Szolnok Megyei Néplap, 1966. október (17. évfolyam, 232-257. szám)
1966-10-16 / 245. szám
i966s október 16, SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP «5 1 Őszi megyei könyvhetek Ez év utolsó negyedében — októbertől december hegéig — immár hatodszor rendezik meg az Őszi Megyei Könyvheteket a kultúra nemes szolgálatáért összefogott szervezetek; a Művelődésügyi Minisztérium, a SZÖVOSZ, a KISZ, a Hazafias Népfront, a nőtanács, az írószövetség, a TIT. Már a könyvhetek sikerén bábáskodók nagy száma is jól bizonyítja, hogy a hét esztendővel ezelőtti tiszakécskei kezdeményezés erős gyökereket eresztett, s ma már mindenütt támogatásra talál a célkitűzés: könyvet minden falusi házba! Gárdonyi Géza vetőmaghoz hasonlította a könyvre kiadott pénzt, s valóban, évről évre bővebb termést hoz ez a „vetőmag”, mind nagyobb lesz az olvasóközönség száma, s nő a könyvre kifizetett forintok összege is. Bár a múlthoz mérten jelentős a változás a falvakban is, ma még — az átlagoshoz mérten — a falusi ember nehezebben köt barátságot a könyvvel: az őszi Megyei Könyvhetek célja éppen az, hogy új olvasókat szerezzen, tovább bővítse az irodalomszeretők táborát. Az elmúlt esztendőben 25 millió forint értékű könyv talált gazdára a könyvhetek során: ebben az esztendőben tízmillió kötet várja az érdeklődőket a földművesszövetkezeti könyvesboltokban, a könyvbizományosoknál; a szépirodalomtól a szakkönyvekig mindenki megtalálhatja az őt érdeklő műveket Olyan magyar és külföldi szerzők műveit kínálják a könyvárusok, a minden falusi házat felkereső fiatalok, mint Móricz Zsigmond, Kodolányi János, Darvas József, Victor Hugo, Dumas, Hemingway: a Kincses Könyvek kötetenként jelenik meg ez idő alatt Móricz Rokonok-ja, Dumas Jávái orvos-a, Hugo Nyomorultak-ja. A most kiadásra kerülő művek mellett a korábban megjelentekből is értékesebbnél értékesebb könyveket kínálhatnak az olvasás örömével most ismerkedő falusi embernek a könyvterjesztők, így — a többi között — Gárdonyi Géza, Fekete István regényét, Ady és József Attila verseskötetét, az ifjúsági irodalom jeles művelőit, Vemétől Molnár Fe- rencig, s természetesen a mezőgazdasági szakkönyvek bő választékát. Az a jelentős társadalmi összefogás, amely az elmúlt években, s az előkészületek során ebben az esztendőben is megmutatkozott az Őszi Megyei Könyvhetek megrendezésében. jogossá teszi a reményt, hogy a közönség is érdeklődéssel fogadja a könyvhét keretében — a könyvek árusítása és ajánlása mellett — sorra- kerüló, érdekes, tartalmas rendezvényeket. Igen sok helyen írók, költők jelenlétében nyitják meg az új könyvesboltokat, másutt — több, mint háromszáz ilyen eseményre kerül sor, olyan jeles művészeink részvételével, mint Illyés Gyula, Németh László, Veres Péter és mások — író-olvasó találkozókat rendeznek, a KISZ szervezetek öntevékeny művészeti csoportjai új műsorral mutatkoznak be, s nem lesz olyan falu hazánkban, ahol ne rendeznék meg a könyvhetek során a könyv ünnepét, amikor is egy napra a könyv, az olvasás veszi át a középponti helyet a község életében, s a legifjabbaktól az idősebbekig, mindenki így vagy úgy, de hall erről a nemes szórakozásról. Az Őszi Megyei Könyvheteket sok helyen már ünnepélyesen megnyitották, másutt a napokban kerül sor erre. A gazdag program, a mozgalomban tevékenykedők áldozatos munkája, a felkínált művek nagy választéka, s nem utolsósorban a közönség növekvő érdeklődése azzal biztat, hogy a tavalyi egymillió kötetnél jóval több talál ezidén gazdára, s valóban eljut a könyv minden falusi házba. Á néphez az út a közönségen át vezet MŰVÉSZET ÉS KÖZÉRTHETŐSÉG A művészet és a közérthetőség kérdései körül igen sok vita zajlott már le az utóbbi években A viták sokszor szenvedélyesek és élesek voltak, de volt egy nagy hiányosságuk; nem igyekeztek tárgyilagos vizsgálódással a dolog mélyére hatolni. Véleményem szerint azonban itt olyan súlyos problémáról van szó, amelyben nem szabad elhamarkodottan ítélni, még kevésbé a lények helyett vágyainkból kiindulva. A vágyak és kívánságok' helyett a közönség és a művészet kapcsolatának tudományos vizsgálatára kell építenünk. Mit is jelent az, hogy közönség? Ne vegyük felesleges okvetetlenkedésnek ezt a kérdést, olyanféle iskolás „tudományosságnak”, amely mindent meghatározással akar kezdeni. Azért kell ezt megkérdeznünk, mert a fogalom, pontosabban a közönség szerepe nem mindenki előtt tisztázott. Az ugyan nyilvánvaló, hogy a közönség valahol a művész és a nép között van, mindig szélesebb körre terjed ki, mint a műMóricz Zsigmond nyomában Csekély híján 32 esztendővel ezelőtt, 1934. novemberében járt Móricz Zsigmond Jászberényben. — Blénessy Jánosnak, az akkori tanítóképző tanárának, Jászberény város tudós történetírójának vendége volt. S természetesnek kell tartanunk, hogy „A boldog ember” írója arra kérte vendéglátóját: igazi jász parasztemberrel ismertesse meg. Blénessy János pedig készséggel elvezette a Fias- tyúk utca 7. szám alatt lévő nádtetős kis házba, ahol Sarankó József 6 holdas parasztember feleségével és öt gyermekével lakott. Itt, ebben a kis házban beszélgettek egymással egész délután és este: Móricz Zsigmond, korának legkiválóbb regényírója és Sarankó József, az igazi jász parasztember. — Sőt, Sarankó József, a környék kedvelt Jóska bácsija, többek között azt is elmondotta, hogy suttyó legény korában milyen furfangosan járt túl Kása Pintér Mihálynak, a hatalmaskodni szerető jászberényi polgármesternek az eszén. Az elbeszélés olyan pompás volt, hogy Móricz Zsigmond alig alakított rajta valamit. Lényegében úgy jelent meg „Kamukéró” címmel elbeszélései között, ahogyan Sarankó Jöäka bácsi elmondta. Móricz Zsigmond 1934- ben a súlyos gazdasági válsággal küszködő, porba süllyedt, sárba süppedt Jászberényben gyűjtött élményeket. Jellegzetes szegényparaszti család volt Sarankó Józsefé is. Hat hold föld, négy helyen szétszórva. a kaszáló jó 25 kilométerre a várostól, illetőleg a lakóháztól: ilyen körülmények között bizony keményen kellett harcolni a mindennapi betevő fa- Istért S amikor 32 év távlatában Móricz Zsigmond jászberényi napjaira emlékezünk, a dolog természeténél fogva legelőször is arra gondolunk: vajon mi lett abból a kedves Saransk családból, amelynek kicsiny házából egy pompás elbeszélésre való élményt is elvitt jegyzőfüzetében Móricz Zsigmond. Megvan-e az öt Sarankó- gyerek, akik annak idején Móricz Zsigmond minden szavát, mozdulatát figyelték és a portán lépésről- lépésre követték? Megtaláljuk-e vajon a Fiastyúk utca 7. számú kis házat? A Fiastyúk utca régebbi település, itt vegyesen vannak a régi, egyszerű kis parasztházak, s mai, modern, tágas szép lakások. A 7-es szám alatt áll még a régi, S a következő: mi lett a többi négy Sarankó-gyerek sorsa? Sarankó László megmutatja apjsr díszes síremlékének fényképét, amelyről leolvashatjuk, hogy Mórcz Zsigmond kedves beszélgető társa 1957-ben tért örök nyugovóra. Felesége azonban, a mindig kedves, barátságos Sarankó-mama, aki Móricz Zsigmondnak olyan pompás birkapaprikást főzött, ma is megvan friss jóegészségben. De hol? A szomszédban, Fiastyúk utca 8. szám alatt, a harakat, amellyel a nagy- író a vacsora végén a kitűnő szakácsnő, azaz Sarankó-mama egészségére koccintott. A Fiastyúk utcával szemben van az Aprítógépgyár. ifjú Sarankó József, aki 1934-ben munkanélküli cipészsegéd volt, az Aprítógépgyár felépítése idején átképzésnek jelentkezett és kitanulta az esztergályos szakmát Jelenleg modern, nagy köszörűgép mellett dolgozik. Felesége vendéglátóipari dolgozó, keresetükből szép házat vettek a nádtetős ház, amelyben Móricz Zsigmond járt. Tulajdonosa Sarankó László, a jászberényi építőipari vállalat asztalosa, a „Ka mukéró” című1 elbeszélés főszereplőjének egyik fia. A régi házban már természetesen modern bútorok vannak, de még a kemence is megvan. Sarankó László elmondja, hogy a házat úgy félig-meddig kegyeletből is fenntartják régi formájában, hiszen apai ház, mint itt mondják: tőkeház, ide szoktak látogatóba hazatérni a testvérek is. Eshát... itt járt Móricz Zsigmond is... Ezen a ponton azután újabb kérdések vetődnek fel. Legelőször is: mikor halt meg Sarankó Jóska bácsi, aki 32 évvel ezelőtt is kócos ember volt már? régi 7-es számú házzal majdnem szemben. Pompás, új modern ház ez, udvarának végén üvegházzal. Sarankó-mama eg.yik leányával, Terikével lakik együtt, aki annak idején mint apró kis leányka szaladgált Móricz Zsigmond nyomában. Tériké a fel- szabadulás után tanulta meg a virágkertészeti szakmát, s nyilván jó szakmát választott, mert a szomszédok úgy mondják: a szép, új ház „virágból van”. Sarankó-mama ebbe a házba vitte át azokat a bútorokat, tárgyakat, amelyek Móricz Zsigmondra emlékeztetik: a hosszú lócát, amelyen ült, az asztalt, amelyen a „Kamuké- ró” anyagát jegyezgette, a tűzhelyet, amelyen a birkapaprikás megfőtt, a poJákóhalmi út 12. szám alatt. Még két lányáról számol be Sarankó-mama. Az egyik a jászberényi tejipari vállalat dolgozója, férje is ott dolgozott, A másik Miskolcra ment férjhez, férje az ottani Nemzeti Színház zenésze, ö maga szakképzett szabász és ktsz-ben dolgozik. Majd minden hónapban hazalátogatnak Jászberénybe, az ősi házba, ahol Móricz Zsigmond is járt S az unokák? Jónéhány van belőlük. Ifjú Sarankó József, családi becéző nevén Jósti, így foglalja csz- sze a család sorsát: „Révbe jutottunk mindnyájan. Szebben talán Móricz Zsigmond se gondolta.” Bognár Gyula vészek csoportjai, de szőkébbre, mint maga a nép. Szerepe tehát általában véve a közvetítés, amely azonban bizonyos történelmi viszonyok között (tehát elsősorban a kapitalizmusban) könnyen vált át szigeteléssé. Ezért aztán sokakban ébredt fel a vágy, hogy a közönséget legjobb volna kiküszöbölni, s helyébe olyan helyzetet teremteni, amelyben a művész közvetítés nélkül, közvetlenül fordulhat az egész néphez. Ebben a felfogásban a közönség múltbeli „csökevény”, már pusztulásra ítélt rossz, amely a kapitalizmus maradványaival együtt el fog halni, hogy átadja helyét a közönséggé vált népnek. Csakhogy ez utópia, és nemcsak egyelőre, de mindaddig, amíg a társadalmi fejlődés várható menetéről képet alkothatunk magunknak. A jövő kommunista társadalma például semmiesetre sem jelenti azt, hogy minden embernek egyforma kell legyen a művészi ízlése, sőt éppen azt teszi lehetővé, hogy saját hajlamainak megfelelő művészi tevékenységet folytasson. Ami nem jelent egységes közönséget, hanem éppen a közönség magasfokú differenciáltságát. És nem is különbözik majd ez olyan nagyon a jelenlegi helyzettől! Hiszen lényegében ma is majd minden ember közönsége valamilyen művészetnek; a nép tehát nem közönségre és nem-közönségre oszlik, hanem ennek a fajta művészetnek és annak a fajta művészetnek a közönségére. Amiben változást várhatunk és akarhatunk, az az, hogy az igazi művészet minél szélesebb rétegekhez jusson el. Ám azt nem várhatjuk reálisan, hogy a mai a differenciáltság egy nagy, egységes ízlésű néppé szélesedett közönségnek adja át a helyét. Nem várhatjuk, hálistennek, — mert nehezen tudnék szörnyűbbet elképzelni is a művészet jövőjére nézve ennél. A művészet fejlődésének lendítőereje ugyanis éppen a különböző ízlésű művész és közönség csoportok küzdelme Amit várhatunk és amiért dolgozhatunk, az „csak” az, hogy ebben a sokoldalúan rétegezett közönségben minél nagyobb legyen azoknak száma (és súlya), akik a jó és a legjobb művészetnek szolgálnak közönségül. És ez is igen-igen nagy dolog! A fejlődés útja ebben az értelemben csak a jó művészet közönségének kiszélesedése lehet. Nem lehet kikapcsolni a közönség szerepét. A néphez az út a közönségen keresztül vezet. Ennek a dialektikának fel nem ismerése tragikus ellentmondásokat eredményezhet. Ebbe kerültek bele például azok a zeneszerzők, akik a népre való hivatkozással akarták túlhaladni Bartókot, mondván, hogy Bartók kevesek számára való, „ezoterikus” művészet, s ők majd az egész néphez fordulnak kantátáikkal. Az eredmény: Bartókot egyre többen értik és szeretik, a koncerttermekben nemcsak Bartóknak tapsolnak, hanem olyan követőiknek is, akiket az előbbiek eleve érthetetleneknek bélyegeztek. És itt érkeztünk el a köz- érthetőség annyit vitatott és legtöbbször félreértett fogalmához. Véleményem szerint ugyanis félreértés e kérdést pusztán formai szempontból tárgyalni. Sőt ha azt tartanánk érthetőnek — amint sokszor teszik —, ami tartalmától függetlenül azonnal, minden képzettség vagy elmélyedés nélkül érthető mindenki számára, akkor közösséget vállalnánk minden olyan esztétikával, amely a kellemest, a „bele- érzést”, az önélvezetet fölébe helyezi a szépségnek és az igazságnak. Megtagadnánk a művészet igazi társadalmi küldetését, ha az érthetőséget sőt a köz- érthetőséget szükségtelennek, feleslegesnek vagy egyenesen hiábavalónaK bélyegeznénk. A kérdés lényege ott van, hogy a közérthetőséget nemcsak a forma és a téma, hanem a mű — egész szempontjából kell megítélni, beleértve mindenekelőtt a tartalmát. Bartók művészete, ha pusztán a formát tekintjük, létrejöttekor semmiesetre sem volt „közérthető”, s valóban, néhány ember ha értette Magyarországon. Ha itt megállnánk, akkor a marxizmusnak Hubay Jenőt, vagy egyenesen Zerkovitz Bélát kellene vele,szemben előnyben részesítenie. Ha azonban azt nézzük, hogy Bartók művészete vallomás a XX. század európai emberének életéről, sorsáról, helyzetéről, küzdelméről, s hogy ezt Bartók olyan szélességben és mélységben ölelte át, mint rajta kívül a zenében senki más, akkor nem várhatjuk, hogy ez a vallomás az „Ujjé, a ligetben nagyszerű” közvetlenségével ömöljön ajkáról, Mindazok, akik Bartók művészetét korszerű esztétikai fegyverzetében vizsgálják, elmondták, hogy ehhez a hatalmas feladathoz, ehhez a roppant mondanivalóhoz képest Bartók bámulatosan egyszerű és érthető, tartalmát és témáját minden esetben a leg- i tisztább világossággal, a leglogikusabb rendben fejezi ki. Elsősorban tehát nem azért nem értették, mert új zenei eszközöket használt, hanem mert olyan dolgokat mondott, amelyet akkor kevesen akartak, vagy tudtak megérteni. Ez az oka annak, hogy Bartók érthetősége ma napról napra növekszik, az egykor vele szemben érthetőnek kikiáltott zeneszerzők mellett pedig ma fáradt unalommal megy ei a közönség Végső soron nincs vagy legalábbis alig van olyan művészet (ha valóban művészetről van szó!), amelyet kisebb vagy nagyobb fáradsággal ne lehetne megérteni. A kérdés népi az, hogy könnyű-e vagy nehéz a műhöz vezető út, hanem hogy ha eljutottunk hozzá, mit kapunk tőle. Egy-egy „nehezen érthető” talmi műalkotás sivárságára éppenak- kor döbbentünk rá, amikor mór megértettük, s az értésben banálisnak, elcsépeltnek és leegyszerűsítettnek mutatkozott. Nem a műalkotás a fontos a mi számunkra, hanem az élet; nem az a fontos, hogy érthető-e a mű önmagában és önmagáért, hanem az, hogy érdemes-e megértenünk? Nemcsak a „közérthetőség”, de a „közértendő- ség” is, nemcsak az, hogy őt értjük-e, hanem az, is —, hogy meg tud-e értetni velünk valami lényegeset az életről, sorsunkról, jövőnkről, küzdelmeinkről, az emberi társadalomról. De ezen belül a művésznek a művészet lényegéből fakadó esztétikai és társadalmi kötelessége, hogy mondanivalóját — annak szintjéhez képest — maximális világossággal fejezze ki. Az igazi művészet — ebben az értelemben — mindig közérthető. Vitányi Iván Fiastyúk utca 7
