Szolnok Megyei Néplap, 1967. április (18. évfolyam, 77-100. szám)

1967-04-23 / 95. szám

ISST. *mm 23 tfSOUfOK S8BGTBÍ HSPLAP t Hírünk az országban Március elején több köz­lemény jelent meg a terme­lőszövetkezetek első orszá­gos kongresszusának előké­születeiről. 9-én a Népsza­badság írt a Szolnok megyei termelőszövetkezeti tanács­kozásról, 10-én a lap tudó­sítója részletesen ismertet­te a szolnokiak készülődé­sét „Útravaló az országos tsz-kongresszusra” címmel. Beszámolt a küldöttértekez­letről a Magyar Mezőgaz­daság is 15-i számában: „Szolnok megyét 31 küldött képviseli a termelőszövetke­zetek első országos Kong­resszusán”. Az ismert me­zőgazdasági szaklap márci­us 28-án a túrkevei Tán­csics és a törökszentmiklósi Petőfi Tsz-elk gazdálkodá­sáról számol be „Termelés és a gazdálkodás” címmel. A Szabad Föld március 5- én a Héki Állami Gazdaság minőségi vetőmagtermesz­téséről ír. A Magyar Rend­őr a szolnoki Lenin Tsz megújhodott gazdálkodásá­ról és az új irányítási mód­szerekről tájékoztat. Séllei László a Szövetkezet-ben a tiszafüredi Zója háziipari szövetkezet kosárfonóit mu­tatja be. Fazekas Ferenc, a karcagi felsőfokú mezőgaz­dasági technikum tanára a Magyar Mezőgazdaságban arról ír, hogyan tartják szá­mon a végzett hallgatóikat és hogy egyengetik utolsó­éves hallgatóik útját. A Népszava 10-én a Hű­tőgépgyár szervizeinek jó működéséről tudósít. A Ma­gyar Nemzetben érdekes cikket olvasunk a nagyhírű gyárról: „Egy vállalat, ahol a közgazdász nem a halott­kém szerepét tölti be”. A szellemes cím mögött az a százmillió forint nyereség szerénykedik, amit a gyár kitűnően képzett közgazdá­szainak köszönhetnek. Elké­szült az ország hévíz-kút Ica taszteré, írja a Magyar Nemzet 29-én. A legtöbb hévizes kutat megyénkben tartják nyilván. Szolnok megyében sajnos évek óta visszatérő elemi csapás a tavaszi árvíz, bel­víz. Húsznál több hír, tudó­sítás, közlemény jelent meg országos és megyei lapok­ban az árvízvédelemről. Különösen sókat írtak a megyeszékhely védelmének munkálatairól. Az Esti Hír­lap 23-án és 25-én, a Nép- szabadság 23-án, 26-án, a Magyar Nemzet 25-én. Március legjelentősebb közéleti eseménye a válasz­tás volt. A hónap első felé­ben több lap írt a képvise­lők jelöléséről. Március 7- én a Pedagógusok Lapja Rákóczifalva és környéke jelöltjét, Szurgyi Istvánnét mutatta be. A Népfront-ban dr. Magyart József, a Szol­nok megyei tanácsok és a népfront bizottságok együtt­működéséről írt. Az Orvos­egyetem március 9-i szá­mában Spiry Tamás ötöd­éves orvostanhallgató számol be arról a tíznapos falupat­ronáló munkáról, amit több társával végzett Tomajmo- nostorán. Érdekes felmé­résről olvastunk a Szabad Föld 19-i számában. Balázs Árpád Szabolcs-Szatmárból és Szolnok megyéből közöl adatokat a falusi gyerekek egy napi étkezéséről. „Mit esznek a gyermekek? Fel­mérés — érdekes tanulsá­gokkal.” A Népszavában 14-én az újszászi tanácselnökhelyet- tesről, Czétényi Lászlón á is­kolaigazgatóról olvasha­tunk: „A lábon járó hiva­tal”. A Turista márciusi száma jászsági sétára in­vitálja olvasóit. A Néphad­seregben Ballagó László, Tiszakor t és Cserkeszöiiő első tanácselnöke ír emlé­keiről s a két községben a közel mű libán tett látogatá­sáról. 29-én az Ország-Világ Túrkeve felszabadulásáról ír. A riporter megkereste azokat a kevi férfiakat, akik 1944 teléri a sebesült szovjet katonákat ápolták, miközben a németek újra a városra törtek. A riport cí­me: Bátrak, akik nem tud­tak arról, hogy bátrak. Az Ifjú Kommunista tudósító­ja, Filyó Mihály három na­pot töltött a szolnoki járás­ban. Tapasztalatait a lap márciusi számában adta közre. A Magyar Ifjúság március 11-én két megyénk­ben témával foglalkozik. Lakásépítés féláron cím­mel arról írnak, hogy az öcsödi Kossuth Tsz-ben a szövetkezet segíti a tagság, elsősorban a fiatalok lakás- építkezéseit. Komomik Fe­renc, a jászberényi tanító­képzőben járva a fiatal ta­nítónők otthon-alapítási gondjairól számol be: „Fér­jet keres a tanítónő...” Az oktatási, művelődés­ügyi témákat a szolnoki Verseghy gimnáziumról szólókkal kezdjük. Zay Fe­renc, a Magyar Nemzet munkatársa a IIL c. osztály­ban meghallgatta Valkó Mi­hály irodalomtanár rádió- esztétikai óráját, erről szá­mol be március 5-én: „Rá­dióesztétikai óra a szolno­ki Verseghy gimnázium­ban”. A Lobogó 15-én az MHS szolnoki lokátoros kö­réről tudósít, ami szintén a Verseghy gimnáziumban működik. Sok hír, kisebb közlemény köszöntötte a III. Szolnoki Kulturális Heteket A Pető­fi Népet 1-én, 7-én, a Ma­gyar Nemzet 8-án, a Zola! Hírlap, 21-én a Népszaoad- ság, 23-án a Vas Népe. Rusói Istvánról, a nép­művészet mesteréről és a karcagi művészi majolika- csempéről írnak 15-én a Dél-Magyar országban és a Csongrád megyei Hírlapban. A Népszava 24-én a karca­gi kerámikusok űj alkotó- műhelyéről számol be. 24-én a Film, Színház, Muzsiká­ban a propaganda filmstú­dió vezetője, Szurdi Márta nyilatkozik. Terveikről szól­va elmondja, hogy rövide­sen hozzáfognak a tiszai vízlépcső építéséről készí­tendő filmjükhöz. Forgat­ják a vegyiművekről és Szolnok megye múltjáról s jövőjéről szóló filmjeiket A Népszabadság 8-án be­számol Kilián György özve­gyének szolnoki látogatásá­ról. A Magyar Nemzet 9-én és 19-én ír Tallinn és Szol­nok erősödő baráti kapcso­latairól, ismerteti a két vá­ros közös kulturális prog­ramjait. A Népfront-ban a rnegyénkbeli tájmúzeumok­ról olvashatunk. A Petőfi Népe ismerteti a Közép-Ma­gyarországi Tavaszi Tárla­tot. Sok kritikát kapott a Szigligeti Színház márciusi prózai bemutatója, Bágyoni Attila díjnyertes darabja, a „Hogy látva lássanak”. 10- én a Csongrád megyei Hír­lapban Lőkös Zoltán ír hosszan a drámáról. 18-án az Élet és Irodalomban Lukácsy András. Gábor Ist­ván 22-én a Magyar Nem­zet-bein bírálja a drámát és ír elismeréssel a rendezés­ről és a színészi alakítások­ról. 24-én a Népszava már az olasz darab ősbemutatójáról ad hírt: a Szigligeti Szín­ház mutatja be Magyaror­szágon először Cappelli: „Kétszázezer és egy” című művét, Or. Kardos Jóssefné PC prixT Salvalo CarelU drámájának ÍVv v£i vl VJ J magyarországi bemuiatója Kétszázezer áldozatot kö­vetelt az amerikaiak eszte­len atomtámadása, amely 1945. augusztus 6-án Hirosi­mát, majd három nap múl­va Nagasafcít érte. Az áldo­zatok számával mérhetően bizonyosodat be, hogy as emberiség mindén háborúk legszörnyűbb fegyverének birtokába jutott. Ez — és azóta tökéletesített változa­tai — már a végső fegyver. Teljesen megalapozottan ál­lítják korunk legkiválóbb gondolkodói, fizikusok, bio­lógusok, filozófusok és poli­tikusók egyaránt, hogy egy nukleáris háború egyenlő lenne az emberiség öngyil­kosságával. 1945-ben a megvert, ka­pituláció előtt álló Japán két védtelen városának, ár­tatlan, békés polgárait élte a tömeghalál. Egy lényegé­ben eldöntött és befejezett háború utolsó pillanataiban robbant fel az atombomba, hogy figyelmeztessen a vi­lágon mindenkit, szövetsé­gest és nem szövetségest: hatalmas fegyver monopó­lium van az USA kezében, A gomba alakú felhő halá­los füstje mögött örömmá­morban koccintottak a Pen­tagon urai. Ügy vélték most már a félelem törvényei uralkodnak majd a nemzet­közi politikában, s megnyí­lik az út az osztatlan világ­uralom felé. Nem rajtuk múlott, hogy nem ez lett a világ népeinek a sorsa, de a nukleáris fegyverek gyár­tása ma is folyik. Az Egye­sült Államok felelős katonai és politikai vezetői Készek is a bevetésére. A legelve­temültebbek egyenesen kö­vetelik, hogy már most, a vietnami háborúban alkal­mazza az amerikai hadsereg a nukleáris fegyvereket Ez Cappelli drámájának történelmi háttere. Az em­beriség sorsa feletti aggoda­lom tükröződik az őt pilóta lelkiismereti tusijában; a parancs végrehajtásáért va­ló egyéni felelősség vállalá­sa vagy nem vállalása a dráma alapkonfliktusa. És a kérdés: ha érzem és ' ál­latom a felelősséget mit kell tennem? Az ember, aki az első vi­lágháború valamelyik lö­részárkában szuronyával felkoncolta a vele szemben rohamozó másik embert, bi­zonyára érzett időnként né­mi lelkiismeretfurdaiást Még akkor is, ha az ütközet előtt rummal lelkesítették, majd utána szenteltvízzel narkotizálták. Még az a ka­tona is érez sajnálatot £ ve­le szemben esztelenül, igaz­ságtalan cél érdekében ro­hamra vezényelt embertársa Iránt, aki a legszentebb és legigazságosabb ügy, hazá­jának védelmében markolja géppisztolyát, s küldi halál* ba a másikat Vagy a mé­rik kettőt, hármat esetleg tízet Hirosima óta azonban ez a kérdés is másként vetődik fel. Nemcsak az a minősé­gi változás teszi ezt hogy a múltban egy szuronydó- féssel csak egy embert, egy Jól irányzott géppuskasoro­zattal is legfeljebb tizet hú­szat lehetett megölni — míg most az atombomba kioldó­gombját megnyomó katona egyetlen mozdulatával száz­ezreket pusztíthat el. Ez nem egyszerűen szorzószám kérdése, noha az amerikai háborús apostolok tagadják a különbséget egy ember, vagy százezer ember elpusz­títása között A szerző ki is mondatja ezt Henry Greene tábornokkal, aki az atom­bombát szállító harci repülő személyzete közül egyedül nem érez lélkiismeretfurda- lást. Sőt ragyogó karriert is csinál „Miért igazságos egy ember elpusztítása és miért nem ezeré, százezeré?’ — veti Nicola Dafour szemére. „Súly és szám, ebből áll a ti lelkiismer etfurda­lásotok Én nem csiná­lok ilyen kicsinyes szá­mításokat És nincs lel* kiismeretfurdalásom. És az egészet újra csinálnám. És ha parancsot kapnék, egy pillanatra sem haboznék.’ 1945. augusztus 6-án 2 óra 27 perckor indult a halál t- vivő B—29-es célpontja fe­lé. Alig hat óra múlva a másodpilóta ezt jegyezte be a repülőgép naplójába: „Hiába keresem a szavakat. Csak azt tudom mondani, uram Isten! Mit tettünk. Ha száz évig élek is, ezt a néhány pillanatot soha nem tudom kitörölni az em­lékezetemből.” Róluk szól az első atombombát ledobó gép személyzetéről Cappel- U drámája. Az eredeti ne­veket megváltoztatva, de ragaszkodva az események történeti hűségéhez, hitele­sen állítja elénk őket, s ha­talmas drámába sűrítve áb­rázolja azt a küzdelmet, smit lelkiismeretűkkel vív­nak. Nicola Dafour a dráma főalakja. Nemzeti hős lehet­ne belőle. Mellére tűzték a legmagasabb kitüntetést, fé­nyes katonai karriert kí­náltak fel neki — de nem vállalja. Meghasonlott a fe­lelősség súlya alatt. A való­ságos személy, Eatherly őr­nagy, akiről Cappelli Dafour alakját mintázta, így írt 1959-ben egy európai barát­jához szóló levelében: „El­határoztam, hogy szétrom­bolom a körülöttem lebegő hősi nimbuszt. F,rre a kép­re csak a társadalomnak van szüksége, saját lelki is­merete megnyugtatására. A társadalom semmiképpen sem akarja elismerni bű­nösségemet, mert akkor — következésképpen — saját, sokkal súlyosabb hibáját is be kellene vallania.” Ez a lo­gika magyarázza Dafour tet­teit. S az amerikai társada­lom vezető körei mit tehet­nek vele? Futóboton dnak tartják, ideggyógyintézetbe dugják, de el nem nérnit- hatják. Dafour egyéni tragédiája és vele a darabban szereplő társaié — akiket ugyan hal­ványabban ábrázol a szerző — eltörpül a hirosimai po­kol mellett. De mégis oly sűrítetten foglalja magában a szörnyű tett következmé­nyeit, hogy a kétszázezer mellett az egy jelképpé vá­lik Capelli drámájának sze­replői azok a pilóták, akik Hirosimát megsemmisítet­ték. De az 6 drámájuk, szinte minden ember drá­mája. Minden olyan ember­nek a drámája, aki felelős­séget érez önmagával és az őt körülvevő társadalonr- mal szemben. Minden em­beré. aki nem tudja felej­teni a második világhábo­rú szörnyűségeit, különösen arra a reális lehetőségre gondolva, hogy e borzal­mak újra feltámadhatnak. A szerző a történelmet állítja színpadra. De műve több mint történelemírás. Ha a színpadon teljes va­lóságában elevenedne meg a múlt, az elviselhetetlen lenne. A nézők elmenekül­nének. A művészetnek ép­pen az a feladata, hogy el­viselhetővé tegye az elvisel­hetetlent, de úgy, hogy még sokkal megrázóbban has­son, mint maga az egykor megtörtént valóság. Cappel- ü drámája ilyen — és ezért jó dráma. Bemutatása jelentős színházi esemény, örülünk, hogy Magyaroi- szágon első alkalommal a Szigligeti Színház vállalko­zott erre a szép feladatra. A darabot Berényi Gá­bor rendezte. Tegyük hoz­zá, hogy olyan magas mű­vészi színvonalon, amilyet megszoktunk tőle, s ami­lyet egy kicsit el is vá­runk minden olyan bemu­tató előtt, amikor a szin- lapon rendezőként az ő ne­ve áll. Avatott kézzel és nagy szeretettel nyúlt a drámához, hogy színpadra állítsa, s az eredmény az idei színházi évad egyik ki­emelkedő előadása lett. Minden jelenetnek megta­lálta az önálló gondolati magvát, hogy végül is a je­lenetek sora egységes egés­szé álljon össze. Rendezői munkáját az aprólékos mű­gond fi precizitás jellemzi. Minden jelenet egy minia­tűr dráma, s jeleneiről je­lenetre fokozódik az elő­adás drámai feszültsége. Talán annyit lehet megje­gyezni a rendezésről, hogy az utolsó jelenetre mintha elfogyott volna a puskapor. A Greene tábornok halálát megelőző szópárbaj kicsit üresen csengett, nem volt elég meggyőző. Upor Péter. színházunk közelmúltban Jászai-díjjal kitüntetett művésze alaki* tóttá Nicola Dafourt — ki­tűnően, A nem egyszerű és egysíkú figurát igen széles skálán játszva, sok­színű és elmélyült alakítás­sal tette elhihetővé és meg­győzővé. Nem túlzás azt ál­lítani, hogy színészi pálya­futásának egyik kiemelkedő állomása ez a szerep. Mosó- cella jelenete sokáig emlé­kezetes marad a nézőben. Oroszlánrésze van a daraó sikerében. Kertész Péter JeffBrickt- je és Horváth Sándor Hen­ry Greene tábornoka is re­mekbe szabott színészt tel­jesítmény. Kertész Péter belső telítettsége, érzelem- gazdag játéka elhihetővé tette a vallási fanatizmus­ba menekülő, de lekiisme* retfurdalásra feloldozást ott sem találó pilótát. Horváth Sándor alakítását az teszi értékessé, hogy volt bátor­sága félrelökni minden olyan sablont és előre­gyártóit; élemet, amely az ilyen figurák ábrázolásánál kísért. Játéka meggyőző volt olyannyira, hogy oly­kor hajlamos volt a néző neki igazat adni, még nyil­vánvaló igazságtalanságai ellenére is. Baranyi László Diamondja a neki szokatlan szerepkörben figyelemre méltóan fegyelmezett és mértéktartó alakítás. Bür­két az, akin az öt pilóta közül leginkább erőt vesz a skizofrénia, de nagy eré­nye Kránitz Lajosnak, hogy nem enged a túljátszás csá­bításainak. Igen rokon­szenves alakítással formál­ja meg szerepét Nicola Dafour mellett Glo­ria Wilton a másik kulcs­figura. Az igen nehéz sze­repet Hegedűs Ágnes játsz- sza. Amíg a többi szereplő feladatát megkönnyíti, hogy egy-egy külön megkonstru­ált önálló jelenetben játsz­hatnak, addig az ő felada­tát nehezíti, hogy játéká­val vinnie kell a nézőt je­lenetről jelenetre. A nagy színészi kultúrával rendel­kező Hegedűs Ágnes jól ol­dotta meg nehéz szerepét. Talán a premier fűtött hangulata okozta, hogy időnként úgy éreztük, keve­sebb telítettség többet adott volna, A másik két női szereplőhöz — Alice Dia­mond Andaházy Margit és Mary Bürkét Szekeres Ho­na — mostohább volt a szerző. Mindketten a tő­lük megszokott igényesség­gel oldották meg szerepü­ket. Dömsödi János a nyomo­zó bizottság elnökét alakí­totta, Kitűnt játék-intelli­genciájával, de mintha kis­sé indiszponált lett volna a bemutatón. Győző László és Juhász János jó volt kis szerepében. A színházi kritikákban refrénszerűen visszatér, hogy Fehér Miklós díszletet kitűnően szolgálják az elő­adást. Most is ezt tudjuk ismételni. Fehér Miklós ez­úttal is bravúrosan oldotta meg feladatát. Varga József MÉSZÁROS LAJOS: TANULMÁNY

Next

/
Oldalképek
Tartalom