Szolnok Megyei Néplap, 1966. április (17. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-24 / 96. szám

8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1866. április M. A SZ. LUKÁCS IMRE: AMÍG KITAVASZODIK... A hűség a földnél kezdődik. A két-három holdaknál. Aztán ott is folytatódik. A nagy tábláknál. Köt, fogva tart a hajdani mezs­gyék varázsa, a közös táblák ígérete. Eső nem őrt neki, aszály nem fog rajta, el sem ver­heti a jég — maradan­dó, akár az ember. ASZALY Nagy a mi városunk ha­tára. Majdhogy bejárhatat­lan. A tanyák, az emberek, akikről leginkább szó lesz kiszorultak a szélire. Hepe­hupás kövesút vezet erre­felé, két oldalán lombjuk hullató kőrisfákkal, ám végül azok is elmaradnak, miképpen a villanypóznák. Messze esik a város, a jó szárnyú madár is elfárad, míg ideér. Itt a világ vége, — tré­fálkozunk néha, amiből persze annyi a való, hogy a szövetkezet központjánál megszakad a kövesút, és azontúl már csak a dűlő- utak kallincsálnak nyár- időben végtelen sok porral, őszutón pedig végtelen sok sárral. Nincsen se villany, se vasút. Es eső sincs már hóna­pok óta. Leperzselt a nyár mindent, a legelő kiszik­kadt, s a juhász is szótla­nul ballag a nyáj után. Elárvult az itteni világ. Kevés szó talál gazdára, az is erről a pusztító száraz­ságról. Az emberek menés­ben lehajtják fejüket, be- le-belerúgnak a porba, de eső — nem jön. Megasza- lódott a répa, a kukorica összezsugorodott, akár a re­ménységük. Mert a földmű­velő öröme csak annyira nőhet, mint az évi termés. — Elnök úr, csináljon már ezzel az emberrel va­lamit, furcsán viselkedik mostanában — mondja ne­kem a falábú Bugyi Vin­ce felesége. — Tudja, az este is hazajön, leül a ka­napé sarkára és hallgat. Eléje teszem a vacsorát. Csak turkál benne. — Ül megkövültén, s bámulja a szoba földjét. — Jó, jó, majd beszélek a fejével — ígérem, s in­dulok a határba. Más esztendőkben ilyen­tájt öröm a határt szem­lélni. Most keserűség. A föld keményebb a kőnél. Csak a lánctalpasok bírnak a kiszáradt talajjal. A ki­sebb gépek néhány ujjnyi porréteget kapargatnak ösz- sze a tárcsákkal, amibe mégis elszórható a jövő évi kenyér magja. Az emberek árnyékba húzódnak, s komótosan ki- porciózzák maguknak a harapnivalót, szalonnát zsírt, lekvárt, kinek mi adódik. Bugyi Vince mesz- szire szakadva a többitől ott gubbaszt egy csutkakúp tövében. Két nagy eres ke­ze lecsüng tétlenül comb­jára, és széles ujjai önkén­telenül félkörbe görbülnek. Az imént még törte a ku­koricát, de a dél pihenőt szab a megfáradt derék­nak. Ül és bámul. Előtte ha­talmas kukoricaföld, fele már letörve. Satnya, fony- nvadt csövek vigyorognak rá a csomókból. A tök se fúvódott nagyobbra egy maróknál. — Jó munkát — telepe­dek mellé. — Jóót? — nyújtja el gúnyosan. Zörög a szár. Ha valami szellőcske erre téved, han­gossá válik a környék. — Vékony lesz a zsírozó — Vékony. Ép lábát hosszabra fek­teti, bakancsa sarka bele­billen egy repedésbe. Űg\ hozza a szó; még a Tisza is kiszáradt, átlábol rajta a jószág, a fenekén mezőt is talál. — Hiába, nem tehetünk róla. Megsült. — Megsült... Pedig négy­szer kapáltam... Négyszer .. Előkotor egy csövet. — Markába veszi, morzsol ró­la két-három szemet, s beszél hozzá: — Látod-e, mennyire büntetsz bennünket. Pedig szolgálunk néked, őszidő­ben mélyre akasztjuk az ekét, tavasszal kiírtjuk a gyomot... Pillantása a szükséglábra esik, onnan a földre szelí­dül. Enyhébb a hangja is, kiérezni a reszketést belő­le. — Belőled élünk. Te adod örömünket. Nézi, forgatja a fonnyadt csőcsutkát. Homlokán a barázdaárkok telefutnak gyöngyökkel. Ügyet se vet rájuk. Hallgatunk. Karját lendíti, eldobja a csövet. — Eredj, te hűtlen. Va­sárnaponként hányszor hozzád jöttem, csak úgy, senki meg ne lássa, mert beszéd lett volna róla, hogy csodájára járok a közös kukoricájának. S nem fizet­tél. Annyit adtál, nesze bolond, vetőmagra futja. De ez nem zsírozza meg az én számat, s nem mond­hatom a gyerekeknek sem, ha enni kérnek: kisebbet kanyarítsatok a kenyérből, mert szűkös lett a közös esztendő. Ránk tapad a csend, meg a szomorúság. Értjük egy­mást. Szűk marékkai mér­te jóságát az esztendő. Ki­csire parancsolta a jövedel­met, rogyadozik bennünk a reménység. A kamra se telik meg, átlátni majd a górén. Eső meg nem jön. Milyen lesz a jövő évi ke­nyér? Megint nézi a kukoricát. — Idefigyelj, Vince! Az egész élet abból áll: kez­deni, hinni valamiben, és újra kezdeni. — Hinni, elnök? Hinni? — szakadt föl gúnyosan belőle. — Egyszer rád mosolyog a föld, másszor meg so­ványka a termés, jég veri el, vagy aszály apasztja szegényre. Elaléltak a fák, tikkad- tan pihennek a táblák. A föld repedezett kockákból áll. Parányira sült a kuko­rica. összeaszalódott a ré­pa. — Ne csüggedj. — Ne csüggedj? — bil­lenti utánam a fejét. Hát a hiába munka? És az osz­tás? Mi lesz velünk, el­nök? A tanyai boltnál kocsik állnak. Szakadt gúnyájú emberek. A kukoricatörés eszi róluk a ruhát. Az öreg Varga, a juhász megszólal. — A föld elűzi, elzavar­ja magától azt, aki nem szereti. De minket minek sújt? Nem esik az eső. ESŐ November közepén meg­jött. Éjszaka. Ahogy reg­gel kitenkintek, mindenütt egyszínű az ég —, egyszí­nű szürke. S esik, esik szaporán. Gumicsizmákból, esőkö­penyekből áll ilyenkor a világ. Az emberek beszo­rulnak a tanyákba, foglala­toskodnak a ház körül, es­te televíziót néznek a köz­pontban, amelyhez agregá- tor fejleszt áramot. Átlépek Bugyi Vincéék- hez. Ügyeskedik. Valahon­nan gyékényt kerített, pa­pucsot, szakajtókosarakat fon. — Pénzt hoz a házhoz. — A kereset? — Édeskevés. Fizettek majd tizenöt-húsz forin­tot? Hát mi az? Számolj csak elnök, mennyit is ke­restem én. Kínlódva kacag. — Na számolj! — Az aszály... Vince, az aszály... mióta a hó el­ment, nem esett itt az eső. — Aszály. De élnünk is kell, elnök! Most indulnak a gyere­kek az iskolából. Veri, pacskolja őket az eső. — Összehúzzák a gúnyát, és iparkodnak fedél alá. — Édesapám — szalad be a nagyobbik gyerek — még mindig esik. — Esik — így Vince. Szeme se rándul, arca ki­fejezéstelen. — Mi van abban? Esik. — De hisz édesapám mindig várta, hogy kukori­cára, répára milyen jót ten­ne... meg, hogy áldás len­ne ránk. — Régen volt... — mondja közömbösen. Telnek a napok. Mérics­kéljük az esztendőt. Becsa­pott bennünket. A száraz­ság kiölt itt mindent, talán a hitet is. Felényire sike­rül az osztás és becsülete lenne a húsz forintnak. Né­ha elém állnak az embe­rek és szemembe kérdik: — Hogy is leszünk hát, elnök? Végtelenül unalmas az eső és vigasztalanul esik. Néhány táblán meggyűlt a víz. Félő, hogy kimossa az őszi vetést. Le kellene ve­zetni róla. Beszólok Vincének. Ott ül a kemencepadkán. — Ne haragudjál elnök, de nem megyek. Néhány forintért a kutyámat se vetném ki. — És jövőre miből osz­tunk? — Bánom is én, érted? Rohadjon meg az egész világ! — Tenyerébe teme­ti arcát, s így folytatja: — Kiszárította a re­ményt belőlem az eszten­dő. Most esik már? Hát essen... essen rogyásig. Fulladjon bele a határ! Később egy árva légyre kezd vadászni. Mintha ez lenne most legnagyobb gondja. Járom a tanyákat. Ke­serves út. Pocsolya, áb- szárip érő sár mindenütt. Estig dagasztom a sarat. Mégis alig vagyunk más­nap heten-nvolcan a mun­kánál. Lapáttal lefolyókat nyitunk a víznek. Bugyi Vince is ott szorgoskodik közöttünk. Ügyesen forgat­ja magát. — Ki látott már ilyet? Egész hónapja esik. Nyá­rim összeaszalódunk a szá­razságtól, most beledög- lünk ebbe a töméntelen vízbe. Kiönt bennünket. Hát ürgék vagyunk mink te jószagú isten? Megcsúszik. Elveszti egyensúlyát, s elvágódik a pocsolyában. Ordít becsü­letesen: ­— Száradt volna el a lábam, amikor idejöttem. Hát megéri a föld, hogy egy tapodtat is menjünk utána? Megéri, megfizeti ezt nekünk? Két öklével fenyegeti az ?get. Amikor lecsitul, pólyába rakja a szomorúság. Réve­dezve tekint a felázott földre. Hull, hull szaka­datlanul i.. A HAJNALI JÁRAT Télidőben gyakori a mulatság. Asztalokat, ló­cákat kerítenek, bandát fogadnak a városból. Né­ha disznó-, vagy birkapör­költ teszi változatosabbá az estét. Ahogy éppenség­gel kitelik. Ital is kerül. — Na, emberek — lépek az egyik társasághoz —, nemsokára itt a tavasz. Kezdhetjük újra. — Én nem maradok. Kínlódni mindig, húzni, húzni, mint az ökör? — kiáltja Vince. A szemekben fénylik a bor. — A városban is megta­lálom, amit itt keresek, ígérni sokat ígértek, de nem fizettek. — Vigyázz, mert éhen halsz — így az egyik. — Becsületesebb megél­hetést várok. — Idővel rendbejön minden. Egy-két év nem a világ. — Eddig a földért él­tünk, kuporgattunk, sa- nyarogtunk, amikor meg beállt a gazdagság, jött a kolhoz. S kezdjük élőiről? És meddig? — Az aszály emberek, az aszály — bizonygatom. — Milyen madár a szaj­kó? — nevetnek. — Miből adjunk, ha nem terem? — Harmadik esztendő, s mind sovány volt. Mi lesz velünk? — Bíznunk kell a követ­kezőben. Mulat mindenki. Dobo­gás, füst, ordibálás. A ko­rábbi asztaltársaságból már csak négyen tartanak össze. Homlokba csüngő haj borgőzös beszédj — Elmegyek. Meglátjá­tok, búcsút intek a tanyá­nak. — Visszajössz te még! — Soha. Fütyülök az egészre. Értitek? Fütyülök. — Nem tudsz te elmen­ni, Vince. Idegen helyhez szokni, napi parancsra él­ni. Falak között. Szolgaság az. — Na és? Itt meg a földnek szolgálsz. Eszel, alszol, dolgozol, mindig egy a nóta. Év végén meg eléd lökik a koncot. — Lesz ez még jobban is. Lassan ürül a terem. Egy-egy jókedvű legény távozóban ajtóig muzsikál­tatja magát... Fehér, csípős a világ. A búzaföldek is betakaróz­tak. Hó, hó, s erese alatt jégcsapok. Bugyi Vince ott ül a padkán, az asszony háti­zsákba csomagol. — Vénségedre hülyülsz már meg te is. Városi munka? Hát még mi nem kéne? Azt hiszed, ott majd csak neked gyártják a szá­zasokat? — Hallgass már, tudom mibe kezdek. — Tudod is te? Se mes­terséged, se iskolád. Mi lehetne belőled? Mindenki­nek keze-lába? — Maradjak mi? Re­ménykedjek? Majd kiforr­ja magát? Minden kezdet nehéz? — ismerem már ezt. Elegem lett az ígérgeté­sekből. Nincs ilyenkor ereje a napnak. Gyenge mint az öregcselédek. Délután meg mintha nem is volna. Ebé­delnek, s máris itt az este. Kelletlenül készülődik Vince. Minden kéznél van, korábban az asszony oda­készítette. S ahogy az be­jön a kamrából egy jó da­rab szalonnát csúsztat a csomagba. — Aztán nehogy rosszba keveredj — szól utána; \ Innen a tanyák közül nem utazik ilyenkor senki. Ül hallgatagon. Az üres buszban hol ide, hol oda röpteti tekintetét. Az állomáson letelepszik, várakozik. Hajnalban indul a vonat. Hat lépés előre, hat lépés hátra. Unalmas. — Odahaza most ágyban adulhatnák. Ledől a padra. Kemény. Hideg van. — Pár hét múlva a me­legágyaknál már lehetne valamennyit keresni. Nem halad az idő. Fogy a cigaretta. Ha valami neszt hall, felkapja fejét, hátha jönne egy ismerős. Senki... — Magára marad az asz szony. Mindig tavasszal szere­tett leginkább a tanyán. Amikor elment a hó, ami­kar megpattannak a rü­gyek. Mintha a föld is üzent volna, hogy szánt­sál, vessél te ember, itt vagyok oltalmadra. A váróteremben két po­ros plakát lóg a falon, a cúkorrépatermelés, és a háztáji sertéshizlalás elő­nyeit bizonygatva. Szem­ben áll velük, nézi, majd elhúzza szájál Odalép az ablakhoz. Nem látni át rajta; Jégvirágok nyílnak az üvegen. — Nemsokára vetni is le­hetne. Hátha jó esztendő jár majd? Mindig aszály se jöhet. S én elszaladnék? Néhány utas érkezik. Le­teszik a táskákat, topog­nak, megdörzsölik kezüket, s várakoznak. Csend. Ide­genek. S hány, meg hány ilyen út állhat még előtte? — Nem futok el a föld­től, gyávaság az? S nézi egykedvűen a be­robogó szerelvényt, mint­ha semmi, de semmi köze se lenne az utazáshoz. AMÍG TAVASZ LESZ Elhúzódik a tél. Március elején még nem enged a föld. Reggelenként fagyok ülnek az ablakokra, néha a szél feltámad és süvöltöz kegyetlenül. De a március már min­denképpen a tavaszt je­lenti. Napközben olvad a hó, s reggelenként meg­szólalnak a vad galambot,. Vége a tétlenségnek. Járjuk a határt Figyel­jük, melyik tábláról húzó­dott már le a hő, kijelöl­jük a partosabb részeket, homokosabb területeket ahol néhány nap múlva megindulhatnak a vetőgé­pékí Bugyi Vincéékkel a ker­tészetben találkozunk. Szel­lőztetik a melegágyakat — Korán kezded aa évet, Vince! — Csak nem akarsz el­zavarni — tréfálkozik. — Meg hát elég volt a télből. Sorba adom a cigarettát — Ránk férne már egy gazdag esztendő. — Ránk. — Ebből is pénz lesz. Előleg — mutatok a pa­lántákra. — Csak aztán sok le­gyen — így Vince. Ha kivirul a határ, ki­virul a parasztember kedve is. Mindegy, ha akarja, ha nem, bízni kezd, remélni. Mert jó is lehet az esz­tendő. Ahogy szikkad a föld, indulnak a vetőgépek. Előre megbeszéltünk, meg­terveztünk mindent. Elein­te a borsó került a föld­be, de most már vetjük a tavaszi árpát, zabot, má­kot, cukorrépát és soron a kukorica is. Teszi mindenki a dolgát, Bugyi Vince a vetőgépnél szorgoskodik. — Hamar kifizetett a vá­ros — évődöm. — Majd csak úgy, aho­gyan te szoktál — vág vissza. — Talán az idén bőveb­ben mérhetünk. S haladnak. A föld be­temeti az apró magokat. A fák rügyei duzzadoz- nak, egyre nőnek. S né bennünk is a hit, meg am öröm. Nyit a tavasz...

Next

/
Oldalképek
Tartalom