Szolnok Megyei Néplap, 1966. február (17. évfolyam, 26-49. szám)

1966-02-20 / 43. szám

8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1966, február 26. SZÓNOK AZ ÉJBEN RÉSZLET AZ ÍRÓ EBÉD A KASTÉLYBAN CÍMŰ KÖTETÉBŐL izvetlenül mellet­tünk két vonat vesz­tegelt, mindkettő két- két mozdonnyal, ame­lyekből — a türel­metlen indulhatnék miatt — minden oldalról vastagon dőlt a füst, a gőz, a víz, az olaj és a szi- szegés. Elöl a gépeken jobbról, balról, mintegy or­rukba tűzve, akár a va­daknak a toll: zászló. Föl­álltam ott a kocsi tetején; A rohangáló alakok kato­nák voltak, az edények: gépfegyver alkatrészek. Me­gint trombitáltak, aztán sí­poltak. „Kun Béla jön!” — kiabáltak egyszerre több­féléi is. Az emberek kiugráltak a kocsikból, és szaladva cso­portosulni kezdtek. Mintha csak ez a hirtelen össze- rohanó tömeg dobta volna ki magából, ahogyan a ten­ger magasra vet egy csó­nakot vagy roncsot: az egyik vagon tetején már ott is állt egy ember, már beszélt is. Elég messze volt tőlem; szavaiból csak azt értet­tem, amit kiáltva mondott De nem akartam közelebb menni, otthagyni az én vo­natomat, hátha közben to­vább indul. Kun Béla beszélt De hogy akikor, a fény és az árny szemkápráztató villogásában valóban őt láttam, arról csak jóval később bizonyosodtam meg; így akkori alakjáról nem is tudok határozott képet adni. Hasonlóan a fénykép­lemezhez, melyre véletle­nül két felvétel kerül, em­lékezetemben ez az első kép összefolyik egy későb­bi másodikkal. Maga az esemény is kibogozhatatla­nul összekeveredik ezzel a második találkozással, amely az első után szinte napnyi pontossággal tizen­öt évre esett meg, Moszk­vában. Nem is akarom el­választani e kettőt egymás­tól. A szónok ott a villany­fény alatt úgy dobálta kar­jait, oly viharosan hajlon­gott minden irányban, akár a szélgyötörte fák né­hány méterrel mögötte. Harcra buzdította a ka­tonákat. A népvezérek eladdig nemzetközi proletárforrra da­lom kitörését jósolták hét­ről hétre. A szép szólamot, amelyhez annyi más szóla­mot lehetett fűzni a ma­gyar munkásság önfeláldo­zó hősiességéről, a bizo­nyos győzelemről, akkori­ban, a nemzetközi sztrájk kudarca után, kezdte fel­váltani, a még szebben, de már daccal zengő proletár- haza s az ehhez kapcsolha­tó jellegzetes lelkesítő igék serege. „A proletárhaza hős regimentjei átkeltek a Tiszán, győztesen kergetik maguk előtt a román bo­járok szolgahadát!” — kiál­totta egy lélegzetre a szó­nok. Zsakettet viselt, alak­ját ez nyúlánkká tette, majdnem szálfa-termetűvé ott, egymagában, a kocsi tetején. Magas, gyors moz­gású férfi emlékét hordoz­tam magamban. Moszkvai tartózkodásom másnapján — 1934 júliusá­ban — telefonon felhívtak, menjek él a Tverszkája egyik mellékutcájába, meg­beszélni a látnivalók sor­rendjét 9 azt, hogy ki le­gyen a kalauzom. A szobában három-négy férfi várt Bemutatkoztak. Valamennyien magyarok voltak; mint általában az emigránsok mindenütt. Nem értettem rögtön a ne­vüket. Oly gyorsan fogtak a szóba. Rögtön a hazai irodalom­ról kezdtek beszélni, job­ban mondva arról a szörnyszülött képződmény­ről, amit irodalompolitiká­nak neveznek. Sokkal já- ratosabbak voltak benne, mint én. Teát ittunk, ciga­rettáztunk. Az ablak előtt, háttal a világosságnak tömzsi. inkább zömök, mint kövér férfi ült, nyak­kendő nélkül, gyűrött fe­hér ruhában Feje búbiár, erősen konaszodott. Hoz­zám, helyesebben rólam be­szélt. Egy-két csípős, de inkább a közvetlenség meg­teremtésére szánt afféle félig csipkelődő, félig kötekedő megjegyzés után a bennfentesek jóakaraté fölényével azt fejtegette, hogy előbb-utóbb ott fo­gom én hagyni a Nyugatot, nem fogok én megférni Babitsosai egy csárdában! Nem feleltem, mert vita­társam paraszti lelküle- temből indult ki, s az ilyen személyes érvelés mindig elcsüggeszt. Aztán az ak­koriban indult falukutató mozgalmat bírálta, de e2t már olyan tárgyilagosan és egyben oly keményen, hogy erre válaszolnom kellett. Majdnem összekaptunk. A nemzetvédelem és népvé- delem közti különbséget bontogatta. Szerinte én e kettő hegygerincén lépde­lek, s félős, hogy az előbbi felé csusszanok le. Egy kicsit türelmetlenül szívtam a cigarettát, nem a vita miatt, hanem mert arra a délelőttre még Mal- rauxval is volt találkozóm. Adyba torkolltunk, ő is e hegyhátat járta! De mi­lyen biztonsággal! A férfi eddig is elevenen beszélt, úgy nekilendült, mint aki a saját utcája fe­lé közeleg. Nem lehetett félbeszakítani. A költőt sze­mélyesen ismerte, diákko­rától fogva. Egy városiban jártak iskolába. Később azt is elárulta — mellékesen, hogy büszkélkedése ne kér­kedés legyen —, hogy Ady neki instruktora volt. Erre én is alábbhagytam a türelmetlenséggel. Fülem hegyezve, majd a színes előadás hatása alatt már- már nekiandalodva halgat- tam a hajdani partiumi di­ákvilág felidézését. Micso­da longaméták voltak! Az­tán Nagyvárad! Micsoda jövendő forrt ott, a ma­gyar & a nemzetközi szel­lem milyen sistergő keve­redése. Ady olyan magas gallért viselt, hogy a füle- tövét véresre törte. A be­szélő is élvezte, amit elő­adott; élvezte kellemes rá­adásul a hatást is. „Iste­nem uram” — mondta má­sodmondatonként, ez volt fejezetkezdő szavajárása. Miért nem írja meg mindezt, kérdeztem tőle, igazán megírhatná! Szíve­sen leközölnék a Nyugat­ban. — Kötve hiszem. Megkérdeztem: miért? Sűrű feketehajú asszony. Vonásai határozottságukban is lágyak, asszonyosak. Fag­gatom, arra keresem a vá­laszt milyen érzés lehet Kun Béla lányának lenni. Mire emlékszik ő, a gyer­mek, egy nagy forradalmár életéből, aki neki ennél is több: az édesapja. Február van. Megtréfál bennünket az időjárás. A budai ház kertjében fényes a megkopott pázsit Eső áztatja a várost Könyvek Könyvek a mennyezetig. Az édesanyja, az élettárs, Hidas Antal és Martinov, a kedves költő­barát fényképe díszíti a könyvespolcokat. A falon Uitz Béla festménye a fia­tal Kun Ágnesről. — Apámról meséljek? — Elgondolkodik. — Róla na­gyon sokat és egyszersmind nagyon keveset lehet me­sélni. ö sohasem beszélt tetteiről, nagyon szerény ember volt Életét nehéz lenne regényben megírni, mert nem tűr kiegészítést. Csak a dokumentumokat kell egymás mellé tenni, minden kommentár nélkül. — Anyám sokat mesélt apám ifjú koráról. Tizen­hat éves volt csupán, gim­nazista Kolozsvárott, ami­kor aranyérmet nyert a magyar népköltészetről, Pe­tőfi Sándor és Arany János munkásságáról írt dolgoza­taival. Igazságérzete hajtot­ta. a harc útját kereste. ILLYÉS GYULAi „Talán már a nevem miatt sem” — mondta. Elérkezett a kínos pilla­nat, midőn az ember kény­telen megkérdezni olyan valakinek a nevét, akinek épp az imént már bemu­tatkozott Félszegen készül­tem a lépésre. Amidőn hirtelen ismerősnek tetszett a tömzsi termeten oly jól megülő arc. A most fel­vett lemezen váratlanul ki­ütközött a tizenöt év eiőtú kép egy-két halvány vona­la. Fürkészve néztem a modellt De most már emi­att sem kerülhettem ei a kérdést Remélem, az olvasónak nem akad el a lélegzete, eléggé előkészítettem. Kun Béla ült előttem. Behuny­tam a szemem, hogy ezt az Adyról értekező zömök magánesztétát visszahelyez­zem a vagon tetejére, Me- fisztó karcsúságé népszó­noknak. Időbe tellett. A zsaketthez illően a szónok keménykalapot vi­selt azaz tartott a kezé­ben ott a vagon tetején. Egy-egy kaxiendiület köz­ben a kalap magasra re­pült megtelt széllel, attól lehetett tartani, hogy meg­dagadt vitorlaként magá­val ragadja az egész em­bert — Elvtársak! — kiáltotta mi, akiket eddig hazátlan bitangoknak neveztek... A hozzám csapódó mon­dattöredékekből azt állítot­tam össze, hogy a hazát­lan bitangok meg fogják mutatni, hogy ők is ér­tenek a hanszerzéshez. Fegyverrel szereztek ma­guknak hazát „Különbet, mint a kapitalisták, a feu­dálisok, a püspökök!” A szánok az osztálygyűlölet magas hangjai alá zengőn verte a nemzeti elégedet­lenség méy hangjait Fel­— 1912-ben bekapcsoló­dott a munkásmozgalomba és rövid idő alatt az er­délyi szocialista mozgalom egyik vezetője lett. Fárad­hatatlanul agitált a köze­ledő háború, az elnyomás ellen — Mondják, hogy a ko­lozsvári urak boldogok vol­tak, amikor a Pesti Napló munkatársaként Budapestre költözött. A szerkesztőség­ben együtt dolgozott Kosz­tolányi Dezsővel. Kortársai szerint nemcsak kiváló po­litikus, de jelentős újságíró tehetség volt. Aztán a há­ború. 1915-ben behívták ka­tonának. Beszélgetünk. A régi em­lékeket idézi. Csöng a tele­fon Az Izvesztyija munka­társa kér interjút. Néhány perce távoztak a lengyel újságírók. Jártak itt már olasz, s jugoszláv kollégák is, akik szintén Kun Béla születése 80. évfordulója alkalmából készítettek In­terjút Kun Ágnessel. — Apám 1916-ban Tomszk- ban fogságba esett. Mint a bolsevik párt tagja, a hadi­foglyok szervezésének élé­re állt. Ettől kezdve, min­den cselekedetével, léleg­zetvételével már a forradal­mat szolgálta. Részt vett a KMP megalakításában is. — És mint apa? — Mint apa? — Ismétli. — mint apa talán a leg­tökéletesebb volt. A Ta­nácsköztársaság napjaiban szabadításra váró testvé­reinkről beszélt. Mindenki egyformán érthetett prole­tártestvért vagy magyar testvért. Legtöbben a való­ságot értették: mindkettőt. Aztán a beszédből a szél, mint a rostálásnál a köny- nyebb tőreiket, csak ezt a szót emelte ki, hajtogatta s röpítette félénk, egyre sűrűbben: „Győzelem, győz­ni, győzzetek!” Elzúgott a fülem mellett a szónak az a rokonpárja is, amely is­ten tudja miért, nekem ak­kor imperialisztikusan hangzott: diadal! Július 27-ét vagy 28-át írhattunk. — Július 27-én vagy 28-án, három-négy nappal a bu­kás előtt ön a végső győ­zelemről beszélt Pesten — mondtam tizenöt év múlva Moszkvában. — Természetesen. — Nem látta a helyze­tet? — Hisz akkor már minden reménytelen volt! Én, a gyerek is láttam. A közép>-tiszai sereg akkor már fogoly volt! A hajdani népszánok rám emelte a szemét Csen­desen mondta: — Másnap a románok már a Tisza—Dana közt nyomultak előre. — Személyesen mentem eüébük. Az ön felszólításá­ra, 30-án már kezemben fegyverrel néztem a Tisza- partot — Én 30-án Királyhidán jártam. Weltnerrel, Peyer- rel és a Bécsből jött Bohro­méi, Cunningham jegyzéké­ről tárgyaltunk. Az antant még akkor is alkudozott volna! Én nem akartam al­kudozni. Ez az oroszországi tartóz­kodásom végefélé történt. Ott künn ekkor láttam má­sodszor. Moszkva mellett egy nyaralótelep parkjában sétáltunk, aztán náluk va­— pedig abban az időben a külügy, a hadügy és szin­te minden, ami a Tanács- köztársasággal összefüggött az ő vállán is nyugodott — ha egy percre nyugalom volt egyáltalán ! a család­ról nem feledkezett meg. „Éljenek a felszabadított gyerekek” — mondta, — és engedett élni, valóban sza­badon gondolkozni. A ke­zemet mégsem engedte el egy pillanatra sem. Irányí­totta a fejlődésemet, felhív­ta a figyelmet a jeles ol­vasnivalókra. Közben észre sem vettem, hogy mindén tanácsát önkéntelenül is a magam akaratának éreztem. — A Tanácsköztársaság bukása után a bécsi emig­ráció. Külön tőlünk Moszk­vában találkoztunk ismét, ö fáradhatatlanul harcolt tovább. Részt vett a krími harcokban, mint Frunze harcostársa. — Emlékszem, amikor megérkeztünk, német szár­mazású házvezetőnője mu­tatta, hogy a szekrényben két ing és egy nadrág Kun Béla minden vagyona. — „Nem tehetek róla — men- tegetődzött —, de Kun elv­társ mindenét elajándé­kozza”. — Pétervárott kapcsolat­ban állt Leninnel. Moszk­vában a kommunista hadi­foglyok föderációjának el­nöke lett apám Dolgozott, beszédeket tartott. csoráztunk, aztán a villa­moshoz menet ismét sétál­tunk. ö akart még egyszer találkozni és beszélni ve­lem, de én is kaptam az alkalmon: az utazásról könyvet kellett írnom, lát­tam már a neki szárat fe­jezetet Hozzámenet inter­jú-anyag forgott a fejem­ben, életem első interjúja. Semmi sem lett belőle. Mikor — már jól a be­szélgetés közepén — meg­kértem, engedje meg, hogy találkozásunkat otthon majd megírjam, hökkenve nézett rám. — Volna hozzá mersze? Nem értettem, máért kel­lene ehhez különösebb bá­torság. „Mások királyokhoz intéznek kérdéseket nekem magát osztotta ki a sors” — mondtam. Aztán azon a hangon, melyből kicseng, hogy olyanhoz szólok, aki éppúgy lenézd az ilyen mű­fajt mint én, hozzátettem: „Képzelje, milyen szenzá­ció lenne ez Pesten!" Tagadóan rázta a fejét: „Nem beszélek újságíró­nak.” — írónak igen? Egyszó­val verseben vagy regény­ben „feldolgozhatom az anyagot”. A második mon­dat nem kérdő volt Akko­riban a nyugati sajtó ne- terate világgá röpített egy hírt, hogy most Mexikó­ban, most Spanyolország­ban vagy Kínában fúrja a társadalmi rendet Ezért nem egyezett bele, hogy le­írjam azt a polgári karos­széket amelyben elteleped- ve oly szabályszerűen fo­gyasztotta felesége főztjét, a vendég tiszteletére, de paprika nélkül készült pap­rikáscsirkét? Holott az interjú, ha megírom, valóban szenzá­ciót kelthetett volna, jó értelemben véve. Most az asztalnál ültünk. Arról beszélt, mi a kü­lönbség Szabó Lőrinc és József Attila költészetének materializmusa között He­lyesen látta a különbséget. Hasztalan próbáltam po­litikára, a múltra, az 6 szerepére terelni a szót. — Hány éves volt maga, miikor kezébe került Ma­gyarország sorsa? — Miért fontos ez? Har­minchárom voltam — vá­laszolta s arról beszélt mit csinált azelőtt. Egy szer­kesztőségben dolgozott Kosztolányi váL „Az Ede* Anna remek­mű.” — Milyen ember volt? Talán a hiszékenységig jó. Az internacionalizmus sze­mélyes tulajdonságává vált. Hányszor, de hányszor el­mondta; akkor lesz boldog­ság a földön, ha a népek egy nagy családdá egye­sülnek, s megszűnik az egymás elleni acsarkodás. Egy apró példát, magatar­tása jellemzésére. A Kom­intern végrehajtó bizottsá­gának tagja volt akkor apám. Meggyűlt a lábam, tűrtem a fájdalmat, azután mégis el kellett mennem a kórházba. Bekötözték a lábam, de nem fért a ci­pőbe a pólya Felhívtam édesanyát, talán most; ki­vételesen, apa értem küld­hetné egy autót. Anyu visszahívott a kórházban. „Apád üzeni, — mondta za­vartan —, hogy kocsit saj­nos nem tud küldeni, de mindjárt érted megyek és viszek egy nagy kalucsnit, abba befér a kötés is.” — Most, a 80. születés­napján mindenki azt kér­dezi tőlem: milyen ember volt? Csak annyit mondha­tok: forradalmár, s nekem az apám. Hős volt és egy­szerű ember egyszemélyben. Kun Ágnes befejezi. Ar­ra gondolok, milyen szép és magasztos tudat: Édes­apja nevét aranybetűkkei írták be a magyar nép, a nemzetközi munkásosztály történetébe Regős István Elfordult, növendék fia felé nézett, aki a rádión babrált „Egész nap Buda­pestet fogja” — mondta. Később megint a naciona­lizmusra került a sor. A nemzeti érzés létjogosult­sága mellett fogtam pár­tot, túlzottan, valódi felfo­gásomnál is erősebben. BL glondodkodott, hirtelen le­vette a polcról Lenin egyik kötetét, s kapásból lefordí­tott belőle egy fejezetet: Miért lehet egy bolseviki is büszke arra, hogy orosz, sőt nagyorosz. Fugacsov, Sztyenka Razin és Puskin miatt. PelikéLt, sajátmaga igazí­tott valamit a rádión. A verandán ültünk. Krákog- va, köpködve olyan recse­géssel, mint amikor az ár szétvágja a zsilipet, ránk ömölt a „Harminckettes baka vagyok én” második fele. Még egyszer láttam. El­utazásom napján találkoz­tunk a Komintern épülete előtt. Ebódezrai hívott. Le­mentünk a fópostával szemben levő kis kaukázu­si vendéglő pincehelyiségé­be. Sascsikot ettünk. Az ebéd végén, miikor már a kalap is a kezemben volt, tréfás hangion megkérdez, tern: „Mit üzen a magyar proletariátusnak? Holnap­után Pesten vagyok." Már ő is felállt a székről a bú­csúzásra. Hirtelen vissza­ült Kisvártatva magam is visszaültem, de csak úgy féloldalt, a szék sarkára. Azt hittem, akadt még va­lami dolga, mert a pincér felé nézett. Aztán gyors mozdulattal a tejét a tál­nak fordította. Embert még nem láttam úgy sírni. Arca mozdulat­lan volt, szeme sem lib­bent meg. Ha nevetőt látok, nem nevetek, de könnyek láttán alig tudom megállni, hogy az én szemem szántén ne nedvesedben meg. Ebben a részvétre induló lehetetlen helyzetben feszengtem ott, midőn hirtelen a megha­tottság helyett bénító kí­váncsiság szállt meg. Erről az emberről azt hallottam, tigris tudott lenni az ellen- forradalmárokkal. Ezrek életéről döntött Vizsgálód­va néztem.­— Én hallottam egyszer beszélni magát — mond­tam szorultságomban. Ügy éreztem, máratha én vol­nék oka a könnyeinek. — A Keleti-pályaudvaron be­szélt egy vagon tetején. — Igen? — fordult most már felém olyan érdeklő­déssel, mintha fontos hírt közölnék valami közös is­merősről. — MU beszél­tem? — Katonáknak beszélt, a frontra induló csepeli va­sasoknak. De voltak ott hu­szárok is. Két vonat volt A végén megkérdezte a katonáktól, nincs-e valami­re szükségük. Figyelemmel nézett rám. — A huszároknak min­denük volt. De a vasasok fáztak. Iszonyú szél volt Valamelyik felkiáltott ma­gához, hogy köpeny kelle­ne, takaróról. Éjszaka volt. — Nem emlékszem. — Maga akkor onnan a kocsi tetejéről lekiáltott az állomás-őrségnek, hogy te­herautóval szedjék össze azonnal a környék garni­szállóiból a takarókat. Ha nincs elég, menjenek a la­kásokba. — Aztán? A könnyek már gyerme­ki mosoly ráncain akadoz­tak, s döccentek előre, ha elég kövérre híztak. Nem sokáig beszélt. A szél erősödött, a lám­pa most még gyorsabban táncolt. A pillanatra meg­megvilágosodó kis terület a vasúti kocsin, rajta a szó­nokkal, s körülötte a ka­tonákkal, olyan volt az éj­szakában. a szélben, mint egy sziget, mint egy re­pülő bárka, melyet el-el- takamak a hullámok. Mint egy hajótörés, a gőzgép fel­találása előtt, Delacroix ifjúkorában. Megint trom­bitáltak. Mikor a fény is­mét a kocsira csapódott, a szónok eltűnt, elsodródottj mintegy a fedélzetről. SW poltak. Szürkülni kezdet* Nyolcvan éve született Kun Béla — Beszélgetés Kun Ágnessel —

Next

/
Oldalképek
Tartalom