Szolnok Megyei Néplap, 1966. március (17. évfolyam, 50-76. szám)
1966-03-06 / 55. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1966. március 6 VILEN LVOV: A behívó Űj lakásba költözünk. A kiutalás már a zsebemben van. A végrehajtó bizottság egyik előadója adta át. — „Gratulálok!” — mondta és fáradtan végignézett a hosz- szú soron, majd szólította a következőt. Holnap átköltözünk. A mai nap csomagolással telik el össze keli szedni a dolgokat. Vovka, a fiam, alig aludt valamit, karán kelt, hogy kartondobozába gyűjtse az építőkockákat, gumilabdákat, a „nagyon értékes és nélkülözhetetlen’ asztali futballcsapatot, a játékgépkocsikat. Holnap kiürül a lakásunk. Az utolsó lakók is elhagyják ezt az öreg családi házat... Ma még itt ülök az íróasztalnál. Egy kis papírt nézek. Megsárgította az idő, És hirtelen kezembe kerül ez a behívó. Emlékszem, egy magas, pirosarcú, egészséges gyerekember hozta, ő volt a katonai parancsnokság kézbesítője. „...A behívottat távolléte esetén — olvasom a szöveget, — a hozzátartozók kötelesek értesíteni arról, hogy hová és mikar kell bevonulnia...” — Apám az üzemben van — mondtam akkor és hamarosan itthon kell lennie, ijedve tettem hozzá: — Nem tudná megvárni? — Semmiképpen, látod mennyit kell még széthordanom, ez mind nagyon sürgős — mondta a legény. — írd csak alá magad. Aláírtam. A fiatalember leszakította az ellenőrző- szelvényt, amellyel az átvételt igazolja, elbúcsúzott és elment. helyezni a dobozban az ólomkatonáimat De siess! Mi már régen küszködünk vele, de nem sikerül... Nem jut el a tudatomig fiam csengő hangja. A múltat élem. — Apám — súgom halkan, — ne siess! Még van idő. Ülj le egy cseppet, csak egy percre!... De mennie kell. — Katona. Valamit mond anyámnak. Ő persze mindabból nem ért semmit, csak néz apámra — Vigyázz a gyerekekre! — emlékszem, ezt mondta apám. — Vigyázz a gyerekekre — mondta és megcsókolt bennünket, anyámat magához szorította. Sokáig, talán egy egész percig álltak úgy. Azután apám megfordult és elindult. Elment Mi pedig az a hajtások mentén megkopott az írás. A szöveg azonban olvasható. ...Köteles, — olvasom ismételten — a behívási központban, az alábbi helyiségben megjelenni... Az én apám behívója. A kamrában egy papírhalmazban találtam rá. Ott ahol a már senkinek sem kellő ócska székek, gyerekkocsi, meg egyéb lom hever: ahol a polcokon porosodnak az üres parfőmös üvegek. Ott ahol hányódnak az én papírmasé harci paripáim, meg a nővérem babái... — Az új lakásba pedig semmiféle ócska holmit nem hurcolunk be, — jelentette ki a feleségem ellentmondást nem tűrő hangon. — Kérlek, válogasd át, a felesleges dolgokat ki kell dobni) Minden felesleges dolgot De mindez emlékeztet valamire, mind drága. Minden egyes tárgy régi izgalmakat éleszt újra, ösz- szeszorítja a szívet _ A z idősárgította öreg papírok egyik csomóját válogatom. — kezembe kerül apám anyámhoz írt levele. Átlapozom saját iskolai papírjaimat, bizonyítványaimat megnézem a jegyeket; még most is izgalommal tölt él az egyik bejegyzés: „A kedves fiuk ma ellógott a mértanóráróL Kérem a tisztelt szülőket vegyék fel a kapcsolatot az osztályfőnökkel”. Átlapozom a régi házifeladataimat, iskolai dolgozatfüzeteimet, fogalmazásaimat — amelyek ügyetlenek, naivak, de lelkesek — ezeket félreteszem. Ide kerülnek a frontról írt leveleim, a poros iskolai vonalzók, háromszögek, Vovka első rajzai, — házikók, magas kéményekkel, melyekből gomolyog a ceruzával rajzolt füst, meg a nagyapa öreg dolgai, az él- munkás kitüntetés papírjai, a jelvény, a Volga—Moszk- va-csatoma megnyitására szóló meghívó. Majdnem egy negyedszázad télt el azóta. Most újból azt a papírszeletet nézem, felső szélén nagy fekete betűk: itt levágandó. Felfoghattam volna-e azon a napon, hogy ezek a sorok, az itt levágandó rész alatt akkor és örökre szétszakítják nyugodt gyermekkoromat, családunk boldog életét, az egész nép békéjét. Gondolhattam volna-e, hogy ez a papír, az „itt levágandó” vonal határkő, amely mögött a háború nehéz, könyörtelen évei húzódnak majd meg; titkok, mélyek gyerekek számára érthetetlenek, könnyek, melyeket anyák hullajtanak, az emberek milliói számára pedig a megpróbáltatások szörnyű éveit hozza el? A következő reggel elkísértük apámat. Az iskola nagy és poros udvarán már a behívottak százai gyülekeztek, és ezerszólamú zaj töltött be mindent. Ki a gitár húrjait pengette, ki harmonikán játszott: de na- gyon-nagyon sok volt a kisírt szem; sírtak az anyák, a feleségek, és a szülők által annyira szeretett gyerekek... — Apám — mondtam én akkor, igyekezve megnyugtatni anyámat, — a háború hamarosan befejeződik és hazajössz. Este betoppant. Amint kinyitotta az ajtót és belépett, nem ismertem meg. Kopaszra volt nyírva, gim- nasztyorkában, derékszíjjal, erős katonai bakancsban. Csak egy percre tudott ha- zaugrani. Azért jött, hogy tudtunkra adja; azonnal indulnak a frontra. Leült az asztalhoz, ahhoz, amelyiknél most én ülök. Mit mondott a búcsúzás- kar? — erőmet megfeszítve gondolkodom, de nem jut eszembe. Mit is mondott? — Papa! — gondolataimból Vovka hangja riaszt fel, — papa, miért felelsz olyan soká — mondja szemrehányóan. — Hívlak, te meg nem felelsz... Segíts elablakhoz rohantunk, félre tóltuk a kékrefestett függönyt, erősen néztünk a sötétségbe. Az újsággal is sötétített ablagüveg mögött nem láttunk senkit Visszahúztuk a függönyt és egyedül maradtunk. Apa nélkül. Örökre. Egy év múlva, pontosan ugyanazon a napon, jött egy másik behívó. Ez már nekem. Ugyanolyan volt, mint az előző. Egy soványka leány fürgén tépte le az igazoló szelvényt, és én két hónap múlva a Kosz- terovszkiji táborban tanultam a katonai tudományokat és a Volgánál estem át a harci tűzkeresztségen, — Hogy hány harc követte ezt — egészen az osztrák határig —, nehéz lenne össze- számláLrü, de nem is fontos... Ismét férfihang tölti be a lakást. Fiam csengő hangja: — Papa, — kiáltja Vovka, —- ideje készülni! Igen. Ideje. Segíteni kell fiamnak összeszedni a játékait, elhelyezni az ólomkatonáit a dobozba. Menynyire szeretném, hogy csak az ólomkatonákról tudjon. Mennyire szeretném, hogy nyugodt gyermekkora legyen, és boldog egész életében! A behívót megőrzőm. A többi öreg, kedves tárgyat, levelet az új lakásban lehetetlen elhelyezni, de apám megsárgult, sorsát hordozó behívójának találok helyet. Ott őrzöm, ahol azokat ax iratokat kell őrizni, amelyek nagyon fontosak, és bármelyik pillanatban szükség le' et rájuk. Beteszem a katonai igazolványomba. oda. ahol ez olvasható: „...A behívó parancs kézhezvétele után — minden körülmények között köteles pontosan megjelenni a kitűzött helyen és Időben”. A Pravdából fordította: Sigér Imre KÖZÖNSEQ - MŰVÉSZET és a kispolgári ízlés-örökség Az utóbbi időiben szemmel Láthatóan kerülnek előtérbe művészet és közönség viszonyát, kapcsolatát érintő kérdések. S ez így is van rendjén. Míg a művelődéspolitika, az oktatás, népművelés, a műsor- és terjesztési politika révén hatalmas erőfeszítéseket tett és óriási eredményeket ért el a művészeti kultúra általános színvonalának emelésében — addig a szűkebb értelemben vett művészeti közélet jóval kevesebbet foglalkozott művészet és tömegek kapcsolatának kérdéseivel. Művészetelméleti és művészetkritikai életünknek sokáig jellemzője volt s bizonyos mértékig még ma is jellemzője az az egyoldalúság, hogy a művészeti folyamatnak csak egyik részét: az esztétikai elvek, valamint a mű és a valóság viszonyát tartják szem előtt Holott a művészi folyamat egészéhez természetszerűen tartozik hozzá a művek legszélesebb tömegekre gyakorolt hatása, illetve a közönségigény visszahatása a művészetekre. Művészet és közönség kapcsolata a kapitalista társadalomban egyre mélyülő válságot mutat mindinkább elválik, elkülönül egymástól a keveseknek szóló arisztokratikus művészet és a széles tömegeknek szánt kommerciális művészeti tömegtermelés. A szocialista kultúra egyik legalapvetőbb célkitűzése éppen ennek az ellentmondásnak a feloldása. A szocialista művészetpolitika azokból a gondolatokból indul ki, amelyeket Lenin fogalmazott meg Klara Zet- Jcj7inel való beszélgetése során. -A művészet a népé, legmélyebb gyökereit a széles dolgozó tömegek sűrűjébe keü lebocsátania. Ezeknek a tömegeknek érzéseit, gondolkodását és akaratát kell összefognia, őket keü felemelnie. Bennük keü a művészt felébresztenie és kifejlesztenie. Kell-e egy törpe kisebbségnek finom édes biszkvitet felszolgálnunk, amíg a munkás és Paraszttömegek fekete kenyéren tengődnek? Ez magától értetődik, nemcsak a szó betűszerinti értelmében gondolom, hanem képletesen ú — mindig a munkásokat és parasztokat keü szem előtt tatamink. Az 6 kedvükért kell megtanulnunk gazdálkodni, számot vetni. Vonatkozik ez a művészet és a kultúra területére is. Ahhoz, hogy a művészet közelebb jusson a néphez és a nép a művészethez, először is fel keü emelnünk a köz- műveltséget és az egyetemes kulturális színvonalar. Hogy ma mind többet beszélünk művészet és közönség kapcsolatáról, az korántsem azt jelenti, mintha eddig szem elől vesztettük volna ezt a legfontosabb szempontot. Sokkal inkább arról van szó, hogy a kultúrforradalom kibontakozásának új állomásához érkeztünk, hogy művészet és széles tömegek kapcsolata új kérdéseket állított előtérbe. A mai helyzetet ugyanis az jellemzi, hogy — számos fejlett tőkés országtól is méltán irigyelt eredményeket értünk el éppen „a közműveltség, az egyetemes kulturális színvonal” felemelésében, amit Lenin művészet és nép kapcsolatának egyik előfeltételeként jelölt meg. Ugyanakkor ennek alapján, s főként a rádió és televízió révén mind szélesebb tömegek váltak és válnak a művészetek élvezőivé, a műalkotások mind szélesebb körű visszhangot váltarnak ki, a művészeti közvélemény egyre szervesebb tényezőjévé válik a művészeti folyamat egészének, igényei, befolyása egyre hatékonyabb alakítója a szűkebb értelemben vett művészeti élet légkörének. Éppen ezeknek az eredményeknek, a kultúrforrada- lom kibontakozásának következménye, hogy manapság kerül sor a kulturális statisztikák, a terjesztési adatok, számok tüzetesebb elemzésére, a közönségigények differenciáltabb megközelítésére, a művészi kultúra még megmaradt „fehér foltjainak? feltárására és felszámolására, S az sem véletlen, hogy „csak ma” esik több szó az ízlésről. Az ízlés ugyanis felettébb konzervatív. Kialakulása igen sok tényező (otthoni és munkahely-köm ye- zet, városkép stb.) összetett hatásától függ és már viszonylag korán, fiatal korban kikristályosodik egy- egy emberben. Éppen ezért az ízlés félöntudatOB reflexek rendszerévé, igen mélyen gyökerező sajátságává válik az egyes embernek, amit jóval nehezebb befolyásolni, alakítani, formálni, mint a tudatos ismeret- világot. Főként ezzel függ össze, hogy míg a kultúr- forradalom a legszélesebb tömegek számára biztosította az általános és szakismereteket, emelte a műveltségi színvonalat, addig az ízlés fejlődése ezzel a folyamattal nem tartott lépést. Ma már nem a műveletlen ember a „gyakori" — hanem az a jelenség, hogy művelt embereknek éppen széles ismeretkörükhöz mérten elmaradott az ízlésük. És ez azt is jelenti:^ épp az ízlés területén számoltuk fel még legkevésbé a múlt káros örökségét. Nem valamiféle mulasztásról, hanem az elért eredményeink alapján szükségképpen ma előtérbe került új problémáról van tehát szó. A káros örökség leegyszerűsítve — főként a sznobizmusban és az ún. kispolgári ízlésben, azok továbbélésében nyilatkozik meg. Egyaránt jelen vannak a közönség egyes rétegeiben és a szűkebb értelemben vett művészeti életben; egymást kölcsönösen „táplálják”; együttesen pedig művészeti arisztokratizmusnak és művészeti tömeg- termelésnek azt a kapitalizmusra jellemző kettősségét konzerválják, amely művészet és tömegek egészséges kapcsolatának körülményei közt is egyik legnagyobb akadálya. Az ízlés azonban — ha „konzervatív” is — korántsem változhatatlan, amint azt a polgári kultúrpesszi- mizmus számos képviselője hirdeti. A szocialista társadalom szerkezete és célkitűzései lehetővé tették és teszik a sznobizmus és kispolgári ízlés elleni harcot, s h1ba volna lebecsülni mindazt, amit ebben a tekintetben eddig elértünk. Nemcsak a műsor- és terjesztési politika figyelt fel a helytelen ízlésorientáció jelenségeire, de számos bíráló cikk, tanulmány született és születik a sznobizmusról, giccsről, kispolgári szentimentalizmusról, a szórakoztató műfajokban jelentkező kispolgári ízlés megnyilvánulásairól. — Az ilyen természetű közvetlen harcra — s még az eddigieknél is hatékonyabbra — természetesen szükség van. Emellett azonban nem szabad szem elől vesztenünk, hogy az említett rossz tendenciák nemcsak egyszerű Ízlés-örökséget jelentenek. Azt is. De fennmaradásukban társadalmi tényezők is közrejátszhatnak és játszanak. Azaz a sznob és kispolgári ízlés elleni harcot nem lehet elválasztani a kispolgári szemlélet, életforma, életvitel elleni harctól, fA kispolgári szemlélet egyik megnyilvánulása — hívják fel a figyelmet az Ideológiai Irányelvek — az apolitikusság és a közügyek iránti közömbösség. Még ma sem tűnt el teljesen az a régi gondolkodás és magatartásmód, amely bizalmatlanul és hitetlenül tekint a közélet új lehetőségeire, igyekszik távolmaradni mindentől, ami szerinte túlmegy a szűkén vett egyéni érdekeken, a magánéletet körülbástyázva, a közügyektől elzárva keresi az egyén érvényesülését és boldogságát”. Ez a társadalmunkban még jelenlévő szemlélet és életforma a legfőbb melegágya a kispolgári és sznob ízlésnek. Mert az apolitikus, közügyek iránt érdektelen szemlélet természetszerűen ellenáll az igazi művészetnek, amely mindig társadalmi felelősségre ébreszt» mindig erkölcsi és intellektuális erőfeszítést kíván s mindig igényt és követelményt is támaszt — élvezőjében. A giccsnek, szenti- mentalizmusnak ezzel szemben mindig a társadalmi igénytelenség, erkölcsi tar- talmatlanság, a könnyű megközelíthetőség, az erőfeszítés nélkül megszerezhető, éppen ezért múló, semmire sem kötelező hatás a jel* lemzője, A kispolgári ízlés elsősorban a múlt káros öröksége, de nem pusztán a maga tehetetlenségi nyomaték;! révén él tovább. A nyugati polgári hatás mellett, az a szemlélet és életforma is konzerválja, amely a maga szűk köreit, individuális „nyugalmát”, üres „békéjét” félti az igazi művészet vallató, felrázó társadalmilag elkötelező élményétől. S ezzel függ össze, hogy a kispolgári szemlélet miért éppen a szórakoztató műfajokban és műsorokban tudja leginkább érvényesíteni ízlését. Hiszen számára a szórakozás igénye a művészeti igénnyel azonosul. Amennyire természetes és jogos, hogy minden dolgozó ember kikapcsolódásra, szórakozásra is igényt tart, ugyanannyira „természete” a kispolgári magatartásnak, hogy a művészetektől csak szórakoztatást vár el. Ez az egyoldalú tájékozódás mintegy tömöríti, koncentrálja eveket a rétegeket, amelyek mint „közvélemény” tényleges arányukat messze meghaladó mértékben juttatják kifejezésre — sokszor nem is eredménytelenül — igényeiket A sznobizmus is erről a tőről fakad. A sznobot végső soron ugyanaz a társadalmi szkepszis, dezil- luzionáltság tereli az irodalmi művészeti kuriózumok irányába, mint ami a kispolgárt a giccshcz és szentimentalizmushoz. Amik iránt ma a sznob elsősorban érdeklődik: a szélsőséges polgári avantgardiz- mus, absztrakcionizmus, modernizmus — azokat ugyanúgy o társadalmi vonatkozások kiiktatása, ugyanúgy a szociális tartal- matlanság jellemzi, mint a giccset és szentimentaliz- must. Kedvelt „művészeteiknek” csupán formája különbözik — apolitikus, társadalmilag közömbös lényegük azonos. A kispolgári ízlés e két változatával szemben tehát nemcsak közvetlen vitával, bírálattal, a kiadók, szerkesztőségek, stúdiók részéről nemcsak nagyobb éberséggel kell harcolni, de az aktív, eleven, széleskörű közéletiség kibontakoztatásával — közvetve is — küzdeni kell. TÓTH DEZSŐ
