Szolnok Megyei Néplap, 1966. november (17. évfolyam, 258-282. szám)
1966-11-20 / 274. szám
19&S. november 20. SZOLNOK MEGYE] NÉPLAP 11 MÚZEUM A Bugacon — a pusztán ahol már a legkorszerűbb mezőgazdasági termelés bonos — megelevenedik a múlt. A hajdani pusztai élet... Muzeológusok, szakemberek felelevenítették a buga-i pásztor-életmódot. Nádból szárnyékot építettek — széltől védte az állatot, s enyhelyet adott a pásztornak —, magasodik már a sík pusztán az ágasfa, az idegen megnézheti milyen volt hajdan a kontyos kunyhó (körülötte tülekedő aranygyapjas birkák), s tejespince és a savóforraló sem hiányzik e szabadtéri múzeumból. — Az első képen a náciból font fal neve: cserény, csikóspihenő a jászollal. A cserény ló nélkül mit ér? Két hátas is tanyázik benne: a vendég ha kívánja, felülhet rá. — Második képünk a kontyos kunyhót és a téli pihenőt mutatja. Ott áll ezüstpitykés mellénnyel a juhász, előtte a nyáj. A vendég friss túrót, sajtot is kaphat, s rá tüzes homokit ihat. —• Sík a puszta, mint az ember tenyere. Domb, magaslat nincs rajta, ahonnét messzire lehetne látni. Erre való az: ágasfa. Innét, a magasból nézett szét a számadó juhász. GERŐ JÁNOS: A N YA Három évig jártak együtt, s ezalatt bebarangolták a budai hegyekben az összes, szerelmeseknek való zugot. A város minden moziját nyilvántartották: rendszeresen látogatták a villamossal megközelíthető filmszínházakat. Ismerték az aránylag csendes eszpresszókat, sőt azt is tudták: melyik napon legkisebb a forgalom, mikor nem zavarják túlságosan a hozzájuk hasonló fiatalokat. Három év alatt bőségesen volt idejük kitapasztalni mindazt, amit fiatal szerelmeseknek tudniuk kell. Laci egyébként technikusként dolgozott, Ica pedig óvónő volt. De egyelőre önálló lakásról csak álmodozhattak. Pedig egyszobás lakásnak is úgy örültek volna, mint* valami főnyereménynek. Még a konyhát és fürdőszobát se tartották nélkülözhetetlennek. Csupán egyhez ragaszkodtak. Az egyedülléthez. Kettesben akartak maradni, hogy szerethessék egymást illetéktelen szemek ellenőrzése nélkül. Hiszen ezért menekültek otthonról is. A tanács nem tudott lakást adni — a lakásüzérekre pedig gondolni sem merlek. Ica félárván nőtt fel. most járt először rászabott télikabátban, csináltatott ruhában. Futott a pénz a kezükből, és nem is tehettek róla. Pedig a lakás nagyon kellett, mert még albérlőnek sem mehettek el. Mindenütt magánosokat kerestek, fiatal házasokról hallani sem akartak. Attól féltek a boldog háztulajdonosok, hogy kettő helyett három albérlőjük lesz hamarosan, ha fiatal párt vesznek a lakásukba. A kis harmadik pedig tudvalévőén lármás. Öreá az utcán illik rámosolyogni, odagügyögni a babakocsihoz, de otthon: azt már nem! Hallgassa mindenki a saját gyereke sírását... Belefáradtak a kilátástalannak látszó küzdelembe. De szerelmük változatlan tűzzel lobogott, s elhatározták, hogy egybekelnek. Még akkor is, ha egyelőre külön- külön laknak. Ez utóbbira mégse került sor. Icáékhoz költöztek. Igaz ugyan, hogy szoba-konyha volt mindössze, mégis idehúzódtak, mert Icu-anyuval jobban ki lehetett jönni, mint Laci szüleivel, ök nem könyörögtek, Icu- anyu hívta őket. Annyi történt mindössze, hogy látva vágyakozásukat és kálváriájukat, megsajnálta a gyerekeket. Három évvel ezelőtt meg se hallották volna ezt a csendesen hívó szót. Az idő azonban megtanította őket sokmindenre. Most már örültek ennek is. leu-anyu olyan figyelmesnek bizonyult, hogy igazán hálásnak kellett lenni érte. Igyekezett minél többet magára hagyni a fiatal párt. Régi barátnőit, pedagógus kollegáit sorra látogatta, és ha mód kínálkozott, az iskolában javította a dolgozatokat, amikor az irodában akadt egy- egy csendes este. De még a mozira is egészen rászokott. Alig akadt olyan film, amit nem nézett meg. A fiatalok is igyekeztek alkalmazkodni. Főzni nemigen főztek, a rádiót csak az anyu engedélyével szólaltatták, s barátokat is ritkán hívtak. Arra pedig — Laci mindéit álmodozása ellenére is — nagyon vigyáztak, hogy kis jövevénnyel ne zavarják meg a család nyugalmát. Ahogy teltek a hónapok, Icu-anyu mégis egyre komorabb lett. Sokszor ingerülten szólt, és ha tehette, igyekezett ügyes trükkökkel elküldeni hazulról a fiatalokat. Ha kérdezték, mi baja, csak a vállát húzogatta és hümmögött, hogy semmi baja nincs, hagyják békében... Talán maga se tudta volna pontosan megmondani, mi tette ingerlékennyé. Az ötven éven még jóval alul volt, és a világháború óta egyedül élt. özvegyen. Csak nevetett, ha barátnői vagy kollegái a férj- hezmenésre bíztatták. — Megélek én bosszantó nélkül is. Minek főzzek, mossak másra, amikor magamra se igen szeretek? — ilyeneket mondogatott, amikor a kényes téma szóbakerült. Amióta Laciék ideköltöztek, egészen furcsa érzései támadtak. Különösen este későn, ha nem tudott elaludni és az ágyban életéről, a hátralévő évekről gondolkozott. Meg se moccant, nehogy a fiatalok észrevegyék ébrenlétét. És bármennyire haragudott magára, akárhogy tiltakozott a kínzó érzésele ellen, mégis ezeken az estéken járta át egész énjét újra meg újra a tudat, hogy ő is asszony... Reggelenként gyűrött arccal, kényszeredetten kelt. Már nem melegítette meg a fiatalok kávéját, csak magának készített reggelit. Aztán gyorsan összeszedte a holmiját és visszaszólt: — Ti még maradhattok egy picit... Tiétek a világ! — Anyu teljesen megváltozott. Nem értem, mi bújt bele? — mondogatta Ica egyre gyakrabban. Minek hívta őket ide, ha ilyen hamar megunta a vendéglátást? Nem akarták elfogadni, megmondták előre, hogy kellemetlen lesz. Most itt van, tessék! Eppencsak nem dobja ki az utcára a saját gyerekét. Icu-anyu szintén elégedetlen volt a helyzettel. Egyre többet töprengett, sokszor a hajnal is ébren találta. Mindinkább érett benne az elhatározás: változtat ezen a tűrhetetlenné váló helyzeten. A legnagyobb áldozat árán is... A hangulat napról napra rosszabbodott. Végképp békétlenség, ingerültség lett úrrá a házon. Már ott tartottak, hogy egyik este Laci elhatározta: beszél anyuval. — Mondja meg nyíltan, ha megunt bennünket — hajtogatta, és leste az ajtónyílást elszántan. Kissé tovább kellett várni a szokásosnál. Anya később jött A kabátját még le se tette, Laci elébe állt: — Beszélni akarok magával! Anyu alig hallhatóan válaszolt: — Én is, veletek... De előbb visszament az előszobába, hogy a kabátját levesse. Laci addig is harciasán járkált a szobában, el volt készülve a csatára. Magában már pontosan megfogalmazta a mondatokat: „Ez így nem mehet tovább. Mondja meg mi baja, mandja a szemünkbe. Elmegyünk mi, majd akad egy albérlet. Ezt akarja, úgyis!” Anya nagysokára belépett. Szeme köny- nyes volt, zsebkendőjét szorongatta. Alig lehetett hallani a hangját: — Áthelyeztettem magam vidékre. Adnak lakást is... És hangosan sírva fakadt.
