Szolnok Megyei Néplap, 1966. április (17. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-24 / 96. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1866. április M. A SZ. LUKÁCS IMRE: AMÍG KITAVASZODIK... A hűség a földnél kezdődik. A két-három holdaknál. Aztán ott is folytatódik. A nagy tábláknál. Köt, fogva tart a hajdani mezsgyék varázsa, a közös táblák ígérete. Eső nem őrt neki, aszály nem fog rajta, el sem verheti a jég — maradandó, akár az ember. ASZALY Nagy a mi városunk határa. Majdhogy bejárhatatlan. A tanyák, az emberek, akikről leginkább szó lesz kiszorultak a szélire. Hepehupás kövesút vezet errefelé, két oldalán lombjuk hullató kőrisfákkal, ám végül azok is elmaradnak, miképpen a villanypóznák. Messze esik a város, a jó szárnyú madár is elfárad, míg ideér. Itt a világ vége, — tréfálkozunk néha, amiből persze annyi a való, hogy a szövetkezet központjánál megszakad a kövesút, és azontúl már csak a dűlő- utak kallincsálnak nyár- időben végtelen sok porral, őszutón pedig végtelen sok sárral. Nincsen se villany, se vasút. Es eső sincs már hónapok óta. Leperzselt a nyár mindent, a legelő kiszikkadt, s a juhász is szótlanul ballag a nyáj után. Elárvult az itteni világ. Kevés szó talál gazdára, az is erről a pusztító szárazságról. Az emberek menésben lehajtják fejüket, be- le-belerúgnak a porba, de eső — nem jön. Megasza- lódott a répa, a kukorica összezsugorodott, akár a reménységük. Mert a földművelő öröme csak annyira nőhet, mint az évi termés. — Elnök úr, csináljon már ezzel az emberrel valamit, furcsán viselkedik mostanában — mondja nekem a falábú Bugyi Vince felesége. — Tudja, az este is hazajön, leül a kanapé sarkára és hallgat. Eléje teszem a vacsorát. Csak turkál benne. — Ül megkövültén, s bámulja a szoba földjét. — Jó, jó, majd beszélek a fejével — ígérem, s indulok a határba. Más esztendőkben ilyentájt öröm a határt szemlélni. Most keserűség. A föld keményebb a kőnél. Csak a lánctalpasok bírnak a kiszáradt talajjal. A kisebb gépek néhány ujjnyi porréteget kapargatnak ösz- sze a tárcsákkal, amibe mégis elszórható a jövő évi kenyér magja. Az emberek árnyékba húzódnak, s komótosan ki- porciózzák maguknak a harapnivalót, szalonnát zsírt, lekvárt, kinek mi adódik. Bugyi Vince mesz- szire szakadva a többitől ott gubbaszt egy csutkakúp tövében. Két nagy eres keze lecsüng tétlenül combjára, és széles ujjai önkéntelenül félkörbe görbülnek. Az imént még törte a kukoricát, de a dél pihenőt szab a megfáradt deréknak. Ül és bámul. Előtte hatalmas kukoricaföld, fele már letörve. Satnya, fony- nvadt csövek vigyorognak rá a csomókból. A tök se fúvódott nagyobbra egy maróknál. — Jó munkát — telepedek mellé. — Jóót? — nyújtja el gúnyosan. Zörög a szár. Ha valami szellőcske erre téved, hangossá válik a környék. — Vékony lesz a zsírozó — Vékony. Ép lábát hosszabra fekteti, bakancsa sarka belebillen egy repedésbe. Űg\ hozza a szó; még a Tisza is kiszáradt, átlábol rajta a jószág, a fenekén mezőt is talál. — Hiába, nem tehetünk róla. Megsült. — Megsült... Pedig négyszer kapáltam... Négyszer .. Előkotor egy csövet. — Markába veszi, morzsol róla két-három szemet, s beszél hozzá: — Látod-e, mennyire büntetsz bennünket. Pedig szolgálunk néked, őszidőben mélyre akasztjuk az ekét, tavasszal kiírtjuk a gyomot... Pillantása a szükséglábra esik, onnan a földre szelídül. Enyhébb a hangja is, kiérezni a reszketést belőle. — Belőled élünk. Te adod örömünket. Nézi, forgatja a fonnyadt csőcsutkát. Homlokán a barázdaárkok telefutnak gyöngyökkel. Ügyet se vet rájuk. Hallgatunk. Karját lendíti, eldobja a csövet. — Eredj, te hűtlen. Vasárnaponként hányszor hozzád jöttem, csak úgy, senki meg ne lássa, mert beszéd lett volna róla, hogy csodájára járok a közös kukoricájának. S nem fizettél. Annyit adtál, nesze bolond, vetőmagra futja. De ez nem zsírozza meg az én számat, s nem mondhatom a gyerekeknek sem, ha enni kérnek: kisebbet kanyarítsatok a kenyérből, mert szűkös lett a közös esztendő. Ránk tapad a csend, meg a szomorúság. Értjük egymást. Szűk marékkai mérte jóságát az esztendő. Kicsire parancsolta a jövedelmet, rogyadozik bennünk a reménység. A kamra se telik meg, átlátni majd a górén. Eső meg nem jön. Milyen lesz a jövő évi kenyér? Megint nézi a kukoricát. — Idefigyelj, Vince! Az egész élet abból áll: kezdeni, hinni valamiben, és újra kezdeni. — Hinni, elnök? Hinni? — szakadt föl gúnyosan belőle. — Egyszer rád mosolyog a föld, másszor meg soványka a termés, jég veri el, vagy aszály apasztja szegényre. Elaléltak a fák, tikkad- tan pihennek a táblák. A föld repedezett kockákból áll. Parányira sült a kukorica. összeaszalódott a répa. — Ne csüggedj. — Ne csüggedj? — billenti utánam a fejét. Hát a hiába munka? És az osztás? Mi lesz velünk, elnök? A tanyai boltnál kocsik állnak. Szakadt gúnyájú emberek. A kukoricatörés eszi róluk a ruhát. Az öreg Varga, a juhász megszólal. — A föld elűzi, elzavarja magától azt, aki nem szereti. De minket minek sújt? Nem esik az eső. ESŐ November közepén megjött. Éjszaka. Ahogy reggel kitenkintek, mindenütt egyszínű az ég —, egyszínű szürke. S esik, esik szaporán. Gumicsizmákból, esőköpenyekből áll ilyenkor a világ. Az emberek beszorulnak a tanyákba, foglalatoskodnak a ház körül, este televíziót néznek a központban, amelyhez agregá- tor fejleszt áramot. Átlépek Bugyi Vincéék- hez. Ügyeskedik. Valahonnan gyékényt kerített, papucsot, szakajtókosarakat fon. — Pénzt hoz a házhoz. — A kereset? — Édeskevés. Fizettek majd tizenöt-húsz forintot? Hát mi az? Számolj csak elnök, mennyit is kerestem én. Kínlódva kacag. — Na számolj! — Az aszály... Vince, az aszály... mióta a hó elment, nem esett itt az eső. — Aszály. De élnünk is kell, elnök! Most indulnak a gyerekek az iskolából. Veri, pacskolja őket az eső. — Összehúzzák a gúnyát, és iparkodnak fedél alá. — Édesapám — szalad be a nagyobbik gyerek — még mindig esik. — Esik — így Vince. Szeme se rándul, arca kifejezéstelen. — Mi van abban? Esik. — De hisz édesapám mindig várta, hogy kukoricára, répára milyen jót tenne... meg, hogy áldás lenne ránk. — Régen volt... — mondja közömbösen. Telnek a napok. Méricskéljük az esztendőt. Becsapott bennünket. A szárazság kiölt itt mindent, talán a hitet is. Felényire sikerül az osztás és becsülete lenne a húsz forintnak. Néha elém állnak az emberek és szemembe kérdik: — Hogy is leszünk hát, elnök? Végtelenül unalmas az eső és vigasztalanul esik. Néhány táblán meggyűlt a víz. Félő, hogy kimossa az őszi vetést. Le kellene vezetni róla. Beszólok Vincének. Ott ül a kemencepadkán. — Ne haragudjál elnök, de nem megyek. Néhány forintért a kutyámat se vetném ki. — És jövőre miből osztunk? — Bánom is én, érted? Rohadjon meg az egész világ! — Tenyerébe temeti arcát, s így folytatja: — Kiszárította a reményt belőlem az esztendő. Most esik már? Hát essen... essen rogyásig. Fulladjon bele a határ! Később egy árva légyre kezd vadászni. Mintha ez lenne most legnagyobb gondja. Járom a tanyákat. Keserves út. Pocsolya, áb- szárip érő sár mindenütt. Estig dagasztom a sarat. Mégis alig vagyunk másnap heten-nvolcan a munkánál. Lapáttal lefolyókat nyitunk a víznek. Bugyi Vince is ott szorgoskodik közöttünk. Ügyesen forgatja magát. — Ki látott már ilyet? Egész hónapja esik. Nyárim összeaszalódunk a szárazságtól, most beledög- lünk ebbe a töméntelen vízbe. Kiönt bennünket. Hát ürgék vagyunk mink te jószagú isten? Megcsúszik. Elveszti egyensúlyát, s elvágódik a pocsolyában. Ordít becsületesen: — Száradt volna el a lábam, amikor idejöttem. Hát megéri a föld, hogy egy tapodtat is menjünk utána? Megéri, megfizeti ezt nekünk? Két öklével fenyegeti az ?get. Amikor lecsitul, pólyába rakja a szomorúság. Révedezve tekint a felázott földre. Hull, hull szakadatlanul i.. A HAJNALI JÁRAT Télidőben gyakori a mulatság. Asztalokat, lócákat kerítenek, bandát fogadnak a városból. Néha disznó-, vagy birkapörkölt teszi változatosabbá az estét. Ahogy éppenséggel kitelik. Ital is kerül. — Na, emberek — lépek az egyik társasághoz —, nemsokára itt a tavasz. Kezdhetjük újra. — Én nem maradok. Kínlódni mindig, húzni, húzni, mint az ökör? — kiáltja Vince. A szemekben fénylik a bor. — A városban is megtalálom, amit itt keresek, ígérni sokat ígértek, de nem fizettek. — Vigyázz, mert éhen halsz — így az egyik. — Becsületesebb megélhetést várok. — Idővel rendbejön minden. Egy-két év nem a világ. — Eddig a földért éltünk, kuporgattunk, sa- nyarogtunk, amikor meg beállt a gazdagság, jött a kolhoz. S kezdjük élőiről? És meddig? — Az aszály emberek, az aszály — bizonygatom. — Milyen madár a szajkó? — nevetnek. — Miből adjunk, ha nem terem? — Harmadik esztendő, s mind sovány volt. Mi lesz velünk? — Bíznunk kell a következőben. Mulat mindenki. Dobogás, füst, ordibálás. A korábbi asztaltársaságból már csak négyen tartanak össze. Homlokba csüngő haj borgőzös beszédj — Elmegyek. Meglátjátok, búcsút intek a tanyának. — Visszajössz te még! — Soha. Fütyülök az egészre. Értitek? Fütyülök. — Nem tudsz te elmenni, Vince. Idegen helyhez szokni, napi parancsra élni. Falak között. Szolgaság az. — Na és? Itt meg a földnek szolgálsz. Eszel, alszol, dolgozol, mindig egy a nóta. Év végén meg eléd lökik a koncot. — Lesz ez még jobban is. Lassan ürül a terem. Egy-egy jókedvű legény távozóban ajtóig muzsikáltatja magát... Fehér, csípős a világ. A búzaföldek is betakaróztak. Hó, hó, s erese alatt jégcsapok. Bugyi Vince ott ül a padkán, az asszony hátizsákba csomagol. — Vénségedre hülyülsz már meg te is. Városi munka? Hát még mi nem kéne? Azt hiszed, ott majd csak neked gyártják a százasokat? — Hallgass már, tudom mibe kezdek. — Tudod is te? Se mesterséged, se iskolád. Mi lehetne belőled? Mindenkinek keze-lába? — Maradjak mi? Reménykedjek? Majd kiforrja magát? Minden kezdet nehéz? — ismerem már ezt. Elegem lett az ígérgetésekből. Nincs ilyenkor ereje a napnak. Gyenge mint az öregcselédek. Délután meg mintha nem is volna. Ebédelnek, s máris itt az este. Kelletlenül készülődik Vince. Minden kéznél van, korábban az asszony odakészítette. S ahogy az bejön a kamrából egy jó darab szalonnát csúsztat a csomagba. — Aztán nehogy rosszba keveredj — szól utána; \ Innen a tanyák közül nem utazik ilyenkor senki. Ül hallgatagon. Az üres buszban hol ide, hol oda röpteti tekintetét. Az állomáson letelepszik, várakozik. Hajnalban indul a vonat. Hat lépés előre, hat lépés hátra. Unalmas. — Odahaza most ágyban adulhatnák. Ledől a padra. Kemény. Hideg van. — Pár hét múlva a melegágyaknál már lehetne valamennyit keresni. Nem halad az idő. Fogy a cigaretta. Ha valami neszt hall, felkapja fejét, hátha jönne egy ismerős. Senki... — Magára marad az asz szony. Mindig tavasszal szeretett leginkább a tanyán. Amikor elment a hó, amikar megpattannak a rügyek. Mintha a föld is üzent volna, hogy szántsál, vessél te ember, itt vagyok oltalmadra. A váróteremben két poros plakát lóg a falon, a cúkorrépatermelés, és a háztáji sertéshizlalás előnyeit bizonygatva. Szemben áll velük, nézi, majd elhúzza szájál Odalép az ablakhoz. Nem látni át rajta; Jégvirágok nyílnak az üvegen. — Nemsokára vetni is lehetne. Hátha jó esztendő jár majd? Mindig aszály se jöhet. S én elszaladnék? Néhány utas érkezik. Leteszik a táskákat, topognak, megdörzsölik kezüket, s várakoznak. Csend. Idegenek. S hány, meg hány ilyen út állhat még előtte? — Nem futok el a földtől, gyávaság az? S nézi egykedvűen a berobogó szerelvényt, mintha semmi, de semmi köze se lenne az utazáshoz. AMÍG TAVASZ LESZ Elhúzódik a tél. Március elején még nem enged a föld. Reggelenként fagyok ülnek az ablakokra, néha a szél feltámad és süvöltöz kegyetlenül. De a március már mindenképpen a tavaszt jelenti. Napközben olvad a hó, s reggelenként megszólalnak a vad galambot,. Vége a tétlenségnek. Járjuk a határt Figyeljük, melyik tábláról húzódott már le a hő, kijelöljük a partosabb részeket, homokosabb területeket ahol néhány nap múlva megindulhatnak a vetőgépékí Bugyi Vincéékkel a kertészetben találkozunk. Szellőztetik a melegágyakat — Korán kezded aa évet, Vince! — Csak nem akarsz elzavarni — tréfálkozik. — Meg hát elég volt a télből. Sorba adom a cigarettát — Ránk férne már egy gazdag esztendő. — Ránk. — Ebből is pénz lesz. Előleg — mutatok a palántákra. — Csak aztán sok legyen — így Vince. Ha kivirul a határ, kivirul a parasztember kedve is. Mindegy, ha akarja, ha nem, bízni kezd, remélni. Mert jó is lehet az esztendő. Ahogy szikkad a föld, indulnak a vetőgépek. Előre megbeszéltünk, megterveztünk mindent. Eleinte a borsó került a földbe, de most már vetjük a tavaszi árpát, zabot, mákot, cukorrépát és soron a kukorica is. Teszi mindenki a dolgát, Bugyi Vince a vetőgépnél szorgoskodik. — Hamar kifizetett a város — évődöm. — Majd csak úgy, ahogyan te szoktál — vág vissza. — Talán az idén bővebben mérhetünk. S haladnak. A föld betemeti az apró magokat. A fák rügyei duzzadoz- nak, egyre nőnek. S né bennünk is a hit, meg am öröm. Nyit a tavasz...