmúlt tíz esztendő során jelentkeztek. Egy csaknem 500 oldalas tanulmánykötet természetesen nem tartalmazhat csak helyeslést kiváltó írásokat, Rényi egyik-másik kritikájával, egy-egy kérdésfeltevésével, vagy a problémák általa választott megközelítési módjával szembe lehet állítani aggályokat, kérdőjeleket, A lényeg azonban mégis az hogy koncepciója helyes, meggyőző, nézeteinek kifejtése, érvényesítése a műelemzésben igen magas színvonalú. Céljainak, alkatának egyaránt ez felel meg. Kötete emiatt jelentős, ezért emelkedik ki a gazdag tanulmány. és esszétermésből. Ha esszéinek közös jellemvonását, orientáló jellegzetességét keressük, mindenekelőtt a marxista intellektus középpontba állítására figyelhetünk fel. Programadó írásnak tekinthető a Kommunista hős és intellektus című tanulmány, amelyben Rényi a személyes meggyőződés hevével és analitikus készséggel cáfolja az illúziókra, csak szubjektív érzésekre épülő progresszivitás időszerűségét. Világ és társadalom összefüggései a mi korunkban annyira bonyolultak hogy megértésükhöz. s a bennük való eligazodáshoz, a jelenségek megértő átvilágítására van szükség. Gondolkodó, széles látókörű, a tapasztalatok magasrendű általánosítására képes hősökre van szükség az életben és a művészetben egyaránt. Csak a2 ilyen elméleti orientáció és tájékozódási igény képes megvívni a harcot a polgári gondolattal és képviselőivel. Rényi ebből is részt vállalt. Hatalom és erkölcs, dráma és erkölcs kérdésében vizsgálódó tanulmányai az elmúlt évtized legjelentősebb magyar drámai műveinek elemzésében bizonyítják: a történelmi fejlődés megértésére, átfogó ábrázolására legalkalmasabb gondolati bázis ma a marxizmus. Ez nem azt jelenti, hogy a nem marxista alap- ról tájékozódó jelentős művész alkotása nem lehet gondolatilag is értékes, nem hívhatja fei a figyelmet olyan vonatkozásokra, amelyek számításba vétele a szóban forgó probléma, marxista elemzését is gazdagítja, megértését teljesebbé teszi. A kötet kritikai anyaga is gazdag. Egy évtized legizgalmasabb filmjei, drámái, színházi előadásai vonulnak el az olvasó előtt, felidézve azt a szellemi légkört is, amelyben hatottak, s amelyben értékelésük polémiái zajlottak. Rényi tiszteletre méltóan következetes. Valamennyi kritika ugyanazt a koncepciót képviseli és azonos módszerrel íródott. Nem annyira az alkotások művészi szféráját vizsgálják, inkább a művek ideológiai alapképletét tisztázzák, eszmei hatásukat mérik fel, szembesítik a valósággal, az élet tendenciájával. Ez a kritikai módszer. ha nem kizárólagos, sok hasznot ígér kulturális életünknek. A bírálatok értékrendje megbízható, lényegében pontosan tájékoz, tatnak, eligazítják az érdeklődőt egy egész korszak magyar dráma- és filmtermésében. Ítéletük megfontolt, higgadtan választanak szét hátráltató tényezőket és előre mutató motívumokat, jót és rosszat. Legfőbb erényük a gondolatgazdagság, a szerzőnek <iz a képessége, hogy sarkító állásfoglalásra, fogalmi tisztaságra törekszik, és olvasóit is erre buzditja-bá- torítja. A kötet harmadik ciklusában kifejezett vitacikkek sorakoznak. A tömegek ízléséről és a demokratikus művészetről című írástól eltekintve — ez az egyetlen dolgozat tűnik fontos problémákat megkerülőnek, egyszerűsítőnek — a vitacikkek meggyőzőek. Ugyanazt a koncepciót, ugyanazt a gondolati igényességet reprezentálják. mint a kötet egésze. Indulatuk is tisztázó jellegű korunk és feladataink jobb megértéséhez vág utat a művészetek és a kulturális élet területén, a választott terep anyagával é* eszközeivel. <d. t.) Simon Béla SIMONYI IMRE: SZINDBÄD UTOLSO UTAZASA Krúdy Gyula emlékezete a postakocsi csak hajnaltájt volt indulóban a Nagy úrral ám szolgái a kevésbeszédű szavak még alkonyattal előreutaztak valamely távoli vendégfogadóba ugyanezért a jószóra hiába szomjazó borok már délelőtt óta ecetesen kedvetlenedtek a hordókban s harangszóra már a rostélyosok is rég étvágyukat veszítették valamint a rozskenyér is megkeseredve emlékezett a szekrényben saját hajdani jóízeire és estefele már a komondorok is befelé szűköltek mintha közeli halál esne a környéken s éjfél után a városi házakban a máskor megadó asszonyságok is idegenkedve gombolták be hálókabátjukat kihűlt kezű embereik elől s hajnal előtt a mennybolt is egyre elborultabban tűnődött immár a dolgok hiábavalósága felett hogy egyáltalán érdemes-e megvirradni még a postakocsi pedig hajnalban indult útnak a jegenyék kivont kardú gárdistákként kétoldalt szemközt meneteltek szépen a varjak pedig teljes gyászban tisztelegtek a jegenyéken és valahol túl az ábrándok s Óbuda lankáján eleredt akkor az eső méltóságos gyászmuzsikája is (jó kis országos eső dörmögte a sorsával megbékült kocsis előbb a rudasnak aztán nyergesnek) a Nagyúr pedig lassan hanyatt dőlt lehunyta szemét úgy álmodott utoljára még a valóságról: az álomról azt hogy örökre beteljesedett az életről azt hogy meghalt mert ez a dolga s az esőről azt hogy sírvafakadt Magyarország M. VILENSZKIJ, Közel a kislányhoz Amikor megtudtam, hogy Ljuba, az étterem felszolgálónője szabadságra ment, szomorú lettem. Mert Ljubának szép, mosolygós szemei voltak, és nekem mindig mócsing nélkül, hozta a húst, még akkor is, ha semmi más nem volt a menüben, csak kotlett. Két évvel ezután megjelent Ljuba az étteremben, s karján egy puha húsú. aranyos kislányt tartott. — Most már ismét itt dolgozol, Ljuba? — kérdeztem. — ö, nem, már más munkahelyem van! A bölcsődében dolgozom, mint szakácsnő. Közel a kislányhoz. Jó három év múlva, amikor a kirakatokat nézegettem az utcán, majdnem nekimentem egy mosolygós nőnek. — Szervusz, Ljubácska! Hol dolgozol? Még mindig a böcsődében? — Ugyan már! Átmentem az óvodába. Közelebb a kislányhoz. Téltek-múltak az évek. Egyszer a Metró mozgólépcsőjén állva pillantottam meg Ljubát. Éppen hogy oda tudtam neki kiáltani; ■— Hol vagy? — Az iskolában. Kezemmel köröket írtam le, mintha egy fazékban kavargatnék. Ljuba hunyorogva bólintott. „Értem — gondoltam —, szakácsnő az iskolában, a lánya közelében.” A Föld tovább folytatta Nap körüli forgását, s nem emlékszem már pontosan, hogy milyen körülmények között találkoztam Ljubával a GUM-ban. Éppen egy elegáns sétapálcát nézegettem, amikor jól érezhetően oldalba nyomtak. — Kicsit óvatosabban! — dör- mögtem. — Maga pedig ne ragadjon itt órák hosszat a pulthoz! — nyelvelt vissza egy nő, aki fölöttébb ismerősnek tűnt. Az emlékek automatikus felvonóján a LJUBA név emelkedett a magasba. — Tudom ám, hol dolgozol! Szakácsnő vagy az egyetemen, — mondtam neki — így van! — Milyen szakon van a lányod? — A konyhán dolgozik velem együtt. A felvételi nem sikerült... De nem esünk ám kétségbe! Megtudtam, a rektorunkat zra- zival etette kicsi korában a mamája. de a feleségének halvány gőze sincs, miként is kell a zrazit elkészíteni. Nos, én majd főzök neki, de olyat, hogy mind a tíz ujját megnyalja utána! Bármibe fogadni mernék, jövőre egyetemi hallgató lesz a lányom! Eltelt aztán még vagy tíz. esztendő, talán még több is... Egyszer az egyik parkban ültem és kö- hécseltem. Az utóbbi években egyebet se csinálok. Egy cekkert tartó középkorú telt asszonyság barátságos pillantásokkal méregetett, majd lehorgonyzóit mellettem. Nevetős szeméről azonnal felismertem.-— Mit dolgozol, Ljuba? — kérdeztem. — Szakácskodom, mint mindig. — Hol? — A Tudományos Akadémián. — Tényleg?... — tátottám a számat. — Közel a kislányhoz? Csak nem?... — De igen! — válaszolta büszkén. — Holnap tartja a székfoglaló beszédét. (Raraté Rozália fordításai
