Szolnok Megyei Néplap, 1966. január (17. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-13 / 10. szám

1966. Január 13. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Táiicpróba * Riihimaki 1961 — » felirat alatt egy nevetősze­mű népitáncos pár látható a fényképen. A szokatlan hangzású szó egy finnor­szági város neve, ahol a Tisza táncegyüttes résztvett egy nemzetközi népitánc fesztiválon. Hogy kerül ide a próba­terembe 1966 januárjában ez a régi finnországi kiad­vány? Az egyik „öreg” tán­cos felhozta megmutatni az .-.újaknak”, akik most jöt­tek a második próbájukra. — És volt sikeretek? — hajol közelebb az egyik kíváncsi újonc. — Persze. Á Tisza tánc- együttes nyújtotta a leg­egyenletesebb produkciót, a legszínesebb látványt, szó­szerinti idézet a kritikából — mondja egy régi táncos nevetve. — A Pántlikázőval kezd­jük, felállás, egy, kettő, három — hangzik az uta­sítás és a próba megkezdő­dik. A firm nyelvű kiadvány eltűnik az asztalról. Vár­helyi Lajos, az együttes művészeti vezetője a most elkészült jelentéseket tere­geti elénk gondterhelt arc­cal. — Az együttest már ré­gen nem láttuk pódiumon. mi ennek az oka? — Nincs állandó zongora kísérőnk, sokszor kényte­lenek vagyunk füttyszóra próbálni. A népizeneka­runknak lelenleg nincs ze­nei vezetője, nagy gondot jelent számunkra így egy- egy dal betanítása is. A táncosok egyrésze csak rit­kán jöhet próbákra, túl­óráznak, több műszakban dolgoznak. Az üzem nem veszi tekintetbe a műszak­beosztásnál, ha valaki népitáncos, persze a sportolóknál más a helyzet, azokat elengedik az edzésekre. De ha valaki ezt mondja: népitáncos csak legyintenek rá, meg­mosolyogják. — Milyen az utánpótlás? — A nagy együttesben jelenleg harmincnégyen vannak, jórészük hat-nyolc éve tagja az együttesnek. Az átlagos életkor 23—24 év, ami azt jelenti, hogy a férfitáncosok nagyrésze 27—28 éves. Szóval „öre­gedőben” van az együttes. Most alakítottunk egy cso­portot középiskolásokból, de legalább két év kell, amíg ezekből a gyerekek­ből produkcióképes népi­táncosokat nevelünk. De tulajdonképpen már álta­lános iskolás korban kelle­ne kezdeni a válogatást, így a nagy anyagból kitűnően meg lehetne oldani az után­pótlás gondját. Hivatásos népitáncoktatókban nálunk nincs hiány, az együttes fennállása óta már hat hi­vatásos oktató került ki közülünk. Az együttes eredményeit rangját mél­tán jelzik ezek az adatok i& Azonban • a yégi dicsőségből** nem akarunk táplálkozni. A közönség, a hivatalos szervek újabb s újabb eredményeket várnak tő­lünk, de ehhez szükségünk lenne nagyobb támogatás­ra. Az előbb felsoroltakon kívül akadálya van még a kísérletező kedvünknek iá. — Hogyan, hiszen a népi­tánc együttesek sok szak­ember által is emlegetett válságából éppen a kísérle­tezést tartják az egyetlen kivezető útnak. — Véleményem szerint a népi tánc együttesek, termé­szetesen a magas művészi színvonalúak, sohasem jut­hatnak válságba. A folklór kiapadhatatlan forrást nyújt mindig számunkra, s a kísérletezésből született művészi produkciók közön­séget toboroznak A mi együttesünknél jelenleg szinte lehetetlen például egy Bartók koreográfiát összeállítani. Hogy miért? Mert elsősorban ehhez szük­ségünk lenne egy jó felké­szültségű, kis szimfonikus zenekarra. Javasoltam ezt a jelentésemben, hogy jó lenne, ha a zeneiskolás hallgatókból meg lehetne alakítani egy ilyen kis­együttest. De ennek meg­valósítása nem rajtam mú­lik. — Mégis, mikor láthat­juk az együttest színpadon, legközelebb és milyen mű­sorral? ■— Régebbi gyakorlatunk­hoz tartozik, hogy a me­gye tágabb értelember» us Alföld táncmotívumaibál állítunk össze táncokat. Ilyen volt a több díjat is nyert Jászkun szvit, a Kunsági szvit, a Pásztor­botoló. Ezt a hagyományt követjük majd áprilisi mű­sorunkban is, s mellette szeretnénk bemutatni egy Bartók Magyar Képek cí­mű művére készült tánc- produkciót — Még egy kérdés. Mi a véleménye edv szolnoki központi művészegyüttes felállításáról? Várhelyi Lajos legyint: — Ne gondolja, hogy csak a táncegyüttes küzd nehéz­ségekkel. Az énekkar, a ze­nekar is hasonló hajóban evez. S ha ilyen körülmé­nyek között három együt­tesből egy központit terem­tenének, abból ugyan sem­mi jó nem származna, csak a gondok szaporodnának. Valóban, amíg a tánc- együttes az előbb felsorolt gondokkal küzd, amíg az énekkar nem tudja megol­dani az utánpótlás kérdé­sét, s a most megalakult zenekar nem bizonyítja életképességét, addig nem is lesz időszerű a központi művészegyüttes megalakí­tásának problémája. Ah­hoz, hogy ez ismét napi­rendre kerüljön, nagyobb támogatásra lenne szüksé­gük az együtteseknek, ne érezzék a művészeti veze­tők. hogy csak magukra vannak utalva. M. A. Te nagy Sándor: ARCOK A BRIGÁDRÓL tiszteletbeli Engem tetszik keresni? No, ez tisztára véletlen, hogy itt talál. Ritkán jövök már be, havonta egyszer- kétszer, ha már nagyon elunom magam odahaza, vagy ha már nem bírok a kiváncsiságommal. Kará­csonykor lesz két éve, hogy nyugdíjba mentem. — A búcsúztató ünnepségen fel- köszöntöttek, gratuláltak, percekig szorongatták a kezemet, én pedig meg sem tudtam mukkanni. „Követ­keznek a megérdemelt pi­henés évei.” „Jó egészsé­gét, Feri bácsi!” „Aztán ne­hogy megfeledkezzen ám rólunk, jöjjön csak be, — mindig szívesen látjuk.” — Én meg csak álltam, meg se mukkantam; Ági. a mű­helyadminisztrátor kezem­be nyomott egy csokor vi­rágot, Csutak meg a bri­gád ajándékát adta át, egy hanglemez-csomagot és egy ezüst cigarettatárcát. Egy­szer csak mellém furáko- dott a kis Kondász gye­rek. kezében egy pici va­lami. fehér papírba bur­kolva Csönd lett. minden­ki kíváncsian nézett rám — Bontsa ki, Feri bácsi •— biztattak kórusban. Ügyetlenül hajtogattam a paoírt. remegett a kezem. Vaion mi lehet ez? El- Imultam. — Gyanta... Vonógyan­Tapsoltak körülöttem. A kis Kondász belevörösö- dött. — Ez csak jelképes aján­dék, Feri bácsi — mondta zavartan. — Tudjuk, hogy Feri bácsi mennyire szereti a muzsikát, a hegedűmu­zsikát, és szabadidejében legszívesebben hegedűlget. Ezzel a kis gyantadarab­kával is boldog nyugdíjas éveket szeretnénk kíván­ni... és... muzsikáljon so­kat... Hát így volt, kéremszé- pen. Már csak „tisztelet­beli brigádtag” vagyok. Néha-néha bejövök, kö­rülnézek egy kicsit, beszél­getünk, aztán gyerünk ha­za. Nem is hiszi, mennyire hiányzik a társaság. Rossz ám kizökkenni a megszo­kott életformából. De ve­szélyes is. Édesapám — 6 is vasas volt — hetven éves koráig dolgozott s csak egy évig élvezte a nyugdíját. Belepusztult a tétlenségbe... Bizony... Ez a gyerek? ... Hát ő az én unokám, a legki­sebb... Na, mutatkozz be szépen az újságíró bácsi­nak... Nagyon eleven kis kö­lyök. Nyolc éves." Tiszta ötös az iskolában. — Ezt minden érdekli, csak úgy fújja az autómárkákat. — Mérnök akar lenni vagy autószerelő. Már hetek óta nyafogott, hogy mikor ho­zom már be a gyárba, a brigád-bácsikhoz. Na mon­dom, a héten délutános vagy az iskolában, vala­melyik délelőtt beszala­dunk. Hadd nézze meg a gyerek, milyen is az a gyár belülről, ahol a nagy­apja huszonnyolc évet el­töltött... Tavaly télen meghívtam a brigádot. Tudja, én a kertvárosban lakom, egy kis családi házban. Min­den évben hizlalok egy kocát, van egy kis lugas a kertben, hatvan-hetven liter borom is terem. Na mondom, ha ti olyan szé­pen elbúcsúztattatok en­gem, most én következem. Gyertek ki egy kis disznó­toros vacsorára... Hát... csuda jó muri volt. Lepör­gettem nekik a lemezeket, aztán... előkerült a hege­dű. öreg. kiszáradt jószág, még segéd voltam, amikor vettem... Gyermekkorom­ban tanultam meg hege­dülni. A szomszéd gyerek, a fűszeres kisfia kapott az apjától egy hegedűt, de olyan botfülű volt a sze­rencsétlen, hogy csak nye­keregni tudott. Én előbb megtanultam rajta játsza­ni. mint ő... Szóval, nagyon jól sike­rült az a „disznótoros bri­gádértekezlet”. Finom kis vacsora, néhány liter bor. elmuzsikáltam néhány nó­tát, aztán meséltettek. — Ezek a gyerekek mindig meséltetnek. Hát, ami igaz az igaz, van is mit mesél­nem. 1926 óta szervezett munkás voltam, mennyi minden történt azalatt! Jó is, rossz is. Munkásdalár­da. sztrájkok, tüntetések. A Vígjáték némi „éllel" Két kép és egy kis kommentár a Szigligeti Saabéi következő bemutatójáról A Szigligeti Színházban január 14-én lesz O’ Neill: Boldogtalan hold című drá­májának bemutatója, rá két napra, január 16-án máris újabb darabbal — Gyárfás Miklós: Egérút cí­mű vígjátékával lép a kö­zönség elé a színház együt­tese. Már maga a cím is vala­miféle szatirikus rosszalást sejtet az író részéről, Fel­ber" árnyékába bújt, nem­csak a gondolkozásmódját, hanem a szavait, a mozdu­latát is átvevő, imitátor „kisemeber” ő. A dolgok lényegének megnemértésé- ből adódóan mindannak élő szobrává merevedik, ami talán a „nagyember” élet- szemléletében sem egészen kifogástalan. mei sem hiányoznak be­lőle. A vígjáték azonban sok­kalta könyörületesebb mű­faj, mint a szatíra. A vé­gén itt is minden jóra for­dul. Orbok „megjavul”, —• atyai tekitélye romjain vé­gül is sikerrel „nevelik meg a nevelőt”. Lehet, ez a tény késztet­te Gvárfás Miklóst, hogy Relatív életrajzában némi Orbok — Gera Zoltán, Orbokné — Sebestyén Eva & a fink, Gyula ■» Kozák András a darab egyik jelenetének próbáján. tételezhetően a darab hö* Kozák András (Gyulai és Gyöngyösi Katalin (Karola, a szocialista tündér) sernek életútja nem a leg­szabályosabb, egy kicsit ferde és ha nem is végzet­szerűen tévút; mindeneset­re egérút. Mintha azt mon­danánk valakiről, hogy a nagykapu helyett minden­áron a kiskapun akar köz­lekedni. Talán mindannyian is­merjük a vígjáték főhősét, Orbók Istvánt, vagy min­denesetre nagyon is isme­rősnek tűnik. A „nagyem­háborús évek voltak a leg­nehezebbek. A hangszórók nyilas indulókat meg fel­hívásokat bömböltek egész nap. A gyár Igazgatója is nyilas volt A mi gyárunk hadiüzem volt, igyekeztek hát megnyerni bennünket Mi pedig, amikor csak le­hetett, borsot törtünk az orruk alá. Negyvennégy­ben már teljes volt a zűr­zavar. Jött az ukáz, hogy a berendezéseket, a legjobb szakemberekkel együtt, — Németországba telepítik. Agitáltunk, hogy senki ne írja alá a kitelepítés! fel­hívást. Közben már cso­magolni kellett a gépeket. Titokban tárgyaltunk a szimpatizáns műhelyfőnö­kökkel. Az értékes gépeket elástuk a hátsó udvaron, a hatalmas ládákba ócska, kiöregedett masinák kerül­tek. Bizony. Szinte kiürül­tek a műhelyek. Még a műhelyfőnök irodáiéban, a dobogó alá is dugtunk al­katrészeket. Persze, már sürgetett az idő, a németek kapkodtak. Na. egy napon aztán azzal álltak elő. hogy a gépek másik részét fel­robbantják, hordjuk ki őket ide a gyár mögé, a tisztásra. Mi kivittünk min­denféle ócskavasat, nagy kupacokba raktuk... De már az ócskavasat sem tudták felrobbantani, ar­ról is lekéstek. És ahogy a front átvonult, mi mór szereltük is vissza a gé­peket. a java mind itt maradt. Negyvenöt feb­ruárjában már dolgoz­tunk... Bizony... Na. hol csavarog ez a gyerek? Nehogy valami bajt csináljon... meg aztán, bocsásson meg... indulni kell, mert még elkésik az iskolából— És tetézi mindezt azzal a „jószándékú” tettel, hogy igyekszik a saját nyelvére lefordítani azt is, amit vég­képp nem ért vagy jobbik esetben félremagyaráz. Nem ellenszenves figura ez az Orbok, csak nevetsé­ges. Ez volt a szerző szán­déka is, jól tudva, hogy a nevetés néha öl — már­mint az Orbok István sza­bású embereket öli. Gyárfás Miklós szeré­nyen nem szatírának, ha­nem vígjátéknak nevezi művét, bár a szatíra ele­nosztalgiával a következő­ket írja: „Ma inkább az az aggo­dalom foglalkoztat, hogy a gúny szelíd lankáiról fel­jutok-e egyszer a szatíra tiszta magasságába... — Ahonnan az emberi élet egész játékterén körül le­het tekinteni, és kitalált szép történetek, álmodott erények nélkül is hihetek abban, hogy reggel ismét felkel a Nap, s az emberek bizakodva bújnak ki az éj köntöséből”, — rideg —

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom