Szolnok Megyei Néplap, 1966. augusztus (17. évfolyam, 181-205. szám)

1966-08-28 / 203. szám

a SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1966. augusztus SS. Nem lesz slágeríesztivál Kitört a „tantiemháború” a nyugatnémet rádióállo­mások és hanglemezgyárak között: a rádiók a leját­szott lemezek után eddig 1 márkát fizettek ki az előadóművészeknek, a jog­védő iroda most felmondta az egyezményt és kb. az eddigi összeg tízszeresét kö­veteli. Ennek következtében az utóbbiak évi tantiem- kiadása 2.4 millió márká­ról 25 millióra emelkedik. Erre a rádióállomások min­dennemű lemezközvetítést beszüntettek, amíg a döntő- bíróság — néhány hónapon belül — valamilyen meg­oldást nem talál. Annyi bizonyos: szeptem­bertől kezdve az eddig su­gárzott lemezmennyiségnek mindössze 10 százaléka ke­rül műsorra. Kikötötték, hogy rádión egyáltalán nem közvtítenek sláger-parádé­kat, valamint világhírű mű­vészeket sorompóba állító operaelőadásokat és hang­verseny-műsorokat A stú­diók megpróbálják saját felvételeikkel és a stúdió- zene nemzetközi cseréjével orvosolni a helyzetet. De így sokat elveszítenek eddigi hallgatóik közül, el­sősorban a sláger-őrülteket, akik a legjobban megsíny- lik a „tantiem-háború” kö­vetkezményeit. A vitában a szomszédos országok rádióállomásainak jut a „nevető harmadik” szerepe. Francia hőgköltemény töredékeit fedexték fel Leningrádban EL Fellegek, vadludak, tollhullató nyárvég. Mintás a föld: csupa vándormadár-árnyék. Kifosztva szivéig, a nyár délre jajgat. Oszt pillant a levél, megdermed a harmat. Hóna alatt ívvel kilincsel a jövő, a hívatlan vendég, a múltból üldöző. Égre írom föl a fájdalmak nagy Ö-ját s ime: láthatóvá kerengik a gólyák. Horizont-körhintán száll a világ, forog. Fecskék — dehogy fecskék: szabad elektronok! Utas! József fi JőulLdmak Mihail Murjanov szovjet mérnök, aki szabad idejé­ben filológiai tanulmányo­kat folytat, a leningrádi közkönyvtárban felfedezte a „Les Alisoans” című ó- francia hősköltemény kéz­iratának töredékeit. Az ere­deti kézirat más töredékeit a Cambridgei Egyetem könyvtárában őrzik. FÁBIÁ\ ZOLTÁN: Katedra előtt Nem akarom nevén nevezni a tanyavilágot, ahol ennek az írásnak az élményeit kaptam, és adatait összegyűjtöttem; — sok olyan motívuma van, amelyet kíméletből el kellene hallgatnom, mert igaztalanul szakítanék fel régen behegedt se­beket, s oktalanul támasztanék ellenkedést egymással megbékélt emberek között. A kímélet diktálta hallgatás viszont arra kényszerítene, hogy arról ne szóljak, amit a leghangosabban kell el­mondanom. Állok a katedra előtt, mellettem fiatal tanárnő. Oroszul köszönti a gyere­keket: „Zdrásztvujtye gyé- tyi!” Qk vissza rá kórus­ban; „Zdrásztvujtye ucsi- tyelnyica!” Orosz órán va­gyok az összevont hetedik- nyolcadik osztályban. Most hosszabb orosz kérdés kö­vetkezik, amelyből egy ár­va szót sem értek, kivéve a keresztnevemet, amely mindem nyelven Zoltán. Válasz: néma csend. Szo­rongva s bűntudattal né­zek hol a feszes vigyázzban álló gyerekekre, hol a ta­nárnőre. (Hetedik • gimna­zista koromban megbuk­tam latinból!) — Na, mit mondtam? — biztatja mostmár a tanár­nő magyarul az osztályt. Kis várakozás, aztán je­lentkezik középütt a har­madik sorból egy szőke kislány, s lefordítja a mon­datot, amely úgy szól, hogy a mai órán megmutatják nekem, mit tudnak ők oro­szul. A tanárnő elégedetten bó­lint, rámnéz. Én szaporán bólogatok, s végre elég bá­torságot érzek ahhoz, hogy felüljek a dobogóra a ka­tedra mögé. Közben az jut eszembe, hogy olyan lehe­tek most, mint valami tan- felügyelő. Ettől megrémü­lök, s mosolyogni próbálok, de érzem, olyan merev a képem, mintha hidraulikus sajtóval préselték volna horganyzott bádoglemezből. Nézem, hallgatom a szőke kislányt, aki már új orosz mondatot fogalmaz, s lassanként felsejlik ben­nem, hogy néhány hónap­pal ezelőtt, amikor először jártam itt a tanyán, már találkoztam vele. Szavalt az ünnepségen. Feszes, kes- kenyre szorított ajkáról is­merem meg és tiszta, okos homlokáról. Középütt el­választott, szalmaszőke ha­ját simára lefésüli, kétol­dalt szoros varkocsba fon­ja, úgy viseli. Egész, kis lényéből nagy-nagy önfe­gyelem sugárzik és lefegy­verző nyíltság. Az első alkalommal is feltűnt nekem, fenn az összetolt politechnikai asz­talokból barkácsolt színpa­don, de nem marta belém magát annyira, hogy né­hány óra múlva az újabb benyomások, az újabb ér­dekes arcok el ne homá- lyosították volna a képét Most azonban, a tanári asztalnál ülve, a tanterem sűrű, felejthetetlen szagát magamba szíva, nemcsak a magam iskolás emlékei jönnek elő; — visszaem- lékszem első itteni látoga­tásomra, s még az is eszembe jut, hogy frissen- vasalt, fehér kötény volt a kislányon meg sötétkék mackónadrág, és kétfelöl a kikeményített fodrot szo­rongatta, úgy szavalt. Érdemes lenne leírnom az egész orosz órát, azt a bámulatos pedagógiai mun­kát, amellyel ezeket a ta­nyasi gyerekeket oroszul ír­ni, olvasni és beszélni 1a- nítja a tanárnőjük, aki — saját bevallása szerint — maga is nagy kínnal tanul­ta meg a nyelvet, s ma is zavarban van, ma is két­ségbeejtő gátlásokat kell legyőznie magában, mielőtt oroszul megszólalna. Talán éppen ezért tud jól taníta­ni, talán éppen ez teszi őt képessé arra, hogy megért­se tanítványai félelmét a kiejtett idegen szótól. Maradjunk a szőke kis­lánynál. — Egyik legjobb tanuló, egyik legkedvesebb gyerek az iskolában — mondja óra után a tanárnő. — Na­gyon szeretem. — Rámnéz: — s tudja, milyen szülők gyereke? Nem tudom. — Heten vannak testvé­rek. ö az ötödik gyerek. Nyolcán lennének, de a ne­gyedik gyerek párhetes ko­rában meghalt. Nem tu­dom, hogyan történt, nem tudom megérteni, de így mondják, s így is van: az apa egyik éjszaka részeg fővel megölte a gyereket. — Mikor történt? — Valamikor, a háború után. — Iszonyú! — Becsukták az embert, aztán amikor kiszabadult, ott folytatta az életet a fe­leségével, ahol megszakadt. Még négy gyerek született. A négy közül az első ez a kislány. — Kicsit később hozzáteszi: — Nem tud­tam volna többé amellé a férfi mellé lefeküdni. — Nem lenne kár, ha nem született volna meg ez a kislány? Nem hiányoz­nék a világból? — Igaza van, de akkcr is. — Megborzong: — Nem tudtam volna megtenni. — Mit csinált volna há­rom, kis, éhes poronttyal, egyedül, itt kinn a homo­Csak mindig a szándék, és az is idegen, kötözött madárnép, röpiilnivágyó tehetetlen. Csak mindig a bátrak és a szerelem, s az is csak úgy, halálos legyen. Csak belülről maró rák, öntáplált egykedvű ólom, és mindig a bakák osztoztak ezen a koncon. Csak a kévekötők, csak a sarlóhátúak, toklászos álmú, téli vadnyvlak, Csak ti bújjatok hozzám, melegítsetek, késes fagyok éllen védjétek szívemet. S zalai Pál fi Nyárvég Tejfehér víz tejfehér én egymásra dőlnek párába bútt a parti hegy vacogva vár a nádas a reggeli táj csupa vágy várakozás feszültség, öntsd fényedet már rá te Nap szívemen oldd a görcsöt. Nyárvégi áhítat lebeg a párás fényű reggelen helyemet seholse lelem, hívnak az őszfejü hegyek, borússzemü hegyitavak felhőket ringatnak a mély­ben, fenyőillat száll észrevétlen álomba s dallal hívogat. Hajnal Gábor A gyárból majdnem min­denki ott volt, a délutáni műszakból is csak azok maradtak benn, akik nélkül megállna az élet. A halot­tasházon kívül ravataloztak, mert tudták: rengetegen lesznek. Mindenütt embe­rek fekete ruhája sötétlett. Voltak, akik nem szerették, tisztelni azok is megtanul­ták: kemény ember volt, de nem a tölgyek magasba tö­résével, hanem kitéphetet- len földbe kapaszkodásával. Gyökér volt és törzs: hagy­ta, hogy az ágak, lombok, a dísz másoké legyen. A ke­mencék ércolvasztó tüzet hordta a szemében, s akara­tában az acél szilárdságát. Pedig csöpp ember volt kü­lönben, de a kétszerakkorák is meghunyászkodtak előt­te. A benne lakozó hit töb­bet ért az izmok erejénél. Tudta, hogy mit akar. Es soha nem magának akart valamit. Mennyire nem ülik hozzá a szó: élt! Élt ötvenkét évet. „Mély fájdalommal tudatjuk, hogy Tóth István elvtárs..." Szavak: a vég­tisztesség mondatai a sem­mit nem érző, hófehér, fé­nyes papíron. Es most a beszédek: elfúló hangok, könnyes szemek, a kezek remegése. Elmondhatják-e mindazt róla, ami az éle­tét jelentette? Belefér-e egy élet beszédek mondataiba1 Ahogy a koporsó is csak a testet zárja el, a szavak is parányokat adnak vissza az egészből. A tizenötéves gyerek első verejtékcsepp- jei az öreg, rég eltűnt mű­hely falai között; a torok­szorító izgalom, amikor bi­zalmiként először került szembe azokkal, akiket ke­nyéradó gazdaként tanítot­tak tisztelni; harcok és bu­kások, kenyérnélküliség és üldöztetés; a vörös virra­dat tüze, majd a hunyó pa­rázzsal omló lelkesedés; és újra a gyürkőzés napjai, hetei, hónapjai. Evek. Öt­venkét esztendő. Több mint tíz esztendeje már csak bá­csinak szólították. Még az elvtársai is: Pista bátyám. Bölcsességben, tapasztalat­ban, higgadtságban és cél- tudatosságban nőtt olyanná, hogy az idősebbek is tanító­juknak tekintsék. Három fiú öleli, támo­gatja a roskadozó anyát: a társat, a feleséget. Es ott áU közöttük, a család szűk körében Papp János is, akit sokszor és sokfelé eltntt in­nét a sors, vagy a párt szabta parancs, de mindig visszatért. Amikor nagyon nehéz volt, amikor úgy érezte, nem bírja tovább, futott, szaladt a testvérénél is testvérebb Tóth István mellé, aki nem faggatta, kérdezte, csak leültette, s beszélni kezdett, két napja hogyan járt a kuglipályán, vagy arról, ki körül sürög, legyeskedik a három fiú valamelyike. Másnap vagy harmadnap, csak akkor ke­rültek elő a nehéz dolgok, a súlyos szavak, s amikor Pista bácsi kiejtette a „tu­dod János”-t, végre úgy érezte, itthon van megnyu­godott. Csodálatos dolog ez: léte­zik egy ember, aki har­minchét éve leblokkol min­den hétköznap reggel, oda­áll a gépe mellé, s haji. hajt, nyolc órát. Elviszik a keze alól a gépet, újat hoz­nak helyette, lebontják a feje felett a műhelyt, hogy nagyablakosat, háromszor akkorát emeljenek a helyé­be, de ő dolgozik szünte­len. Sokszor ki sem lát­szott a gépkolosszusok kö­zül, s mégis, szemvillanása, szava, kézmozdulata a ko­losszusoknál is nagyobb erőknek szabott parancsot; emberi érzéseknek és aka­ratoknak. — Tudták, hogy amire azt mondta, úgy legyen, az úgy lett, s ami­re nemet mondott, azon változtatni nem engedett. Konok lett volna? Makacs? Még akik nem szerették, azok sem mondták ezt rá. Volt, hogy billegett a világ körülötte, s akadtak, akik megpróbálták, hogy meg­tapossák. Ezek után szava lett csak határozottabb, s kicsit keserű — keményebb. Egyszer valakik elültették benne a hitet, t az gyöke­redzett, mélybe nyúlt és magasba emelkedett, átjár­ta az egész testét, kitéphe- tetlenül. Az érzéseket, az ösztönös gondolatokat tud­ta átformálni tudatos cse­lekvéssé. ...Mindenki beleláthatott. Nem csinált titkot abból, amit érzett, gondolt. Taka­ratlanul élt, nem volt mit rejtegetnie. Harminc éve is tudta róla az egész gyár­telep, hogy kommunista, s még az öreg pap is meg­tette, hogy kenyeret kül­dött neki, amikor már a parasztokhoz se állhatott be dolgozni, mert a csend­őrök utána mentek. „Kom­munista, de rendes ember”, mondta az öreg, fehérhajú tisztelendő, s hívei között mind többen akadtak, akik elhagyták a de szócskát. Példa lett. A hűségé. A megtörhetetlenségé. Negy­venöt után az első válasz­táskor itt, a gyártelepen a kommunista párt nyolcvan százalékot szerzett meg a szavazatokból: a pártról so­kat nem tudtak az embe­rek, de ismerték Tóth Ist­vánt Hívták erre-arra, ilyen meg amolyan vezető­nek. Maradt Hitt abban, hogy az ember mindenütt sokat tehet Asszonyának könnye már elfogyott; összezárt ajka jajokat marasztal belül. Fiainak hull a könnye, de nem törlik le, anyjukat tá­mogatják. Papp János csak néhány mondatot szól, s aki annyit, oly sok helyen beszélt, most dadogva, le­vegőt kapkodva keresi a szavakat, s úgy érzi, egyik sem jó arra, hogy Tóth Ist­vánt méltóan búcsúztassa. Ellép a koporsótól, a zenekar lassú léptekkel már vonul­ni kezd, hogy időben ott le­gyen a sírnál. A kopor­sót a kocsiba emelik, a koszorúkat egy másikra rakják. Az élet még a bú­csú perceiben is szervezett. Talán éppen ezért köny- nyebb a fájdalmat elvisel­ni: különben összeroppan­na az ember. Az út nem hosszú, a sírig, mégis, a lé­pés lépés után elszorult szívvel oly nehéz. A gyász­induló akkordjai és görön­gyök tompa puffanása. A mélyben egy faláda: ko­porsó. Bezárt magába egy embert, akit Tóth István­nak hívtak, s élt ötvenkét évet. A puha, zsíros fényű föld már eltakarja a ko­porsót teljesen. A gyári gőzkürtők most szólalnak meg, minden más hangot elnyomva jajgatnak addig, míg az utolsó maréknyi föld is a koporsó fölé ke­rül. Temettek egy embert. Mészáros Ottó kon? Hirtelen felélénkül: — Látja, éppen erről van szó. Tegnap azt kér­dezte, miért járnak el dol­gozni a lányok? Ezért. E* volt itt a lányok, asszo­nyok sorsa évtizedekig az­óta, amióta az első telepe­sek megkapaszkodtak ezen a homokon. A mai lánytok azért vállalják a napi hat- hétórás utazást, hogy meg­szabaduljanak ennek a vi­lágnak még az emlékétől is. — Ez nyilván csak aa egyik ok. — Az egyik, de sokkal fontosabb, mint gondolná. Én asszony vagyok, két kis­gyerekem van, én megér­tem őket. Nincs tovább sem vita, sem kérdés: a szonda oly mélyre hatolt, hogy visz- szább kell húznom. A kép­hez annyi tartozik még szorosan, hogy ez a tanár­nő nem tanyasi lány, Bu­dapesten nőtt fel, a Szent István park egyik tágas, minden kényelemmel ellá­tott lakásában, öt éve ta­nít itt, amióta férjhez ment JÓ ÜZLET Különösen Amerikában tudják alaposan kiaknázni. Legutóbb például Los An­gelesben megalakult egy vállalat, amely egy dollár lefizetése ellenében vállal­ja, hogy „megőrzi” bármely személy hozzá beküldött le­írt gondolatait egészen a 2066. esztendőig. Az „üze­neteket” a jövő évezred emberei számára gondosan tárolják, sőt kötelezik ma­gukat, hogy az évezred- forduló idején elhelyezik a kapott szövegeket az amerikai kongresszusi könyvtárban. A vállalkozás vezetői nem feledkeztek meg a szükséges üzleti elővigyá­zatosságról: minden felelős­séget elhárítanak maguk­ról „nukleáris katasztrófa esetére, avagy ha bármilyen egyéb oknál fogva véget érne az emberi civilizáció. ^ A temetés Palicz József: Jászsági táj

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom