Szolnok Megyei Néplap, 1966. április (17. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-10 / 85. szám

SZOLNOK MEG VEI NÉPLAP 1.966. április M. KÖLTÉSZET NAP JA 1966 írta: Simon István Kossuth'díjas költő wgooooocooooixocoixooooooocgoooccoQcowQoqoocsoogxig^^ Váci Mihályt HOVA LESZNEK ? LJ armadízben rendez- •* zük meg az idén a Költészet napját, melynek időpontja — április 11-e József Attila születés­napja is egyben. Az egyezés nem véletlen; fölfoghatjuk jelképes ér­telemben is, hiszen hat­vanegy esztendővel ez­előtt nemcsak a világ- irodalom majdani kima­gasló lírikusa látta meg a napvilágot, hanem nagy­szerű életműve a magyar szocialista költészet első s mindmáig legnagyobb teljesítménye is. A ha­lála óta eltelt több mint negyed század alatt nem­zedékek nevelkedtek ver­sein s költészete lenyű­göző hatásának igen nagy része volt abban, hogy széles olvasórétegek for­dultak az elmúlt évek­ben az élő magyar líra felé. Hogy országos fi­gyelem és érdeklődés ki­séri költőink munkássá­gát s eljutottunk a haj­dan nem is álmodott le­hetőséghez: országos ün­neplést szentelhetünk a költészetnek. Alig van az élő világ­irodalomban példa, mely hasonló lehetne a miénk­hez. Nagy nemzeti iro­dalmakon belül a líra — a kiadások példányszá­mait tekintve — messze mögötte marad a regény­nek például s élő líriku­sok müvei hazánkénál többszörös lélekszámú országokban alig fogy­nak ezer-ezerötszáz pél­dányban. Igaz, hétévszá­zados nagy költészetünk történelmi és társadalmi funkciót töltött be s nemcsak kísérője, hanem jelentős tényezője volt a nemzeti haladásnak. Ba­lassi, Zrínyi, Vörösmarty, Petőfi, Ady, József At­tila (s mily bőséges lis­tát sorolhatnánk még nagy nevekből) a politi­kai történelemnek is ki­magasló alakja. Hatásuk a nemzeti tudat formá­lásában. a mindenkori leghaladóbb világnézet népbeplántálásában szin­te fölmérhetetlen. Ezzel is magyarázhatjuk a köl­tészet megkülönböztetett helyzetét hazánkban, mégha az iskolán kívü­li. tehát az általános ol­vasói népszerűségének ideje lassan is jött el. De eljött! Épp az utób­bi néhány évben lehe­tünk tanúi az örvendetes fejlődésnek, a hirtelen népszerűségnek, mely elsősorban is a verses­kötetek példányszámá­nak megtízszereződésé- ben mutatkozott meg. Külön öröm, hogy az ér­deklődés, a megkülön­böztetett figyelem épp a most alakuló, vajúdó, új szocialista lírát, s vele élő költőinket tisztelte meg. Talán ez se vélet­len, hiszen a legintimebb irodalmi műfajt, mint amilyen a vers, általá­ban, az értők, az érdek­lődők szűkebb rétegén kívül nagyobb olvasótö­megek csak a legjobb értelemben közérdekű, társadalmi indíttatású és problematikájú tartal­máért keresik és olvas­sák. Az élet, a társada­lom, a mindennapok kér­déseire várnak választ, küzdelmeikhez keresnek társat. Líránkban — úgy érzik — ezt találják meg egyre jobban, és a mai magyar verset ez az ol­vasói bizalom önmagában is szépen rangsorolja. A múltban — a két háború között pél­dául— jelentős, sőt nagy költői életművek marad­tak épp azért hatástala­nok, mert nem juthattak el az olvasókhoz. Hogy mennyire nem a közön­ségben, hanem az ország akkori társadalmi hely­zetében volt a hiba, mu­tatja az is, hogy nap­jainkban ezek az élet­művek ugyancsak a szé­les olvasói érdeklődés középpontjába kerültek. Mondhatnánk, velük in­dult el a fölvirágzás. Tóth Árpád, Juhász Gyu­la összegyűjtött költemé­nyeit négy-öt évvel ez­előtt egyszerre harminc- negyvenezer példányban kapkodták el. Aztán Sza­bó Lőrinc két kiadása fogyott el nagy példány­számban hetek alatt. Nem is szólva József At­tila úgyszólván csak csillagászati számokkal kifejezhető egyre újabb kiadásairól. Napjaink­ban eljutottunk odáig, hogy viszonylag még fia­tal alkotók kötetei is tíz-tizenkétezer példány­ban elfogynak és újabb kiadásukat sürgeti az ér­deklődés. Ezért öröm a Költészet Napja mind­azoknak, akik hazánk szellemi életének emel­kedését figyelhetik kö­zelebbről is, elsősorban új szocialista irodalmunk fejlődését. IkJ agy irodalom csak nagy olvasóközön­séggel nevelkedhet, örök igazság ez s bízvást mondhatjuk, ami a ma­gyar líra jövőjét illeti, nem kell félnünk — ér­tő, szerető, széles olvasó­tábor bábáskodik máris mellette. Az a sok tíz- és tízezer versolvasó, aki nemcsak azzal fejezi ki szimpátiáját a líra iránt, hogy asztalára teszi a verseskönyveket, hanem azzal is, hogy országos ünnepséggel hívja föl rá azok figyelmét is, akik még elkerülték eddig a magyar líra kincsesházát. Mikor a pázsit, mint a gyermek, kócos, — nyár elején villognak a kaszák, a hold fenődik szikrás csillagokhoz, s meg-megsuhognak már az éjszakák. Ó, kaszálás ünnepe! — Távol járatlan ártereken, nyírfák térdinéi, a rétek zöld-ezüst haja ha lángol beletemeti arcát felzokogva a szőke szél és szerelmet remél. Mit tudtok ti, kis elplántált füvecskék a sztyeppék szelekbe bontott hajáról, a legelőről, mely könnyű eget lehel, az árvalányhajas hegy homlokáról, ahol a fények gulyája legel. Hová lesznek a rendek, szénaboglyák, jászlakba vetett ágyak illata, részegítő sarjuval telt saroglyák álmai, míg a szekér visz haza, XlOOOOOOtXKXXKXXJOOOOOOOOOCXXXXXlOOOOOOOOOf, s az ájulások, mik szeműnk lefogják! A szerelem hová hajtja fejét, höl zokogja ki az ember magát, ha szerelmes és semmi nem elég? Hová lesznek a szénarendek, rétek, — learatott énekű cíterák, amelyeken dalokat vert lábunk, ha lábaltuk a höldfények tavát. Ó, hova száll a tájakról az illat!? A völgyekből eltűnik keserű tömjénje legédesebb álmainknak, mint húr nélkül kopog a hegedű s nem lehelheti ki lelkét a fű! Ó, hová lesz a sok lehervadt emlék, — a Múlt! — keserű szénaiüat! Érzik-e majd, kik géppel kaszálják a rétet, — énekló illatát sok elvirágzott, és szárbaszökkent álmainknak? X)OOOOOOOOC)OOOOOOOOOOOCOOOOOOCXXOCOOOCCOgOOOOOOOOOOOOOOOOC A KÖLTÉSZET NAPJA 1966. ÁPRILIS 11. Somlyó György: Rózsa Az izzó magma és a hideg űr sugárzása között szökken virágba, bújik a porzó és borul a párta, aztán lehull s az időbe kövük Ártatlan így él puszta gyönyörül. Méh, légy porozza, esi masz, tetű rág jaj de őrzi fátyoUka s katibogárica. öntudatlan és rendületlenül. A lét törvénye és szeszélye szülte. De mégis, ő is nem emberi mű-e? Hány gyöngéd-késű kertész-nemzedék szemzette és ojtotta, óvta, nyeste, hogy beié is, mint a szoborba, versbe, belementse menthetetlen szívét! Az öregember vigyázva csukta be maga mögött az ajtót. Lekapta fejéről sap­káját, köszönt és bátortala­nul tett még néhány lépést előre, majd megállapodott. Kezét ölébe ejtette. Később egyikkel idétlenül babrált kabátján. Ahogy önkéntele­nül először feléje pillantot­tam az íróasztal mögül, a tenyerét láttam. Nagy la­páttenyerét, tele fekete rán­cokkal. — Tanulni szeretnék, igazgató úr. Néztem. Fehér haj, arca redőkben. Helyet kínáltam az asztal másik oldalán. — Szóval, tanulni? — Igen, azt akarnék. Ki­járni a hetedik, meg a nyol­cadik osztályt. Hallgattunk egy ideig. Hirtelenjében nem tudtam, mit kezdjek az öreggel. In­dult is oktatás, persze, hogy indult. Sokan immel-ámmal jelentkeztek. Akadt olyan is, aki azért, mert felszólí­tották, ha továbbra is mun­kakörében szeretne dolgoz­ni, akkor tanuljon. No de ilyen korban! — Hány éves, bátyám! — Meghaladtam a hat­vannegyediket. ( — Kicsit nehezebbe n megy már magának a ta­nulás. Sok időt is elvesz. — Mégis csak szeretnék. — Szövetkezeti? — Maholnap nyugdíjas lesz belőle. — Haszna meg nem ioen lesz belőle. — Nem, az nem — nyug­tázta. Megint csak ültünk, $ hallgattunk. Különben is nekem oly mindegy. Eggyel több, vagy kevesebb. De az öregember csak nézett rám, egyre nézett, mintha valami nagy dolgot tudtam volna csinálni. — Jövő héten kezdődik a tanítás. Egy héten három­szor. Hát jöjjön. Csak akkor jutott eszem­be az öregember, amikor beléptem az első órára. Ott ült a padban. Szemüveg volt rajta. Kezében ceru­zát tortott, a kispadon pe­dig egy füzetet. No jó — gondoltam — a neheze még ezután következik. Dolgo­zatot írattam az osztállyal. A táblára felírtam a cimev „Miért akarom elvégezni a? általános iskolát?” Gondolkoztak egy ideig, majd hozzákezdtek. Az öreg Botlik a padra könyö­költ, tenyerébe temette ál­lát. — Nehezen halad? — léptem mellé. — Nehezen. A betűk, talán két-három mondatnyi, erősen jobbra dőltek. Amikor egy-egy szót leírt, elgyönyörködött benne, vizsgálgatta sokáig. Közben meg-megvakargatta fejebúbját, hátha jobban haladna az írás. De nem ment. Már izzadt, ezüst gyöngyök ültek ki homlo­kára, mégse haladt. Csen­gettek. Vége lett az első órának. És akkor odaültem mellé a kispadba. — Hogy is élt maga, bá­tyám? — fogtam vallatóra. Sorolta. A szegénységet, az iskolát. Mert, hogy ak­kor még vágott az esze. De ő kimaradt. Ügy parancsol­ta a család, a megélhetés. Aztán csak élt, mint a leg­többen. A napokat, az esz­tendőket átdolgozta, kato­naidejét kiszolgálta, s még egy mesterségre is futotta. A szegényebbek mestersé­gére, a csizmadia-cipész mesterségre. Ennyi volt az egész. — Néhány éve találkoz­tam a régi iskolatársaim­mal. Az egyik ügyvéd lett, a másik tanító, a harma­dik meg orvos. Közben becsengettek. A terem ismét megtelt. A pa­dok meg-megreccsentek, füzetek lapozgatása hallat­szott. Kezdődött a második óra. Az öregből meg áradt tovább a beszéd. — Igaz, az életet becsü­lettel megharcoltam, nem estem el a buktatókon, van egy kis házam és feleségem. Ma már nehéz meghatároz­ni, hogy vágytam-e valaha is többre. De mégis. Olyan ez, mint amikor visszalapo­zunk a könyvben és egyik oldalon szemünkbe tűnik egy lecke, amiből rosszul feleltünk. Egy lehetőség. És soha többé nem térhetünk vissza ahhoz az egy pont­hoz. Az osztáyban már csend volt. Óvatosan dolgoztak a ceruzák, tapogatózva halad­tak előre. — Ezt írja le, Botlik bá­tyám — súgtam az öregnek. Figyeltem az öreget, mire viszi. Mindig az első pad­ban ült, törölgette szem­üvegét, ha szólítottam, fe­lelt. Reggelenként elment a szövetkezetbe, ellátta a hí­zókat, ha az idő odáig ha­ladt, elővette táskáját, s megeszegette az elemózsiá­ját. Pihent keveset, nyáron a fák alatt, hűvösebb napo­kon pedig enyhelyre húzód­va. Este megkereste az óku- lárét, a fiókból kiszedeget­te a könyveket, tanult. He­tenként háromszor jött is­kolába. Mindig pontosan, s mindig az első padba. Sze­méből nyugalom, elégedett­ség sugárzott. Talán olykor­olykor irigyeltem is. Aztán a vizsga ideje is elkövetkezett. Botlik bácsi — csakúgy, mint máskor — beült a padba és felelt. Magabiztosan sorolta az éi>- számokat, ha kellett ele­mezte a verseket. Nem jött zavarba, még a matemati­kánál sem, pedig aézal so­kat bajlódott. Az ünnepségre nagyon készülődött mindenki. El­nézegettem ezeket a nem fiatal diákjaimat, ahogy hosszú perceken át vitat­koztak, hogyan is legyen hát a bankett. Csak az öreg mosolygott, valamit forgat­hatott fejében. Amikor az évzáróra ösz- szejöttünk, valamennyien sötét ruhában, kicsit elfá­radtam. Pedig nem volt szokásom. Az érzékeny bú­csúkat, az elérzékenyülést soha nem szerettem. Vége az iskolának és kész. A diá­kok elmennek, s jönnek a fiatalabbak. Nincs ebben az égvilágon semmi különös. De akkor nem tudtam ennyire közönyös, hideg maradni. Talán már soha többé nem ülnek majd be az iskolai padokba, a ceru­zák, füzetek, a könyvek el­kallódnak az asztalfiókban, s meglehet, nem marad más egészen két évi mun­kámból, mint az a papírlap, amely arról tanúskodik, hogy ez és ez, eredménye­sen elvégezte az általános iskola hetedik és nyolcadik osztályát. Beszéltem. Dicsértem az öreg Botlikot, aztán átad­tam a bizonyítványokat. Kezet fogtam mindenkivel. Kezdődhetett a bankett. Az öreg ott mutatta be volt osztálytársait. Egy or­vos, egy ügyvéd, a harma­dik már nem jöhetett el. Ültek kicsit magukba ros- kadva a székeken, kortyol­gatták a sört. — Emlékszel még a régi iskolára? — kérdezte egyi­kük. — A számtantól féltem legjobban — felelte a má­sik. S mondták, mond­ták, ami csak eszük­be jutott. Az öreg Botlik is vidám volt, arca kitüzesedett. — Tudja igazgató úr — súgta nekem később —, nyugodt vagyok. Ügy ér­zem, elégtételt szereztem ma élettől, most már jöhet» ami csak akar... LUKÁCS IMRE Az öreg Botlik vizsgázik ICOOOOOOOOOOOOCOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOQOCOOOCOOOOOOQOOOOOCOOOOOOOOt/

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom