Szolnok Megyei Néplap, 1966. augusztus (17. évfolyam, 181-205. szám)
1966-08-07 / 186. szám
.966. augusztus 7. SZOLNOK MEGYEI NEPLA1 5 T ••• • •• JO/JOH a múzeumba / A Damjanich Múzeum munkájával foglalkozó egyik jelentést olvasgatva az jutott eszembe, hogy talán nem ártana egy jól megfogalmazott hirdetés, transzparens, esetleg a szomszédos Múzeum Étterembe invitáló felhívás fordulatait felhasználva, valami hasonló szöveggel: „Jöjjön a múzemba, ha jól akar szórakozni! Télen- nyáron garantáltan hideg termek, előzékeny tárlatvezetés stb.” No, de félre a tréfával! Ahhoz, hogy többen látogassák a múzeumi kiállításokat, természetesen nem lenne elegendő mégoly hatásos reklámfogás sem, céltudatos és meglehetősen hosszantartó népművelői munkával kell felébreszteni az emberek igényeit, érdeklődését. A múzeumi népművelés hatása természetesen az évenként megrendezett Múzeumi Hónap alatt érzékelhető legjobban. Erre a hónapra esik az időszaki kiállítások, tárlatvezetések, ismeretterjesztő előadások és múzeumi vetélkedők zöme. Ha az 1965-ös Múzeumi Hónap országos számadatait összevetjük a megyei eredményekkel (bár az ilyen összevetések sok esetben nélkülözik a ténylegesen közrejátszó tényezőket), azt látjuk, hogy o megyei szervezet jelentős részt vállalt az országos múzeumi népművelésből. Ennek ellenére az is tény, hogy a múzeumok látogatottsága 1965-ben nem érte el az 1964-es szintet, ami húszezren felül volt, a tavalyi 18 490 fővel szemben. A látogatók számának növeléséhez természetesen nem elegendők a propagandafogások, néhány hasznosítható, ha úgy tetszik, reklámötletet azonban meg lehetne valósítani. Egyik alkalommal beszélgetés közben vetette fel Kaposvári Gyula múzeumigazgató a következő ötletét. A Szolnoki Galéria gazdag gyűjteményét úgynevezett „vendég” művekkel, sok embert vonzó remekművekkel lehetne színesíteni, amelyeket esetenként a Nemzeti Galériából, esetleg a Szépművészeti Múzeumtól kérne kölcsön a Damjanich Múzeum. Ismeretlen Dókai levél került elő Miskolcon Kovács János miskolci nyugdíjas sok érdekességet tartalmazó régiséggyűjteményéből eddig ismeretlen Jókai levél került elő. A levelet a nagy mesemondó 1903. július 25-én Siófokon írta és adta postára. A levél címzettje: Komjáthy János kassai színigazgató. Szövege: „Nagyon Tisztelt Igazgató Ür! Nagy köszönettel fogadtuk kedves nőmmel együtt kitüntető levelét, amelyben hétfőn egy színművem előadását ígéri. Azonban a napokban a rossz időben úgy megkötöttem magamat, hogy képtelen vagyok utazásra. Kérem, mentsen ki tisztelt társulata előtt s fogadja magam és kedves nőm részéről legszívesebb üdvözletem. Igaz tisztelője: Dr. Jókai Mór”. A levélből nem derül ki, hogy Jókai melyik művét adták elő. Ezekről a művekről rövid kiállításuk időtartama alatt a sajtóban is tájékoztatnák a közönséget. Az ötlet hasznosságának és népszerűségének lemé- résére példaként az Ipar- művészeti Múzeum arany, illetve gyémánt vasárnapnapjait említhetjük. Mindez természetesen csak akkor valósítható meg, ha újra megnyitják a régóta nélkülözött Szolnoki Galériát. Az elszalasztott nagy lehetőségekre is tudunk azonban példát mondani. Hétfőn több ezer külföldi turista érkezik Szolnokra, a Nemzetközi Karaván Szövetség táborozására. Táborukat a Tisza-ligetben, illetve a szandai réten ütik fel. Nos, talán megérte volna (ha mindjárt csak két napról is van szó), ha egy szabadtéri, mondjuk pásztor kiállításon a megye értékes népművészeti emlékeit bemutatják, a minden bizonnyal érdeklődő külföldieknek. Rideg Gábor Á 400, jubileumra ünnepi köntöst ölt Szigetvár Szigetvárott néphagyomány, hogy minden év szeptemberében, a vár védelmének, Zrínyi Miklós és katonái kirohanásának, halálának évfordulóján a község és a környék lakói a hősökre emlékeznek. Az idei 400 éves jubileum, szeptember 10—11-i, kétnapos programjával, országos méretű rendezvényeivel messze kiemelkedik az eddigi ünnepségek közül. Csaknem ötvenmillió forintot költöttek a község rendezésére, a vár, a várfalak és más történelmi emlékek feltárására, restaurlására. Kétezer gépkocsi elhelyezésére jelöltek ki parkolóhelyeket, a falak körül a lakosság közreműködésével 60 000 négyzetméter kiterjedésű parkot, mesterséges csónakázó tavat létesítettek, amelyet az alkotmány napján adnak át. A várban szabadtéri színpad készül. Nagy gond lesz a várható tizenöt-húszezer vendég ellátása. Sorra újítják fel, csinosítják az éttermeket. Ezenkívül az ünnepség két napjára éteremmé alakítják át a művelődési ház nagytermét és a cipőgyár kulturális helyiségét is. A tv képernyője előtt ülve egyre inkább az az érzésünk, hogy kifelé megyünk a nyárból. A műsorok jellege és színvonala legalábbis ezt tükrözi. (No. persze az idő is!) Még akkor is ezt érezzük, ha bőven akadt bo^jszankodniva- ló ezen a héten is. De öröm is — elsősorban azért, mert a héten a tv, elővett a „pult” alól egy-két olyan aranytartalékot is — Az udvari kalap, a Golden Gatte együttes műsora —, amelyek eddig nem kerültek vagy nem kerülhettek a nézők szeme elé. Az udvari kalap nem normális kalap, hogyan is lehetne az, mikor Philibert, az udvari kamarás viseli. De rögtön hozzátehetjük, nem különben vagyunk azzal, ami a kalap alatt van. S ez már nemcsak Philibert-re, de a többiekre is vonatkozik, akik az udvarban sürög- nek-forognak, vagy éppen csak ténferegnek. Csiky mulatságos módon teszi nevetségessé ennek az udvari arisztokráciának, valamint az udvartartással együtt járó mechanizmusnak idejétmúlt avultságát és fonákságait. Mulatságos egy udvar! A király azért bosszankodik, mert nem kapja meg a maga összeesküvését; a kancellár pedig minden pillanatban csak arra vár, hogy bevethesse a szurony-puska-ágyú stratégiáját. És Philibert, aki két órán keresztül mást sem tesz, mint egy kis ösz- szeesküvés után szimatol, így akar besétálni a történelembe. Mindez aligha fakaszthat bélőlünk mást, mint mosolyt. Végülis Philibert megmarad annak, aki volt, egy udvari nullának, s ahogy az lenni szokott, győznek az asszonyok és a szerelem. Hogy itt-ott fé- ligmeddig titokban, komolyabb szó is elhangzik, például : szabadság, egyenlőség, testvériség, vagy: szabadságot, alkotmányt a népnek — ez csak azt mutatja, hogy Csiky Gergely jól ismerte a franciákat. A francia eszméket éppenúgy, mint a francia vígjátékot. Erre vall cselvígjátékának néhány szellemes replikája, a viliódzó szójátékok, a mulatságos igazi vígjátéki helyzetek, és sorolhatnánk tovább. A kitűnő erőkből álló vígszínházi együttes igazi komédiázókedvvel vett részt az udvari kalap szín- retételében. Az —. hogy az udvar fején végülis jobMUVESZTELEPI VÁZLATOK „Szobortár“ a dohányzó asztalon Bár kissé túlzó a cím, de akik ismerik Nagy István szobrászművész alkotásait, a tárlatokon sokszor megcsodált kisméretű szobrokat, reálisnak találhatják, hogy ezekből egy népes gyűjtemény is megfér egy asztalkán. Nem is a régi ismerősöknek, inkább azoknak, akik ezután akarnak megismerkedni Nagy István műveivel, szeretném elmondani, hogy méretük ellenére ezek a szobrok nem miniatűr munkák, nem is kisplasztikák, hanem teljes értékű „nagy” szobrok. Sőt, bármilyen különösnek tűnik, közülük nem egy monumentális hatású. Régi igazság, hogy a monumentalitás vagy egeszen nagy vagy egészen kisméretű alkotásokban fejeződhet ki legpregnánsabban, hiszen mindkét méret ösz- szefogott, nagyvonalú megfogalmazást kíván. Nagy István volt az első szobrász, aki a felszabadulás után Szolnokon telepedett le. Az a kép, amely a műtermébe belépő látogatót fogadja, némileg talán különbözik a szobrász-„mű- helyek” megszokott látványától. Itt nincsenek faragásra fogott kőtömbök, forgó állványra állított gipsz figurák. Egy nylon-fóliával letakarva csupán egyetlen nagyobb agyag szobor áll a műterem sarkában. A közel két méter magas ágaskodó mackó figurán most dolgozik a művész. Ha elkészül, a szolnoki Kassai úti iskola elé kerül ez a szobor. A műterem közepén lévő asztalon plasztilin szobrok csoportja ragadja meg figvelmünket. Nagy István régebbi és újabb alkotásai sorakoznak itt egymás mellett, öntésre várva. Mindegyik teljes érvényű térplasztika. Közös vonásuk a nagyvonalú formaképzés, a korszerű plasztikai problémák megoldásának keresése és kiteljesítése. Ezeknek a szobroknak nincs fő- és melléknézetük. A tér bármelyik pontjáról azonos értékű látványt nyújtanak. Többségük szabadtérre született, felnagyítva, természeti környezetben érvényesülnének legjobban. Nagy István alkotásainak központi problémája a mozgás megragadása, a különböző plasztikai formák összhangjának megkeresése. Sokan talán ennek alapján a formalizmus vádjával illethetnék a művészt. A forma azonban mindenkor egy belső tartalom hordozója és kifejezője Nagy Istvánnál. Egy-egy motívumot, témát néha több variációban is feldolgoz. A szegedi Nyári Tárlaton kiállított egyik művének, a Bimbózó szerelem címűnek például további három változatát találtam meg a műteremben. Ezek a szobrok a formai variációkon túl két ember pszichés kapcsolatának is különböző fázisait fejezik ki. Nagy István műveinek jelenleg szinte kizárólagos anyaga a plasztilin és az ólom. — Miért választottad elsősorban ezt a két, aránylag legkisebb ellenállású anyagot? Nem tudom, messze járok-e az igazsághoz, ha azt mondom, hogy ezek a művek, nevezzük most probléma-vázlatoknak, a primer szobrászi gondolat nyomán e két anyagban valósulnak meg legköny- nyebben, leggyorsabban? Talán egyfajta „kísérletező” nyugtalanság is közrejátszott az anyagok megválasztásában ? — Én nem nevezném őket semmiképpen vázlatoknak, mégcsak problémavázlatoknak sem. Ügy érzem, hogy a bennük felvetett problémákat sikerült meg is oldanom, legalább is annyira, amenynyire jelen pillanatban képes vagyok rá. Valóban e két anyagban tudom leggyorsabban megvalósítani gondolataimat, elképzeléseimet. Az ólomöntést magam is el tudom végezni. Másrészt ez az eljárás a legolcsóbb. — Bevallom, bronzban szívesebben látnám a munkáimat, de éppen most öntetek ki két kisméretű szobromat, ami több mint kétezer forintba került. Az ólomöntés nem sokszorosítást jelent. Minden ólomszobor csupán egyetlen példányban létezik, hiszen ahhoz, hogy a gipsz negatívot eltávolíthassa az öntvényről, szét kell törni a formát. Néhány Öntésre előkészített plasztilin szobrot mutat Közöttük van a Bimbózó szerelem téma egy újabb változata is. Két ösz- szeboruló emberi alak megoldásában az egyik legmodernebb plasztikai problémát hordozza: a kis és nagy negatív formák kompozícióba szerkesztésének problémáját. Óhatatlanul a modern nyugati non-figuratív szobrászat próbálkozásai jutnak eszembe róla — egy nagy tanulsággal: A legmodernebb formai problémák is megoldhatók anélkül, hogy a művészet elveszítené ember központúságát. Rideg Gábor ban félre billent az a bizonyos kalap — szintén nekik köszönhető. Keserű aratás nemcsak a filmen, de a képernyő előtt is. Ismét egy film, amely csak bosz- szúságot okozott korra és nemre való tekintet nélkül. A nagyravágyó, nem éppen megingathatatlan erkölcsű lány tragédiája azt hiszem kevés nézőt győzött meg. Pedig valami ilyesmit szeretett volna elérni, a zárókép legalábbis erre vall. A leány holttestével száguldó mentőkocsi és az úttesten átfutó örömtől sugárzó csaposlegény — a lány egykori szerelmese —, karján új szerelmével, kontrasztba állítva, világos, hogy azt akarta mondani: lám, lám, az üres nagyravágyás tragédiához, a józan, okos, dolgos élet viszont boldogsághoz vezet. És ez igaz is. Csak nem olyan egyszerűen, mint Scott filmjében. A valóság ennél jóval bonyolultabb, és a film nem is jut túl ennek az aranyigazságnak a fiimi illusztrációján. A rózsaszirom-szappantól a méregpohárig nem ilyen egyenesen visz az út. (Bizony szerencsések azok a tizennyolcéven aluliak, akik számára tilos volt a Keserű ...tanulság.) Ahogy tetszik Ezúttal a Shakespearefilm azért jelentett számunkra élményt, mert Orlando szerepét éppen Lau- renc Olivier alakította, művészi pályájának elején, huszonkilencévesen. Azóta harminc év telt el pontosan, s az egykori szereplő maga is filmrendező lett; megfilmesítette a reneszánsz drámaíró több remekművét. Felejthetetlen Hamlet- alakítása mellett azonban a most megismert Orlando- Olivier semmiképp nem törpül el, hiszen a vígjátéki figura könnyed, derűs, elegáns megformálásában a sokoldalú művész egy kevésbé ismert tulajdonságát láthattuk. Kiforrott szerepformálásában a bátor, nemes ifjú, az epedő szerelmes, a tisza, igazlelkű barát vonásai egyaránt csillogtak. Mellette Elizabeth Bergner — Paul Czinner felesége — említhető, akinek azonban a játéka olykor nem mentes a női kacérkodás korabeli fordulatainak egy-egy jól ismert konvencionális jegyétől. — Csak sajnáljuk, hogy a filmredolgozás szinte kigyomlálta a vígjátékból a komikusabb elemeket. A Kapos völgyében is járt e héten a tv kamerája, s vele mi is lerán- dulhattunk Somogyországba. Bejárhattuk a Kapós-völgyét, s ami megfogott bennünket, az nem elsősorban a lankás dunántúli táj természeti szépsége, hanem a rajta élő emberek nagyszerű tulajdonságai. Szerencsére a televízió is őket akarta közelebb hozni hozzánk, s ez sikerült is, mert a premier-planban hozott Bálint-család tagjainak őszinte vallomása felvillantotta előttünk a Kapos-völgyi emberek lelki tájainak szépségét is. A riport alaphangjában megnyilatkozó őszinteség, a képekben felmutatott tiszta igazság és az ember megismerésében jelentkező szenvedély e röpke film igazi erényeit jelentik. Sajnos a közízlésről adott tájékoztató — reflektor- fényben — már korántsem hatott ilyen frissnek és elevennek; a semmitmondó, sokszor hallott macska- farknyi vélemények montázsa néhány protokoláris jellegű riporttal megspékelve beígért izgalom helyett nem várt unalmat hozott. V. Jtt.
