Szolnok Megyei Néplap, 1965. december (16. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-08 / 289. szám
1965. december 8, SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 3 Brigád születik a tanyán... Ki f üntetések a magyar sajtó napján Kedden délben a parlament Munkácsy-terméDcn Kisházi Ödön, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának helyettes elnöke kitüntetéseket adott át a magyar sajtó napja alkalmából. Jelen volt Cseterki Lajos, az MSZMP Központi Bizottságának titkára, Brutyó János, a SZOT elnöke, a Politikai Bizottság póttagjai; Kiss Károly, az Elnöki Tanács titkára, Orbán László, az MSZMP Központi Bizottsága agitáció® és propaganda osztályának vezetője; Barcs Sándor, a MUOSZ elnöke, Mihályi! Ernő, a Magyar Nemzet főszerkesztője, az Elnöki Tanács tagjai; Naményi Géza, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának vezetője. Lapunk főszerkesztője, Varga József, a Munka Érdemrend aranyfokozata kitüntetésben részesült. Rajta kívül a váratlanul elhunyt dr. Kocsis Ferenc, az Élet és Tudomány főszerkesztője, továbbá Lukács László, a Népszabadság rovatvezetője, dr. Nemes György, az Élet és Irodalom főszerkesztője, Paize Gábor, az Esti Hírlap helyettes főszerkesztője, Sós Endre, a Magyar Nemzet főmunkatársa és Zsidai Pál, a Népszava munkatársa kapták meg a Munka Érdemrend aranyfokozatát. A Munka Érdemrend ezüst fokozata kitüntetést tizennégyen, a Munka Érdemrend bronz fokozata kitüntetést tizenhatan kapták meg. A Rózsa Ferenc-díj 1. fokozatát kapta: Máté György, a Népszabadság főmunkatársa, Polgár Dénes, az MTI külpolitikai szerkesztőségének helyettes vezetője; 2. fokozatát Demeter Imre, a Film, Színház, Muzsika helyettes főszerkesztője, Kékesdi Gyula, a Népszabadság főmunkatársa; 3. fokozatát Antalffy Gyula a Magyar Nemzet olvasó-szerkesztője. Bajor Nagy Ernő, a Szabad Föld rovatvezetője. A konyharuhától a perzsa szőnyegig „TEXTILÜZEM* — KÉZIERŐVEL Az veit ám a brigád a Csörgőé. — Itt dolgoztunk mindig örményeden, sőt még Kisújszálláson és Kuncsorbán is volt valamennyi földünk korábban. De nem ezt akarom mondani. Azt, hogy a Csörgő brigádot nem lehetett megelőzni. Csuda brigád volt. Megvannak még a zászlók, oklevelek a termelőszövetkezetben, ide hozta ki Csörgő. Hogy a brigád hová lett? Szétment a híres szocialista közösség. Csörgő ott maradt a gépjavítóban, a többiek elmentek Fegyvemekre a szövetkezetbe, engem hazahívtak ide, örményesre. Nekem ott a gépállomáson soha semmi bajom nem volt. Negyvennyolcban alakult a Fegyverneki Gépállomás, az országban is az elsők között. Csörgő már akkor ott volt. Én negyvenkilencben kerültem oda. De attól kezdve, aztán... Voltam szatahanovista is. Háromszoros kiváló dolgozó lettem. Mikor a szoicalista brigád címet elnyertük, engem csalogatott az itteni téesz elnök. Azt mondtam neki, még az aratást megvárom, aztán jövök. Remekül sikerült. Száztizenkilenc vagonnal kombájnoltam. — Kaptam is a hat hétre tizenötezer forintot, a prémiumot is beleszámítva. — Erre megint nem akaród- zott hazajönni. De ráálltam mégis. A pénz itt is megvan. Nem íj az hiányzott nekem, eleinte... A brigád, a Csörgő brigád. Itt, az Űj Élet szövetkezetben tízen vagyunk műhelymunkások. Tíz különböző ember. A fele tanyai, a fele benn lakik a faluban. Dehát ez is milyen csöpp kicsi falu csak. Majd mindegyikük kisiparos ember volt, itt laktak, dolgoztak a környező tanyákon, kis műhelyeikben, úgy jöttek a szövetkezetbe. — Nem mondhatom, vannak itt kiváló emberek. A Varga Lajos az olyan motor- szerelő, hogy a párját ritkítja. Tóth Gábor esztergályosnál jobbat kívánni sem lehet. És ott van az öreg Kenéz. Kenéz Lajos bácsi itt dolgozik, mióta a szövetkezet megalakult. Kommunista, régi párttag. Nem is számít neki se ünnepnap, se vasárnap, se éjszaka, ha olyan munka van. Pedig messzebbről, tanyáról jár be dolgozni, mindent csinálni. Lajos bácsi, olyan ezermester. Különben a műhelyünk is kinn székel a tanyán. Oda járunk ki mindany- nyian. De a brigád azért olyan emberekből áll, akikkel lehet dolgozni, valamit kezdeni. Jobban szólva még csak afféle munkaszervezet. Mikor én hozzájuk kerültem tavaly, pláne így volt. Még a reggeli munka se kezdődött pontosan, csak negyedóra-félóra ténfergés után. Vannak a brigádban kommunisták. Korpás István is, én is az vagyok, dehát a szokás nagy úr. Még olyasmiben is, hogy cipekedhetett az udvaron, akármelyikünk akármivel, a másik csak nézte, no elbírja-e? Megtörtént, hogy pálinkát vitt ki valaki a tanyai műhelybe, eliszogatott egész nap a brigád, nem ment a munka. Láttam, nem fá lesz ez így. Egyre többet kezdtem beszélni a mi volt brigádunkról, a gépállomási Csörgő brigádról. Meg arról, hogy épül az új gépműhely, minden újul körülöttünk, nekünk is változni kellene. A tavaszon pedig előálltam vele: — Emberek, lépjünk be a szocialista brigádmoaga- kxnba. — Minek azt Kinek leaz azzal jobb? Milyen ad Májusban megalakultunk. Var'ga Lajos, Majorszki Gábor, meg én, a többiek nevében is elkészítettük a vállalásainkat, beküldtük a járáshoz, meg odaadtuk a párttitkámak, András bácsinak, rakja le, tegye el Tízen vagyunk benne, egy ember később érkezett, ő kimaradt. Két fiatal, a többiek középkorúak és korosabbak. Szerepelt is a vállalásunkban, hogy segítünk az öregeken. Csináltuk. Szilágyi Mihály bácsinak a kukorica felhordásban se- gítkeztünk. Most már egy kicsit rá is kaptak a brigádra. Eltörött a taligakerék, a kerékpárváz, csak hozzák: — Csináljátok már meg Rendben van, nem tart sokáig meghegeszteni. Meg is csináljuk, még a fa felvágást, a tűzifaaprítást is elvégezzük, ha szólnak. De nem ez tesz egy brigádot szocialistává! Mi? Talán ott kezdődik, hogy meglátjuk valamelyikünk a pótkocsival, az emelővel küszködik, szaladunk oda, segítünk. — Talán még az is, hogy közösen lottózik hetenként a brigád. Kicsiség? Természetesen az. De egy kicsi faluban vagyunk, tanyai emberek vállalkozása ez! És az, hogy októberben lejárt a tízórás munkanap, visszatérhettünk volna a napi nyolc órára. De egy szóra megértette a brigád, továbbra is szükség van a hosszúnapra És az, hogy a szövetkezet vezetői kérhetnek tőlünk akármit. Akár vasárnapi ügyeletet, akár mást. Még a hangnem is szelídebb lett, a kérdésé is, a válaszé is. És ami a legfontosabb: egymás között is. A vezetők csupa jót mondanak rólunk. Azt, hogy az új gépműhely ajtóinak, ablakainak a vasalását mind mi csináltuk. Mi töltöttük fel az alapját földdel, a brigád érdeme a padlás sártapasztása. Készítettünk a traktorosoknak nehéz simítót, villamosítottuk a cséplőgépeket, a felhordót. Az öreg Kenéz munkája az új istálló villanyszerelése. A járva darálónak magunk is megörültünk, nemcsak a többiek, olyan jól sikerült. Hanem a tanulásról egyikünk se nagyon dicsekedhet. Azt ugyan elterveztük, a telet hasznosan töltjük. A szerszámok legjobb használatát tanuljuk meg együttesen. Karácsonykor kezdjük. Egy emberünk szakmunkásképzőre jár, négyen politikai oktatásban részesülnek, jövőre magam is technikumba készülök. De most van valami, ami igazán brigáddá forraszthat bennünket. Az első gépjavítás! Először bízták ránk önállóan a téli gépjavítást. Nagy vállalkozás ez, egy ilyen piri- nyó falusi műhelynek! Érzi is mindenki. Még eddig minden gépen sokat megtakarítottunk. A járásban nálunk a legkisebb az alkatrészfelhasználás. — És hogy igyekeznek az emberek. Pedig kinn a szabad ég alatt szerelünk, még a fagyban, a hidegben, a sárban. Igaz. már nem sokáig. — Decemberben átvesszük az új műhelyt. Akkor összehívom majd a brigádot: becsüljük meg az új helyet. Én egyébként úgy gondolom, nemcsak az épülete lesz új ennek a műhelynek. Mert lesz még belőlünk igazi szocialista brigád. Olyan, mint az a Csörgő brigád volt. Csakhát Idő kell mindenhez. Bár azt hiszem az eddigi történetünk nem lehet rc«sz alap. • (A brigád eddigi históriáját Barta János brigádvezető, Hornyik András párttitkár, Szabados János fő- agronómus és még mások mondták el.) Borzák Lajos Debrecenben építik lel az ország legna; yobb műanyagfel dolgozó gyárát A Nehézipari Minisztérium vegyipari ágazata a harmadik ötéves tervben a rendelkezésre álló beruházási összegek túlnyomó részét a már meglévő hatalmas vegyikombinátok további bővítésére fordítja, de néhány nagyszabású új beruházást is terveznek. A Nehézipari Minisztérium és a Vegyipari Tröszt úgy döntött, hogy az új műanyagfeldolgozót a Hajdúság fővárosában, Debrecenben építik fel. Az összesen tizenhétezer tonna teljesítményű gyár tehát az ország legnagyobb műanyagfeldolgozó üzeme lesz és PVC. polietilén, polistirol csöveket, egyéb formadarabokat, használati cikkeket készít. Körülbelül ezer munkást foglalkoztat majd, — főleg nőket. A konyhára emlékeztető műhely sarkában tűzhely, áteúenben a falnál hosszú paj áll, a padló tele szőnyeggel. Az ódon, rőtbarna szövőszék az izmos kéz lendülő mozdulatára sóhajt, nyiszorog, csattog. A kéz dirigálja a vetélő csúszdát, a lábak az ugráló nyüstöket. Az öreg szövőszék favázán macska ül. Láthatólag tetszik neki a hintázás, önfeledten mozgatja füleit a billegés ütemére. A magas ülőkén dolgozó mester keze megáll, elhal a zaj és a férfi hátrafordul. Kékszemű, kedves, beszédes ember Marton Miklós cibakházai takácsmester. — Nagy bajban voltam én. Tudja, nem mesternél tanultam szőni, hanem két mestemőnél. Olyan magamnak való, szégyellős gyerek voltam. Sokat belepirultam a szabadszáj óságukba. De a munkájuk gyönyörű volt. Meg is tanultam tőlük szépen a mesterséget. — Megszövök én akármit. Mintás konyharuhát, törülközőt, rongyszőnyeget, meg még perzsát is. — A lábam nézi? Hát nem tudta, hogy a jó takács mezítláb dolgozik? — Ezzel a négy pedállal ug- rasztom a nyüstöket. Érzéssel kell rájuk lépni — nem lehet ezt, csak csupasz talppal. Az se mindegy, hogy melyikkel lépek rá, melyiket nyomom le. összekeveredik a szál, elromlik a minta, eltévesztem a sorrendet. Csak így lehet — mutatja és ismét megremegnek a faalkotmány tartóoszlopai. Csapódik a mester karja, röppen a vetélő és húzza a fonalat keresztbe a kifeszített szálak között. Lábával a pedálokat nyomkodja, mint egy orgonamester, ugrálnak a nyüstölt, készül a vászon. A gyors, energikus mozdulatok ugyancsak dolgoztatják az Izmokat, apró verejték- cseppek jelennek meg • vetélőt lódító kezén. — Nem könnyű mesterség ez, Miklós bácsi! — Mégis szeretem! Voltam én egy évig gyárban is. Szerettem ott, engem is szerettek... De csak jobb ezen az öreg masinán dolgozni. Nagyon a szívemhez nőtt a negyven év alatt. — Túlél ez engem. Előbb hagyom én özvegyen, mint 5 a gazdáját. A szemem is romlik már, pedig a szálak befűzéséhez jó látás kell. Lassan már ez sem segít — bök a jókora ablakra. Dehát amíg birom kézzel — szemmel, addig dolgozom. Nem tudok én már megélni szövés nélkül — pedig nem olyan kelendő már a kéziszőttes. Itthon, Cibakházán alig tudok eladni egy-két konyharuhát. Mindenki a gyárit veszi a boltban. Ezért Inkább Kengyelre, Rákóczifalvára viszem az árut. Biciklin. Hiába, no, kihalófélben van már ez a mesterség. Az idő meghúzta a harangot a takácsok felett. Én már azért csak megmaradok az öreg masina mellett. Kell a fülemnek a kattogása... Fogja is a bőrszíjat, lábával a pedált keresi. A fakereten guggoló macska várakozóan ereszti ki körmeit. Tudja, hogy megint hintázhat Dolgozik a gazda... — földvári — Akik élik a történelmet Kedden, december hetedikén délelőtt a megyei nőtanács végrehajtó bizottsága találkozót rendezett a mozgalomban húsz éve tevékenykedő nők számára- Borsányi Já- nosné megyei titkár megnyitójában a két évtized harcairól, eredményeiről beszélt. Ezután emléklapokat osztottak ki- A mintegy másfélszáz résztvevő baráti beszélgetésen elevenítette fel a két mozgalmas évtized emlékeit. Ő sz haj, szemüveg, márványba metszett arc, sötét ünneplő ruha Szelíd öregasszony, fekete rékliben, szigorú kis konty. Másfélszáz arc, ugyanannyi egyéniség. Soknak a keze összekulcsolva az ölében, úgy ül ott, mint otthon a faluban az esti csendben, amikor véget ér a napi munka és csendesen beszélget a család. Azért van valami rokon ezekben az asszonyokban, Talán így lehetne nevezni ezt a — inkább megsejtett, semmint pontosan körvonalazható — közösségi tartást. Gesztusaikban, hangsúlyukban, témáikban benne van a „közélete’, a közös gondok felhője és a kollektiv eredmények feletti öröm egyaránt KM évtizedünkre gyakran használjuk ezt a kifejezést: történelmi idők. És ha a földosztástól az államosításon keresztül a tsz-mozgalom győzelméig pergő eseménysort nézzük, a kifejezés rögtön nem tűnik sablonnak, h i- nem egy aránylag rövid időszak pontos definíciójának. Ezeknek a történelmi időknek jelentős szereplői azok az asz- szonyok, akik húsz évvel ezelőtt romeltakarítással kezdték a közéleti munkát. Meleg levessel várták a hadifogoly-vonatok megérkezését, ragasztották a kommunista párt első plakátjait, éhező pesti gyerekeket fogadtak magukhoz. Hordták a malteros- ládát Dunaújváros építésénél és agitáltak a tsz-mozgalom mellett. Mindenütt ott voltak. És ez a mindenütt egyáltalán nem újságírói túlzás: tény. Zsong a beszélgetés. Jávor Lászlóné, Sütő Zoltánná, Gyöngyik József né Törökszentmikiós- ról. kortyolgatják a forró feketét és beszélnek a hőskorról. — Tudja, hogy kezdtük? — kérdi Sütő Zoltánná. — Egy asszonytársunk felutazott Pestre, összeszedett néhány rossz bőrben levő gyereket, elhozta és a családok magukhoz vették őket, Igenám, de a gyerekek, enyhén szólva, igen rossz csemeték voltak. Amikor aztán az egyik nevelőszülő harmadszor állította elém az egyik nebulót, én bizony nyakon legyintettem. Ez használt. Még a többi gyéreitek te megjavultak. Soha nem volt aztán ilyesmire szültség. Mint amikor felhúzzák a zsilipkaput, áradatként zuhognak az emlékek. Derűsek, komolyak vegyest. Nem egy rövid írást, de folytatásos regényt lehetne írni belőlük. Egy karcagi asszony lapkivágást mutat a többieknek, a Karcagi Napló, 1945. december 15-i számát. A pirossal bekeretezett cikkben pontos adatok, hány mázsa babot, borsót, lisztet gyűjtöttek a hazatérő hadifoglyok étkeztetésére. Egy számadat: augusztustól decemberig negyvenháromezer hazatérő katona kóstolta meg a karcagi asszonyok főztjét. — Száz gyereknek napközi otthont hoztunk létre, öt gyereknek meg kollégiumi szobát — mondja egy törökszentmiklósi asszony. — Azt is megírhatja, hogy nálunk, Tiszagyendán, olyan parasztember is akadt, aki furkós- bottal zavart ki bennünket, a szonyokat, amikor a tsz-be agitáltuk. Ma az egyik legszorgalmasabb tagunk. — Ezt Magda Andrásáé mondja. Magdáné közlékeny, kedves asszony. Tőle tudhatjuk meg, milyen nehézségek között létesült a gyendai bölcsőde. — Típusgyerekeket akartok nevelni? — mondották a maradiak. Nyo’c cserekkel nyitott a bölcsőde. Ma ostrom van a felvételért Ezek az asszonyok talán nem is tud-iák, milyen hatalmas munkát véneztek. Nemcsak azzal, hogy helyiséget foglaltak a napközinek. hogy levest föz+ek. hogy agitáltak a nők akadémiájának meghallgatására. Hanem azzal, hogy alakították, formálták a közgondolkozást. A nők egyenjogúsága írott malaszt maradt volna nélkülük. Példájukkal, kiállásukkal, félvilágosító szavukkal érték el, hogy a férfiak megszokják: a nő egyenrangú társuk. De még elmaradottabb asszonytársaikkal is csatázniuk kellett. „Karcagon az a fő cél, hogy munkába irányítsuk a nőket." „Nálunk, Jászberényben is megrendeztük az öregek napját Az asszonyok odaadással dolgoztak.” „Vezsenyben a tsz-asszonyok találkozóját tartottuk meg szombaton. Jöttek Vár konyhái és Tiszaié nőről is.” Zsonganak a hangok, írni se győz az ember. De valami hallatlan jóérzés fogja el a krónikást, aki a történelem apró tükörcserepeit illesztgetí a nagy egészbe. — Azt írja meg, hogy harmincéves voltam, amikor a hadifogoly-levest főztük, most meg ötven. Ez a legnagyobb baj — szól élénk derültség közben egy vékony őszhajú asszony. Igaz, ez a húsz év eltelt A természet törvénye az, hogy eny- 1 yivel idősebbek lettünk. De hogy húsz évünk tartalommal, értelemmel telten görgött tova, ahhoz Lukács Mihályné, aki tszalapító Cibakházán, a tiszainokai Pető Károlyné és mind a többiek, a mozgalom neves és névtelen katonái igen nagy mértékben járultak hozzá. — ht —
