Szolnok Megyei Néplap, 1966. február (17. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-03 / 28. szám
ZOLNOK IWFGYEl NÉPLAP IMS. február 3. 5 Géza királytól a júniusi bombázásig Késsülöben Szolnok menye történelmi olvasókönyve A szolnoki állami levéltár dolgozói összegyűjtik megyénk leghíresebb írásos dokumentumait, hogy a „Szolnok megye történelmi olvasókönyve” című munkájukban közkinccsé tegyék a polcokon őrzött értékes emlékek töredékét. Antal Árpád, a szolnoki levéltár igazgatója és Fodor Zoltán levéltáros három évvel ezelőtt kezdték meg az oklevelek és dokumentumok kiválogatását. A rendkívül nehéz munkát mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy 2695 folyóméter irat-anyagot néztek át. Az olvasókönyv' kézirata már elkészült, lektorálták is. Remélik, hogy még ebben az évben kiadhatják. Hol folyt a Kengelu folyó? A legrégibb oklevél — a megye történetére vonatkozólag — Géza királytól származik. íme néhány sor az 1075-ben írott adománylevélből: „Én, a nagy, akit Gézának is neveznek, előbb a magyarok hercege, később pedig isten kegyelméből azoknak megkoronázott királya... Szent Benedek monostorához örök adományokat adtam és adományoztam... a Tisztántúl adtam a Pál nevezetű földet a Kengelu (Kengyel) nevű víznek a révje felett, a saját határai mellett... ennek a földnek az első része Zou- nouk (Szolnok) polgárai közt oszlik meg.” Ez az első hiteles, írásos emlék, amely megyeszékhelyünket először említi a magyar történelemben. A terjedelmes olvasókönyvben helyet kaptak a török világ megyei vonatkozású írásos emlékei is. Az egyik legérdekesebb talán az 1657 július 10-én kelt levél, melyet az egri pasa írt a hatvani pasához. Boszorkányégetés Jászberén yben „Nemeslelkű emírek mintaképe, hatvani szandzság bég! Tartson örökké tisztelete. Szolgáljon tudomásul, hogy ezelőtt Berim (Jászberény) város lakosai idejővén némely boszorkányok és kártevő emberek felől panaszt emeltek... mert négy boszorkányt fogván el. és kerítvén kézre... meg- öletésükre engedélyt kértek... hitvány szokásaik szerint had öljék meg őket”. Nem maradtak ki a gyűjteményből a magyar történelem egyik legdicsőbb korszakának, az 1848-as szabadságharc dokumentumai sem. A levéltárban őrzik azt a levelet is, melyben Kossuth elrendeli a Jászkunságban az általános népfelkelést. „...soha még azon magyar földre, melyeket a Tisza mos, idegen zsarnokság lábát nem tette büntetlenül... most sem teendi A Tisza népe. mely... törhetetlen erejű magyar népének a szabad jászoknak, kik még szolgák nem voltak soha, de kiket most szolgasággal fenyeget a német zsarnokság... meg fogják tudni tartani, amit őseik szereztek...” A bombázás miatt a szolnokiak vidékre menekültek Nem maradtak ki az olvasókönyvből a világháború borzalmainak emlékei sem. Megőrizték az alispánnak 1944. augusztus 31-én a városi közigazgatási bizottsághoz írt levelét is: „Az ellenséges légitámadásoktól a legsúlyosabb veszteségeket és károkat Szolnok városa szenvedte, amely ellen a megismételt légitámadások közül a június 2-i, és az augusztus 20-i bizonyult a legnagyobb méretűnek. Különösen az első alkalommal jelentős személyi áldozat és anyagi kár járt a pusztítás nyomában. A támadás súly- totta városrészeket a lakosság szinte teljesen kiürítette, a veszélyeztetett részekről, vidékre költöztek...” Csak töredékét idéztük az olvasókönyv értékes tartalmának, amely 1075— 1950 közötti időszak írásos emlékeit ismerteti. Tóth László NEM SZÜLETÜNK KATONÁNAK Gondolatok Szimonov új regényéről Akik olvasták Konsztantyin Szimonov „Élők , és holtak” című regényét, nem csak megszerették ennek a remek alkotásnak a hőseit, de türelmetlenül várták a regény folytatását is. S most nemrégiben az Európa Könyvkiadó és a Kárpáti Kiadó közös gondozásában az olvasó kézhez kapta Szimonov legújabb regényét, melynek — nem éppen szerencsés fordítású — címe: „Nem születünk katonának”. Szimonovnak ez a könyve is háborús regény, s ezen egy cseppet sem lehet csodálkozni, hiszen a Nagy Honvédő Háború állt és áll a jeles szovjet író munkásságának középpontjában. Háborús témát dolgoz hát fel az író ebben a regényében is, azonban e könyvének cselekménye — ha lehet ezt egyáltalán ezzel a szóval kifejezni, — már „optimistább” környezetben & időszakban játszódik. Az optimista szót lét jogosultnak érzem ebben az esetben, hiszen a német szoldateszka már elszenvedte első hatalmas vereségét Moszkva alatt, (röviden: erről szólt az első kötet) s ebben az új kötetben a szovjet harcosok már Sztálingrád rombadöntött falai között kovácsolják von Paulus és hadserege számára az acélgyűrűt. Ha abból a tényből indulunk ki, hogy a sztálingrádi vereség után Hitler hordái már nem tudtak huzamosabb időre magukhoz térni — ez pedig a történelmi tények ismeretében így van! — akkor azzal is egyet kell értenünk, hogy a sztálingrádi ütközetnek az ábrázolása igen fontos — ugyanakkor nehéz — feladat volt a szovjet íróknak. Helytelen lenne azonban ezt a regényt automatikusan összehasonlítani Szimonov eey korábbi regényével, a „Nappalok és éjszakákkal”. Az egyetlen közös vonás tálán csupán az a két műben, hogy az is, ez is sztálingrádi hőskölteményről íródott. Azoknak, akik figyelmesen olvasták a mű első kötetét, nem okozott csalódást a második kötet sem. Sőt! Szimonov ebben a részben mór összetettebben, elemzőbben, az okot és okozatot jobban mérlegve téve ábrázolja a világtörténelem e példátlan csatáját. Föltétien fel kell figyelni arra az őszinte hangra is, ami az egész regényben érvényesült, ami — ha úgy tetszik — hitvallása már a neves szovjet írónak. A regény lapjain nem csak bátor, hős, gáncsnélküli lovagok ostromolják a fasiszta Wermachtot. Olyanok ezek a katonák is, mint más egyszerű halandó. Vannak közöttük félénkek és bátrak, hősök és gazemberek. „Ha valahol zűrzavar van — vallja az író — felszínre tör a salak is.” De nem ez a salak, hanem a legnemesebb emberi vonássokkal rendelkező szovjet ember zúzza szét végül is a Volgánál a hitleri ármádiát Érdekes vonás a regényben, hogy sokkal alaposabban foglalkozik az író Sztálin személyével. Jóllehet, az első kötetben — ha csak elnagyoltan is — már foglalkozott Szimonov azzal a kérdéssel, hogy mennyire felelős maga Sztálin azért, hogy a Szovjetuniót felkészületlenül érte a fasiszta Németország hitszegő támadása. Nos, a második részben már tovább megy az író a felelősség felvetésénél. Mikor a könyv egyik főhőse — Szerpilin tábornok — (akit mellesleg harminchétben törvénytelenül börtönbe csukát) kihallgatásra megy a szovjet állam fejéhez, alkalmunk van meghallgatni az író véleményét arról az emberről, aki hosszú éveken á; meghatározta a Szovjetunió fejlődéséne' irányvonalát Meggyőződhetünk arról, hogy Szimonov elismeri Sztálin érdemeit, személyes varázsát, meghatja az a gondoskodás, amit a front irányába tanúsít, de még ott a kihallgatáson eszébe jutnak a törvénytelenségek s egyben megdöbbenti az a bizalmatlanság, határozatlanság, ami egyáltalán nem illik bele abba a képbe, ami a szovjet emberekben, de magában Szerpilinben is kialakul Sztálinról. A regény lapjain az olvasó végig kísérheti a már az első kötetben megismert kedves hőseinek életét, magatartását a sztálingrádi hadszíntéren. Sajnos, nem mindenkivel találkozunk a második kötetben, hiszen — már harmadik éve tart a háború... Az természetes, hogy a harc hosszú hónapjai alatt többen elestek, még' többen méltatlanok lettek a bizalomra. Ez utóbbiak közé tartozik Batyuk is. a sztálingrádi hadsereg parancsnoka. Bizalmatlan, mérges kis ember. Mondhatni — rosszindulatú. S a regénv optimista befejezésére talán a legjobb példa az, hogy éppen ennek a Batyuknak a helyére kerül — Sztálin egyenes parancsára! — Szerpilin. — S hogy ez jó választás volt-e, arra nézve álljanak itt Szincov szaval: „...a távolodó Szerpilin hátát nézve nem a családi körülményeire gondolt, nem arra, amit hallomásból tudott a magánéletéről, hanem arra, ami az ő szemében, de valójában is a legfontosabb volt ezzel az emberrel 'kapcsolatban: jó, ha ilyen ember kerül a hadsereg élére, mert az ilyen bírja, és jól bírja, sokkal jobban, mint az, akinek a helyébe lépett...” Igaz. őszinte regény a „Nem születünk katonának”, méltó emlékmű a sztálingrádi hősöknek,- Molnár Sándor A KIS GARABONCIÁSOK Mostanában jónéhány napig különösen zordan vi- csorgatta foga fehérjét a tél. Aki csak tehette a fűtött szoba oltalmában maradt és az ablakon keresztül leste az északi szél havas „őrjáratát”. Azon a napon történt, amikor legjobban kavar- gott, dühöngött a hófúvás, és az utakon percek alatt kupacokba torlódott a lisztfinomságú hó. A Törökszentmiklős—Mezőtúr közötti úton vánszor- gott előre .gépkocsink, szélvédő üvegét újra és újra megostromolta a vakító, áthatol hatatlannak látszó fehérség. Egyszercsak az út mentén egy bukdácsoló kis fekete alakot vettünk észre. Egy kisfiút, aki a szélben előregörnyedve cipelte hátára kötözött táskáját. Megálltunk. A kisfiú elfogó- dottan kuporodott az ülésre. Bundasapkáját „megA kis garabonciás... öregbítette” a ráfagyott hó és a párás lehelet. Délelőtt tizenegy óra volt, az iskolába igyekezett. — Messzire mész? — Nem, csak idáig a nagy dombig. — Hol laksz? — A nagytanyában. — Messze van onnan az iskola? — Három kilométerre. — Nincs busz? — Ilyenkor, amikor dél- utánosok vagyunk, nincs, de néha felvesznek az erre járó kocsik. . Három kilométer oda — — Dikó Lajos. — Otthon hogy szólítanak? — Lajcsinak. — Nos, Lajcsika, milyen volt a félévi értesítőd? — Nem valami jó. — Mégis. — Közepes. — Az nagyon jó, és év végéig még biztosan jobb is lesz — hirtelen arra gondoltam, vajon, ha annak idején nekem kellett volna ennyit gyalogolnom, mint ennek a másodikos kisgyereknek, én lettem volna-e jobb közepesnél? Lajcsi szótlanul ült mellettem, a hóval birkózó ablaktörlő egyenletes mozgását leste. Arca még mindig majd kicsattan a pirosság- tól. Közben, ha nehezen is, de megérkeztünk a „nagydombhoz”. Lajcsi illedelmesen megköszönte segítségünket, aztán alakja eltűnt az iskolához vezető dűlőúton. Az ellenkező irányból egy másik kis garabonciás tűnt fel. orráig egy nagykendőbe bugyolálva és a térdig érő hóban szaporán kis utasunk nyomába eredt. Azóta a hóvihar mérge már kifulladt, a kis garabonciások azonban most is járják utukat az arcukon piros rózsákat fakasztó hidegben, oda-vissza, „hazától” az iskoláig. ☆ Jól fűtött meleg szobába lépünk be A kis asztaloknál gyerekfejek hajolnak a könyvek fölé. Hátul egv. magasabb állványon sötét „szemű” televízió hallgatja a halk mormo- gást. Az ötödikesek fennhangon a Római birodalom kialakulását tanulják. A kunszentmártoni tanyai kollégium tanulójában járunk. A rend most néhány perére felborul. Ezek a gyerekek nemrég még ugyanolyan kis garabonciások voltak, mint Dikó Lajcsi és most ötven- negyed magukkal a kunszentmártoni kollégium lakói. — Gyerekek, álljon fel, aki legmesszebbre járt iskolába! — fordul hozzájuk Dobozi Sándomé csoport- vezető nevelő. Egy szeplős kisfiú emelkedik fel a helyéről. — Rimóczy Ferdinánd ötödikes — mutatja be ? tanárnő. — Hol laktok? — Kungyalu-alsón. — Jól. — Hát a zuhannyal megbarátkoztál-e már? — Dór bozi Sándornétól tudom, hogy a kollégium ünnepélyes megnyitásán Rimóczy Nándinak egy Ids „nézetelés aki már a kollégium lakója térése” támadt a melegvizes zuhannyal. Történt ugyanis, hogy ünneplő ruhájában a zuhany alatt állva kíváncsiságból megcsavarta a csapot. No de komolyabb baj nem esett A kisfiú is, a ruha is egykettőre megszáradt Most mindez újra az eszébe villanva felderül az arca. — Meg — mondja és tenyerét a Római birodalom kinyitott térképére téve lazít egy kicsit feszes tayr tásán. Az ablak mellett három kislány ül, a középső nagy igyekezettel horgol. — Ez is lecke, a kézimunka feladat — mondja Dobozi Sándorné. Különben mindhárom kislány szín jeles tanuló, szorgalmasak, rendesek, társaiknak is sokat segítenek. — Sok mindent be kell pótolniuk ezeknek a gyerekeknek. Vannak közöttük olyanok is. akik még olvasni sem tudnak folyékonyan, de nagyon igyekeznek igazán meg lehetünk elégedve velük: Olyan ez a kollégium, mint egy nagy család, és mindnyájan úgy szeretnek is itt lenni — mondja búcsúzóul Dobozi Sándorné. A tanulóban nemsokára véget ér a csendes foglalhárom vissza, gyalog, télen, csikorgó hidegben, Hófúvásban. Igaz, néha felveszik az erre járó kocsik. — Hogy ilyen szépen összehúz Okoztunk, áruidei a neved Isi Három jeles egy padban — Milyen messze volt az iskola? — Három kilométerre — egy kicsit elfogódottan va laszoigat mintha felelne Meenrábálom felvjdí'ai — Hogy érzed magad itt a kollégiumban? kozás. Mehetnek játszani. Mások a televízió elé tele- oednek. Megszokták már, hiszen sokuknak, ahol villany van. otthon, a tanyán is ez volt az esti szórakozásuk. Rideg Gábor
