Szolnok Megyei Néplap, 1966. november (17. évfolyam, 258-282. szám)
1966-11-27 / 280. szám
1906. november 27. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP I! ✓ Eduarda* Miexetaitis j Szólok: magas-ívű szemöldöke íj, nyilait beröpiti a szívbe. Szólok vakító sima kebleiről, meredek márványkupolákról. Szólok: baja fodra folyó, zubogó, nap-sajkát úsztat a sodra, Szólok: piruló nap a kedves ajak, a fehér fogakat beragyogja. Szólok: mint lótusz, e homlok olyan, a fülek kicsi tengeri kagylók. Szólok: ha beszél, patakok nesze kél, madarak dala, lomb susogása. Szólok estéről: akár a mező, ibolyás, mentás, csupa illat. Szólok, hiszen ö igen elbűvölő, dalom ihleti nagyszerű teste. Dicsérem ölelve, lehullva elé, napom, éjem benne keresve. ' bronzára borulva, a szája ívén enyhítve, eloltva a sz,omjam, dicsérem e testet, amelynek a föld összes szépsége az éke, mert mindegyikük kicsi föld, csupa zöld patakok, ligetek menedéke. Hány föld van e földön! A szó nem elég, a szavaknál többel adózom: a szavaktól hervad a szép, de az én szavaimtól mégsem enyész el, kivirít, kivirít! Segítek magam is, hogy e rét kiviruljon egészen! ölelem, karolom, tele véle karom. Bűn, emberi, nagyszerű vétek! Bűn-párti vagyok; ha a mag kifakad, hímezze ki dúsan a rétet. Nem hagyhatom öt, hogy a drága mezőt a vihar letarolja, megölje! ÍLn a nagy szerelem kenyerét perelem, ami éhet elolt, ami .írt ad. Az olyan szerelem jogait perelem, amilyenről még sosem írtak. Bede Anna fordítása Simon Istvánt November végén Gyere már Luca-nap, karácsonyi hó fehérségeddel és feketerigó; mindegy, akármi, János. Aprószentek, csak ezt a nyálas, vízszemű novembert ne lássam már, ki púpos ködbe vermelt szomorkodni, s komorrá butulni, mint kertünk végén szorongva a krumpli. Megáll, majd megered újra az eső; és olyan a hangja, mint menetelő bakák farán a bádog kulacsoknak, mikor éjjel a csatornák csacsognak végesincs pletykát; s tudom már, hogy holnap nem lesz ez ablak tejszinű-világos, nem tapad hó még a keresztfájához. Pedig inkább a hó s fagy, de sziszegő mint ez a se hideg, se meleg idő! Az ellen tudom legalább a fegyvert! S ó, tél, olyan az első fehér reggel, havas háztető, nyúlás káposztáskert fönn a dombon, mint kibontott vitorla s visszaröpít kicsit a gyerekkorba .., SZÓ Anmm Segherm t A februári út 1980: BUDAPESTRŐL ROTTERDAMBA' VÍZEN ÉVI KÉTMILLIÓ TONNA ÁRUT MOZGATNAK A CSEPELI KIKÖTŐBEN 1934 februárja emlékezetes dátum Ausztria történelmében. A munkásosztály vérbefojtott felkeléséről szól Anna Seghers új regénye. A szó szoros értelmében történelmi regény e mű, annak ellenére, hogy szereplői nem azok a vezetők, akik dicstelen vagy dicsőséges szereplésükkel beírták nevüket az utókor emlékezetébe, hanem névtelen vagy legalábbis ismeretlen munkásemberek, — akik életüket és vérüket áldozták fel azért, hogy Ausztria fasizálódását megakadályozzák. A regény hősei egy-egy jellegzetes típust testesítenek meg, amelyek az akkori osztrák munkásmozgalomban pozitív vagy negatív szerepet játszottak. Három, egymástól eltérő és egymással meg nem férő irányzat tipikus képviselőit ismerhetjük fel bennük. Az egyik a szociáldemokrata párt jobboldali vezetőit vakon követő, a másik a kommunisták iránt még mindig bizalmatlan, de már saját pártjának vezetőiben is csalódott, tanácstalan tévelygő, s a harmadik a maga osztályhelyzetét és világ- politikai szerepét világosan felismerő, öntudatos harcos: a kommunista. Anna Seghers az olvasóra bízza annak megítélését, hogy ezért a katasztrófáért a habozókat, vagy türelmetleneket terheli-e a nagyobb felelősség. Mindamellett a legkisebb kétség sem fér ahhoz, hogy egyik hősnek az a kijelentése, amely szerint „a ma vádlottal lesznek a holnap bírái”, a világhírű német írónő kommunista meggyőződését fejezi ki. Az eredeti mű szellemét híven tükröző, kitűnő fordítás Révész Gy. István munkáját dicséri. (Kossuth Könyvkiadó, 1966.) K. L. Amikor a látogató belép a kapun (felül tábla: MAHART Nemzeti és Szabadkikötő), óriási darukat, tolató mozdonyt, s magas raktárépületeket lát, két oldalt víztükör csillan előtte és uszály, amelyből tűzifát rakodnak. — A legnagyobb kikötő a Dunán — tájékoztat kísérőnk, — hiszen a torkolatnál levő nagyobbak már tengeri kikötőnek számítanak. A csepeli kikötő 1928-ban épült. Addig ott kötöttek ki a hajók, ahol éppen kedvező helyet találtak. Két nagy mesterséges medencéből áll, köztük raktárak, hűtőház, tárolóterek kaptak helyet A magyar hajókon kívül jugoszláv, szovjet, német, bolgár és román vízijárműveket fogadnak. Évente átlag 2 millió tonna árut mozgatnak meg. A hűvösödő őszi időben az áruk egy része vagonokban érkezik ide, a kikötő saját rendező-pályaudvarokkal, mozdonyokkal rendelkezik. A 2. számú medence mindkét oldalán daruk sorakoznak. Messzire nyúló portáldaruk, s kisebb emelők állnak készenlétben. A munkák nagyrészét gépek végzik, emelő-targoncák cipelik a nehéz terhet az emberek helyett. Most nem túl nagy a tempó, de gyakori, hogy éjjel sem szünetel a munka. A szocialista országok között nemzetközi egyezmény határozza meg a rakodási időket. A markolós árukból (szén, érc) például 24 óra alatt, 500—600 tonnát kell kirakni. A cél, hogy minél kevesebb időt vesztegeljen az áru és a hajó a kikötőkben, ezért legszívesebben a hajókról egyenesen a hajókba, vasúti és gépkocsikba rakodnak. A gabonatárház előtt egyik Duna-tengerjárónk, a ..Hazám” horgonyoz. Csak akkor tud feljönni a csepeli kikötőbe, ha a vízállás kedvez. Apadás esetén csak a Duna torkolatig hajózhat, onnan uszályok hordják idáig a rakományt Ha ez a hajó kifut míg elér a tengerig, a kormány mögött váltott személyzet áll. Van közép-dunai kormányos, aki Orsováig irányítja a hajót, innen Izmaiiig az alsó folyószakasz ismerője veszi át a vezetést, de mielőtt a tengerhez érnek, még szükséges egy váltás. A kikötő egész évben nyitva áll, csak ha befagy a Duna, akkor szünetel a forgalom. Már most érkeznek a levelek, a csehszlovák és osztrák hajótársaságoktól, amelyekben a tele- lési lehetőségek iránt érdeklődnek. A hajók ugyanis az utolsó pillanatokig úton vannak, s a jég elől mindig a legközelebbi kikötőbe vonulnak. Egyszerre 140 hajó telelhet itt, ha befagy a víz. Regensburg, Passau, Bécs, Braila, Reni, Isztambul, Izmir, Beirut, Lattakia, Port-Said és Alexandria kikötőiből jönnek és mennek az itt megforduló hajók, de ha 1980-ra elkészül a Duna—Rajna—Majna csatorna, akkor akár Rotterdamba is el lehet vízi- úton jutni Csepelről. B. B. I. A 2. számú kikötői medence. A másik, az úgynevezett Punto Franco a tulajdonképpeni szabadkikötő, ahol különleges vámrendelkezések érvényesek. A vízimen tő B. BART A LAJOS: Az öregember vízimentő lett: csónakkal egész nap a vízen, és úszik, ha menteni kell. De már nem tudott úszni. Valamikor, legénykorában átúszta a Balatont. Most még a földön is csak bottal járt. Hatvanéves volt a lába. Amikor beesteledett, hazament, és a veje mindent megtudott — leült mellé az asztalhoz. — Menteni akar. de nem tud úszni. Mégis felvállalta a munkát. Holnap odamegy, és meg- mondia, ne haragudjanak... — Mindenki tudja — mondta az öregember — hogy átúszom a Balatont. — Régen megtette, de a múltkor is a szepezdi halász mentette ki... — A halász? — mondta az öregember —, höö, mi mindent összebeszélnek. Csak megkértem, vegyen a ladikjába, és felvett. Ennyi volt. — A halász maga mesélte, nekem mondta. Csak nem gondolja, hogy mást beszél? — Hazudott — mondta a? öregember. — Oó! Honnan vette ezt a hazugságot?! Ha meglátom- megverem. — Csak maradjon békességben, és lássa be végre, hogy öreg lett. — Miért nem mondod, hogy vén? — szólt ingerülten az öregember —, miért nem mondod mindjárt, hogy a kenyeret is te rágod meg, mielőtt megeszem? — Kicsit hallgatott: — Még nyolcvan kilós zsákot is viszek, ha akarok. A vej felnézett és lemondóan a levegőbe intett. — Te nekem nem intesz — mondta az öregember —. az én asztalomnál nem intesz mert akkor felállsz, és kimégy. — Hát jó — mondta a veje —> nem intek, de elmegy és megmondja, hogy már nem tud úsz ni. Ha nem. hát én megyek. Az öregember vejére nézett. — Ha ezt megteszed — mondta nyugodtan '—, akkor keress más házat, itt lakni többet nem fogsz. A veje göcsörtös, szikár ember volt, a nyakán látszott amint nagyokat nyel. Kis idő után szólt: — Én magának csak jót akarok. Egyszer eljött hozzánk az öntödébe egy ember és azt mondta: „Húsz évig öntők mellett dolgoztam, ne féltsenek, tudom mi kell tenni”. Egyszer aztán rá- ömlött a vas, csapoltunk, alálépett, és elégett. Meghalt, mert sosem volt még öntőknél. — Hehe — mondta az öregember —. most meg meséket mondsz. — Nem, igaz. amit beszélek. — Beszélj csak — mondta az öregember —, megszoktam, a levegő elviszi. — Egyszer meg — folytatta a veje —, amikor a magasépítőknél dolgoztam, egy ember eltagadta, hogy szédülős. Felmentünk, már a nyolcadik emeletnél jártunk, és akkor láttuk, hogy egyszer kapálódzik fel. fel az ég felé... aztán hiába szaladtunk, már késő volt, lezuhant, nyolc emeletről. És odalett. Az öregember erre nem felelt. Felállt, fogta a botot, átment a másik szobába és lefeküdt. Amikor elvált a vejétől, még mosolygott, ám amint átlépte a küszöböt, komoly lett az arca. és a botot a sarokba vágta. Anélkül ment az ágyhoz. Alig várta- hogy odaérjen. Éjszaka nem aludt. Nem tudott aludni. Csak forgolódott, és nézte a sötétet. Amikor meg elszunyókált. ijedtében felriadt. Izzadt volt, amikor reggel megmosakodott. Aztán elindult a felvállalt munkára. Tudta, amit a veje ígért, nem meri megtenni- fél. hogy akkor nem lesz háza ahol lakjon. Sütött a nap, melegítette az öregember arcát. Ült a ladikban, lassan, lomhán evezett, és mosolygott. De belül remegett. Sokan fürödtek. A legtöbben csak álltak a sekélyben, de volt az úszók között négy. akitől félt. Ketten mindig lenyomták egymást, és aztán fulladozva kapkodtak levegőért, ketten meg alig tudtak úszni. A négy közül bármelyikre nézett, remegés fogta el, és azt mormolta: tegye meg a sors, hogy ma ne legyen semmi baj és holnap ezek négyen már ne jöjjenek a Balatonba. Enni sem evAt. Nem érzett éhséget. Csak a négy embert nézte. A pakkot, amit a lánya csomagolt, érintetlenül hagyta... És hirtelen felhangzott a kiáltás. Üvöltés volt. A nádas felől jött. Kapkodva evezni kezdett. Az üvöltés még egyszer jött De már több. A parton is sikítottak. Gyorsan csapkodta az evezőket, izzadt, és érezte, hogy a karjaiból az erő fogy. A csónak alig haladt. Meglátta az ember helyét; bugyborékolt a víz. A nádas mögött a hínárnál. Már nem bírta tovább. A ladik elakadt. Az ember nem jött fel. Csak bugyborékolt a víz. Zihált. Már nem bírta egy méterre sem. Az ember nem jött fel. A bugyborékok kisebbedtek. Kihajolt a csónakból. lenyúlt a vízbe, és hirtelen — egyensúlyát vesztve, belezuhant. Minden elsötétült. Többre már nem emlékezett. Csak egy óra múltán tudta meg: mindkettőjüket kihúzta két fiatal halász. Az öregember keze görcsösen markolta a másik haját — úgy találtak rá. A másik, egy volt a négy közül, aki nem tudott úszni. Nézték az öregembert, körülvették, és azt mondták: az öregember bátor volt- ki akarta menteni a fuldoklót. ö tudta csak. félelmében fogta a másikat; fuldoklótól remélt segítséget. De nem szólt. Hagyta, hogy dicsérjék. Pedig már biztosan tudta, nem tud úszni. A történetet egy újságíró is látta. Ott nyaralt. Csodának tartotta az öregembert, és cikket írt róla. „Egy hatvanéves ember hőstette... A balatoni távúszás valamikori bajnoka, élete kockáztatása árán...” Harmadnap értesítették az öregembert: bátor magatartásáért kitüntetést kapott. Lassan olvasta a gépelt írást, és remegett a keze. A veje mellette állt. és nézte az öregembert. Aztán halkan szólt: — Ne haragudjon, ne haragudjon. amiért azt mondtam, hogy nem tud már úszni. Az öregember lassan letette a kezében tartott írást, a vejére nézett, aztán a botra, ami a lába mellett állt. — Menjél — mondta —, szólj, a munkát tovább nem vállalom. Keressenek helyettem mást, holnap már nem megyek. A veje a botra nézett, aztán az öregemberre. — Most mond le? — kérdezte —. éppen most mond le, amikor kitüntetést kapott? — Éppen most — mondta az öregember —, éppen azért! —* erőltetve nevetett. És maga elé nézett, és látta* hogy még mindig remeg a kW» A modern vonalú tranzit-raktár épülete.
