Szolnok Megyei Néplap, 1966. május (17. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-15 / 114. szám
,96*. május 15. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP I Belépés csak az olvasónak A szinkron készült a Pannónia Filmstúdióban IRODALMUNK VÉDELMÉBEN Hazánkban a szinkron a felszabadulás előtt, — néhány magánvállalkozást leszámítva — jelentéktelennek nevezhető. 1950-ben az államosított filmiparban — bár igen sok vita közepette — megindult a szinkronizálás, egyelőre igen mostoha körülmények között, a Hunnia Filmgyár apróbb épületeiben, kiselejtezett mozigépekkel. Mind a nézők, mind a szakemberek táborából bőségesen kerültek ki, akik ellenezték. Elsősorban az volt a kifogás, hogy nem tökéletes a hang és a kép egysége, amikor a külföldi színész magyarul megszólal, idegenül, zavaróan hat. Azt is említették, hogy a magyar nyelvű szöveg a film mondanivalójának meghamisításához vezethet. Ahogy aztán fejlődött a művészetnek ez az ágazata, úgy fogytak az ellenzők is. 1950-ben fölépítették, festői környezetben, közel Hűvösvölgyhöz a Pannónia Filmstúdió mai épületét. — Itt már megvoltak a lehetőségek, amelyeknek segítségével — rövid idő alatt — a magyar szinkronizálást világszívonalra emelték. Külföldi szakemberek, többnyelven beszélő nézők egybehangzó véleménye szerint tökéletesek a magyar nyelven beszélő idegen nyelvű filmek Hogyan készül a szinkron? Ügy érezzük, ennyi bevezetést megérdemelt az a 15 éves, fiatal, mégis jelentős múltra visszatekintő gyár. Márcsak azért is, mert ez a történet igen leegyszerűsített. Sok-sok küzdelemről nem írtunk, csak az ott dolgozók emlékeznek rá. Meglátogatjuk az egyik műfordító-dramaturg „műhelyét”. Wessely Ferenc neve a mozilátogatók előtt nem ismeretlen. Sok nagy játékfilmen olvashatjuk a felírást, utoljára az ítélet Nürnbergben nagysikerű amerikai film főcímén: Dramaturg — Wessely Ferenc. — Hogy is kezdődik? — Megnézzük a filmet, még az eredeti idegen nyelvű hangján. S aztán hozzálátunk. Olyan szöveget írunk, ami legjobban megfelel a film mondanivalójának, szereplői egyéniségének. Ezzel már el is mondtam, hogy az úgynevezett „tükörfordítás”, — azaz szószerinti fordítás — szinte lehetetlen, legalábbis értelmetlen. Mert egy-egy kifejezés, ami pontosan átfordítva magyarra, nekünk nem mond semmit, az az eredeti nyelvben igen komoly jelentőségű lehet. Ezután a vágóasztal előtt a dramaturg szinte képről- képre „lejátsza” — most már a megírt szöveggel — a filmet. Figyeli, hogyan hat az új magyar szöveg, nem cseng-e hamisan, és még nagyon-nagyon sokat korrigál, javít rajta, — mondta Wessely Ferenc. A film, miután elkészült a magyar forgató- könyve, a rendezőhöz kerül. A rendező, ahogy ezt filmberkekben mondják, a stáb feje. Talán úgy lehetne a legjobban jellemezni, hogy a dramaturgtól kap egy kottát, amit neki, mint karmesternek kell vezényelnie az előadáson. Ég a piros lámpa az ajtó fölött Felvétel van. A hármas stúdió rendezői és hangmérnöki szobájában ül dr. Márkus Éva szinkronrendező és Bársony Péter hangmérnök. A szereplők kiválasztása — Egy nagyon bájos szovjet filmen dolgozunk — mondja dr. Márkus Éva. Nagy öröm jó filmet szinkronizálni. S ebben oly sok a líra, oly eredetiek a fiatal szereplők, hogy valamennyien örömünket leljük a munkában. A három főhős, három fiatalember, nagyon sok gondot kozott a stábnak. Hogyan találjuk meg a megfelelő magyar színészt. Sok válogatás után végül is a szerelmes kislányt Szűcs Ildikó formálja meg, aki a Néphadsereg Művészegyüttesének a tagja — Ez az első szinkronfőszerepem — mondja Szűcs Ildikó. Az első „ki mit tud?” után kerültem a békéscsabai színházhoz és mert diplomám nincsen nagy kitüntetésnek érzem ezt a bizalmat. Igyekszem méltóan eljátszani a szerepet. — Milyen elvek alapján választja ki a színészeket? — Kétféle elgondolás alakút ki — mondja dr. Márkus Éva. — Az egyik, hogy egy-egy ismert külföldi színészt, akit gyakran lát a magyar közönség, általában egy és ugyanazon magyar színész alakítson. Az elsődleges szempont az, hogy a színművész karakterének legyen megfelelő a magyar hang. Egy 100 kilós kövét színészt, akinek ez a hangján is érződik, nyilvánvalóan nem alakíthat magyar hangjaként egy sovány. Az érdekesség kedvéért azt is megemlítem, hogy néha igen különös esettel állunk szemben — Például nem egy japán, vagy kínai filmnél erős testalkatú színészek egészen magas, szinte női hangon beszélnek. Ha ezt a hangot akarnánk átvinni magyarba, bizonyára nevetségessé válna. Évente 140 — 150 film A hangmérnök feladata, gondja az érthetőség, a hangzás minősége, szépsége, a térben való elhelyezése. A stúdióban pereg a tekercs. Elindul a kép, vele párhuzamosan a magnó. Int a rendező asszisztens, és megindul a munka, ötször, tízszer, hússzor ismétlik, ha kell. Hosszú a folyamat, míg tökéletes lesz a film. A néző mindebből az izgalmas munkából csak annyit lát, hall, hogy egyre tökéletesebb a kép és a hang egysége, azaz — szinkronban vannak. Évente 140—150 szinkronizált film készül. A főcímen csak ennyi: „A szikron készül a Pannónia Filmstúdió termeiben”. Még mindig nem ültek el a viharok a nagysikerű, magas művészi értékű, szocialista alkotás, Sánta Ferenc Húsz óra című filmje körül. Egyesek ma is így teszik fel a kérdést, kinek használ ez, sőt: egyenesen káros alkotásnak minősítik. Hasonló vélemények gyűrűztek Fejes Endre Rozsdatemetője, Mocsár Gábor Pirostövű nádja és még néhány kitűnő kisregény, novella, film körül. E vitákban született olyan szűklátókörű összegezés is, mely szerint az egész magyar irodalmat negatív jelenségek jellemzik. Az ilyen nézetet vallók néha sandán, gyanúsan néznek az írókra is, mint afféle oldalt álló kibicekre, sehova nem tartozó különc garabonciásokra. Nem lehet egy cikkben az egész magyar irodalom helyzetét összefoglalni, de a helyes állásfoglalás kialakításáért szükséges utalni arra, milyen jelentős a fejlődés. (Az az irodalom, amely József Attila, Móricz Zsdgmond. Radnóti Miklós, Komi át Aladár nemzedékétől veszi át a stafétabotot, csak igen magas mércével mérhető.) Nem az irodalomtörténész, de az átlagműveltségű olvasó is — ha szemléletét nem korlátozzák ilyen, vagy olyan előítéletek — felfedezheti, hogy az elmúlt húsz esztendőben erőteljes, új író nemzedékek léptek fel, nagy tehetségek bontakoztak ki a mai élet konfliktusainak, harcainak ábrázolása közben. Az is szembetűnő, hogy ezek a fiatal — és már nem fiatal — írók nem egyszerűen „szép’Mrodal- mat, azaz magas irodalmi igényekkel is mérhető regényeket, novellákat, verseket írnak. Ennek a szépirodalomnak mind erőteljesebb szocialista eszmei tartalma van. Aki ilyen körülmények között mégis negatívan értékeli az irodalmat, netán a szocializmust félti az irodalomtól, az íróktól, annál valami baj van vagy a szocializmus tartalmának, vagy az irodalom helyzetének ismeretével, esetleg mind a kettővel. Ezt érdemes megvizsgálni. De azt is, hogy mai irodalmunk, vagy az irodalmi élet mivel, milyen jelenségekkel szolgáltathat okot az ilyen feltételezésre. Bizonyos türelmetlenség jellemzi azokat, akik általában esek rosszat mondanak irodalmunkról. Ép-- pen ezek kedvéért engedtessék meg egy kitérő. Csak úgy gondolatébresztésül. A szocializmust megelőzően, szinte az egész világon a kereszténység eszméje uralkodott hosszú évszázadokon. Ezen az eszmei, világnézeti alapon a művészetek csodálatos virágzó korszakokat élteik meg. Az emberiség kultúrkincsének örök, nagy alkotásai szinte teljes képét adták a világnak drámában és zenében, regényben és szoborban, képben, versben elbeszélve. A kereszténység eszmei talaján. De hány évszázad telt el a kereszténység kezdetétől ennek a művészetnek a kivirágzásáig? Most a szocializmus — mint uralkodóvá váló világeszme — talaján születik egy új művészet. Ez minden eddiginél szebb lesz, s csodálatosabb alkotásokkal lógja majd az emberiséget megajándékozni. De maga a szülőanya is, a modem szocializmus eszméje, alig egy évszázados. Mindössze ötver esztendeje áll fenn az első szocialista állam. Nálunk pedig még csak két évtized telt el, s még korántsem tartunk ott, hogy az emberek gondolkodásában uralkodó lenne már a szocialista világné- zet. Mindezt látva, hogyan követelhetjük meg a művészettől, konkrétabban az irodalomtól, hogy már ma is minden alkotás, minden részletében vegyelemezhető- en kristálytiszta szocialista tartalommal telített legyen? (Nem is beszélek arról, hogy a politika szférájában sem eldöntött a kérdés mindig és mindenütt: mi a szocializmusnak legmegfelelőbb döntés.) Nem furcsa, hogy pont azokat az irodalmi alkotásokat vitatják, s kárhoztatják leginkább, amelyek — a mi biztatásunkra és az alkotók kommunista meggyőződéséből — korunk, a mai élet művészi ábrázolására vállalkoznak? Egyébként is. Marx szerint a művészet, a zene, a festészet, a költészet nem egyszerűen okozata, passzív visszatükröződése annak az alapnak, — ezúttal a szocializmusnak —, amelyen létrejön, önálló élete, aktív szerepe van. Közreműködik az emberiség új arculatának megteremtésében. Ezt a marxi alaptételt nem ismerik, vagy tagadják azok, akik nem tudva elszakadni egy bizonyos irodalomszemlélettől, ma is csak azt látnák szívesen, hogy a művészi alkotás illusztráljon, alátámasszon a törvényekben, rendeletekben, határozatokban már megfogalmazott gondolatokat, lelkesítsen azok végrehajtására. Az irodalomnak, mint a felépítmény körébe tartozó jelenségnek tulajdonsága — nem p'dig valakik által megengedett joga, nem is gyeplőelengedés — hogy az emberi lélek, az érzelmek, az emberek által kialakított viszonyok, kapcsolatok világában a maga művészi eszközeivel is lásson és láttasson. Eközben olyat is láttathat, amit az ideológia, a politika e pillanatban nem lát, vagy éppen valami miatt az most homályban van. Mert „a költő alkot és ez nem jelent kevesebbet, minthogy alakítja a világot...” (József Attila) Lenin jól értette a művészetnek ezt a jellegét, s ezért álláspontja az volt, hogy az irodalom minden más dolognál kevésbé vethető alá a többség által a kisebbség felett gyakorolt uralomnak: ezen a téren teljes mértékben szabad folyást kell biztosítani a személyes kezdeményezésnek, az egyéni hajlamoknak, a gondolat és a képzelet lendítő erejének... Innen a szocialista irodalom sokszínűsége. S ami sokszínű, abban lehet olyan színárnyalat, vagy színösszetétel is, amilyet még korábban nem láttunk. De miért kell ezen felháborodni? Ezeket a gondolatokat azért kell idézni, mert magukba foglalják a választ azok számára, akik viszo- lyognak a Rozsdatemető, a Húsz óra, a Pirostövű nád által kimondott bizonyos igazságoktól. Érdekes, hogy ugyanazokat a gondolatokat határozatokban, beszédekben, tanulmányokban elfogadják. Csak az irodalom jogát vitatják el — s ezért ítélik meg az egész irodalmi életet negatívan — attól, hogy a maga eszközeivel. az érzelmekre, a szívre, lélekre hatóan mondjon el, fogalmazzon meg dolgokat. Mi a szocialista realizmust valliuk mvénák, azt az alkotói módszert. amely a valóság mind teljesebb megközelítésére törekszik úgy, hogy mindig a lényeges dolgokat emeli li, s az embert állítja a középpontba. Ezen az alkotói módszeren belül sokféle stílusirányzat elfér. Ilyen alapon vizsgálva vannak olyan irodalmi művek, s az irodalmi életben olyan jelenségek, amelyekkel nem értünk egyet, fellépünk, harcolunk ellenük. Erre azért kell utalni, mert az előbbiek mellett az ilyen jelenségek is — eltúlozva őket — okot adhatnak az irodalom helyzetének sum. más elítéléséhez. Ma egyes irodalmi termékekben a pesszimizmus, a szkepszis bizonyosfajta egzisztencialista életfelfogás is jelentkezik. Divatos olyan hősöket formálni, akik a társadalomtól izoláltan, vagy éppen a társadalom perifériáján élnek. Ugyancsak divatos az el nem kötelezettség hangoztatása. Egyes írók az elmúlt évtizedék történelméből csak a nehezebb órákra emlékeznek, s ezért illúziót vesztett, dekadens, cinikus hősöket faragnak. Ennek az a magyarázata, hogy a mégoly tehetséges, magát kommunistának valló, vagy a szocializmus eszméjét becsületesen elfogadó író sem vonhatja ki magát az őt körülvevő kispolgári nézetek hatása alól. Ugyancsak a kispolgári ideológia talajáról fakadnak azok a negativista, anarchista jelenségek, amelyek főként néhány költő verseiben, vagy úgynevezett szociológiai riportokban találhatók. Csak a rosszat látják meg ezek társadalmi életünkben, a nehézségeket, a hibákat. Elégedetlenek a szocializmus eredményeivel, a forradalmi lendületet féltik. Ez az álforradalmi irányzat meglehetős inspirációt merít a nemzetközi munkásmozgalom ismert vitáiból is. Mindezek erősödő, mind sokszínűbbé, gazdagabbá váló irodalmunk negatív vonásai. Hogy menynyi ez, milyen a súlya ? Hol több, hol kevesebb. Most mindenesetre több, mintsem egyszerűen vadhajtásnak mondhatnánk, olyannak, amit egy nyisz- szantással lecsíphet a kritika metszőollója. De semmi esetre sem annyi, hogy hatásukra negatívan értékeljük egész irodalmi életünket. Még annyira sem sok, hogy valamilyen megtorpanásról, hanyatlásról beszélhetnénk irodalmunk fejlődését illetően. Mégis harcra van szükség ellenük, — az itt szokásos eszközökkel. Első gondoláiként talán azt, hogy az adminisztratív intézkedésnek az irodalmi életben csak akkor van helye, ha nyilvánvalóan ellenséges szándékkal, vagy a közerkölcsöt sértő jelenséggel állunk-szemben. Minden más esetben az eszmei harc fegyvereit — viták, kritikák, a jó művek propagálása, kulturális nevelés, író—olvasó találkozók, kiadói politika stb. — kell használni. De azt igen, mert ebben mintha időnként bizonytalankodás lenne tapasztalható. Az irodalmi élet e negatív jelenségei elleni harcra elsősorban azért van szükség hogy azok megszűnjenek, vagy csökkenjenek. De ezúttal azért is — legalább is most jobban kellene ezt az oldalát is hangsúlyozni — hogy ne szolgáljanak többé ürügyül az irodalom egészének szűklátókörű elmarasztalására. Varga Józsal — Felvétel indul: Szűcs Ildikó, Márton András főiskolai hallgató és Karikás Péter, — (Kép—szöveg: Regős István) A-tól Z-IG „Gazdaságpolitikai kisszótár“ Mechanizmus — halljuk ma mindenfelé, mondogatjuk mi magunk is, sokszor bizony gépiesen. Mert mi is az a mechanizmus? Tudjuk-e pontosan e szó értelmét? S nemcsak ennek a szónak, hanem más, a gazdasági életünkben manapság annyit hallott, olvasott szó fogalmát? f szavak rengetegének szakszerű magyaré zatát találhatjuk egy nagyon hasznos kézikönyvben amely most jelent meg a Kossuth Könyvkiadónál, Gazdaságpolitikai kisszótár címmel. A gazdaságirányítás új rendszerének vitái során igen sok — nem mindenki számára ismert — közgazdasági, gazdaság- politikai fogalommal találkozunk. Ezeket ismerniök kell a népgazdaság alsóbb ve tetőinek, a párt- és a társadalmi szervek aktivistáinak, hogy gazdálkodásunk úi módszereivel, és feltételeivel mind szélesebb körben tudjanak foglalkozni, s a jelentkező kérdésekre kielégítő és megfelelő választ adjanak. Ebben a kis szótárban úgyszólván minden olyan fogalom, kifejezés magyarázata megtalálható, amely gazdasági életünk, a gazdaságirányítási rendszer reformja során felmerül. Például: mi a haszonbér, a hiteltípus, a mezei leltár, a külterjes gazdálkodás, a községfejlesztési hozzájárulás, a közgazdasági emelők. Megtudjuk azt is. mi a decentralizáció, a defláció, a deg- ressziv bérrendszer, a devalváció, a deviza stb. A több mint kétszázoldalas könyvben lexikonszerű feldolgozásban, alfabetikus sorrendben 521 gazdaságpolitikai címszó található. A kisszótár szerkesztő kollektívája arra is gondolt, hogy a felsorolt fogalmak magyarázata során — ahol ez lehetséges — a megjelent legújabb rendieteket, vagy a legfrisebb adatokat is megjelölje. Bizonyára sok ezer érdeklődőnek lesz mindennapos segítője, a gazdasági munkában, az agitációban és az oktatásban egyaránt, a Gazdaságpolitikai kisszótár, B, J,