Szolnok Megyei Néplap, 1967. március (18. évfolyam, 51-76. szám)

1967-03-05 / 55. szám

iWí. március 5. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP a A szülőváros A nők ügyének szószólója — Éppen az este voltam a jelölő gyűlésen. Tizenhét éve mindig otthon jelölnek Most is elmeséltem, hogyan kezdtem... Az a téglagyár volt az első munkahelye. Apja és anyja aratni szerződtek. Vasárnap kimentek a ta­nyára és szombaton jöttek vissza. Az öt kicsit a leg­nagyobbra, a 11 éves Zsu­zsikára bízták. Káposztás tésztával várja őket haza. Korán főzzön, mert éhesek lesznek. Eny- nyit mondtak. Zsuzsi pe­dig még aznap megkérte a szomszédasszonyt, vigyáz­zon a kicsikre, ö meg más­nap reggel bement a gyár­ba. Cserepet hordott egész héten. Szombaton a borí­tékban egyheti fizetéssel a kezében szaladt haza tész­tát gyúrni. Nem főtt ki, mire jöttek. — Kiesik a gyomrunk, te meg eljátszod az időt — korholta az anyja, de apja már megpillantotta a sub­lóton a borítékot Elakadt a szavuk. A kisebbek nem értették, miért sírnak ezen mind a hárman. Dolgozott a mai tanács­háza építkezésén is. Az is emlékezetes neki, mert a malteros láda örök nyomot hagyott: vékony csuklóin nagy dudorokat. Ennél azonban sokkal több köti szülővárosához. Ott lett az Illegális kommunista párt tagja, 1931-ben. Ennek pe­dig nagy volt az ára: a ha­tóságok kitiltották a város­ból férjét is, őt is. A csen­des, őszhajú élettárssa) most ki-kisegítik egymást az emlékezésben. — Amikor Pestre kerül­tünk, mindenek előtt mun­kát kerestem, öt hónapig jártam például a Lamport gyár elé minden reggel, mire felvettek és három hónapig dolgozhattam ott. A munkásmozgalom tag­jaival azért mindenhol ha­mar megtalálták egymást fis milyen idegfeszítő, fé­lelmetes volt már a hábo­rú közelgése, de a közel­sége szinte kimondhatatlan. Egyik napról a másikra tűntek, sodródtak el embe­rek, elvtársak. Naponta volt fenyegető hír: a Ci­gány eltűnt.. Szavaiét le­fogták. Fischer Pistát, Bo­ros Matyit kivégezték stb., stb. Ha valaki — aki ugyan nem kommunista, de józan ember a Siemens művek­ben — nem figyelmezteti, őt is megtalálják a most bíróság előtt álló zuglói gyilkosok. Az üzemiek kö­zül második volt a kivég­zésre ítéltek névsorán, mint a zuglói segédmunkás szak- szervezet vezetője, a tulaj­donképpeni illegális kom­munista szervezet tagja. Háromszor keresték Erzsé­bet királynő úti lakásán a fegyveres banditák. Szik- szai néni, a házmester mindig letagadta. Nem mozdulhatott rejtekhelyé­ről. 1944 decemberében. Rákoskert felszabadulásá­nak napjaiban aztán gya­log indultak haza. 1949. január 11-e dél­előttiének emlékét leghite­lesebben egy fénykép őrzi. A szép fiatalasszony sze­méből, arcvonásaiból a hi­hetetlen öröm és a mér­hetetlen kétségbeesés egy­szerre tükröződik ma is. Én, Gonda Zsuzsanna, aki annyit nyomorogtam, akinek hat testvére halt bele a nélkülözésbe, a nyo­mor gyógyíthatatlan hagya­tékaiba? Én volnék, akit megyei főispánná kinevez­nek? Mi lesz most? Elképedésre, tiltakozásra azonban nem volt ideje. Nyolc felejthetetlenül ne­héz év következett. Főis­pán i. majd tanácselnöki munka. Mellé öt év szaka­datlan tanulás, csaknem az összeroppanásig — a jogi egyetem elvégzéséért. Na­gyon nehéz volt. Ki is ta­gadhatná, hogy formálódó sorsunk, alakuló történel­münk legnehezebb szaka­szának egyike volt az a szűk évtized. Sok benne a szép, de sok a fájó emlék is. És az utóbbiakért oly­kor még most is emészti magát. Néha sikerül, más­kor pedig nem az önfel­mentés. Legjobban, leg­mélyebben a begyűjtés fájt. Elhozni onnan is, ahol úgy is kevés van? Kegyetlenül sokat vívódott. Nyolc évig volt a megyei NEB elnöke. Mióta onnan Pesti lányként végzett, egyik napról a másikra a fővárosi élethez szokott pe­dagógusjelölt a községek közt is kicsi Tiszaszentim- rére került- Itt ismerke­dett meg első kollegáival, akik közül egyet életpárjá­nak választott. Több mint tíz éve tanít már Mucza Andrásné Tiszaszentimrén. Szó szerint ismeri a falu apraját, nagyját. A nagy­városi élet forgatagához szokott agilis fiatalasszony a kisközségben sem csak a tanításban talált elfoglalt­ságot. A színház, a hang- versenyterem és a múzeum hiányát a gyermekekkel való nem hivatalos foglal­kozással pótolja már tizen­két éve. Nem élvezheti a művészetet, de önmaga is művész, mivel a legmaga­sabb rendű anyaggal, az emberrel bánik. Nem unatkozik sem az iskolában, sem odahaza, vagy a délutáni diákren­dezvényeken- Sokaknak hi­hetetlennek tűnik, hogy a gyerekek milyen hálásak tudnak lenni, ha igazán szeretik nevelőjüket. Mucza Andrásné azonban érzi ezt, amikor végigmegy a falu utcáin. „Csókolom, tanár néni”, „Hova tetszik menni, tanár néni”, „Én is elmehetek?” Ilyen és ehhez hasonló kérdések verik fel az utca csendjét, ha meglátják a községben. Mit csinálnak a szülők, hä a nevelőjükről áradozó gyermekeket hallják? Mo­solyognak, meg-megsimo- gatják a copfos vagy buk­si fejeket és szeretettel Is nyugdíjba ment sokszor lepergette önmagának is a múltat, az emlékezés cso­dálatos filmszalagjáról Sok-sok képen csak ő is­merheti fel saját magát, s kis libapásztort, a cserép­hordó, malterhordó leányt, a műszerész munkásnőt, a röpirathordót, a nőmozgal­mi munkást, a vándorpárt- iskola vezetőjét, a rendőrt, a munkásőrt, az izguló diá­kot, a jogászt és a felesé­get, az anyát. Most is csa- pong, egymást kergetik, váltják gondolatai. Amihez végül ismét visszatérünk, a szülőváros. — Mezőtúron ma is Zsu­zsika vagyok. Örülök, hogy ismét jelöltek. Zsuzsika, Juhász Imréné dr. Gonda Zsuzsanna, aití- nek közel félévszázados munkásnő múltja nemcsak mérhetetlenül nehéz volt, hanem felemelően szép is, megbecsült, szívesen látott és fáradhatatlan tanács­képviselője ma is Mezőtúr­nak. Borsi Eszter gondolnak a közkedvelt ta­nár nénire. Bizonyára a gyermekek dicsérő szava csengett az édesanyák és édesapák fü­lébe, amikor nemrég a je­lölő gyűlésre mentek. — Ezért lendültek fel egy­szerre a karok a levegőbe, amelyek azt jelképezték, hogy Mucza Andrásné pe­dagógust tiszaszentimre la­kossága egyhangúlag me­gyei tanácstagnak jelöli- A köszönő szavak után haza­felé menet a tanárnő szin­te önmagának mondta: „A gyermekeknek köszönhe­tem, miattuk szeretnek az emberek”. T- L. Amikor telefonon keres­tem, nem beszélhettünk, mert áruátvételt bonyolított le. Mikorra pedig a 61-es bolthoz értem — ahol ő a vezetőhelyettes — már kávét darált — Ezerkilencszáznyolcvan üveg sört hoztak, azt vet­tem át Másfél ezer üveget pedig üresen küldtünk vissza. Sok munkába, idő­be telik ez. Amíg Sándor Gézáné mindezt elmondta — köz­ben szinte minden második vevőt név szerint köszöntött, beértünk a bolti irodába. Apró kis helyiség, tele kel­lékekkel, amelyeket csak egy pihenő kutya őriz. A kávé illattal telített szobá­ban éppen két szék van és annyi hely, hogy leül­hessünk. ö kezdi: — Közel két évtizede élek Szolnokon. Nagyon megszerettem ezt a várost. Pedig sokszor napokon át csak itt a bolt és a Csoko­nai úti lakásom között közlekedek. — Egyhangú? — Nem, egyáltalán nem. Kedvesek, közvetlenek az emberek. De hozzátehetem azt is, hogyha csak egy kis eső van, a sár már majdnem felvet bennünket. Meg is vagyok most szep- penve, mert a lakókörze­tünkben jelöltek tanács­A sokezer rántanivaló csibe között két asszony hajladozott Az etetővá­lyúkba tápot raktak, az itató edényekbe friss vizet öntöttek. — Mikorra végeznek? Magára várunk — szólítot­ta az elnökhelyettes a fia­talasszonyt Jött a válasz azonnal: — Még tíz perc, s aztán ráérek. Míg eltelt az a kevés idő, az elnökhelyettes elújsá­golta: — Danczáné nagyon dol­gos asszony. Az egyik női munkacsapat vezetője, mert különben a növénytermesz­tésben dolgozik. Csak most, a téli hónapokban csibe­gondozó. Szorgalmáért, em­beri magatartásáért az asz- szonyok szeretik, úgy is mondhatnánk, hogy bizal­masuk. A tsz vezetőségé­ben is szószólója a nők ügyének, merthogy annak is tagja már vagy két esz­tendeje. Néhány hete a nő­gyűlésen a tsz nőbizottsága titkárává választották. Egy asszony sok évvel ezelőtt férjével, egy négy esztendős és egy háromhe­tes kisfiával, két bőrönd­nyi ruhával Martfűre ér­kezett. Messziről jött. Ott­hont, szülőt, rokonokat ha­gyott ott, mert férjével együtt ott kellett hagy­niuk, mert magyar állam­polgárok voltak. Mi vár­ta itt őket? Az otthon- teremtés gondja, s egy új munkalehetőség reménye. Egy asszony világra ho­zott négy gyermeket, fel is nevelte őket becsülettel. A legidősebb Józsi, vagy ahogyan anyja nevezi Dot- kó, már megnősült. — Az asszony nem sokára nagy­tagnak. örülök, hogy szí­vesen jelöltek, megtapsol­tak. Mégis meg vagyok ijedve, mert úgy érzem, mintha csodát várnának tőlem. Azt, hogy majd én újjávarázsolom a környéket, pedig egyelőre azt sem tu­dom, hol kezdjem, mit te­hetek a körzetemért. Ha csak az akaratomon múlna, akkor biztos, hogy ez lenne a legszebb választókörzet a városban. De mivel pénz nélkül, munka nélkül ilyen varázslat nincs, nehéz dol­gom lesz. Fényképet kérnék Sándor Gézánétól, de csak a csa­ládról van a táskájában. Az első éves technikumi — No már itt is vagyok — perdült elénk Dancza Józsefné. — Fellépése, be­széde elárulta, hogy évek óta nemcsak a fakanalat forgatja, hanem a közösség ügyével is foglalkozik. A termeléssel, a munkaver­sennyel, az asszonyok és mások gondjával, bajával törődik. — öt évvel ezelőtt kér­tem felvételemet a Rákóczi Tsz-be. A férjem a gépál­lomás traktorosaként már korábban itt dolgozott. — Most ő is kérte a felvéte­lét. Átveszi a gépeket a tsz, s jön a Zetorjóval —, mondta Dancza Józsefné. — Jobb lesz így? — Hogy a férjem is tsz- tag lesz? — válaszolt kér­déssel. — Eddig is a tsz- ből éltünk. Azóta alakítot­tuk, nagyobbítottuk meg a házunkat, amióta én is dolgozom. Televíziót, mosó­gépet vásároltunk, kicserél­tük a konyhabútort, tavaly pedig a szobabútort is. Pe­dig a két gyereknek is min­dig kellett hol ez, hol az. Most már a kislányom is kereső lett, néhány hónap­ja a Tisza Cipőgyárban dolgozik. Gyűjtögetni keil a lányunk kelengyéjét is. Most már ez kerül majd sorra. — A többi asszony is így vélekedik a tsz-röl? — Aki rendszeresen dol­gozik, az így, mert megta­lálja a számítását. Könnyű kiszámítani, hogy 250—260 munkaegységre mennyi járt 38 forintjával. A mostani mama lesz. Feri alighogy leérettségizett, átképzős lett. Ám ha minden sike­rül ősszel, mint szakmun­kás tanul tovább az egye­temen. Mérnök szeretne lenni. S az asszony aggó­dik: vajon sikerül-e? Márti most harmadikos gimnazis­ta, jó tanuló, anyja jobb keze- Az asszony szíve sokszor fáj, amikor mun­kából hazamenve nagyta­karításban találja lányát. Nincs ideje kényeztetni a gyerekeit. Endre, a legki­sebb, most hatodikos. „Sze­rencsém, hogy jó ember az uram” — gondolja sok­szor magában. Egy asszony rendkívüli hallgató fiúról és leányáról a harmadéves mezőgazda- sági technikusról, Mariann- ról beszél legtöbbet. Róla, aki „felfordította” a családi szokásokat, mert senki sincs a családban — még az is­merősök között is kevés —, aki mezőgazdasági pályán dolgozna. Ö pedig biztos, hogy mezőgazdász lesz. — Szülővárosa? — Szombathely. Ott ne­velkedtem. Ott éltem át a háború borzalmait. Előbb azt, hogy egy tű nem sok, annyi sem maradt meg az otthonunkból a bombázá­sok után. Aztán azt, hogy egy szörnyű harc alkalmá­val hiába védtem saját tes­temmel is a 17 éves öcsé­met, hiába vonszoltam éj­nek idején egyedül a már orvos nélküli kórházba, másnap reggelre belehalt a tüdősérülésébe. A háború utolsó napján, a város fel- szabadulása előtti napon vesztettük el őt. Talán ez a gyógyíthatat­lan, szörnyű emlék teszi, hogy olyan barátságos, ked­ves mindenkihez. hogy olyan meleg szavakkal tud beszélni saját gyerekeiről, szomszédairól, a boltban tanuló harminc kislányról, munkatársairól. S talán ki­csit azt is, hogy olyan nagy felelősséggel gondol a bolt dolgaira, a tanácstagi mun­kára egyaránt. B E. zárszámadáskor én 37S munkaegységre részeltem, s még ehhez jött a pré­mium, meg a részes és háztáji kukorica termése. — Hogy is volt az a verseny? — No, most azzal nem dicsekedhetünk. Két női munkacsapat is lepipált bennünket. Azért nem hát­rálunk, az idén újra pró­bálkozunk- Nem féltem én az asszonyokat — s ezt mind a nyolcvanötre értem —, tudom, hogy szorgalma­sak, dolgosak. — Bizonyára a nőnapon is szó esik erről? — A munkáról, meg a versenyről? Biztosan. De azért akkor főleg szórako­zunk. Teadélutánt rende­zünk. Majd egy későbbi időpontban összedugjuk a fejünket az asszonyokkal; hogy megbeszéljük, hová is menjünk az idén kirán­dulásra. Többfelé jártunk már az országban, de még annyi szép tájra szeretnénk eljutni. Együtt indultunk az al­konyaiban a város, Török- szentmiklós felé. Dancza Józsefnét még otthon is várta a munka. Igaz, segít neki a férje, a lánya és a kisfia is, de azért mindig talál tennivalót Bármilyen fáradt is, addig nem törő­dik magával, a pihenéssel, míg ezt nem mondhatja ma is megtettem ami erőmből telt a családomért éa a közösségért Ilyen a természete. Nagy Katalin ülésre hívta össze a helyi Vöröskereszt vezetőségét- „Segítenünk kell.” Ezzel kezdte, amikor az összehí­vás okát kérdezték tőle. „Van egy asszony, aki azért nem tudja üdülni küldeni kislányát, mert nincs pén­ze arra, hogy pizsamát, ru­hát vegyen a gyereknek; ismerem a körülményeket Nagyon rendes munkásnő. Családi körülményei miatt újra kell kezdenie az éle­tet.” Ezer forint segélyt ad­tak a nőnek, s a kislány három boldog hetet töltött a hegyek közt­Egy asszony virágáll­ványt csináltatott. Nem a lakásába. Az. általános is­kola egyik tantermébe, mi­vel húsz év óta a szülői munkaközösség osztályel­nöke. Ez a sok asszony tulaj­donképpen egy és ugyan­az. S mégis mindez csak parányi töredéke Mihovits Józsefné — a martfűi Ti­sza Cipőgyár főművezető­je — életének. Tulajdon­képpen ott kellett volna kezdeni, hogy ő az egyet­len főművezetőnő a gyár­ban; hogy huszonkét tűző- dei műhely tartozik hozzá, melyek váltott műszakban dolgoznak, vagyis közvetve háromezer asszony és leány. A munkát még a Bata cégnél kezdte, Gott- waldovban végzett főmű­vezetői iskolát- Ma, ha az ipari tanulóknak problé­májuk van, csak Jolika né­nihez futnak: majd ő elin­tézi. A tiszaföldvári gim­nazista lányok, akik a martfűi gyárban politech- nlkások, a gyakorlati vizs­gánál egy cseppet sem iz­gulnak: „Jolika néni vizs­gáztat, s ő olyan rendes”. És Mihovits Józsefnét most megyei tanácstagnak jelölték a martfűiek. Azóta esténként százszor is meg­kérdezi önmagától: „Fog ez menni? El tudod te ezt a munkát látni? Hisz any- nyi gond van itt Martfűn. A választ már a jelölő gyűlésen elmondták a martfűiek, akik tudják: Mihovitsné a munkában kérlelhetetlen, de ugyan­akkor ember a szó legne­mesebb értelmében. ■ immimiuiiui ASSZONYOK A KÖZÉLETBEN Vázlatok egy asszony portréjához Munka nélkül varázslat sincs Varga Viktória „A gyermekeknek köszönhetem

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom