Szolnok Megyei Néplap, 1966. december (17. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-25 / 304. szám
1966. december 25; SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 NAGY LAJOS NYOMÁBAN Irodalomtörténeti nyomozás néhány szub jektív megjegyzéssel Nagy Lajos a század egyik legjelesebb magyar novellistája 1932-ben három hetet Szolnokon töltött -és a Csarnok u. 10. szám alatt lakott. Ezt a házat azóta már lebontották, de én még emlékszem sokablakos, földhöz lapuló formájára. Mielőtt eltűnt e világból, egy színész barátomnak nyújtott jólfűthető albérletet A Verseghy gimnázium III. c osztálya nem kisebb feladatra vállalkozott, mint arra, hogy felderíti Nagy Lajos életének e három hetét. Az osztályban, ahol a táblán már nagybetűkkel díszeleg a bűvös szó, „vakáció”, öten ülünk, Hack Mariann, Kovács Ferenc és Nagy Attila a szűkebb kutató stáb képviseletében, valamint mi ketten, az osztályfőnök és én. Az ötlet, a nyomozást kipattantó szikra Valkó tanár úrtól származik, a többi már a gyerekek feladata. — Mi volt az a szál. ahol elindították a nyomozást? Először is elolvastam Nagy Lajos A menekülő ember című könyvét, ebben írja, hogy 1932. március 10 után három hetet töltött Szolnokon. Kolozsvár után ez volt az első vidéki város, amelyet közelebbről megismerhetett. A századunkban írt is róla egy szociológiai riportot — mondja Kovács Ferenc. — Itt írta égjük leghíresebb novelláját is a Tizenkilenc május címűt, amin azután Kenésén végezte az utolsó simításokat — szól közbe Hack Mariann. — Igen, és e könyvében azt is megemlíti, hogy nagy segítséget kapott egy szolnoki tanártól. Vidor Győzőtől, akit szeretnénk majd felkeresni. — Azt tudjátok, hogy a felszabadulás után egy ideig a kommunista párt szolnoki lapjának Vidor Győző volt a főszerkesztője? — Még csak annyit tudunk róla, hogy most Pesten tanít, ha már nem nyugdíjas. Két ismeretlen az „egyenletben“ — Azt' már sikerült felderíteni, hogy Nagy Lajos egy szolnoki ismerősének a meghívására jött a városba, de sajnos még ennek az ismerősnek a kilétéről semmit sem tudunk — veszi át a szót Nagy Attila. — Ha még itt él ez az ismerős, talán olvassa majd az újságot. Nem gondoljátok, hogy a riport nyomán esetleg könnyebben bukkanhattok rá? Azt is érdemes lenne megnéznetek, nem volt-e Nagy Lajos látogatása valamiféle kapcsolatban az abban az időben Szolnokon megrendezett szociofotó kiállítással. Ebben az ügyben fel kellene keresnetek Kassák Lajost, a kiállítás egyik szervezőjét, alti minden bizonnyal választ tud adni rá — veti fel az ötletet Valkó Mihály. — Fel akarjuk keresni Nagy Lajos özvegyét is. Ignácz Éva megy majd fel Pestre hozzá — mondja Hack Mariann. — Visszatérve a novellára, amelyet itt írt. Tudjátok, hogy ki adta az ötletet Nagy Lajosnak? — Pólya Tibor,"áz 6 mű-' terme a novella színhelye is — mondja Kovács Ferenc. v — Csak azt szeretnénk tudni, melyik volt az ő műterme, ezért úgy tervezzük, hogy felkeressük Chio- vini Ferencet. Talán ő magáról az íróról is tud majd nekünk mondani valamit — folytatja a gondolatot Nagy Attila. — Ha összegyűl az anyag, mit akartok vele csinálni? — Úgy terveztük, hogy egy műsort állítunk össze, megindul az iskolarádió, és ezt a műsort vinnénk Egerbe a Diák Napokra is. — Ha sikerül, egy kiállítást is szeretnénk rendezni belőle. — Egy II. c-s, Vajda Jenő 8 milliméteres amatőr filmet készít Nagy Lajos szolnoki tartózkodásának emlékeiről. — És ami a legfontosabb, tavasszal a forradalmi ifjúsági napok keretében egy érni ék táblát szeretnénk felavatni a Nemzeti Szálló halijában, ahol Nagy Lajos idejének legtöbb részét töltötte — hangzanak a tervek. Munkát keresünk — Ezzel az emléktáblával kapcsolatban azt is el keil mondanunk, hogy az osztály saját költségén vállalkozott a felállítására — szólal meg Valkó Mihály. — Azt is vállalták, hogy tavasszal vagy nyáron elmennek dolgozni valahová, hogy ezzel a pénzzel is hozzájáruljanak a költségekhez. — Az osztálynak is van valamennyi pénze, és a szülői munkaközösség is belesegít majd. Az avatásra meghívjuk Nagy Lajos özvegyét is — mondja Hack Mariann. A tanári szobában egy kis üdéig még beszélgetünk "Valkó Mihállyal a „cések” munkájáról. — Tudjuk, hogy Nagy Lajos életművéhez viszonyítva ez a három hét, amelyet itt töltött nem olyan jelentős. Nem akarunk a bolhából elefántot csinálni, valamiféle szenzációs irodalomtörténeti felfedezésre szert tenni, mégis egy kis adalékkal talán ez a munka, amelyet a gyerekek vállaltak, hozzájárulhat a teljesebb Nagy Lajos képhez is. Rideg Gábor Boldog ember Alig egy órája vett véglegesen s hivatalosan búcsút a szolnoki papírgyártól Boskó József főmérnök, amikor kedvesen maga elé ültetett, eleget téve a kért találkozónak. A szakma nevében a vezérigazgató köszönt el tőle nyugdíjba vonulása alkalmából. A szeme még nem vetkőzte le a meghatottságot, bár az arca derűs volt, fiatalos. Lassan betölti a hatvanötödik életévét. Azt az ötöt önként tovább szolgálta, hiszen kora után már régen „letehette volna a lantot”. De ő nem, neki még dolga volt ebben a gyárban. Megvárta amíg az erőmű s az új papírgép is beállt a sorba, hogy aztán nyugodt lelkiismerettel mondhassa: Elég volt, elfáradtam. Cigarettával kínál s kérdő tekintete azzal biztat, tessék, lehet kérdezni. Évek óta tudom róla, hogy kerüli a nyilvánosságot. — Akárhánvszor próbáltam is szóra bírni önmagáról, mindig elodázta a kérésemet. A gvárról. másokról szívesen, készséggel... Most is szabadkozott egy kicsit, tétovázva, hogy engedjen-e nekem vagy sem, Aztán ezt mondta: — Ez legyen az utolsó eset! Könnyű lesz magának betartani, hiszen egy nyugdíjastól ugyan már mit kérdhetne. — Milyen érzés tölti el most a pálya végállomásán? — Boldog vagyok. A szeretet ajándékával térek haza. Arra nagyon büszke vagyok, hogy a nyugdíjba magammal vihetem a munkások megbecsülését, szere- tetét. Ezt pályafutásom alatt megkaptam tőlük, s most sem vették vissza. Ezekben a napokban akárhol megfordultam a gyárban, mindenütt megleptek egy-két kedves szóval, egy szűkszavú meleg kézszori- tással. Ilyennek ismertük egymást: kevésbeszédűnek. Én a tekintetekből jobban tudtam olvasni, mint a szavakból. Névsze- rint ismerek mindenkit, hiszen éppen huszonöt éve dolgozom Szolnokon a gyárban. Boskó József belopta magát a munkások szívébe, kivívta a tiszteletüket is. Nem volt ritka eset, hogy hatvannégy éves korában három napot dolgozott egyhuzamban. Panasz nem hagyta el a száját, keményen állta a sarat. Nehéz volt őt követni fáradhatatlanságban, ügybuzgalomban. Még csodálatot is kiváltott a munkabírása: „Hogy az öreg hogy bírja ezt a tempót” — mondogatták legutóbb, az új papírgép szerelésének idején. Máskor éjszakai álmából csöngette fel a telefon: „Eltörött a nyomócső a • Mozsár utcában. Mit te- gyünk?” Percek alatt felöltözött s rohant. A szakadó esőben hajnalig együtt maradt a mentőosztaggal. Gondoskodott forró teáról, óránként száraz ruháról... Hogy mi a kötelessége azt mindig a lelkiismeretére bízta, fütyült az ügyrendre. Így tudott, akart élni. — Nézze — folytatta a megkezdett gondolatsort. — szerintem a vezető csak akkor érhet el jó eredményeket, ha a beosztottai nemcsak tisztelik, utasításait teljesítik, hanem szeretik Is. De nem a munka A „csipkés“ tál tervezője A mezőtúri fazekas nép- művészeti htsz irodájában dús díszítésű korsók, tálak hívják fel a látogató figyelmét, olyanok ezek a tálak, mintha finomművű kiskunhalasi csipkével volnának leterítve. így is nevezik őket; csipkés tál. Tervezőjük egy alig tizenkilenc éves fiatal lány, Kó sa Klára. — Kecskeméti kislány, a gimnázium után került szövetkezetünkhöz. Ilyen fogékony tehetséggel még nem találkoztam a pályámon; harmadnap már úgy állt a kezében az íróka, mintha mindig ezt csinálta volna — mondja róla Jakuts Imre, a szövetkezet művészeti vezetője. Munka közben találtunk rá Kósa Klárára. — Hol tanulta a díszítés művészetét? — Sehol. Nem művészeti gimnáziumba jártam. Otthon, a magam szórakoztatására kezdtem kerámiával foglalkozni. Még ma is megvannak ezek a körömlakkal díszített „alkotások”. — Nem gondolt arra, hogy a gimnázium elvégzése után az iparművészeti főiskolára jelentkezzen? — Nem, itt gyakorlat közben sokkal többet tudok tanulni. Különben, ének- zenei általános iskolába jártam, általános és középiskolában egyaránt tanultam művészettörténetet, ennek most nagy hasznát veszem. — Maga tervezi a díszített cserepek formáit is? — Igen, és szeretnék ko- rongozni is jól megtanulni, bár elsősorban a díszítés, különösen a metszés izgat. — Min dolgozik most? — Egy váza díszítésébe fogtam, és most fejezem be egy újabb csipkés tál iró- kázását is. Azt hiszem, hogy nem készítek ilyet többet, kissé zsúfoltnak érzem ezeket a mintákat Szeretnék valami levegősebb motívumot alkalmazni. — rg Kosa Klára munka közben. (Fotó: N. Zs.) Maq\$avok, avarok A felvetés tulajdonképpen a történelem egyik talányával kapcsolatban merült fel. A talány a következő. A sírleletek félreérthetetlenül tanúsítják, hogy az avarok 568 óta a Kárpát-medence állandó lakói voltak. Itt találták őket Árpád honfoglalói is, atíik azonban — ugyancsak a Papírrepüfők versenye A „Scientifio American” nevű amerikai tudományos folyóirat főszerkesztője, — Gerard Piel elhatározta, hogy kamatoztatja az iskolásgyerekek papírrepülő készítési képességeit. Versenyt írt ki papírrepülök számára és azzal biztatja az ifjú „konstruktőröket”, hogy a legötletesebb és legjobb repülő „papírgép” modelljét átadják az amerikai kormány illetékeseinek tanulmányozásra. A versenyben díjazzák a papírrepülők repülési idejét, távolságát és a végrehajtott légi mutatványokat, továbbá a hajtogatás művészetét. A verseny győztese megkapja a Leonardo da Vinci kezéről készült gipszmásolatot, hiszen köztudomású, hogy a nagy olasz mester sokat foglalkozott a repülés titkának megfejtésével. rovására kell megnyerni az embereket, mert az nagyon olcsó megoldás. A mellét a Tizenkilences Emlékérem díszíti, mellette a Munka Érdemrend ezüst fokozata függ. — Az egri főreálgimnázium diákja voltam, tizenhét esztendős, amikor beálltam a Vörös Hadsereg- •be tüzérnek. Évek múltán, mint gépészmérnök kerültem a diósgyőri papírgyárba. Onnan jöttem Szolnokra a háború alatt. — A munkáshatalom is meghagyta beosztásában. — Igen. Negyvenöt februárja óta vagyok párttag. Ettől függetlenül néhány nehéz évem volt. Tőkések főmérnöke a szocialista üzemben. Bizalmatlanság vett körül. Bárhogy is fájt, ezt természetesnek kellett tartanom, hiszen teljesen logikus volt. Én a kétkedést a munkámmal akartam eloszlatni, azt igyekeztem bebizonyítani, hogy nincs ok a bizalmatlankodásra. Igaz, három év alatt, ^negyvenkilenctől ötvenkettőig egyetlen nap szabadságot vettem ki. Hajszoltam magam, mint egy megszállott. Mégis együtt csináltuk, mindent együtt. Sose féltem attól, hogy végül is nem hisznek nekem, nem bíznak meg bennem. Az igazgatói iroda falán, ott beszélgettünk, oklevelek bizonyítják, a papírgyár végleg elnyerte a SZOT és a Minisztertanács vörös vándorzászlaját, ez az elismerés s az élüzem címek okmányai Boskó József érdemeit is tükrözik. — Tervei? — Pihenni fogok. Rámfér nagyon. Hatvanöt év nem kevés. Fizikailag már nem bírtam ahogyan én szeretek dolgozni, azért kértem nyugdíjaztatásomat. Minden öregembernek le kell egyszer vonni ezt a következtetést. — Maradhattam volna néhány évet. Ne tűnjön szerénytelenségnek, de az tényleg csak egy szavamba kerülne még most is. De nem. Elég volt, a fiatalokon a Sor. Boskó József neve a magyar papíriparban márka, egyike a legkiválóbb szakembereknek. A pálya végén azonban nemcsak erre lehet joggal büszke, hanem arra is, hogy a papírgyár dolgozói kiváló embernek is tartják. Felvette a kabátját. Szépen, kényelmesen lesétált az emeletről. A portás megemelte előtte a sapkáját. Fábián Péter temetők földrajzi helyzetéből kiolvashatóan — nem szállták meg az avarlakta területeket. Ott tehát továbbra is avarok éltek, de mégsem avar, hanem színmagyar helynevek maradtak ránk e területek nagy részén. Hogyan lehetséges ez? — volt a nagy talány. A kézenfekvő .válasz csak az lehet, hogy ezek az „avarok” szintén magyarul beszéltek. Kényszerű módon vetődött fel ez a gondolat László Gyula egyetemi tanárban és néhány más kutatóban. De mikor, honnan kerültek ide? Megint csak az avar sírok bizonyítják, hogy a VII. század végén valami történt ezen a tájon. Az akkori sírokban ugyanis újszerű díszítőelemek, másfajta övék, szablyák, lószerszámok stb. tűnnek fel. Ez pedig csak egy új népcsoport, közelebbről a második „avar” hullám, a magyarul beszélő „kései avarok” népe lehetett, amely egy bizánci forrás, valamint az orosz őskrónika szerint 670 körül vándorolhatott a Duna—Tisza tájára, mégpedig feltehetően arról a területről, ahol a magj’arság kialakulását sejteni lehet. Alátámasztja ezt a feltevést, hogy dr. Lipták Pál antropológus megállapítása szerint a kései avarok és a XI. századi magyarok csontmaradványai annyira azonos jellegűek, ami csak a kései avár alapnépesség további fennmaradásával magyarázható. E feltevések szerint nem ok nélkül beszélnek régi krónikáink mindig két magyar honfoglalásról, nem hiába találhatók az egykori nyugati forrásokban az „avarok vagv magyarok” és az „avarok”, akiket ma- gj'aroknak is neveznek” fordulatok, s így tehát mégsem „elírás”, amikor Kézai 670 tájára keltezte krónikájában a magyarok honfoglalását.
