Szolnok Megyei Néplap, 1966. április (17. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-29 / 100. szám

1966. április 29. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 3 Ami megérdemelne egy közgyűlési vitát A Szolnoki Állami Gaz­daság tiszavárkonyi kerté­szetében 150 holdon ter­melnek ebben az évben, de jövőre már 250 holdra nö­velik a területet. — Nem vagyunk mi já­ratosak elvi dolgokban. Nem is mindig taná­csos beleszólni abba, ami történik. Én egy másik tsz- ből jöttem ide. Onnan ki­zártak, mert mint ellenőr­ző bizottsági tag nem nyu­godtam bele, hogy egyesek a saját zsebükre eladtak egy tehenet. A melós em­ber nagyon rágja meg, amit kimond. — Na jó, de az nem a mi tsz-ünkben volt. Most arról beszélünk. — Itt igaz, más a hely­zet. Jobban megvan min­den szervezve, a munka is. Nem is tudna senki annyit lopni. — Csak kicsiben, mi? — Persze, egy darab fát, egy hát szalmát itt is el-el emel valaki, de annak több­nyire oka is van. Nem viszik el neki a szalmát, mire el­fogy a tűzrevalója. Ez más, mintha csak úgy rafinál t- eágból tennék. — Volt azért itt is vala­mi hang. Két évvel ezelőtt lehetett, hogy két hízó el­tűnéséről beszéltek. Aztán mondták azt is, hogy köny­velési hiba volt. Azóta se tisztázódott, annyi bizo­nyos, A gondozó viszont el­illant innen. — Amiért megdolgozik az ember, azt itt meg is kap­ja. Mégis van azért egy-két i,moly” közöttünk, aki nem nyugszik. Kellemetlenkedik. — Ügy vannak, ne tét­lenkedjen a fegyelmi bi­zottság, legyen mit csinál­nia. Ezért, ha mást nem, hát veszekednek. Mindig biztatjuk is a bizottságot, úgy büntessenek, hogy ne legyen kedve senldnek máskor veszekedni. — Nemcsak az a társa­dalmi tulajdon, amit lop­va lehet herdálni. Az is, amit szétosztunk, olykor igazságtalanul. — A premizálásra gon­dolsz, ugye? Arra persze. Nem tud­tunk belenyugodni, hogy a vezetők prémiuma majd csak annyi volt nálunk év végén, mint egy közepesen dolgozó szövetkezeti tag évi jövedelme. Hát lehet ezt? Mi izzadunk, fázunk. Egy nyáron három ing is leko­pik rólunk, ha zsákolunk. Az nem éppen olyan nehéz, mint vezetni? — A jó elnök, a jó fő­könyvelő, főagronómus ha a közösséget jól vezeti többet érdemel, mint a tagok, ezt azért hányjuk meg. De mi éppen ebben a hitben el is rontottuk főleg a régebbi vezetőket, űnv is például, hoan ha valaki bekerült az irodára — még ha ritkán közülünk is — az már mindjárt nem akart egy­ségre dolgozni. Annak szin­te első kikötése volt: az elnöki munkaegység 70 szá. zalékn. Kimondtuk mi. hogy fizessük meg őket jól. ha rendesen dolgoznak, de nem tudtunk aztán határt szab­ni, hogy meddig jó ez és mikortól ártalmas. — A szövetkezeti veze­tőiknek is eszükbe juthatna, hogy a tagok is épp úgy szeretik a pénzt, mint ők... Na, ezt már csak úgy mon­dom. Tudom, hogy az ilyen véleményt úgysem írják meg. — De hallod-e, írnak er­ről ítt-ott elég őszintén, csak mi forgatunk kevés új­ságot! — Most maradjunk a tulajdonnál. Folytasd csak Lajos... — ...a síma tagoknak éveken át nem volt ilyen jó „marasztalója”. Nincs még két évnél messzebbre mögöttünk az az eset, ami­kor három napig se fejték a teheneket. Volt istálló, ahol három emberre való munkával is egyetlen egy küszködött. Most meg, hogy biztos keresetük van? Ott nem hagynák. Más se pa­naszkodik itt most, 28,21 forintot ért egy 1965-ös munkaegység. — A mostani vezetőség — Nagy Benedek elnök is — rendesek, tudják ezt. — Igazán sokszor el is mondtuk nekik, hogy mit akarunk, megérthették. Lát. játok, ahogy a szánkat ki­nyitottuk, úgy lett, ahogy mi akartuk. — Most nincs az átlagke­resetnél is nagyobb prémi­umra kilátás. Ami lesz. azért megkapál, megsarabol a tagtárs. — Ez a mi fáidalmunk gépműhely-munkásoké. Mesteremberei- t-nmmvk., de anyagilag ez nem feje­ződik ki. Azok a pásztor­emberek. akik fejnek, tehe­net gondoznak, többet kg. resnek nálunk... — Nézze, Zsiga bátyám! Lassan a tehenészet is épp olyan szakmunka lesz, mint a kovácsmunka. Az itt a rossz, hogy nekünk példá­ul nincs is lehetőségünk premizált munkára. Ha én 200 forint prémiumra pá­lyáznék, elmehetnék répát kapálná. A prémiumot meg­kapnám érte akkor is, ha míg kapálok, minden gép idebenn állna javítatlanul. Szerintem ez ugyan úgv hozzátartozik a kérdéshez, mint az, hogy Zsiga bácsi a szemétből visszahozatja az utolsó kis vasdarabot is, amit valahová még fel-le­het ütni. — Ne kerteljünk már annyit. Mondjátok meg hogy évente 15—20 szabad vasárnapunk ha van, a töb­bit mind dologgal töltjük, sima díjazással. Szóval minket gépműhelyiekei nem serkent ez arra, hogy nagyon óvjuk a közösség vagyonát. Jobban csak a szakmai becsvágy ösztönöz minket. — Hát igen. Ez is meg­érdemelne egy közgyűlési vitát— Itt megszakítottuk az eszmecserét a tiszaszöllősi Petőfi Tsz tagjaival. Azzal a megjegyzéssel, hogy ilyen őszintén, ilyen segítő módon mondják el majd ott is véleményüket a beszélgetés résztvevői: Oláh László, Csatos Gyula, Molnár Bálint, Pete István, Szalai István, Papp Ferenc, Szegedi László, Ács La­jos, Hernádi Sándor, Teleki Pál, Oláh István és Tóth Zsigmond. Borsi Eszter Seres Teréz naponta 27—30 ezer tápkockát szed fel a gép futószalagjáról Fóliával bevont meleg­ágyakba ültetik ki a palán­tákat PÉCSI KÉPESLAPOK: Modern Magyar Képtár ÚJÍTÁS Bog&tí csak úgy félvállról be­szélt Kaprosnak arról az érdekes újításról, hogy a gyár nagykapu-, ját egy kicsit lejtősen építsék Ilyenformán a portásfülkéből egyet­len gombnyomással lehetne nyitni a kaput. A két kapuszárny a saját súlyánál fogva nyílna és ezzel na­ponta nagy megtakarítást lehetne elérni. Hiszen mind a három portás szolgálati bakancsban csoszog elő a fülkéből. Kapros a főportis, Bogáti csak egyszerű térmester. Meghallgatta az öreg szaki makogását. Aztán legyin­tett, mert az újítást hülyeségnek minősítette. Kilenc órakor azonban bekopog­tatott a művezetőhöz. — Ferikém! Mit szólnál valami ragyogó újítás­hoz. Ha a gyár kapuját lejtősen ala­kítanánk ki, akkor a kapuszárnyak saját súlyuknál fogva nyílnának. A portások egyetlen gombnyomással nyithatnák a kaput. Nem kellene készázszor kicsoszogni az udvarra. Egész éjszakán át ezen az újításon törtem a fejemet. Elmondtam a fő­portásnak. Ö is nagyon helyesli. A művezető kedvetlenül hallgatta a tájékoztatást. — Félóra múltán azonban részletesen beszélt a fő­művezetőnek arról, hogy mit ötlött ki az éjszaka, miután nem tudott aludni. — Komoly megtakarítás, ha a portások bakancsa csak feleany- nyit kopik. A főművezető még rajzot is készí­tett. Tizenegy órakor odasimította a főmérnök, elé. — Nem tartom vi­lágrengető újításnak, de feltétlenül hasznos megtakarítás. Ha nem fél­évenként, csak évenként, esetleg kétévenként takarítunk meg három pár bakancsot, akkor már elértük célunkat. A főmérnök nem nagy érdeklődést mutatott. Mialatt a főművezető be­szélt, háromszor leírta egymás alá a négyszázas számot,, majd aláhúzta és összeadta. A három bakancs ára ezerkétszáz forint és azon évődött, hogy mit lehetne az ötletből kihozni, ha országos viszonylatban bevezet­nék. — Sándor, kérlek! Mit szólnál figyelemre méltó újításomhoz? — lépett be az igazgató kartárs iro­dájába. — Nem nagy dolog, de fel­tétlen megtakarítás. — És részlete­sen elmondta, hogy a portások fél­évenként három pár bakancsot kop­tatnak el azzal, hogy kaput nyito- gatnak. Ha a kapukat kis lejtéssel építenénk, akkor azok gombnyo­másra és saját súlyuknál fogva nyílnának. A portások csak a ka­puk becsukására hagynák el a por­tásfülkét. — Megcsináljuk mutyiban! — csapott az asztalra az igazgató kar- társ. Még ha nem is lesz belőle semmi, de az irányító szervek lát­hatják, hogy élünk és dolgozunk. Az újítás előadója boldogan gra­tulált és felajánlotta, hogy segít az újítás kidolgozásában. Hamarosan el is készült az újítás műleírása. Bö- gáti neve sehol sem szerepelt. Amikor kivitelezésre került a sor, kiderült, hogy semmi értelme és különben is marhaság. — Elemér! Ez nagy baklövés volt! — morogta az igazgató, amikor a főmérnökkel utoljára beszélgetett a dologról. — Nem is értem, hogyan jutott eszedbe ez az állati hülyeség! A főmérnök a főművezetőt ro­hanta le. — No, a maga újításával szépen bekaptuk a legyet. Hülyeség! A főművezető a művezetőhöz vágtatott. Persze, hogy letolta. A művezető a térmesternek adta to­vább. A térmester remegett dühé­ben és leszaladt a portára. — Mondja, Bogáti! Hogy jutott magának eszébe az az állati hülye­ség az újítással, hogy a kapukat állítsuk ferdén, mert akkor nem kell nyitogatni és a portások feleannyi bakancsot használnak, mint eddig. Hogy jutott eszébe ilyen marhaság. Bogáti hímelt-hámolt. Nehezen jutott eszébe valami okos védeke­zés. De hamarosan felcsillant a szeme. — Kapros elvtárs! Az embernek jár a szája. Nem kell mindent ko­molyan venni. Ugyan ki lenne az a tulok, aki a kapukat ferdén állí­taná? stílusú házai, vagy a Szé­chenyi téren álló ozmán török dzsámi, mind-mind idegeneket vonzó pécsi ne­vezetesség. E körbe tartozik — ugyan még nem olyan ismerten, de feltétlenül méltán, — a pécsi Modern Magyar Képtár is. 1957-ben még csak ideig­lenes kiállításként nyílt meg, hogy aztán 1963 őszén, az idők folyamán értékes anyaggal gyarapodva s kép­tár rangjára emelkedve végleges, bár azóta már kissé szűk otthont kapjon. Mi szolnokiak tudjuk legjobban, akik már olyan régen nem láthattuk a szolnoki galéria képeit a falakon, hogy mit jelent egy város képzőművészeti életében egy állandó kép­tár létezése. A képtár tulajdonképpe­ni alapját 1957-ben egy jelentős adomány vetette meg. Dr. Gegesi Kiss Pál volt a bőkezű adományo­zó, az ő gyűjteményének 180 festménye és grafiká­ja és 50. szobra alkotja ma is a képtár törzsanyagát. E művek többsége Forgács Hann Erzsébet szobrászmű­vész alkotásai, de rajtuk kívül megtalálhatjuk a gyűjteményben a két világ­háború magyar képzőmű­vészete reprezentáns alak­jainak néhány, többségük­ben fiatalkori, alkotását is. A gyűjtemény teljes és ' hivatalos elnevezése Mo­dem Magyar Képtár — Forgács Hann Erzsébet em­lékgyűjtemény. — Gegesi Kiss Pál példáját azóta többen követték. így került a képtárba többek között 1959-ben Tamás Henrik ne­ves műgyűjtő nemzeti ér­tékű gyűjteménye, a nagy proletárfestő, Dési Huber István özvegye pedig a művész grafikáival egészí­tette ki az anyagot. Ha valaki egy vidéki képtárral szemben táplált bizonyos előítélettel lép a kiállító termekbe, meglepe­tése még lefegyverzőbb lesz. Természetszerűen nem adhatja az egész XX. szá­zadi magyar képzőművé­szet keresztmetszetét, de az itt látható művek feltétle­nül eligazíthatják a látoga­tókat e művészeti korszak alkotásainak, értékeinek megítélésében. Á látottak azonban ko­ránt sem tükrözik a gyűj­temény egész gazdagságát. Romváry Ferenc művészet- történész, a képtár rende­zője és katalógusának író­ja éppen * arról panaszko­dott, hogy összehasonlít­hatatlanul gyorsabban fej­lődik a gyűjteményük, mint az elhelyezési lehetőségeik. Az első teremben szinte a század-élőtől egészen napjainkig, nagy mesterek műveivel fémjelezve, a festészetet mutatják be. A szolnoki kapcsolatú Mednyánszky László és Koszta József, a Kuskun- ságot festő Rudnay Gyula, Nagy István, a magyar impresszionista festészet kiemelkedően legnagyobb alakjának, Ripp Rónai Jó­zsefnek a képei a képtár legértékesebb darabjai. ­A kiállítás majdnem tel­jes áttekinthető képet nyújt a Nyolcak; Berény Róbert. Czigány Dezső, Czó- bel Béla, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan és Tihanyi Lajos működéséről is. — A nagy proletárfestőnek, Der- kovits Gyulának pedig hét képét őrzik Pécsett. A képtár szobrászati anyaga, különösen plakett gyűiteménye is nagyon gazdag, megtalálható ben­ne a XX. századi magyar éremművészet majd min­den jelentős mesterének alkotása. Rideg Gábar Ha a Mecsek szelídebb, déli lankáira épült város - utcáit rója a látványra éhes idegen, minden lé­pésnél műemlékbe, vatsy megcsodálásra érdemes néz­nivalóba botolhat. A nógytomyú székesegy­ház egyike legrégebbi templomainknak. Altemp­loma ma is híven őrzi a kora Árpád-kori magyar építészet szépségeit. — A hangulatos utcácskák copf

Next

/
Oldalképek
Tartalom