Szolnok Megyei Néplap, 1966. december (17. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-10 / 291. szám
IS®8, dscesmber 11 SZOUfOK MEGYES NJÖPSAE 7 A Szigligeti Színház új bemutatója Egy bolond százat csinál <4 közízlés és a kritikus gondjai A péntek este bemutatott zenés bolondság (ez a pontos műfaji meghatározása) egyetlen célja a szórakoztatás, és ezt a célt a színház művészegyüttesének jóvoltából szinte maradéktalanul el is érte. A mondást: a cél szentesíti az eszközöket, ezúttal azonban megfordítanám, az eszközök szentesítették a célt, mármint azt, hogy ezen az estén kellemesen, ha nem is túlságosan igényesen, szórakozzunk. A kellemes este azonban nem elsősorban a darab érdeme, mert Szüle Mihály kissé divatjamúlt humorú szövegét itt-ott még az át- dolgozóknak, Gvőző Lászlónak és Bor J ózsefnek sem sikerült „leporolniuk”. A zenét szerző, illetve összeállító Vincze Ottó muzsikája, bár érezhetően a 30-as évek „békebeli” levegőjét árasztotta maeából, áthang- szerelve azonban a szövegnél jóval elevenebbnek, frissebbnek bizonyult; Ezek után adva volt az B nem is könnyű rendezői feladat, hogy mindebből egy „mai” hangulatos előadás kerekedjék ki. A rendező, Bor József ezt a feladatot példásan oldotta meg, az előadás ötletdús, biztoskezű „karmesterének” bizonyult. Talán csak a színváltozások szüneteit kellett volna egy kis hangulatteremtő muzsikával kitöltenie De ha már a „karmesternél” tartunk, a szokástól eltérően vegyük előre az előadás „színfalak mögötti” közreműködőit. Mindenekelőtt a karmester, Nádor László hasonlóképpen biztoskezű dirigens volt a zenekari árokban (— és ez egyúttal a zenekar dicsérete is —) mint a rendező a színpadon. Ugyancsak a rendező hasznos segítő, alkotótársa volt Ligeti Mária mv. koreográfus, Fehér Miklós, a díszlettervező, Jánoskuti Márta jelmeztervező, valamint Dobos Ferenc maszkmester. Tetszettek az ízléses táncok, amelyek közül az úgynevezett színésztáncokban a koreográfus jól hasznosította a művészek, elsősorban Krasznói Klári kitűnő tánctudását. A nyitó táncszám megkettőzése azonban véleményem szerint felesleges volt. Fehér Miklós színpadképei a tőle megszokott mórion, ernrral ts invenciozu- sak voltak. A főszereplő Űjlaky László tehetségével, fiatalos természetességével jól aknázta ki hálás feladata lehetőségeit. Immár közhely, hogy még a közhelyeket is lefegyverző módon „adja el”. Sikerült megbirkóznia a szerep kísértő „Latyis” fordulatokkal (kitűnő komikusunk, Latabár Kálmán játszotta annak idején színpadon és filmen egyaránt), bár Latabár „árnyéka” időnként még ott „borongott” alakításában. Az azonban való és minden elismerő méltatásnál többet mondó, hogy a sikerben is ő volt a „főszereplő”. A vezető szerepek kvartettjének másik három tagja, Sebestyén Éva, Krasznói Klári és Harsányi Frigyes is méltán osztozott a sikerben. Sebestyén Éva ismert komikai erén veit csillogtatta alakításában. Krasznói Klári is vérbeli szubrett immár, a szerep szöveges részeiben kedvesen ió bumorúan oldotta meg feladatát, alakításának értékét nasvban emelte, hogy kitűnően táncol, a dzsesszes han gszerelésű énekszámok azonban időnként nehezen megoldható feladatot jelen tett ok számára. Ebben azonban annál otthonosabban mozgott partnere Harsányi Frigyes, aki ezúttal nemcsak mint énekes, hanem mint táncos színész is remekelt. A második felvonásban két egyéni humorú kitűnő karakter figura növelte a közönség jókedvét. Baranyi László Jean lakája vérbő humorú, de mértéktartóan komédiázó alakítás, úgyszintén Holló- sí Frigyes idegorvosa is színészi remekelés Kettőjük érdeme, és a két ápolót játszó Czakó Jenőé, valamint Ifi-. Tatár Endréé, hogy a felvonás nagy „opera kórusa” az előadás egyik legmulatságosabb epizódja. Hogy folytatódjon e sor, a harmadik felvonásban további két nagyon mulatságos figurával ismerkedhetett meg a közönség. Győző László fütvülős rendőrtisztjével, és Valk Attila potro- hos rendőriével. Az előadás többi szereplőiét is elismerés illeti, név szerint közülük Juhász Jánost. Tatár Endrét, Benyov- szkv Bélát. Pintér Gvulát Páva Máriát, valamint a szólói táncoló MoT-sonvi Albertet kell méc rcO(Tcnr.1í*CTli Rideg Gábor sak látszatra, no meg az előítéletei felszínességében tűnik egyszerűnek a közönség, a művész és a kritikus hármas viszonya. Itt elemi iskolás bölcsességgel jelentkezik ez a kapcsolat: író ír, kritikus kritizál, olvasó olvas. Ez a ' primitív alany-állítmány szerkezet azonban éppen a tényleges összefüggéseket. a tolmács-szerepek kapcsolatát zárja ki: azt, hogy a művészi közéletben mindenki mindenkinek tolmácsa. A művész a valóság és a publikum között áll, — az élet mozgását szűri át, teremti újjá és adja át olvasójának — a kritikus meg a mű és az olvasó-néző között teljesíti tolmács-hivatását; nemcsak mérlegelő író, hanem felfedező, rávezető, sőt nemegyszer közelhozómagyarázó szerepre is hivatott. (Végül pedig a közönség maga is formálója a műveknek, jegyvéte- lével szavaz a darabok színvonaláról, tetszésnyilvánításával ily módon beleszól az előadás formálásába stb.) Egészséges esetben tehát igen bonyolult az a dialógus, mely a publikum, a művész és a kritikus között kialakul. Ma viszont ez a sokrétű kapcsolat legtöbbször csupán akkor ötlik szemünkbe, ha a bírálat felesel a közönség szavazataival, vagy ha a mű tényleges értékét a kritikus alávagy fölébecsülte. De máskor miért nem érezhető a dialógus, a tolmács-szerepek egybefon ó- dása? z utóbbi néhány évben tapasztalható volt bizonyos belterjes kritikai atmoszféra Azt is mondhatnám, hogy amint a regényírásban divat lett a belső monológ; úgy alakult ki a kritikában a belső dialógus: a művész és kritikus rövid- rezárt párbeszéde, melyből eleve kikapcsolódik a publikum. A kritikus legtöbbször csak a mű írójának, a film rendezőjének panaszkodott, vagy ítélkezett és tartózkodott attól, hogy értékek, művészi módszerek tágabb hatósugarú ismertetésére is vállalkozzék. Mintha úgy vélekedett volna: elég. ha a közönség jó művei találkozik, az alkotás önmagában is hatást gyakorol majd. Ez a magatartás egy önmagában rendkívül pozitív alapelv ellentmondásos következménye lett: a kritikus a „felnőtt közönséggel” számol, azzal a publikummal, mely tisztában van már az értékekkel, esztétikai kategóriákkal, mely megszabadult már a hamis ízlésbeli előítéletektől és tudja, mi a különbség mondjuk Sánlha Ferenc, Németh László vagy Vicki Baim között. f z az alapelv valóban nagy lépés volt előre a dog- matizmus szájbarágó kritikai sematizmusa után, noha a bíráló akkor sem igyekezett közelebb hozni az esztétikai alapfogalmakat a közönséghez. A baj csak ott van, hogy ez a felvilágosult szemléletmód összetéveszti a műértést és a műélvezetet, és a felnőttség kritériumát csupán a mű értésben sejti. A valóságban viszont egy olyan közönség körében hatnak vagy maradnak némák az alkotások. mely publikum sejii- tudja, hogy például Semprun regénye, vagy éppen a Szegénylegények c. film értékes alkotások, de azért inkább beül egy szentimentális filmhez. Az élvezet képessége elmaradt a tudatos ítélettől, s ezzel nem számol kellőképpen ez a kritikus: pedig ebben a fáziskésésben a közízlés elmaradottságának egyik fontos oka rejlik. Elfeledkezett arról, hogy az egyik legnehezebb és legfelelősségtelje- sebb küldetése a műélvezet kialakítása és állandó „továbbképzése”: annak a készségnek formálása, hogy a néző élvezettel és esztétikai örömmé! izgulja végig a jelentős alkotásokat. Ne csak a műértő, az értékeket messziről tisztelő magatartás vezesse, ne csak „távolról köszönjön” Csuhrajnak, vagy Illyésnek, hanem rá- érezaen a művészi öröm ízére is és az esztétikai élvezetben sajátítsa el korunk nagy művészi vívmányait, gondolati világnézeti értékeket hordozó alkotásait. f áziskésésnek neveztem azt a magatartást, mely a közönség érettségére való hivatkozással le akar mondani a művek értékeket feltáró, élménnyé közelhozó elemzéséről, mely ki akar lépni abból a közvetítő, „tolmács”-sze~ repből, mely a filmekéi, színdarabokat a közönség élményei számára is hozzáférhetővé teszi, s mely ily módon részt tud venni a közönségigénv, azaz közízlés formálásában is. A Húsz óra, vagy a Szegénylegények — mint ahogy a Nehéz emberek is — olyan filmek voltak, melyek filmművészetünket hosszú évek átlagosabb nívója után világszintre emelték. nemcsak díjakban fejeződött ki ez a nívóemelkedés, hanem a nemzetközi érdeklődés hirtelen felcsillanásában is. De ez a színvonalbeli változás egvet jelentett egy új stílus megjelenésével is, melyet a nézőnek meg kellett tanulnia — hogy egyáltalán élvezni tudja ezeket az alkotásokat. Rá kellett jönnie az új közlésmód, a korábban megszokott konvenciókkal feleselő formanvelv izére, szépségére, élvezhetőségé- re. így pl. a Húsz órában a jelen és múlt szövedékének összefonódását az idősíkok állandó váltása fejezi ki a néző hol a múltban, hol a jelenben találja magát és a kettő feleselése adná számára a mű sajátos szépségét — adná, ha a kritika kellőképpen felkészítette volna erre az új élményre. Nagyobb siker lett volna, ha a kritikus segítségére Sietett volna a nézőnek. gyanez vonatkozik a Szegénylegények sajátos elbeszélő hangjára, mely megint- csak szakított a hagyományos filmsztori szokásaival. A néző ugyanis megszokta már. hogy mindif többet tudjon, mint a vásznon szereplők. Itt viszont arra van kárhoztatva, hogy gyakran még annyit se tudjon, mint a résztvevők: miért viszik el azt a bőrig ázott fiút, a film elején, vajon Rózsa Sándor bent van-e a sáncban vagy nincs, kinek van igaza a szembesítésnél, apának vagy fiának stb.? A kérdésekre nincsenek válaszok — csak a történet végén, és a fiira élvezetének feltétele, hogy a néző ezt a formai újítást felfedezze és érzelmeivel is elfogadja. Ka ez megtörtént akkor már érzi a mű „ízét”, és akkor már hatni is tud e művek gondolati tartalma. Ilyen esetekben tehát többet kellene adnia a kritikának, hiszen a közízlés a művészet révén is formálható közeg. Csak éppen a jó művek és at esztétikai felismertetés, aa örömre való rávezetés gesztusainak egysége tudja csupán formálni: a művész és műbíráló, valamint a valóban érett publikum együtt közönség felnőttségét tehát nem áz jelzi, hogy ma már minden esetben tudatos műélvezőként fogadja az új alkotásokat, és elveti a giccses, vagy laposan szentimentális műveket, hanem abban, hogy megszületett a magasabbren- dű műélvezet keresésének az igénye is, mely persae még együtt él a kispolgári ízléskultúra korlátáival. De az igény már dolgozik, és a kritikának ezt kézenfogva, segítve kellene a művészi öröm elsajátításának előiskolájá- vá válnia. A kritika gondja tehát ott fogja el a bírálót — magamat is — hogy miként • lehetne elszakadni attól az előítélettől, melyben a maradi, kispolgári köz'zlés pusztán „ellenséges”, művészettől idegen, tehát lenézendő, legfeljebb gúnyt és támadást érdemlő közeg. Valójában, inkább fehér folt meghódításra váró terület. Hiszen annak a közönségnek reakcióit jelzi mely maga is szeretné élvezettel végigülni a Nemzetiben a Marat halálát, vagy végigizgulni Az álmodozások kora c. filmet, vagy élvezettel olvasgatni Benjámin, Váczi verseit — csak ehhez az kell, hogy a kritika méginkább felcsillantsa ezeknek a műveknek izgalmát, élvezettel tel-' forrását, vagyis rá/ezessen ezeknek az alkotásoknak ízére, gazdagító mondanivalójára, élményszerűségére. Arra, hogy „miként lehet örülni” egy-egy ilyen mű hatáskörében. Mert na nin^s ilyen jellegű, ízlést formáló, régit leépítő, tapintattal-hozzáértéssel „továbbképző” kritika, akkor marad a korábbi ízlés valóságos konzerválódása. Almási Mikié» A MEGYEI TANÁCS TERVEZŐ IRODÁJÁBAN ELKÉSZÜLT A TISZA ÜGETI HALASZCSARDA ÉS B1SZTKÖ TANULMÁNYTERVE (Tervezők: Zsidai Kmilné és Dúsa István) 1
