Szolnok Megyei Néplap, 1966. március (17. évfolyam, 50-76. szám)
1966-03-24 / 70. szám
, március 24. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A „belső" r I ■■ I rrii r es a „külső egysege A gyermek lelki fejlődését belső és külső rendszer-feltételek szabályozzák. A belső feltételek a szervezet (biológiai, fiziológiai) érési folyamataival, a külső feltételek, a természeti és társadalmi környezet szervezetre gyakorolt hatásaival kapcsolatosak. E két feltétel-rendszer egységet alkot, mely egység az érzés és a tanulás-nevelés dialektikus egysége. A szervezet és a környezet ingerhatásai — beleértve az oktatási-nevelést is —, befolyásolják a szervezet működését, ami folyton tökéletesedik, magasabb szintű teljesítményre képes, ami nem más, mint érési folyamat Tehát: a tanuláshoz bizonyos érettség szükséges, de az oktatás-nevelés során alakulnak ki és tökéletesednek a gyermek pszichikus folyamatai, cselekvés, gondolkodás, figyelem stb. Ez a törvényszerűség a lelki fejlődés minden fázisára érvényes, így a 9—10 éves gyermek lelki fejlődésére is. Azok a feltételek (belső feltételek), amelyek az 5. osztályos gyermekek további fejlődéséhez szükségesek, már az előző fejlődési szakaszban megalapozódnak. A kisiskolások között a 4. osztályosok már „nagy gyermekek”, s szinte a követelmények fölé nőnek. Már többre lennének képesek, mint amennyit a környezet megkövetel tőlük. Szűkké válnak a társas kapcsolatok lehetőségei is. Belső szükségletté válik az új környezet megteremtése, a magasabb iskolás korba való lépés, mely új követelmény-rendszert állít £el a gyermekek számára. Ez a két tényező — a belső feltételek és a magasabb szintű követelmények — biztosítja a további fejlődést A felső tagozatban újra „kicsik” lesznek az 5. osztályosok, s nem is tudnak azonnal eleget tenni az iskolai követelményeknek. Éppen ez lesz az a hajtóerő, belső motívum, ami a gyermeket cselekvésre készteti. Nem szeretne lemaradni, dolgozik, iparkodik a tanulásban, azt kívánja, hogy képes legyen a feladatok megoldására. Az ötödik osztályos gyermekekben általában nagy a cselekvési hajlandóság. Fontos kérdés, hogy mire irányul ez a hajlandóság? Ha az iskolai tantárgyak anyagának megismerésére — főleg az új tantárgyakra: földrajz, élővilág, irodalom stb. —, sikkor becsülettel elvégzi a munkáját, ha más érdekli jobban, hanyagolja a tanulást. Fontos feladatunk, hogy megszerettessük ezeket az új tantárgyakat, ami lényegében az érdeklődési kör bővítését is jelenti. Azzal érhetjük el a legjobb hatást, ha minket, szülőket is érdekéi az, amit a gyermekek tanulnak: érdeklődünk mi az, amivel az elmúlt óráikon foglalkoztak; közösen elvégezzük a kísérleteket; elbeszéléseinkbe beie- szőjük saját élményeinket; mi is elolvassuk, die legalább ismerjük a kötelező irodalmat, melyek nagyon kedves olvasmányok szoktak lenni; szívesen és érdeklődéssel meghallgatjuk mondanivalójukat; megengedjük, hogy saját könyveinkben is lapozgathassanak, az anyaggal kapcsolatos képeket nézegethessenek; hasznos tanáccsal szolgálhatunk egy-egy anyagrészszel kapcsolatban stb., stb. Fokoznunk kell a dolgok figyelemfelhívó jellegének észrevételét is. Közös séta alkalmával, egy szép autó, vagy emelődaru mellett nem mehetünk el úgy, hogy azt tüzetesen meg ne figyelnénk, egy szép könyv borítólapját, vagy képeit meg ne vizsgálgatnánk. Ilyenkor arra is felszólíthatjuk gyermekeinket, hogy készítsék el a daru modelljét, olvassák el a könyvet. Ha egy gyermeket valami kitartóan érdekel, az nem feltétlenül azt jelenti, hogy nála a másirányú érdeklődés fejlődése megrekedt Az egyik 5. osztályos gyermek kicsi kora óta „lórajongó”. Füzetszámra rajzolja a lovakat, lóról szóló olvasmányokat kutat, s játékaiban is mindig szerepel ló. Viszont minden lovast másfajta mozgásban ábrázol, autót „konstruál” a lovak szállítására, s azt Is tudja, hogy a lónak redős zápfoga van. Kár lenne kimozdítani érdeklődési Köréből, mert tevékenységében biztosított a pszichikus folyamatok fejlődése. Ám, feltétlen ki kellene akkor mozdítani, ha még a „csutka lovaknál” tartana, s nem jelentkezne nála ön-ön magával szembeni újabb és újabb követelményszint emelés. A tanulók tevékenységével kapcsolatban, az önállóság kérdése is felmerül. A gyermekek ebben a korban szeretnének mindent maguk csinálni, s fokozatosan képesek is arra, hogy munkájukat önállóan el is végezzék. Szinte idegesíti a gyermeket, ha bábáskodunk felette, s nem bízunk abban, hogy feladatát képes tökéletesen elvégezni. Ha nem kapnak rendszeresen komoly feladatokat, a gyermekek maguk keresnek ilyeneket, s ez a belső fejlődési törvényszerűségből falcad. Szeretné, ha olyan tevékenységet végezhetne, amely új a számára, amit eddig nem engedtek meg neki, ami már nem kisgyermekes feladat. Például szeretne fát vágni; begyújtani a kályhába; kerékpárral forgalmas útvonalon közlekedni; a család komolyabb problémáival kapcsolatban véleményt nyilvánítani; komolyabb összegű bevásárlásokat eszközölni; valahová önállóan utazni stb. Ha az ilyen törekvések, vágyak nem elégülnek ki, vagy a tevékenység végrehajtása akadályba ütközik, dac-magatartásnak lehetünk a tanúi. Ez azonban más, mint a 3—4 éves gyermek makacssága, dacossága. Nem olyan heves, nem mindig szövi át düh, indulat, s gyakran csak abban nyilvánul meg, hogy mindent elkövet akaratának megvalósítása érdekében. A dac hamarább feloldódik, mint kisebb kórban. Ez annak tulajdonítható, hogy a gyermek már okosabb, értelmesebb. A dac akkor jelentkezik, amikor a gyermek összeütközésbe kerül a környezetével. Fontos feladatunk, hogy a gyermek növekedésével, fejlődésével, a vele kapcsolatban levő környezetet is átalakítsuk. Ne kezeljük többé kisgyermeknek! Az önállóságra nevelés előfeltétele a további fejlődésnek, de ezen a téren is fontos a rendszeresség és követelmény-szint emelése. Gledura Lajos Vacsora a Vigadóban Először úgy volt, hogy az öreg sem megy el a Vigadóba. Utóvégre nagy szó ötven forintot kiadni a portási fizetésből egyetlen vacsoráért, meg egy üveg borért. S főleg akkor az, ha részben felesleges a kiadás, mert pók szőné be a pincét, ha rá volna bízva a kulcsa. A többiek azonban nem hagyták békén. — Futja az osztalékból, jól fizet a szövetkezet, — hajtogatták Közben félreérthetetlenül arra célozgattak: a tisztesség úgy kívánja, hogy ő Is ott legyen. így hát kétszeresen meg- hányták-vetették otthon, hogy mitévők legyenek, mire az öreg igent mondott. — Mulatunk egy jót a banketten, — mondogatta aztán ő Is. De ahogy teltek a napok, úgy fogyott a lelkesedése. Szabadidejében meg- megállt a Vigadó emeletmagas ablakai előtt. Nézegette a pálmákkal díszített, mennyezetig érő tükrökkel ékesített nagytermet. Milyen csillogó ridegség Hol van itt a kisvendéglők zajcxs vidámsága, otthonos közvetlensége, nem érzem én majd itt jól magam, — gondolta. Ezért is örült, mikor tudott vacsorajegyei venni a feleségének. Ege kicsit tartott attól, hogy az asszony megszidja ezért Az azonban csak annyit mondott: sebaj, úgysem voltunk még olyan helyen mint a Vigadó, pedig mi már tapasztalatból tudjuk „hatvan felé, hazafelé”. Derűs nap estéjén vob a bankett. Kellemes melej.’ volt még este is, mintha nyár eleje, s nem tél vége lenne. Gyalogosan, sétálva indultak el. Mire a Vigadóba érték, alig kaptak helyet, összetolt asztalhoz kerültek, népes társaságba Szíves szóval fogadták őket. Az öreggel paroláztak a férfiak, a nénit megpuszilták az asszonyok. — Hozták a vacsorát, fejenként az üveg bort. Töltöttek, koccintgattak a többiek egészségére emelték poharukat, de ők éppen csak belenyaltak az italba. Éjfél felé is alig hiányzott egy ujjnyi a poharukból, pedig jól érezték magukat. A szomszédoknak annál inkább ízlett a bor. — Savanyú ugvan, — hajtogatták —. de ez való zsíros vacsora után. Ittak, emelkedett a hangulat. tetőfokra hágott a jókedv. — Főúr, látott-e már ilyen vidám mulatságot? — kérdezte az egyik suszter a pincért. Az először csak elnézően mosolygott. Szalvétájával komótosan lesöpörte az asztalról a morzsát, de a megismételt kérdésre már legyintett. — Nem igazi mulatság ez, uram! Fiatal koromban olyan murik voltak itt, hogy három napig tartot- (ak. Éjfél felé már az asztalon táncoltak a nők, a férfiak meg mindig kitaláltak valamit. Egyszer pél. dául az egyikük ráfogta a A szolnoki Damjanich múzeum kincsei A réz harciesákányos nemzetsógfő népe A múzeum kiállításának első nagy tárlóját középen egy időtől zöldre patiná- zott rézcsákány díszíti. A régészeti kormegállapitás szerint a bodrogkeresztúri kultúra népének hagyatékába tartozik. Ez a nép kb. 4200 évvel ezelőtt élt megyénk területén, amíg egy erősebb, a Balkán felől hazánkba jövő népesség magába nem olvasztotta. A bodrogkeresztúri kultúra népének megjelenése a rézkort jelenti hazánk népeinek történetében. — A rézkor olyan történelmi időszak, amikor a hazánkban és így megyénkben élő népek is megismerkednek egyes fémek felhasználásával, * nevezetesen a rézzel és az arannyal. A réz sokféle eszköz készítésére sokkal alkalmasabb, mint a kő és a csont; A réz eszközök elterjedése a termelésre, a gazdálkodásra is kihatott. A nagyobb termékfelesleg lehetővé tette a társadalom tagozódását. Ennek tanúbizonyságai a rézkori aranyleletek és bronz harcicsákányok. Előbbiek a fejedelmek hagyatékába tartoztak, utóbbiak pedig feltehetően a nemzetségíők jelvényei voltak. A bodrogkeresztúri kultúra lakossága sűrűn benépesítette megyénk területét. Leleteik előkerültek Rézkori edény, előkerülés! helye Kunszentmárton, — Érpart Pusztaistvánházáról. Jász- ladányból. Kengyelről, Kunszentmártonból, J ász- berényből, Tiszaroffról, Ti- szaszentimréről, Beseny- szögről, Szolnokról, Mezőtúrról, Ojszászról, Kungyaluról, Szelevényről, Tisza- sasról és Tiszaszöllősről. — Ezek közül legjelentősebb a pusztaistvánházi temető és a tiszaszöllősi arany- kincs. A tiszaszöllősi parasztokat 1839. augusztus 13-án lázas izgalomban tartotta egy szokatlan esemény. Az asszonyok a Nagyaszóparton, a Tisza vizében mosakodtak, s észrevették^ hogy valami megcsillan a parti fövényben. Nem kis csodálkozásukra aranytárgyakat találtak. Egy részét értékesítették, ami pedig megmaradt, azt a királyi fiskus embere lefoglalta s Budára küldte. Onnan a kincs Becsbe került a császári kincstárba. A tiszaszöllősi leletből egy 11 centiméter átmérőjű korong alakú aranyékszer, két arany tekercs, négy darab kettősen kúpos aranygyöngy és két darab gyűrűzött felületű arany csövecske maradt meg. — Ezek együttes súlya valamivel több, mint . 450 gramm. A rézkorban ez a lelet egyedülálló, hatalmas értéket képviselhetett, s feltehetően a fejedelem kincse volt. A bodrogkeresztúri nép máig is legteljesebb temetőjét szintén Szolnok megyében tárták fel, bár leletei ennek sincsenek Szolnokon. 1919-től a Kunszentmárton melletti Pusz- taistvánházán végeztek ásatást, s az itt előkerült temetőből 32 sírt bontott ki a régész ásója. Mind a 32 sír zsugorított volt. A férfiak a jobb, a nők a bal oldalukon feküdtek. Néhány csontváz lábfeje hiányzott. Még a sírbaté- telkor levágták őket félve a visszajáró halottól. — A halottakat az eddigi népektől eltérően már külön temetőbe temették, messze a lakóhelytől. A halottak mellé tették munkaeszközeiket, fegyverüket, élelmet adtak nekik, hogy a túlvilágon folytathassák azt, amit az életben elkezdtek. A sírokban talált állatcsontokból tudjuk, hogy sertést, juhot és szarvas- marhát tenyésztettek. Az egyszerű kő és rézeszközök földművelésre utalnak, de még jelentős szerepe volt a létfenntartásban a halászatnak is. A női sírokban rendszerint csak ékszereket találunk és a férfiak sírjaiban vannak a munkaeszközök. A temetési rítus ilyentén különbsége iól példázza a férfi és a nő között lévő munkamegosztást. A bodrogkeresztiíri ul- túra népe az első rézkori nép megvénk területén. Az első olyan nép amely megismerkedett a fémmel, s elsőként észlelhette a fém feltalálásának hasznát, szerepét az emberi munka könnvebbé tételében. Selmeczi LánU MŰVÉSZ ASZTAL Kiosztották o Mar del Plata-i filmfesztivál dijait. A magyar filmek közül ezen a fesztiválon az Iszony című filmünk vett részt és mint ismeretes, Drahota Andrea a Rómeó és Júlia miatt mondta le dél-amerikai utazását. A fesztiválról érkezett hírek szerint a legjobb női alakítás elbírálásakor a fiatal szolnoki színésznő neve is szóba került a zsűri előtt. Ezt a díjat végül is a francia Mireill Darc kapta. Nem marad azonban „fesztiváhalan" a Drahota—Kozák házaspár. Kozák András ugyanis március végén már „úton.’’ lesz a moszkvai filmfesztiválra, hogy részt vegyen filmje, az Így jöttem bemutatóján. Ezt az utazást a színházban némi bonyodalom előzte meg, hiszen Kozák András játssza az Ütőn című Rozov-dráma egyik főszerepét, amely a következő bemutató lett volna. ☆ Vargha D. József, a szolnokiak népszerű „Do- dója” A mosoly országa utolsó, áprilisi szolnoki előadásain Feri szerepét már mint a Fővárosi Operett Színház tagja játsza. Március 15-én ugyanis Gallai Judittal együtt, akit szintén jól ismer a szolnoki közönség, aláírta a színházzal kötött szerződését. Vargha D. József először május 1-én mutatkozik be az operett színház közönségének egy régi. nagysikerű szolnoki szerepében, a Szabad szél című Dunajevszkij operettben. ☆ A következő kis történetet Chiovini Ferenctől, a szolnoki művésztelep doaje njétől hallottuk, amelynek főszereplője Fényes Adolf. Történt egyszer, hogy Fényes Adolf nyáridőben kint festette a szabadban valamelyik kedvelt Tisza vidéki motívumát. Munka közben megállt a háta mögött egy öreg paraszt bocsi. A művészt először kissé idegesítette az alkotás folyamatának kéretlen részese, de később már beletörődött a „változtathatatlanba”, sőt, úgy jó fertály óra múlva már kezdett is büszke lenni az öreg magyar kitartására. Mégiscsak nagyszerű érzés, hogy művészete ilyen egyszerű emberi is ennyire megragad — gondolta, mígnem vagy másfél órás szemlélődés után egy hegyes sercintés kíséretében az öreg paraszt is megszólalt: — Aki valaminek nem mestere, hóhéra az annak! — rideg — pisztolyt a cimbalmosra, s azt mondta, agyonlövi, ha nem veri reggelig mezítelen lábával a cimbalmot. Verte is, inaszakadtáig. Bolond világ volt az, — szólt valaki, s rendelt valamit. Az öregnek ismerősnek tűnt a pincér hangja. Komótosan hátrafordult, s szemügyre vette. — Nézd csak, — bökte oldalba feleségét, — ez meg a Nyéki méltóságos fia a falumból, ö már csak tudja, milyen murik voltak régen. Nekik szolgált az egész falu, futotta egy kis kiruccanásra. — Most meg ő szolgál ki bennünket — vonta meg a vállát a néni, s hátra nézett, mintha a világ legtermészetesebb dolgát mutatnák neki érdekességként. Az öreget bosszantotta az a végtelen nemtörődömség, mely a néniből áradt. — Tudod te, milyen kutyák voltak ezek? — folytatta. — Az apja lóháton járta a határt, s az asszonyoknak nda kellett menni hozzá, kezet csókolni. Aki nem tette. mehetett a másik határba munkát keresni. A férfiakat meg néha meg is pofozta. Az asszony ugratta: — Add vissza a kölcsönt, pofozd meg most te. aztán szépen hazamegyünk. Az öreg nem vette észre a néni szája szélén bujkáló mnsolvt. Nagyot nyelt, mintha szilvamag szaladt voma le a torkán, majd lecsendesedve magyarázott: — Visszakapták ezek a kölcsönt kétszeresen. Először tizenkilencben. Akkor a tyúkketrecbe bújt a méltóságos úr. Alig akadt valaki, aki rászánta magát, hogy kihúzza, mert olyan szaga volt, mint a tordai büdösbarlangnak. A fiát, ezt a pincért, meg negyvenötben nevelték meg a falubeli legények. — Akkor jól van, — mondotta a néni. Tűnődve nézte a táncotokat, a szebbnél szebb ruhákat, a magasra tupíro- zott kontyokat, s arra gondolt, milyen más volt, mikor mulatságba készülve tűzben melegített vassal sütötték hajukat, s egyetlen ci- tera hangjára ropták a táncot hajnalig a tanyán. Közben a rendelésnek eleget téve visszatért a pincér, s folytatta: — Akkor hetekig tartott a farsang. Az akkor szót különös nyomatékkai ejtette ki. — Most. meg állandóan az van! — szólt át mérgesen a másik asztalhoz az öreg. A többiek kérdően néztek rá. de ő nem válaszolt, csak felkapta poharát, s itta a savanyú bort olyan ünnepi képet vágva, mintha nektár cseppjei csillognának őszülő bajsza hegyén. Simon Béla
