Szolnok Megyei Néplap, 1966. október (17. évfolyam, 232-257. szám)
1966-10-16 / 245. szám
1*56. október 16. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 11 4 Csillagbörtön folyosóin A FENEKETLEN TÓ és környéke A korszerű elgondolások alapján épült impozáns Sport Szálló Budapest egyik új színfoltja a Feneketlen-tó és környéke Mindenki fél a büntetéstől, mindenki tudja, hogy nincs olyan bűn, ami előbb- utóbb napvilágra ne kerülne, mégis sokan végülis a börtönben kötnek ki. Talán ezért vált szólás-mondássá „mindenkinek van egy téglája a Csillagban”. Csak így egyszerűen „a Csillag”. Elmarad a „börtön”, mert mindenki hallott már valamit a „Csillagáról. A tisztességes ember mindig irtózott a börtöntől, s ha tehette, mesz- szire elkerülte. Az, hogy „mindenkinek van egy téglája”, azt fejezte ki, hogy az élet néha furcsa dolgokat produkálhat, szándéktól és akarattól függetlenül. Ez persze nem azokra vonatkozik, akik megérdemelt büntetésüket most a Csillagban töltik, hanem azokra a véletlenekre, amelyek ellen senki sincs bebiztosítva. Valami ilyesmi forgott a fejemben, amikor a parancsnok kíséretében elindultam a börtön megtekintésére, hogy erről a napilapban szokatlan „témáról” egy kis tájékoztatást adjak, Hiszen a börtön falain kívül sokféle elképzelés él arról, ami a falakon belül zajlik. Vannak, akik v alamiféle szanatóriumi állapotokra gondolnak, ahol az elítélt tanulhat, dolgozhat, csak éppen az utcára nem sétálhat ki. Mások képzeletében pedig a múlt rendszer törvénytelen és embertelen börtönviszonyai élnek még. Nos, ,sem az egyik, sem a másik. Gyilkosok, sikkasztok Zárak nyílnak, vasrácsos kapuk csukódnak. Tisztaság, csend és fegyelem! Az épület üvegezett, nyílt belső lépcsőházából áttekinthetően és ellenőrizhetően futnak csillag alakban (innen a név) a börtönfolyosók, ahonnan a cellák nyílnak. Az egyik cellában nyolc vagy tíz rab pattan fel és sorakozik az ajtó nyitására, s a kérdésre: ki miért van itt, ez a felelet: — Emberölési kísérlet... — Emberölés... — Erőszakos nemi közösülés... — Emberölési kísérlet... ...Hat év, tíz év... tizenöt év... A fegyencruhába bújt emberek arcát próbálom fürkészni. Leolvasható-e az a brutalitás, ahogyan más ember életére törtek? Az egyik arcáról igen, a másikról nem. Egy elemi, három... négy... kettő... egy sem... öregebbek és fiatalabbak. Vajon mi van a zárkózott tekintetek mögött, ott belül a koponyában? Rohannának ránk, hogy életünk árán is kiszabaduljanak? Vagy a megbánás és a sokasok száz, sokezer napos büntetés letöltése után a becsületes élet iránti vágy? S mi lehetett ezeknek a súlyos bűncselekményeknek az oka? Részegség, pénz, bősz. aki amiatt bűnözött volna, szú? Ez is, az is! Az egész mert nem volt betevő fabörtönben egy rab sincs, latja! Megtorolni és büntetni A társadalom megtorló jellegű büntetéssel sújtja aki vét a társadalom ellen. Kemény, szigorú a börtönélet ! A börtönparancsnok szobájában a különböző kategóriájú elítéltek napirendjét nézegetem. Felügyelet a nap minden percében ! A szabad mozgás korlátozása. Még a napi kötelező séta is a börtönszabályok szerint. Még a beszéd is! S aki még a börtönrendet is megsérti, szigorított, fél porció, esetleg sötétzárka, ahol tökéletes sötétség van, csupán a cellaajtó alatt szűrődik be némi fény. Egy nap, tíz nap — a vétség súlyának megfelelően, a büntető törvények szabályai szerint. Van, akinek már eddig nyolcszáz nap szigorítottja van. Ezekre szokták mondani: „a társadalom salakja”. Van, akit nevel és az újabb bűntől elrettent a börtön, van, akinek ez sem használ — nevelhetet- lenek! Az ilyenek, ahogyan kívül kerülnek a börtönön* rövidesen újabb bűncselekmény miatt kerülnek viszsza. A Csillagban a súlyos köztörvényes, öt évnél hosszabb időre elítéltek töltik büntetésüket. Törvényes rendelkezések szabályozzák a külvilággal való levelezést, a látogatást, még a börtönkórházban történő ápolást is, az elítélt jogait — mert ha korlátozottan, ilyesmi is van, a tanulást és a munkát is. Az Elnöki Tanács által hozott legutóbbi módosítás az általános iskola I—IV. osztályának elvégzését már kötelezővé, a VIII. osztályt lehetővé teszi az elítéltek számára. A börtönben szervezett általános iskola próbál az értelemre hatni, és a büntetéssel, a fegyelmezéssel együtt elősegíteni, hogy a börtön törvénytisztelő embert formáljon abból is, aki megsértette a törvényt! Munka és nevelés „Alföldi Bútorgyár” — sokan nem tudják, hogy a lakásukban levő bútor gyárcímkéje a Csillag bútorüzemét takarja. Korszerű, nagy gyár, a bemutató teremben változatos szobakombinációk, sokszor a „kinti” üzemekhez hasonló anyag, szerszám és tervproblémák. A „munkások” — rabok, csak a művezetők járnak kintről az üzembe. S a börtönüzemben dolgozó rab az általános bérezési elveknek megfelelően kap díjazást, amiből fedezi a börtönbeli eltartás költségeit, támogatja eltartásra szoruló családját, de van, akinek szabadulásakor is bőven marad. A munka az, ami legeredményesebben kivezethet egy embert a kátyúból. Sokan itt tanulnak szakmát és hosszú évek során itt ivódik beléjük valami a rendszeresen végzett munka öröméből, szükségességéből... szabadultakat — akik közül igen sokan a Csillagban szokták meg a munka rendszerességét — azonnal álláshoz juttassa, hogy a munka fegyelme, a kollektíva közösségének hatása erősítse azokat a tulajdonságokat, amelyek visszatarthatják a már büntetett embert az újbóli bűnbeeséstől. Hiszen végeredményben a börtönben a büntetésnek is ez a célja. Nem csak megbüntetni a bűnöst, hanem megóvni a bűntől. R. L. P Jg arizs szivében, az Ile de la Cité közelében, a francia akadémia épületével, az Institut-tal egyvonalban húzódik a Pont des Arts — a Művészetek hídja. Karcsú, légiesen ívelő vashíd a Louvre közvetlen szomszédságában, melyet ereded tileg a művészetnek szentelt a párizsi nép. Járművek rajta nem mehetnek át, „alkotó munka” folyik itt ma is. Toprongyos, vásott gúnyájú, szakállas-bozontos fiatalemberek dolgoznak a hídon. Kezükben kréta, a szivárvány minden színében pompázó, meggörnyedt fejük előtt a legolcsóbb, leginkább hozzáférhető rajztábla — a híd, a járda, a gyalogjáró piszkosszürke, napégette, esőverte aszfaltja. Ide róják, örökítik mondanivalóikat Monet, Toulouse-Lautrec és Degas mai „utódai". Rajzolnak és írnak. A rajzok és a szövegek sajátosak — változatosságukban is egy célra irányulok. Azokra a kis pénzdarabokra, amelyeket az illusztrált járdán egy kis, krétával megjelölt körbe kér elhelyezni az illető rajzok és szövegek alkotója. Bizony prózai művészet ez. A szó szoros értelmében földközeli — a művész orra alig tíz centi- méternyire az anyaföldtől, miközben lázasan dolgozik müvén, a sarkalló centimesek közelében. Sőt, realista is ez a művészet: félreérthetetlenül állást foglal realizmus és avantgarde vitájában. A gyomor realista itt mindig győz a formabontó,^ eredetiséget hajhászó ihletek fölött Mit ábrázolnak hát ezek a rajzok? önmagukban véve nem túlságosan izgalmasak. Többnyire másolatai híres képeknek vagy szobroknak, illetve irgalmasságra, alamizsnára intő, naiv szimbolikájú Krisztus-ábrázolások. Picasso 1935-ben festett Yolanda című képének utánzata mellett Sophia Loren csábmoso- lya, Nefertiti egyiptomi fáraónő portré-reprodukciója és Degas híres táncosnője társaságában, szenvedő Krisztus-képmás, színes absztrakt vonal-kavalkád mellett könnyező Szűz Mária-rajz. Olyan mű is akad, amelyen az áldozati kelyhet tartó, könyörületesség- re serkentő Krisztus-arc'fölé ötágú vörös csillagot helyezett el a grafikus. Így legalább mindenki megkapja a magáét. A képek azonban itt általában többnyire csak a foglalkozást jelzik, a figyelem felébresztésére szolgálnak. Annál érdekesebbek, meggon- dolkodtatóbbak a képek mellé írott szövegek, feliratok. Ezek egy része — a karikába rótt szövegek — egyértelműek, nyilvánvalóak. Megfejtésük millió- szőr könnyebb, mint a közeli Louvre-ban olvasható egyiptomi hieroglifáké. Az áttetsző értelemre, világosságra, kikezdhetetlen logikára törekvő francia szellem nem tagadja meg magái akkor sem, ha — mint ezúttal — a szó szoros értelmében vett útszéli módon kell megnyilvánulnia. Emellett szövegezőik mindenkihez szólni akarnak, a nyelvi határok áttörésére törekszenek. Ezért áll a karikába gyűjtött pénzdarabok mellett szinte mindig a sok nyelvű hála szava: Merd, Thank you. Danke, Szpasziba, Gratias. Ezenkívül persze minden egyes rajz mellett egyéni, ízlés szerinti szöveget is találunk. Az egyik égőszemű, magába révedö ifjú például narancssárga színű kiflit és butéliát rajzol, melléjük egy halat, kék alapon. Szövege: Az álom — valóság nélkül. Innen nyíl vezet a pénzdarabokhoz, s itt ismét felirat: A valóság. Alatta pedig újabb szöveg: Minden normálisan felépített ember meg tud élni három napig étien, szomjan, de művészet nélkül sohasem. Pár lépéssel odább egy másik felirat: Hogy ne lincseljék meg a feketéket a dvilizált országokban, folyamodjunk az egyetemes nyelvhez, a művészethez Nem időszerűtlen tanács ez a vérlázító amerikai jelenségek közepette, bár kétlem, hogy ezen pusztán a művészet segíteni tud. Egy idősebb művész négy olajfestményét állította ki a híd karfájára, eléjük írva: Ha ön nem óhajt vásárolni, helyezzen ide egy pénzdarabot, hogy segítse a művészt. Köszönöm. A festő és a felesége ott ülnek a képek mellett a pádon, reggeltől napszálltáig. A körben a napi gyűjtés eredménye: mintegy negyven centimes. Magyar pénzben nem egészen két forint. Voltaképp mi lehet az oka ennek a furcsa, művészetpártolást ilyen szokatlan módon kérő jelenségnek? A fiatal művésznövendékek nyomorúsága, ínséges napjai, vagy a párizsi hagyomány? A beatnikek szokásos feltűnési viszketegsége, polgárpukkasztó bolondériája, vagy egyszerűen csak különös divathóbort okozza az alkotókedv ilyen elferdült megnyilvánulásait? Alighanem mindez — együtt. De akárhogyan is van, a jelenség mindenképp elszomorító, ellentétes az igazi művészettel. Hiszen a művészet lényege, értelme épp a megmaradás, az örökéletű eredeti művek alkotása, új gondolatok addig soha nem volt ópuszokba formálása. Nincs művészet teremtő, újat akaró, a valóságot létezésével formálni akaró törekvés nélkül. S ezek a rajzok? Nefertiti király- szobrának másolata, vagy a Krisztus-fejek? Elmossa az eső, elveri a szél, szétporlasztja őket a múló idő. Ezek a fiatalok napjuk jó részét itt töltik a hídon. Akármilyen az idő — ők pingálnak. Hogy alkotásaik mihamar elmosódnak? Sebaj, újba kezdenek. Hajuk a vállukat söpri, amint az aszfalton térdelve dolgoznak. Tenyerükkel árnyalnak, satíroznak, ujjaikkal buzgón kenik a krétát a piszkos, csatakos kövezetre. S lehet, hogy közülük nem egy kiemelkedően tehetséges is akad! Alattuk hajók húznak el a Szajnán. Közöttük elegáns, kecses sétahajók, a vodettes-ek. ők nem törődnek velük — csendben működnek, üldögélnek, néha gitár mellett énekelnek. Nem örülnek, nem húsúinak — megvannak, élnek. Az állam problémáiba nemigen ártják magukat, az pedig nem bánja, mit tesznek az anyaföldtől 15 centiméterre görnyedő, ütött-kopott fickók. Hiszen baj, gond, nehézség csak a kiegyenesedett derekakkal, a járdán csupán csak közlekedő, az úttestnél messzebbre is tekintő emberekkel van. Miért ne rajzoljanak, kéregessenek, hóbortoskodjanak? A fiatal művészjelöltek pedig festegetnek. Lábuk előtt fecseg az oly sok mindent látott vén folyó, a Szajna, a nap közönyösen bújik el a felhők mögé. Körülöttük áramlik, lélegzik a roppant párizsi élet, mellettük, ügyet sem vetve rájuk, sietnek ti a járókelők. Fenyő István 1 Művészetek hídja üt vissza a becsületes életbe A börtön nemcsak büntet, hanem megpróbálja a büntetés letöltése után egyengetni az ember útját vissza a becsületes életbe. Ezt szolgálja a már említett iskola, ezt a munkában való rendszeres részvétel. Sajnos a „börtönviselt”, „börtöntöltelék” szavak olyan jegyet sütnek az emberre, hogy több vállalatnál elzárkóznak a büntetését kitöltő személyek fizikai munkában történő alkalmazása elől. Pedig a börtönparancsnokság törekvése arra irányul, hogy a
