Szolnok Megyei Néplap, 1966. október (17. évfolyam, 232-257. szám)
1966-10-02 / 233. szám
\ 8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1966. október S. MÁR NEM CSAK „NYITÁNY"... NÉPSZERŰ-TUDOMÁNYOS KISFILMEK HAZÁNKBAN Az oktatófilmek ugyanolyan régiek, mint maga a filmgyártás. Mikor — mintegy hetven esztendeje — Lumiére első kamerájával odaállt a pályaudvari sínek mellé és gyorsan forgatva a feivevőgép karját, megörökítette az egyre nagyobbodó mozdonyt, ' s ki- és beszálló embereket, egyaránt tarthatta ezt filmdokumentumnak és oktatási anyagnak: így néz ki a vonat érkezése. A harmincas években már kultúrfilmek özöne árasztotta el az európai országokat. Az igazi fejlődés azonban az elmúlt másfélkét évtizedre esett. Rájöttek, hogy nem az oktatóillusztráló módszer az igazán hatásos, hanem az, amikor igénybe veszik a művészet eszközeit a természet titkainak bemutatására. A „Nyitány” iskolapéldája ennek a módszernek. Nagyszerű fényképezés, vágás, a zene szerkezeti fel- használása eredményezte, hogy maradandó művészi élményünk legyen az élet keletkezéséről. Hasonlóképpen emlékezetes részleteket találhattunk Kollányi Ágoston „Örök megújulás”-ában, amely mintegy összefoglalója is volt korábbi, hasonló témájú rövidfilmjeiknek. Nem véletlen, hogy mind a két téma az élettan, a biológia köréből való. Ahhoz, hogy egy tudomány, ágat hatásosan népszerűsíteni lehessen, élnie, virágoznia kell ennek a tudományágnak. Megmerevedett álláspontokat, üres sémákat nem lehet a művészet eszközeivel sem feloldani. A MAFILM népszerű-tudományos stúdiója ezt az alapigazságot ismerte fel — rendezők hajlamainak is engedve —, mikor elsősorban a biológia, az esztétika és a lélektan tudománya felé orientálódik. Most például egy olyan filmet forgatnak, ami — ha sikerül — méltó folytatása lehet az eddigi kitűnő filmeknek. Témaválasztása szokatlan, de teljesen logikus: az emberi test esztétikája. Logikus, mert külső arányaiban, formáinak harmóniájában már régóta felfedezték az embefi > test szépségét; elég talán a klasszikus görög szobrokra utalni. Na de mi van belül? Sár, betegség, gusztus- talanság, vér, legalábbis így gondolunk gyakran testünkre, s ebben bizonyára annak az egyházi szemléletnek a nyomai is megtalálhatók, amely a testet bűnös élettartozéknak tekintette csak. Az orvosi könyvek viszont rendszerint a betegség, a kóros elváltozások és így az elmúlás csöppet sem vidám nézőpontjából közelítettek a testhez. Pedig az egészséges emberi test arányaiban, színeiben, csodálatos formagazdagságával belül is lehet nagyon szép. Ezt próbálja majd bizonyítani a már említett készülő új filmjében Szabó £>. Pál rendező. Az esztétika, a más művészeti ágak törvényszerűségeinek kibontására is jó lehetőségeket biztosít a filmesek számára a magyar művészetttörténészek fel- készültsége, esztétikusok, kritikusok munkássága. Takács Gábor egész sorozatát készítette el például a képzőművészeti kisfilmeknek. „Kompozíció a festészetben”, „Térábrázolás a festészetben”, „Színek a festészetben” volt a sorozat három darabja.. A rendező most nehéz dologra vállalkozott: a zenemű képi ér-, telmezésére. S könnyű dolga lett volna, ha Liszt vagy Mendelssohn romantikus műveivel próbálkozik, ahol a zene valami történést, eseményt próbál • lefesteni. Takács Gábor azonban Bartókot választotta, s ráadásul a „Mikrokozmosz”-t, amely eredetileg sem más, mint zenei tananyag, művészi formába öltöztetve. A „Mikrokozmosz” mégis a humanitást hirdető gondo-'- lat nagyszerűségét példázza. Takács Gábor ebből indult ki, ezt a gondolatot próbálta képben kiféjezni. Hat, kis-önálló film jelenetben jeleníti meg az élettelen természet, az élő anyag, az ember, s az emberi fogalom megszületése gondolatkörét. És mindezt Bartók zenéjére! Lehet, hogy nem mindegyik kis etűd felel meg igazán a kiválasztott zenei résznek, a próbálkozás újszerűsége és sokat sejtető lehetőségei azonban így is nyilvánvalóak a kis- filmben, amit hamarosan bemutatnak... Az a rendszeres és alapos munka, amely- lyel a magyar filmesek szinte körbejárnak egy-egy tudományágat, a filmek kitűnő átlagszínvonalától függetlenül is nagy elismerést vált ki minden nemzetközi találkozón. Nyugaton és Keleten is a népszerű-tudományos filmgyártás egyik legjelentősebb központjának tartják a budapesti sutúdiót. A díjak és az elismerések sem maradnak el, de ami a legfontosabb, s amiért a „Nyitány” példáját idéztük: a közönség ma már szívesen fogadja, — még ha várnia is kell tíz—tizenöt percet a játékfilmre, amelyért megváltotta jegyét — a tudományt népszerűsítő kisfil- meket. Bernáth László SZUNNYADÓ BUZGALOM Az ifjúság vetélkedője A napokban megkezdődött a Liszt—Bartók zongoraverseny, amelyen a zongora ifjú, pályakezdő művészei találkoztak Budapesten. Ebből az alkalomból közöljük Kadosa Pál Kossuth-díjas zeneszerző írását: ' A budapesti nemzetközi zongoraversenyeknek mindig kivételes rangot adott, hogy zsűrijében a legkiválóbb nemzetközi szaktekintélyek kaptak helyet. Ezért különös megtiszteltetés számomra, hogy — akárcsak öt évvel ezelőtt, — ismét elnöke lehetek egy olyan bírálóbizottságnak, melynek tagjai egytől-egyig kimagasló művészek, pedagógusok. Az idei budapesti zongoraversenyt joggal nevezhetjük az ifjúság vetélkedőjének, hiszen résztvevői között igen sokan vannak, akik alig töltötték be húszadik életévüket. Ez azért is figyelemre méltó, mert a verseny feltételei ugyanakkor igen magas mesterségbeli és művészi követelményeket szabnak: Bartók és Liszt mellett Bach, Beethoven, Chopin, s mai magyar szerzők egy-egy alkotását is a kötelező művek sorába iktattuk. Így a zsűrinek alkalma lesz a vrsenyzők általános felkészültségét megismerni, hiszen különböző stílusokban kell jártasságukat bebizonyítaniok. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy a budapesti versenynek helyes „újítása” az, hogy minden résztvevő kétszer játszik, mielőtt véglegesen eldőlne, hogy kiesik-e, vagy továbbjut a vetélkedőn. Fontos ez a bírálóbizottságnak, s lélektani szempontból rendkívül fontos a fiatal versenyzők számára, akik esetleges kezdeti indiszpozíciójukat leküzdve megmutathatják igazi képességeiket. A zenei versenyeknek igen nagy jelentőségük van a fiatal művészek pályaindításában. Hiszen itt fokozott figyelem irányul rájuk, alkalmuk nyílik a nagy nyilvánosság előtti, esetleg feltűnést keltő bemutatkozásra. Világhírű előadók, mint David Ojsztrah, Rudolf Kerer, zenei versenyeken hívták fel magukra a nemzetközi zenei világ figyelmét. A versenyeken elért előkelő helyezés tehát igen fontos lehet a fiatal művészek pályakezdésében. De a balsiker, kiesés korántsem je- lent kudarcot, hiszen nagyjaink között jónéhányról tudunk, s köztük elsőként épp Bartók Bélát említhetjük, akik nem értek el számottevő eredményt zenei versenyeken. Az ilyen nemzetközi vetélkedőn az ideg- rendszer sajátos beállítottsága, a pillanatnyi diszpozíció, s így nem utolsósorban a szerencse is dönthet a helyezések dolgában. A győztesek büszkék lehetnek az elért sikerre. A kiesés, a gyengébb szereplés azonban nem kudarc. Ennek a versenynek is csak győztesei lesznek, vesztesei nem. Ez legyen a biztatás és bátorítás mindazoknak, akik mostani Liszt—Bartók versenyünkön a dobogóra lépnek. 'W' ájképfestő vagyok. ■* Nyáron nincs maradásom a városban. Mindig falun dolgozom. De egyszer nem sikerült falura utaznom. Délre kellett mennem, szanatóriumba, pihenni. Nem szeretem délt, melegével, dekoratív pálmáival, fullasztóan meleg éjszakáival. Nem tudok délen dolgozni. Egy reggel rosszkedvűen ébredtem. Az egész szobát forró nap öntötte el, a balkonon enyhe szellő fodrozta a fehér függönyt. Sokáig lustálkodtam az ágyban, sokáig néztem a festőállványt: tegnap kezdtem festeni az esti tengert. Nagyon nem tetszett nekem ez a tanulmány ezen a reggelen. Rágyújtottam és haragosan így dörmögtem: „Északra kell utazni, ez hallatlan!” Hirtelen szárnysuhogást hallottam, s úgy tűnt, mintha valami borzas fekete esett volna az erkélyre Meglepődtem, felkelteni és kimentem az erkélyre. A korláton egy varjú ült és - fejét leszegve, félszemmel figyelmesen nézett rám. Honnan jöhetett — nem tudom. Lent a szanatórium parkja volt — mögötte a strand és a tenger. — Hát te, mit akarsz? — de a varjú nem ijedt meg, másik szemét is rám nyitotta és fejével bólintva, mintha csak ismerkedni akart volna, így szólt: „Klá — ra!” Elmosolyodtam, közelebb mentem hozzá. A varjú nem repült el. Kinyújtottam a kezem, az odanyújtotta a fejét és én megsí- mogattam. — No, nézd csak — mondtam. — Hát te honnan pottyantál ide? — „Klá — ra!” — ismételte a varjú, megnézte a kezem és türelmetlenül megrázta a farkát. Elnevettem magam, bementem a szobámba és kiszóltam: — Na, gyere be! Még ki sem mondtam, a varjú leugrott a korlátról, csőrével félretolta a függönyt és bejött a szobába, karmaival kopogva a parketten. Most aztán igazán elcsodálkoztam. A parkett olyan fényesre volt törölve, hogy a varjú váratlanul elcsúszott, de farkával azonnal megtámasztotta magát, mintha az sétabot lenne és elégedetlenül károgott: „Klá — ra!” Találgatni kezdtem, mit kellene tennem? Gyorsan elővettem a borotva szappant, a polcra tettem, kenyeret morzsáltam, aztán tejet öntöttem a szappantartóba. A varjú, látva készülődésemet, türelmetlenül rázta a farkát és egyszer csőrével haragosan odakapott egy légyhez, amelyik a szappantartó közelében mászkált — Na, egyél! — mondtam vidáman és még félre is húzódtam tőle, nehogy zavarjam. A varjú odament a szappantartóhoz és a kenyeret úgy kezdte rázni a csőrével, hogy a tej köröskörül szétfröccsent. — Hogy hívnak? — kérdeztem. — „Klá — ra!” — felelte a varjú kenyérrel telt csőrével, és megvetően nézett rám, mintha azt mondta volna: „Mintha nem tudnád!” Klára felém nézett és hirtelen a vállamra ugrott. Megmerevedtem, vártam, mi lesz tovább. Klára kinyitotta csőrét, belecsípett a nyakamba és valamit súgni kezdett. — Nem értem — mondtam zavartan és éreztem, ahogy Klára szíjánál fogva ki akarja húzni az órámat a zsebemből. Az óra teteje csillogva előtűnt. Klára izgatottan károgott és nyakát odanyomta az órához, mintha a ketyegésére lett volna kiváncsi. Ügy tűnt, mintha szeme kifényesedett volna a kiványcsiságtól. Csak ekkor értettem meg, mit is akart Klára. Elbeszélésekből emlékeztem arra, hogy a varjak szeretik a fényes holmit. Zavarba jöttem és zsebembe süllyesztettem az órát, nehogy Klára kárt tegyen benne. Ekkor Klára a fejemre ugrott, toporgott és csőrével húzgálni kezdte a hajam, s újra súgni akart valamit a fülembe. Aztán a padlóra libbent, odament a szappantartóhoz és rám nézett. — „Gyönyö — rrű!” — károgta. És én már tudtam, hogy lefoglalta magának a szappantartót. — Na, Klára — szóltam —, aztán hogy fogok én eztán borotválkozni? Lehet, hogy Klára megsértődött, mert abban a pillanatban kiment az erkélyre. Sokáig néztem, ahogy a szanatórium parkja felett repkedett. Sehogy sem értettem, honnan vetődött ide ez a szelíd varjú. Még sose láttam szelíd varjút. Mindig mérges, komor madaraknak tartottam őket. Félretoltam a függönyt, Klára besétált, és mint tegnap, udvariasan lehajtotta a fejét, mintegy megengedve a simogatást. — „Kiár — ra!” — mutatkozott be ismét. — örvendek — feleltem örömmel. — Fáradjon be és reggelizzen. Meg van terítve. És valóban, minden készen volt, mert vártam Klárát. Míg reggelizett, gyorsan leültem a festőállványhoz. Különös örömmel vetettem vászonra, mert az északi erdők lakója volt. ami után én úgy vágytam. Klára befejezte az evést, vállamra szállt és ismét súgdosni kezdett valamit: vagy megköszönte a reggelit, vagy a szappantartót akarta elkunyerálni, mint tegnap. Hirtelen észrevette a képet, felugrott az asztalra, kinyújtotta a nyakát, s hol az egyik, hol a másik szemével mustrálni kezdte. Tollai hirtelen fel- borzolódtak, szárnyával dühösen döfködte a festőállványt, s farkát rázni kedte: — „Ssselejt!” — kezdte — „Sz — szemét!” „Haz- zug — sság!-.-” Megsértődtem. Nem tetszett a kritika. — Miért? — kérdeztem. — Nem Klára, te ezt nem érted. — „Sz —j szemét!” — folytatta Klára az ócsárlást. A padlóra ugrott és komoly képpel odalépegetett a szappantartóhoz. Ránézett és lelkesen károgta: „Gyönyö — rrű!” Majd a balkonhoz lökdöste a szappantartót. Már értettem. Klára a maga módján fogta fel a művészetet. Nem vitatkozhattam vele. Elnevettem magam és így szóltam hozzá: — Igazad van, Klára, a szappantartó is szép, azért mégse vidd el, nem mehetek ki borostásan. Klára elrepült. Sokáig ültem a festőállvány előtt és a képet néztem. Aztán megsimítottam a homlokom és nagyot sóhajtottam: „Nem, el kell utaznom délről, északra, el kell utaznom!” Néhány nap múlva el kellett hagynom a szanatóriumot. Az utazás napján, mint minden nap, Klára megreggelizett, sokáig ku- nyerálta a szappantartót és kedvesen csipkedte a fülemet A kofferokat néztem és szomorkodtam. Arra gondoltam, magammal viszem Klárát is, de nem tudtam, hogyan érek vele Moszkvába. Klára pedig azonnal megértette, hogy elutazom és különösen kedves volt hozzám. Megreggelizett, de nem akart elmenni. Fejemre szállt és összekócolta a hajamat Először vettem a kezembe — sebesen vert a szíve — és magam elé ültettem az asztalra. — Isten veled, Klára, elutazom... — mondtam. — „Szomorú!” — mondta Klára —, „Szomorú!” És gyöngéden megsímo- gatta csőrével az ujjam. — Eljössz velem? — kérdeztem meghatódva. — Mi? Eljössz északra? Klára hallgatott. Nagyot sóhajtottam, megfogtam bőröndjeimet, de eszembe jutott valami és előszedtem a szappantartot meg a régi mandzsettagombot. Az erkélyen hagytam őket. Klára nem mozdult. Csak ült a bőröndök mellett és nézett okos, fekete szemével. — Mit akarsz? — mondtam, — te egyoldalúan értékeled a művészetet. Fogd, éz a tiéd. Lementem a lépcsőn az előcsarnokba. Klára — mindenhol nyomomban — egyenként ugrált le a lépcsőn. — Isten veled, Klára — szóltam, odaintettem neki a kezemmel és elfordultam — „Menj!” — felelte Klára. Később az utasok mondták, hogy Klára sokáig repült a busz után és bánatosan károgott. Molnár Sándor fordítása JURIJ VASZILJEVICS BONDARJEV: K L j (Egy festő elbeszélése)
