Szolnok Megyei Néplap, 1966. január (17. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-13 / 10. szám
1966. Január 13. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Táiicpróba * Riihimaki 1961 — » felirat alatt egy nevetőszemű népitáncos pár látható a fényképen. A szokatlan hangzású szó egy finnországi város neve, ahol a Tisza táncegyüttes résztvett egy nemzetközi népitánc fesztiválon. Hogy kerül ide a próbaterembe 1966 januárjában ez a régi finnországi kiadvány? Az egyik „öreg” táncos felhozta megmutatni az .-.újaknak”, akik most jöttek a második próbájukra. — És volt sikeretek? — hajol közelebb az egyik kíváncsi újonc. — Persze. Á Tisza tánc- együttes nyújtotta a legegyenletesebb produkciót, a legszínesebb látványt, szószerinti idézet a kritikából — mondja egy régi táncos nevetve. — A Pántlikázőval kezdjük, felállás, egy, kettő, három — hangzik az utasítás és a próba megkezdődik. A firm nyelvű kiadvány eltűnik az asztalról. Várhelyi Lajos, az együttes művészeti vezetője a most elkészült jelentéseket teregeti elénk gondterhelt arccal. — Az együttest már régen nem láttuk pódiumon. mi ennek az oka? — Nincs állandó zongora kísérőnk, sokszor kénytelenek vagyunk füttyszóra próbálni. A népizenekarunknak lelenleg nincs zenei vezetője, nagy gondot jelent számunkra így egy- egy dal betanítása is. A táncosok egyrésze csak ritkán jöhet próbákra, túlóráznak, több műszakban dolgoznak. Az üzem nem veszi tekintetbe a műszakbeosztásnál, ha valaki népitáncos, persze a sportolóknál más a helyzet, azokat elengedik az edzésekre. De ha valaki ezt mondja: népitáncos csak legyintenek rá, megmosolyogják. — Milyen az utánpótlás? — A nagy együttesben jelenleg harmincnégyen vannak, jórészük hat-nyolc éve tagja az együttesnek. Az átlagos életkor 23—24 év, ami azt jelenti, hogy a férfitáncosok nagyrésze 27—28 éves. Szóval „öregedőben” van az együttes. Most alakítottunk egy csoportot középiskolásokból, de legalább két év kell, amíg ezekből a gyerekekből produkcióképes népitáncosokat nevelünk. De tulajdonképpen már általános iskolás korban kellene kezdeni a válogatást, így a nagy anyagból kitűnően meg lehetne oldani az utánpótlás gondját. Hivatásos népitáncoktatókban nálunk nincs hiány, az együttes fennállása óta már hat hivatásos oktató került ki közülünk. Az együttes eredményeit rangját méltán jelzik ezek az adatok i& Azonban • a yégi dicsőségből** nem akarunk táplálkozni. A közönség, a hivatalos szervek újabb s újabb eredményeket várnak tőlünk, de ehhez szükségünk lenne nagyobb támogatásra. Az előbb felsoroltakon kívül akadálya van még a kísérletező kedvünknek iá. — Hogyan, hiszen a népitánc együttesek sok szakember által is emlegetett válságából éppen a kísérletezést tartják az egyetlen kivezető útnak. — Véleményem szerint a népi tánc együttesek, természetesen a magas művészi színvonalúak, sohasem juthatnak válságba. A folklór kiapadhatatlan forrást nyújt mindig számunkra, s a kísérletezésből született művészi produkciók közönséget toboroznak A mi együttesünknél jelenleg szinte lehetetlen például egy Bartók koreográfiát összeállítani. Hogy miért? Mert elsősorban ehhez szükségünk lenne egy jó felkészültségű, kis szimfonikus zenekarra. Javasoltam ezt a jelentésemben, hogy jó lenne, ha a zeneiskolás hallgatókból meg lehetne alakítani egy ilyen kisegyüttest. De ennek megvalósítása nem rajtam múlik. — Mégis, mikor láthatjuk az együttest színpadon, legközelebb és milyen műsorral? ■— Régebbi gyakorlatunkhoz tartozik, hogy a megye tágabb értelember» us Alföld táncmotívumaibál állítunk össze táncokat. Ilyen volt a több díjat is nyert Jászkun szvit, a Kunsági szvit, a Pásztorbotoló. Ezt a hagyományt követjük majd áprilisi műsorunkban is, s mellette szeretnénk bemutatni egy Bartók Magyar Képek című művére készült tánc- produkciót — Még egy kérdés. Mi a véleménye edv szolnoki központi művészegyüttes felállításáról? Várhelyi Lajos legyint: — Ne gondolja, hogy csak a táncegyüttes küzd nehézségekkel. Az énekkar, a zenekar is hasonló hajóban evez. S ha ilyen körülmények között három együttesből egy központit teremtenének, abból ugyan semmi jó nem származna, csak a gondok szaporodnának. Valóban, amíg a tánc- együttes az előbb felsorolt gondokkal küzd, amíg az énekkar nem tudja megoldani az utánpótlás kérdését, s a most megalakult zenekar nem bizonyítja életképességét, addig nem is lesz időszerű a központi művészegyüttes megalakításának problémája. Ahhoz, hogy ez ismét napirendre kerüljön, nagyobb támogatásra lenne szükségük az együtteseknek, ne érezzék a művészeti vezetők. hogy csak magukra vannak utalva. M. A. Te nagy Sándor: ARCOK A BRIGÁDRÓL tiszteletbeli Engem tetszik keresni? No, ez tisztára véletlen, hogy itt talál. Ritkán jövök már be, havonta egyszer- kétszer, ha már nagyon elunom magam odahaza, vagy ha már nem bírok a kiváncsiságommal. Karácsonykor lesz két éve, hogy nyugdíjba mentem. — A búcsúztató ünnepségen fel- köszöntöttek, gratuláltak, percekig szorongatták a kezemet, én pedig meg sem tudtam mukkanni. „Következnek a megérdemelt pihenés évei.” „Jó egészségét, Feri bácsi!” „Aztán nehogy megfeledkezzen ám rólunk, jöjjön csak be, — mindig szívesen látjuk.” — Én meg csak álltam, meg se mukkantam; Ági. a műhelyadminisztrátor kezembe nyomott egy csokor virágot, Csutak meg a brigád ajándékát adta át, egy hanglemez-csomagot és egy ezüst cigarettatárcát. Egyszer csak mellém furáko- dott a kis Kondász gyerek. kezében egy pici valami. fehér papírba burkolva Csönd lett. mindenki kíváncsian nézett rám — Bontsa ki, Feri bácsi •— biztattak kórusban. Ügyetlenül hajtogattam a paoírt. remegett a kezem. Vaion mi lehet ez? El- Imultam. — Gyanta... VonógyanTapsoltak körülöttem. A kis Kondász belevörösö- dött. — Ez csak jelképes ajándék, Feri bácsi — mondta zavartan. — Tudjuk, hogy Feri bácsi mennyire szereti a muzsikát, a hegedűmuzsikát, és szabadidejében legszívesebben hegedűlget. Ezzel a kis gyantadarabkával is boldog nyugdíjas éveket szeretnénk kívánni... és... muzsikáljon sokat... Hát így volt, kéremszé- pen. Már csak „tiszteletbeli brigádtag” vagyok. Néha-néha bejövök, körülnézek egy kicsit, beszélgetünk, aztán gyerünk haza. Nem is hiszi, mennyire hiányzik a társaság. Rossz ám kizökkenni a megszokott életformából. De veszélyes is. Édesapám — 6 is vasas volt — hetven éves koráig dolgozott s csak egy évig élvezte a nyugdíját. Belepusztult a tétlenségbe... Bizony... Ez a gyerek? ... Hát ő az én unokám, a legkisebb... Na, mutatkozz be szépen az újságíró bácsinak... Nagyon eleven kis kölyök. Nyolc éves." Tiszta ötös az iskolában. — Ezt minden érdekli, csak úgy fújja az autómárkákat. — Mérnök akar lenni vagy autószerelő. Már hetek óta nyafogott, hogy mikor hozom már be a gyárba, a brigád-bácsikhoz. Na mondom, a héten délutános vagy az iskolában, valamelyik délelőtt beszaladunk. Hadd nézze meg a gyerek, milyen is az a gyár belülről, ahol a nagyapja huszonnyolc évet eltöltött... Tavaly télen meghívtam a brigádot. Tudja, én a kertvárosban lakom, egy kis családi házban. Minden évben hizlalok egy kocát, van egy kis lugas a kertben, hatvan-hetven liter borom is terem. Na mondom, ha ti olyan szépen elbúcsúztattatok engem, most én következem. Gyertek ki egy kis disznótoros vacsorára... Hát... csuda jó muri volt. Lepörgettem nekik a lemezeket, aztán... előkerült a hegedű. öreg. kiszáradt jószág, még segéd voltam, amikor vettem... Gyermekkoromban tanultam meg hegedülni. A szomszéd gyerek, a fűszeres kisfia kapott az apjától egy hegedűt, de olyan botfülű volt a szerencsétlen, hogy csak nyekeregni tudott. Én előbb megtanultam rajta játszani. mint ő... Szóval, nagyon jól sikerült az a „disznótoros brigádértekezlet”. Finom kis vacsora, néhány liter bor. elmuzsikáltam néhány nótát, aztán meséltettek. — Ezek a gyerekek mindig meséltetnek. Hát, ami igaz az igaz, van is mit mesélnem. 1926 óta szervezett munkás voltam, mennyi minden történt azalatt! Jó is, rossz is. Munkásdalárda. sztrájkok, tüntetések. A Vígjáték némi „éllel" Két kép és egy kis kommentár a Szigligeti Saabéi következő bemutatójáról A Szigligeti Színházban január 14-én lesz O’ Neill: Boldogtalan hold című drámájának bemutatója, rá két napra, január 16-án máris újabb darabbal — Gyárfás Miklós: Egérút című vígjátékával lép a közönség elé a színház együttese. Már maga a cím is valamiféle szatirikus rosszalást sejtet az író részéről, Felber" árnyékába bújt, nemcsak a gondolkozásmódját, hanem a szavait, a mozdulatát is átvevő, imitátor „kisemeber” ő. A dolgok lényegének megnemértésé- ből adódóan mindannak élő szobrává merevedik, ami talán a „nagyember” élet- szemléletében sem egészen kifogástalan. mei sem hiányoznak belőle. A vígjáték azonban sokkalta könyörületesebb műfaj, mint a szatíra. A végén itt is minden jóra fordul. Orbok „megjavul”, —• atyai tekitélye romjain végül is sikerrel „nevelik meg a nevelőt”. Lehet, ez a tény késztette Gvárfás Miklóst, hogy Relatív életrajzában némi Orbok — Gera Zoltán, Orbokné — Sebestyén Eva & a fink, Gyula ■» Kozák András a darab egyik jelenetének próbáján. tételezhetően a darab hö* Kozák András (Gyulai és Gyöngyösi Katalin (Karola, a szocialista tündér) sernek életútja nem a legszabályosabb, egy kicsit ferde és ha nem is végzetszerűen tévút; mindenesetre egérút. Mintha azt mondanánk valakiről, hogy a nagykapu helyett mindenáron a kiskapun akar közlekedni. Talán mindannyian ismerjük a vígjáték főhősét, Orbók Istvánt, vagy mindenesetre nagyon is ismerősnek tűnik. A „nagyemháborús évek voltak a legnehezebbek. A hangszórók nyilas indulókat meg felhívásokat bömböltek egész nap. A gyár Igazgatója is nyilas volt A mi gyárunk hadiüzem volt, igyekeztek hát megnyerni bennünket Mi pedig, amikor csak lehetett, borsot törtünk az orruk alá. Negyvennégyben már teljes volt a zűrzavar. Jött az ukáz, hogy a berendezéseket, a legjobb szakemberekkel együtt, — Németországba telepítik. Agitáltunk, hogy senki ne írja alá a kitelepítés! felhívást. Közben már csomagolni kellett a gépeket. Titokban tárgyaltunk a szimpatizáns műhelyfőnökökkel. Az értékes gépeket elástuk a hátsó udvaron, a hatalmas ládákba ócska, kiöregedett masinák kerültek. Bizony. Szinte kiürültek a műhelyek. Még a műhelyfőnök irodáiéban, a dobogó alá is dugtunk alkatrészeket. Persze, már sürgetett az idő, a németek kapkodtak. Na. egy napon aztán azzal álltak elő. hogy a gépek másik részét felrobbantják, hordjuk ki őket ide a gyár mögé, a tisztásra. Mi kivittünk mindenféle ócskavasat, nagy kupacokba raktuk... De már az ócskavasat sem tudták felrobbantani, arról is lekéstek. És ahogy a front átvonult, mi mór szereltük is vissza a gépeket. a java mind itt maradt. Negyvenöt februárjában már dolgoztunk... Bizony... Na. hol csavarog ez a gyerek? Nehogy valami bajt csináljon... meg aztán, bocsásson meg... indulni kell, mert még elkésik az iskolából— És tetézi mindezt azzal a „jószándékú” tettel, hogy igyekszik a saját nyelvére lefordítani azt is, amit végképp nem ért vagy jobbik esetben félremagyaráz. Nem ellenszenves figura ez az Orbok, csak nevetséges. Ez volt a szerző szándéka is, jól tudva, hogy a nevetés néha öl — mármint az Orbok István szabású embereket öli. Gyárfás Miklós szerényen nem szatírának, hanem vígjátéknak nevezi művét, bár a szatíra elenosztalgiával a következőket írja: „Ma inkább az az aggodalom foglalkoztat, hogy a gúny szelíd lankáiról feljutok-e egyszer a szatíra tiszta magasságába... — Ahonnan az emberi élet egész játékterén körül lehet tekinteni, és kitalált szép történetek, álmodott erények nélkül is hihetek abban, hogy reggel ismét felkel a Nap, s az emberek bizakodva bújnak ki az éj köntöséből”, — rideg —