Szolnok Megyei Néplap, 1965. november (16. évfolyam, 258-282. szám)

1965-11-28 / 281. szám

8

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1965. november M

Művészet

és nagyközönség

A% írók és művészek

körében sok szó esik arról a tanulmányról, amelyet az MSZMP kulturális elmélet; munkaközössége a Társadalmi Szemlében adott ki, hogy méginkább elősegítse a szociaista realizmus egyes vitatott kérdéseinek tisztázását. A különböző nézeteket szembesítő, új gondolatokat üdvözlő, és ellentmondásokra, fogyatékosságokra is érvelő elemzéssel mutató dokumentum a problémák sorát érinti. Gondolatébresztő hatása, állásfoglalásainak érvénye igen széleskörű. Fejezetei közül néhány inkább csak a szakemberek körében támaszthat visszhangot, más részei azonban az olvasók szélesebb körét foglalkoztatják, mindazok számára érdekesek, akik új irodalmunk, színház- és filmművészetünk, képző- és zene- művészetünk eredményeit, gondjait figyelemmel kísérik.

A közérdeklődésre leginkább számot tartó fejezet az. amely művészet és nagy- közönség kapcsolatával foglalkozik, igen konkrétan és sok tekintetben új módon. Köztudott, hogy ekörül olykor a legszélsőségesebb nézetek ütköznek. Egyesek Idillikusán zavartalannak vélik, mások eleve eredménytelennek, létrehozha- tatlannak tartják ezt a kapcsolatot. Az előbbi vélemény hirdetői azt gondolják, hogy a kapitalizmus megdöntésével automatiku. san elhárulnak az akadályok, amelyek a modem polgári társadalomban any- nyira megnehezítik, ha ki nem zárják a tömegek és az igazi művészet találkozását. kölcsönhatását. Ellenfeleik viszont nem veszik figyelembe, hogy ez a folyamat — ha nem is egycsapásra, nem is buktatók és vargabetűk nélkül — kibontakozik az épülő szocializmus társadalmában. Az elméleti munkaközösség — vitázva a tényeket egyaránt figyelmen kívül hagyó véleményekkel — hangoztatja: a munkásosztály céljait az össznépi törekvéseket vállaló és kifejezésre juttató művészet megnyeri a tömegek rokonszenvét, a kulturális forradalom pedig a szocializmus viszonyai között megteremti a művészetek kibontakozásának és hatásának kedvező feltételeit. 'Ez azonban csak lehetőség, aminek érvényesítése körül sok még a tennivaló.

Emberek százezreire, sőt millióira hatni, csak közérthető művészet képes. Ez olyan vonás, mely megkülönbözteti, sőt szembeállítja a szocialista-realista igényű alkotót a polgári művészet egyes irányzatainak művelőivel. A fejlett kapitalista országokban mind élesebb ellentmondás figyelhető meg a keveseknek (igen gyakran meggyőződés nélkül lelkendező sznoboknak) szóló arisztokratikus különcködés, és a tömegeknek szánt kulturális termelés alantas ízlésű, kétes hatású dömpingtermékei között. Nálunk ez a konfliktus nem bontakozhat ki. A társadalmi feltételek kizárják mindkét szélsőség érvényesülését. Ez persze, nem azt jelenti, hogy hasonló tendenciák nyomaival sem találkozhatunk a magyar kulturális életben. Csaknem valamennyi művészeti területről idézhető példák figyelmeztetnek: egyrészt a vájtfülű kevesekre számító arisztokratizmus, a közönség kevésbé líényes részét lenéző fölónyeskedés, másrészt az igények mai színvonalát egy- szersmindenkorra adottnak tekintő, a giccs vonzására üzleti politikát építő cinizmus tüneteinek leküzdése ma is feladat.

A pártdokumentum

állásfoglalása jelentős és félreértéseket oszlató a köz- érthetőség értelmezésében. Itt is kétfrontos küzdelem vár a szocialista realizmus híveire, a művészekre és a kritikára, a teoretikusokra és a népművelő szakemberekre. Kétféle értetlenség változataival kei] szembesíteni a közönség és a művészet igényeit. Aligha van igazuk azoknak a művészeknek, akik az érthetet- lenséget, a megfejthetetlen bonyolultságot önmagában és kizárólagosan a jövőt ostromló igazi művészet zálogának tekintik. Sok példa van arra, hogy a művészetben jelentkező forradalmi új érthetőségét semmi nem nehezíti. S amit nem értünk, gyakran nem újszerű, hanem egyszerűen zavaros. Kétségtelen viszont, hogy a művészetek fejlődése a mi korunk bonyolult viszonyai között, a megértésre és kifejezésre váró jelenségek tükrözésére, a súlyos, olykor pedig fájdalmas konfliktusok ábrázolására és feloldására törekedve, tehát az új tartalomhoz illő formákat, eszközöket, megjelenítési módokat keresve, távol is kerülhet attól, aminek megértése akadálytalanul könnyű. Ezért a dokumentum leszögezi: „A köz- érthetőség nem azonos a köznapi, vagy a tudományos, általában a logikaiintellektuális érthetőséggel. A művészi közérthetőség elválaszthatatlan az adott művészeti ág formanyelvének ismeretétől, ezért szorosan összefügg< a közönség általános művészi kulturáltságával”. Érvelésének ezen a pontján is megfigyelhető a tanulmány jellegzetessége, legrokonszenvesebb vonása. Az ugyanis, hogy nemcsak vitát indít, hanem a gyakorlat számára is kiindulópontot jelent, feladatokat jelöl.

Ha vannak jelentős

életművek, amelyek újszerűségük miatt egy ideig a meg nem értés falába ütköznek, az idő segít az áttörésben. közmegbecsülésük kivívásában, hatásuk utat tört magának, és a tömegek ízlésnevelésének eszközeivé váltak. A munkaközösség tanulmánya ezt üdvözli, s figyelmeztet arra is, hogy a művészi termés differenciált, széles skálán mozog. „Általában lehetőség nyílik tehát arra, hogy a kiadási, publikációs, műsor- és főleg terjesztési politika nevelő, fejlesztő, magasabb fokra átvezető módon alkalmazkodjék az egyes rétegek ízlésszintjéhez.” Ez a körültekintő, érvek és ellenérvek logikáját számba vevő, a művészet belső törvényszerűségeit és igényeit messzemenően tisztelő elemzés ad súlyt az állás- foglalásnak, amikor a művészet és a tömegek kapcsolatát tárgyaló rész végén kimondja: az érthetetlennek tarofct alkotások igen gyakran valóban azok is. Áttekinthetetlenségük, for- mátlanságuk nem az új érzések és gondolatok, még kevésbé az új felismerésekkel karöltve járó pártos állásfoglalás igényéből ered, hanem magamutogatásból, mindenáron való eredeties- kedésből, nagyon is „hagyományos”, sőt, már avult ízlés- és magatartásformák ismétléséből.

Der sí Tamás

|L egdrágább föld a I homok. Pedig lehajolhatsz érte, markodba meríthetsz belőle vagy talán szekérrel is elfuvaroz- hatol egynémely táblából, föl se tűnik senkinek. — Mégis a legdrágább.

Ha szél támad, fújja, viszi, pörgeti maga előtt kíméletlenül az apró szemcséket egyik határból a másikba. Ügy mondják erre a gazdák, kereke lett a földnek, vándorol. S ilyenkor mereven nézik a füstölgő határt, elálldogálnak az ablakoknál órákig is, — vagy a tornácról figyelnek szomorú szívvel a síró, nyöszörgő táblákra, őszutón gyakran megesik ez. S ha elvonul a vihar, szám- baveszik a meg'épett szőlőtőkéket, a megfogyatkozott táblákat, s elgondolják, hová is telepítsenek majd tavasszal, hová ültessenek néhány gyümölcsfát, hadd fogná a homokot, hadd kötné örökre magához.

Aztán nem is fizet mindig. Olykor elveri a jég, betegség pusztítja a termést. Néha meg felvidítja a gazdát, annyit terem, — megtelik minden hordó, ott megy kárba a sok gyümölcs a fehérre meszelt tanyák mögött. Szóval a homok a legdrágább föld. — Baj, vesződség vele az élet, de megéri.

☆

Ahogy láttam peregni a leveleket, tudtam, hazamegyek a faluba.

— Téged is lehet látni itthon? — veregetett váltamra a boltos, miközben cigarettát vásároltam. — Igyekeztem. S akkor az ajtóban föltűnt az öregasz- szony.

Gyámoltalannak, kopottnak láttam. Sőt, petróleumot, cukrot vásárolt. — Zsebkendőjére csomót kötött már korábban, abból szedegette ki az árát.

— Mennyi is. Kecskési úr?

Reszketett a keze, am>nt a pénzdarabokat a pultra rakosgatta. Minden forintot jól megnézett, megforgatta, úgy helyezte el azokat sorban egymás mellé, hogy az írás essen felülre. Aztán mégegyszer végigmatatott a pénzdarabokon, hangosan számolva.

— Egy... kettő... három... négy...

Aszott kis öregasszony. Megvékonyult már a keze, arca, s a bőre alól szinte átsütött a csontja. Nyakán barna ráncok sorakoztak, s kivillantak a fejkendő alól.

Elment. A padló — olajjal ereszthették be alighanem pár órája — megőrizte nyomát. Önkéntelenül is megszámoltam, hányat lépett az ajtóig. Az öregasz- szonv mezítláb volt.

— Botlik néni — mondta a boltos. — Kint lakik az átokházi részen.

Otthon anyám körülrepesett. Le nem ült volna egy pillanatra sem, megtörölte a széket, amelyre leültem, végigsimított az asztalterítőn, kiszaladt a konyhába.

— Mit csináljak, kisfiam? Sütök rántottét — szólt be a szobába.

A következő pillanatban már ott termett előttem az étel. Ő meg szegénykém csak állt ott, kezét összekulcsolta, s nézett sokáig. Majd hirtelen ismét dolga akadt, megigazította az ágyat, egy észrevétlen mozdulattal a faliképet is letörölhette.

Később megkerestem a szövetkezet elnökét.

— Ismered Botlik nénit?

— Ismerem. Menjünk ki hozzá.

A harmadik dűlőnél elült a gépkocsi.

— Küldünk lovakat — szólt Lajos, az elnök, a káromkodó génkocsi vezetőnek. S lépegettünk a legközelebbi tanya irányába.

A szokásos szüretvégi kép fogadott. Tanva. hordók, must és emberek. — Még akadt tennivaló. Birkanör- költ illata terjengett és a szüretelés édes íze. Brigádtanyába jutottunk.

Ha valaki erre járt szüret idején, rögtön kezébe

OiS u "í Ó

nyomtak egy poharat. — Kóstolni kellett az új termésből.

— Még egy pohárral, Imre bátyám — kínálta Bacsa Pista. — Csak nem vagy beteg?

Ittunk. Az öregedő Bacsa Pista, akinek én mindig Imre bátyám maradok, bár fia lehetnék, váltig szorgoskodott. Mire sorba vettük a borokat, jó délutánra járt.

— Cseles vagy — említettem Lajosnak, — de mégis megkeresem Botlik nénit.

Nekivágtunk gyalog dűlőkön, szőlőtáblákon át a határnak. Megritkultak a tanyák. A homok is szegényebb volt errefelé, de a szőlő megélt.

— Nem a mi földünk. — Ez már másik világ.

A tanyákat itt is fehérre meszelték minden tavasz- szal. — Napraforgószárból húztak kerítést és ősszel piros paprikafüzéreket akasztottak az. ereszek alá. Mégis más világ.

— Megérkeztünk.

Ilyennek képzeltem a tanyát. Megroppant nádtető, megvénült, zsugorodó falak.. Pattogott, hámlott a mész is, barna foltokban előtűnt a tapasz. Parányi ablakok néztek innen a világba. ha egyáltalán néztek. Elárvult minden. Egyidős volt az öregasszonynyal.

A konyhából került elő Ugyanaz a fekete ruha, fekete kendő volt rajta. Hunyorogva nézett ránk.

— Gyertek be. Lajos.

Minden az ő korából való. A stelá-^si, . köcsögök, csuprok. A falhoz berakott kályhát toldtak. Leültünk. Nekem az ágy széle jutott. Botlik néni nem pihent. Az asztalról levette a lámpát és törölgette a kormos üveget.

— Ritkán jön erre valaki a faluból.

— Néha azért én megkerülök — védekezett az elnök.

— Pedig jólesik a beszéd. Hetekig, hónapokig nem váltok sokszor egy szót sem. Csendesen élek, észrevétlenül.

— Talán, ha beköltözne — vetettem észre magam.

A világosság felé tartotta a lámpaüveget. Belelehelt és újra törölte. Rátette a sárgaréz foglalatra, majd a falba vert szögre akasztotta a lámpát.

— Én már csak ittmaradok. Amit éltem, amit szenvedtem, ideköt.

Venyigét rakott a tűzre. Megkavarta a lábasban fövő levest. Aztán kukoricacsöveket vett elő, s morzsolt

— Emberek között élne;

Rázta a fejét.

— így jobb?

— Élek.

A morzsolt csutkákat a kályha elé rakta. Lesimította ruhájáról a kukoricaszemeket egy kosárba. Később félrehúzta az ételt. — Tétlenkedett pár pillanatig. Ide-oda pillantott, mit is kell még csinálnia.

— El ne felejtsem, a teveleket — motyogta.

Gyufát vett elő. s indult a tőkék közé. Ott két kis hallómba összekorta már korábban a barna leveleket. Meggyújtotta. A füstöt lekushasztotta a szél.

— Nem vágyott eä innen?

— Minek? A férjem odamaradt a háborúba, a gyerek akkor pusztult el. — Azóta mindig ugyanezt csinálom, Kinyitom a szőlőt, ápolom, ősszel meg betakarom.

öreg tőkék már. Virágot még csak hoztak, de a fürtökkel fukarkodtak. Egykét termékenyebb nyár jöhet még, aztán csak a homok megkötésére szolgálnak. Olyon tőkék, mint az öregasszonyok. Megráncosodtak, megvénültek.

Kapát kerített, takar.^ — Csendesen fordult az őszi homok a tőkére. Felemelte a szerszámot, belevágott a földbe, odahúzta a tőke mellé, majd ráborította a kiélt rügyekre. Hűvösödött. Egy-egy ittfelejtett levél megindult csörömpölve a homokon, bukdácsoltatta a feltámadó szél. Az öregasz- szony emelgette a kapát.

— Üljön le egy percre. Miért nem pihen?

Karéi Capekt

KRAKATIT

—- Európa, 196S —

Capefc a klasszikus csehszlovák író világirodalmi rangját elsősorban a „Harc a szalamandrákkal” című« az 1930-as évek derekán oly sokat vitatott regényével érte el- E művet nem kevesen utópiának kiáltották ki, pedig az fró fantasztikus regény ürügyén kérlelhetetlen, sok helyütt metszőén gúnyos kritikát gyakorolt századunk harmadik évtizede, s elsősorban a mindent elnyeléssel fenyegető fasizmus fölött.

A „Krakatit” — ügy gondoljuk — bizonyos értelemben« e bátor írás elődje- Reá is sokban áll- amit az frő vall legnagyobb regényéről:

,,Nem utőpla ez, hanem a ma képe- Nem spekuláláció valami eljövendő dologról, hanem tükörképe azoknak a körülményeknek, — amelyek között élünk- Nem fantáziáról van itt szó« hanem a valóságról”A drámai szatíra főszereplői a kormányok, az uralkodó pénzkörök, az áltudomány- a pénzéhes zsurnalisztika, a Bzé'sőséges nacionalizmus- A ,,Krakatit”-nak egy hőse van csupán: Prokop a zseniális vegyész, akinek kezébe a tudás — korlátlan hatalmai adott Prokop az atomludó- sok fantasztikus hőse, már amilyennek a szerző akkor álmodta meg, amikor az atomrombolás elmélete még csak körvonalakban és elvont tanulmányokban sejlettA hatalmas Prokop űzött, magányos, boldogtalan ember- Es az Is marad- Jelleme erős. lélekvllága szentimentális- E tiszta embernek kell megküzdenie a sötét erőkkelA kezdet kezdetén még kezében az abszolút fölény, bár csak pajtákban kísérletezik. de hinni tud magában- Aztán csapások sora éri; találmányát ellopja egy kisstílű szélhámos, megbetegszik, szerelme álomkép csupán, tehetségét nem méltányolja hazájaKettőt hajszol át a világon: a tolvajt és a szerelmet. Üt ja közben csapdába kerül- Lehetel'en fel nem ismerni az első világháború utáni, revansista Németországot- A militaristáktól gengszterek rabol Iák el- Innét is kijut- Aztán még utoléri a tolvajt« de a szerelmet már nemVégig szomorú írás- Akárcsak végső tanulsága: a tehetség személve nem számit a kanltallzmnsban- csak eredményei. A komorságot azonban feloldja Prokon lelki tisztasága, aki képletével együtt véeül megsemmisül, hogy ne kergesse végromlás- ha az egész világot, az ártatlan emberek müllárdíait- — Canek feszültséget teremt, hatásos fordulatokat. A • Kralra*«*” végig Izgalmas, mint egy jő kalandregényD- E— Pihenni? — csodálkozott, s értelmetlenül nézett rám. — Minek?

Lajos megfogta a kapót.

— Átveszem — mondta.

— Ugyan fiam. Ezt már nem lehet.

Hajlongott tovább. Sokszor úgy véltem, a szerszám magasabb, mint az öregasszony.

Tanácstalanul néztem az elnökre.

— Jöjjön ei az öregek napjára holnap, Botlik néni. Küldök kocsit is magáért, csak jöjjön el — tett ki magáért.

Az öregasszony fölegyenesedett.

— öregek napjára? — csillant meg a szeme.

— Jól érezné magát. — Egy kis sütemény, sör mindenkink kerül.

— Nem mehetek.

Az elnök meglepetésében széttárta a kezét. Vállát rándította.

— Megbántam azt is, hogy harmadéve elmentem az anyák napjára.

Hallgattunk. Az öregasszony később sizólt.

— Elfelejtkeztem mindenről. A tanya sem jutott eszembe, a föld se; Még csokoládét is adtatok, örültem. Mindenki jókedvűen nevetgélt. Hozzám alig-alig szólt valaki. Mégis boldog voltam.

S az öregasszony eldobta a szerszámot. Szembe- forult velünk, kezével mutogatott, miközben folytatta.

— örültem. De csak egy percig. Aztán kisomfordál- tam. Nem tudtam hinni; Egyre azon járt az eszem; jaj, nyitvahagytam a konyhaajtót, mi lesz, ha rossz emberek járnak arra? Lehet, hogy nem oltottam el a parazsat, mi lesz, ha kipattan egy szikra? És futottam, mint aiki eszét veszti. Alig vonszoltam már magam, de a küszöbig eljutottam.

Miközben beszélt, arca kiszínesedett. Fején hátracsúszott a kendő. ;

— Reggel tértem magam, hoz. Feküdtem a földön. — Tenyeremben egy csokoládét szorongattam.

Hangja megbicsaklott. — Elfordult. Majd szinte szaladva indult a konyhába; Mi csak álltunk ott tétlenül. De már jött is. Kezében tartotta a csokoládét.

— Itt van — mutatta és fölnevetett. Aztán hirtelen haraggal belevágta a homokba. Megragadta a kapát és húzta, húzta rá a földet,

— Nesze, nesze... — taposta mérgében a homokot. Könnyei peregtek.

— Már késő, Mindenre késő.

Újra felemelte a szerszámot. Gyorsan, sebesen járt kezében a kapa. — Ereje utolsó megfeszítésével dolgozott.

Köszöntünk. Nem hallotta. Csak vágta, vágta a földet rendületlenül. Arra se ügyelt, hogy néha-néha kíméletlenül belevágott a tőkébe.

— Erre közelebb a falu.

Lépkedtünk a homokban.

Előttünk még meglátszott az öregasszony lábnyoma. Erre jött hazafelé a boltból. Apró nyomok voltak, alig-alig sülyedtek bele a homokba. És minél mesz- szebb értünk a tanyától, annál nehezebben vehettük ki, hogy járt erre valaki.

— Befújja majd a szél

— szélt az elnök.

— Be.

A dűlőúton egy tőkét vettem észre. Valamikor a táblához tartozott, de azóta új, szélesebb utat tapostak, s ez a tőke elszakadt a többitől. De azért kár lenne, ha valamelyik ügyetlen kocsis ráhajtana.

— A bor megzavarta az eszemet. Butaságokat beszéltem — vélekedtem.

— Igyekezzünk, mindjárt esteledik.

A homok pedig futott, egyre futott, porzott előttünk, s tudtuk, -mnan a tanyából fut. az öregasszony birtokáról vándorol.

Sz. Lukács Imre