Szolnok Megyei Néplap, 1967. február (18. évfolyam, 27-50. szám)
1967-02-19 / 43. szám
a SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP ufev. mxxiM ía Győri Dezső: Diákszerelem „Egy hattyú szán fölöttem magasai). Az zengi ezt az édes éneket — Öh lassan szállj és hosszan énekelj, Haldokló hattyúm, szép emlékezet!...” (Petőfi: Tündérálom) Műteremlátogatás Papi Lajosnál „A kiállítás egyetlen szobrásza Papi Lajos külön figyelmet érdemel: Szlávik Lajosról készített portréja kevés eszközzel is nagyon karakteres, az ülő nő című kis, de monumentális hatású kompozíciója a magyar szobrászatban Borsos és Andrássy Kurta által megindított egyszerűségre törekvő népi jellegű szemlélet egy tehetséges fiatal kezével megvalósított újjáformálását mutatja”. (Kádár Zoltán: Gondolatok a Hajdú-Bihar megyei képzőművészek XXIL őszí tárlatáról.) (A művész portréja) Diófa kettős portré Sok minden megváltó, zott az utóbbi emberöltő alatt Olyan változásokon ment át a világ és az emberek, mint azelőtt száz, meg kétszáz év alatt sem. Nem árt hát emlékezni az idősebbeknek, és ráébredni az idő vágtatására a fiatalabbaknak. Nem a két világháborúról, nem a gőzhajtású automobil-ősről, nem Is a Bleriot vászonból, a bam- buszrudakból és dróthuzalokból szerkesztett húsz lóerős, óránként 75 kilométer sebességű s mindössze 350 kiló súlyú repülőgépről — melyen világcsodájára 23 perc alatt repülte át a La Manche csatornát — a szuperszonikus léglöké- ses gépóriásokig megtett fejlődésről akarok beszélni. Még csak nem is a házilag kötött pamutharisnyától a selymet-verő nylon csodákig beszáguldott technikai bravúrról- Egyszerűen csak a szerelemről. Az első szerelemről, aminek századelői kínjai s örömei már érthetetlennek, nevetségesnek és hihetetlennek tűnnek a mai ifjú szerelmesek szemében, hiszen ők már felügyelet nélkül járhatnak a jégpályára, a tánciskolába és házibulikon vesznek részt... Az örök szerelem „formai” változásáról akarok beszélni. * Tizennégy éves múltam. Egy osztálytársammal a jégpályára tartottam Akkor láttam meg Ilust A Rima hídjánál Gizi barátnőjével kis korcsolyájukat szíjon csörgetve már hazafelé tartottak a jégpályáról. Húsra bámultam- Valami édes villám vágott belém.- Ö! A nagy ö. így neveztük akkoriban az ideált Az enyém most érkezett meg. Tisztes távolból, kifürkészhetetlen akaratra követtem őt a piac felé. Aztán vettem egy füzetet- Naplónak. Beleírtam a dátumot és — még most is megvan — ezeket a korszakos szavakat: — „Ma láttam meg Ilust...” És első Múzsámhoz este már megszületett az első szerelmes vers is. Költő lettem Akkortájt nem lehetett megszólítani a lányt az utcán. És a barnás bőrű, gyönyörű, nagyszemű Ilus nem járt velem táncórára sem, ahol a legyezőjüket billegetve, árgusszemmel figyelték a mamák, vagy a garde-dámok. Hús akkor tizenkét éves múlt így hát nem is tárhattam ki előtte nagy titkomat, jóllehet egyre készültem rá. De majd a verseim! Odaadom neki. Azok mindent elmondanak- És „meghódítják”« Minden nap írtam egy verset. Néhány hónap alatt egy egész füzetet teleirkál- tam versekkel. És naponta megvártam a polgári iskola előtt, a piacon, meg a Gizi barátnőjének a házánál, és köszöntem. A legnagyszerűbb trubadúrt ötletemnek azt tartottam, hogy köszöntem neki az iskola előtt, aztán elfutottam kerülő úton a piacra s a házuk előtt megint köszöntem neki. A család nyáron már vizitlábon állt De én csak nem mertem megváltani a remegve érzett titkot- Csak a költeményeimet tisztáztam le nagy igyekezettel egy miniszter-papírból készített füzetfélébe. Még be is szekundáztam miatta görögből! Ez volt az első és utolsó szekun- dám egész gimnazista koromban. Éjjel-nappal csak rá gondoltam. Ha pár szót válthattam vele, pirultam és izzadtam. ☆ De aztán húgom barátnője, Pásztory Ditta egyszer magával hozta őt is. Lementek a kertbe virágot szedni— Most! Itt az alkalom. Add oda a verseket! — biztattam magam. Es a letisztázott versfüzetet a matrózblúzom buggyába dugtam. De nem mertem ajtóstól rontani a házba. Leszakítottam egy fehér nárciszt, visszasiettem a szobába s egy kis sorsjegy-reklámra ráírtam: — „Átadhatom a verseimet?” Ezek a sorsjegy-reklámcédulácfskák olyanok voltak. mint egy gyufaskatulya fél címkéje. Az egyiken ez állt: „Török — szerencséje örök!”, egy másikon ez: „Kis — szerencséje nagy!” összesodortam a szöveges cédulát és bedugtam a nárciszom kelyhébe— Így add oda — biztattam megint magam. — Akkor sem a húgod, sem Ditta nem veszik észre a nagy manővert. Szaladtam a kertbe. Csodaszép későtavaszi nap volt Szinte nyár. Minden ragyogott a napfényben- Smaragdszínű volt a friss lomb, gyémántgömbként csillogtak a virágzó fák. És minden csupa illat. A csodálatos kép közepén Ö hajladozott a nárciszokért. Csokorba szedte. — Tessék, Ilus — nyújtottam át az én cédulás nárciszomat, és már ajkamon volt a szó, hogy „olvassa el, cédula van benne!” Büszke voltam, hogy ilyen regényes lovag vagyok. — Csak egy?... Mért nem segít szedni? — és az én nárciszom már eltűnt a többi közöttEz nagyon lesújtott. Oda a regényesség, oda a szép modorú ostrom. Oda minden! Aztán ismét nekidurál- tam magam. írhatok még egy cédulát egy másik nárciszba. De sietnem kell, mert Ditta és a húgom már végeztek a virágszedéssel és felénk közeledtek. — Mi a kedvenc virága, (Szőnyi Gyula rajza} Ilus? — sóhajtottam gyorsan, bízva, hogy azt mondja, a nárcisz, és akkor én mégis megmondom neki, hogy mindjárt hozok még egy szál titokzatos nárciszt Rám nézett, mosolygott — A szamárkóró! — És elnevette magát * Csak érettségi után adtam oda neki a versesfüzetet mikor már kardos- sarkantyús tüzérönkéntesként úgy beszéltem neki az én tündérálmomról, mintha legalább is nagyapó-mesét mondanék, egy rég letűnt világról. ötven évvel később, — Egerbe látogatva, fölkerestem. Most ott él. És megmutatta a versesfüzetemet örültem neki és derültünk rajta- De sajnos, már nem tudtam elpirulni ettől az örömtőt Az Alföld januárt számában jelent meg ez a kritika. Alanya, Papi Lajos Kisújszálláson él és dolgozik, immár hosszú évek óta. Nem végső értékítélkezés, csupán a hosszú évek kitartó és kicsit megszállottan céltudatos munkája egy állomásának méltatása ez, A műterem ablaka épp arra a kis közre néz, amelyet a kisújszállási nép a művész apjáról, Papi zugnak nevezett el. Teremnek ugyan nem nagyon mondható, hiszen egy öles léptű ember hamar falba ütközik itt, de ez a mai „Papi zug” sok meglepetést tartogat annak, aki a küszöböt átlépi. Ha erre jártam és tehettem, belátogattam ide. Néha munka közben találtam a szobrászt, olykor talán nem is nagyon örült az okvetetlenkedő „civil” jelenlétének, számomra azonban mindig tanulságos volt megfigyelni, hogyan formálódik kese alatt as anyag. Faragni szeret legjobban, követ, fát és nemhogy riasztanák, egyenesen vonzzák a legkeményebb, leg- ellenállóbb anyagok. A travertin, a gránit, a vörösmárvány. Egyszer, amikor ott jártam, épp egy travertin tömböt faragott. Csak úgy szikrázott a kő vésője alatt. Az érdekes és különös guggoló figura, amelynek formái, idomai épp csak elő- eejlenek a kőtömbből, a késő egyiptomi kockaszobrokra emlékeztetett nagyvonalú azűkszavúságávaL Most, amikor legutoljára meglátogattam a szobor ie- csi szoltan, készen ácsorgóit az egyik sarokban, — Koránt sincs még készen — szabadkozik a művész, amikor rákérdezek —, még élőbbé szeretném tenni a szemeket, szeretném még jobban kibontani a fejet. A faragóállványt azonban már egy kararai márványtömb foglalja el és már élni, lélegezni kezd benne is a forma. Számomra a legnagyobb meglepetést új látogatásomkor mégis egy faszobor jelentette. Egy férfi és egy női diófa portré. Nem sok fantázia kell hozzá, hogy valaki belelássa az ősi, a természetes formát. Az öreg fa időtől simára koptatott tövét A szobrász szinte e természeti forma megbontása nélkül alakította ki belőle a művet, ruházta fed emberi tartalommal. — A természet formateremtő ereje csodálatos. Az anyag törvényszerűségei már magát a formát la meghatározzák. Csak azon múlik, hogy a művész belelátó képességével meg tudja-e találni és alkotó erejével ki tudja-e fejezni ezt a formát, megtöltve gondolataival. A természetben minden monumentális. Egy letört kis kődarabról, még ha néhány centis is, ha fényképet készítenénk, el tudjuk hitetni, hogy egy egész hegy — mondja beszélgetés közben kicsit talán művészi hitvallásaként;' Szobraihoz legtöbbször nem készít agyag vagy plasztilin vázlatot Nincs ideje rá — indokolja. A munkát rögtön a megformálandó, a végső anyagban kezdi. A műterem egyik fala mentén, a polcon azonban mégis látható néhány terakotta figura, apróbb tanulmány. — Gondolat letétek. Ezek az én jegyzeteim, amelyekből, ha lehet majd egyszer szobrok lesznek. Az agyag és terakotta figurák mellett a szobrászatban kissé szokatlan anyagból, habszivacsból készült „gondolat letétek’1 ragadják meg figyelmemet Közülük az egyik különösen kedves a művész számára. Talán egy emlékmű terv lehetne, kicsit elvont plasztika, a gondolat azonban konkrétizálható —■ így hódította meg az ember az eget Rideg Gábor »így hódította meg az ws- ber az eset” ^ll)WHWniWHimiWHBMI»WWWIBII««fflWnB^tMISlt-------------------------r-----------r-----------H Ténagy Sándor: 1 VÁROS, FALU p| Megyek haza — mondom s már indulok.-rí Ha kérdezném: hová haza? — mutatná lábam válasza: HI kültelki utcák, gyárak, házsorok; Ha kérdezném: hová haza? ül — a szív idein*: régi lábnyomok ==a «tán, oda, ahonnan feldobott Ül sorsom dacos zivatara. ü Utam két végén — válogathatok — két állomás: az ott, ez itt; befogad, megtart mindegyik. §§ S egyszerre, lám, itthon ■ otthon vagyok — gH Egyként makacs a szív s a láb: H cserélgetik a két hazát
