Szolnok Megyei Néplap, 1965. október (16. évfolyam, 231-257. szám)
1965-10-10 / 239. szám
1965. október 10. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP »Hőseim sorsa de dicsőséges«. Tollvonások Konsztantyin Fegyin írói portréjához Az idősebb szovjet iró- nemzedék egyik legeredetibb és legtehetségesebb egyénisége. Munkásságának legerősebb oldala az ember belső világának árnyalt ábrázolása az adott kor történelmi eseményeinek különösen népi megmozdulásainak közegében. Konsztantyin Fegyin műveinek ezt a sajátosságát rendkívül találóan jellemezte Stefan Zweig 1921; december 10-én írt levelében : _ „Fegyinnek ragyogó adottságai vannak a>*ra, hogy egyfelől a népi mozzanatokat ábrázolja, másfelől finom művészi alakokat formáljon, s a lelki konfliktusokat a legbonyolultabb áttételekben is megmutassa.” Fegyin korábbi regényeiben (Városok és évek, Fivérek, Európa elrablása) értelmiségi hőseinek túlságosan kifinomult életével szembeállította az egyszerűséget, a népi hősök egészséges, kiegyensúlyozott típusát. Az értelmiségi és forradalmi téma nagy regénytrilógiájában már szervesen összefonódik. A trilógia darabjai: Az első örömök, A diadalmas esztendő, valamint a Máglya, amelynek utolsó részén most dolgozik az író, A Máglya mottója — „A szél élfújja a gyertyát és szítja a máglyát” — a mű egész mondandóját hordozza, A regényben ugyanis arról van szó, hogy a súlyos megpróbáltatások napjaiban csakis a néppel és a hazával való össze- forrottság hozza meg a győzelmet, kitartásra és helytállásra nevel; míg a befelé fordulás megfosztja az embert erejétől, s romlásba taszítja. Az olvasó szeretné tudni; miként alakult A diadalmas esztendő című mű hőseinek sorsa 1919-től a tragikus 1941, esztendőig. A Máglyában feleletet találunk a hősök életét feszegető kérdésekre, s ez a válasz szorosan összefügg a Szovjetunió történetével, a polgárháború és a hitlerista támadás közötti időszakban. Az idősebb nemzedékből többen átadják helyüket a fiataloknak. Űj, az olvasó előtt még ismeretlen arcok tűnnek fel, ám az első két regény hősei — Anocska, Kirill, Pasztu- hov, Cvetuhin, Ragozin — megmaradnak a Máglyában is főszereplőknek. A háború kitörését követő első napok újabb nagy próbára teszik jellemüket. Mintegy magnéziumfényben felidézik azt. ami a legdrágább, a legfontosabb volt számukra az életben, hogy az legyen a támaszuk az új megpróbáltatások napjaiban. S ez így van az életben is. A Nagy Honvédő Háború után a szovjet irodalomban több tehetséges könyv birkózott azzal a problematikával, hogyan tanulnak helytállást, hogyan lesznek hősök a rendkívül veszélyes. sőt tragikus helyzetbe került emberek Senki sem születik katonának, a háború tanítja meg az embert a katonáskodásra. De nemcsak az ütközetekben, amikor az embernek fegyver van a kezében, nemcsak az ellenséggel való nyílt összecsapásban születik a hősiesség. A magánéletben, a családi életben is, amikor a hazafiúi kötelesség és a hazaszeretet legyőzi az anya ősi rettegését gyermekei sorsáért, s bár porig sújtja a bánat, megáldja fiát- lányát, mielőtt a hőstett véghezvitelére indul, amely talán az életébe fog kerülni. Ugyan, ki a megmondhatója, hány családot dúlt szét, vagy éppen hozott ismét össze a háború, hány szerelmet bontott fel és hányat szőtt, hány barátságot talált könnyűnek és hány barátot fedezett fel?..» — A Máglya más lesz, mint a frontregények általában — mondja Fegyin, — Második részében nem frontkatonáról szólok, hanem a tömegek fejlődését szeretném bemutatni, egyéni, emberi és családi méKonsztantyin Fegyin retekben. Ezek — az események hatására — felbomlanak és újjászületnek. Köznapi hőseim sorsa kegyetlen lesz, de dicsőséges. „••• Ügy adom életemet a művészetnek, mint katona a csatában.’* Ezek a szavak is Fegyin- tól származnak, s egyaránt vonatkoztathatjuk őket szépirodalmi és eméleti írásaira. Amikor az írsművészettel birkózik, elsősorban azért kel bírókra, hogy művészete magasrendű és realista legyen. Az óletiga2ság megismerése az írót arra ösztönzi, hogy a valóság-ábrázolás igazságát kutassa, s megteremtse élet és ábrázolás harmóniáját. Ez számára a legfőbb művészet. Fegyin nem sok különbséget talál a formalista művész és a naturalista alkotó között, hiszen az előbbi mind a művészetet, mind önmagát öncélúnak tekinti, amíg az utóbbi pusztán higgadt kívncsisággal regisztrálja azt, amire hideg tekintete téved. — Mindkét alapállás a közönyből, a számításból, az önelégültségből fakad. S mindkettő a művészet pusztulásához vezet Gorkij azt mondotta, hogy az igazi író a szó vértanúja. A garkiji mondás a legközvetlenebbül vonatkoztatható Fegyinre. Fegyin 1940-ben ezt írta jegyzetfüzetébe: „Szeretném megírni, hogy micsoda öröm és kétségbeesés a szó, a stílus örökös csiszolása, micsoda öröm és állandó kétségbeesés az olyan író élete és munkája, akinek az irodalom maga az élet, hatalmas és nagyon igényes hivatás. Ha az író őrült szerelemmel viseltetik a szó iránt, az mérhetetlen szenvedés forrása, de egyúttal olyan szenvedésé, amelyet soha nem bán meg.’* Nem keresi a könnyebb ellenállás útját, egyik legfőbb írói jellemvonása, hogy tudatában van a hivatásával járó nehézségeknek és felelősségnek. De nem kevésbé jellemző rá az sem, hogy szenvedélyesen hisz az irodalomban és az írókban, abban, hogy az új, a jobb keresése, a harc azért a bizonyos „nagy könyvért” — végül is meghozza gyümölcsét Rendkívül sokat dolgozik: a Máglya befejező részét napi tizenhat órán át írja. Ez a ritka munkaszeretete és igényessége abból fakad, hogy számára művének színvonala nem csupán esztétikai, hanem egyszersmind etikai, politikai, társadalmi kérdés is. „A művészetnek minden kell és semmi” — olvasható a trilógia első kötetében. Igen, semmi nem kell a művészetnek a közönyösöktől, a babérjaikon meg- pihenőktől. És minden kell a művészetnek: az egész sokoldalú és szenvedélyes lelki élet azoktól, akik úgy adják oda magukat a művészetnek, mint katona az életét a csatában... B. Brajnyina Meggyes László: CSÓNAK Kónya Lajost KÉZFOGAS Az emberség a fürge ujjak és tenyerek fészkében ül. Rangja mögé, pénzébe bújhat, két keze vaU kéretlenül, nézd meg az embert, mielőtt még meghallgatnád mondatait, hogy fog baltát, kapát, celókét — ez legyen leikéihez a híd. Sokágú ügy, soktitkú szakma, kétkeziek — egész világi Akt nevüket hajtogatja, s kezd róluk váratlan vitát, akkor legyen hitele nálad, ha ujjai hegyében ég emléke a tapasztalásnak, ha használni tudja kezét. Akihez szándéka szerinti készséggel simul az anyag, azt az öröklét meglegyinü, az a tárgyakban megmarad, egy jóleső fogás a szerszám nyelén éppúgy dicséri ót, mint aki fát ültet ezerszám, s legyőzi a futó időt. Egy festő 150000 lírája — Avagy: többletvaluta tisztességes úton Százötvenezer lírát nyert egy magyar turista Olaszországban. Korántsem „ügyeskedéssel”, mégcsak nem is Fortuna jóvoltából, hanem — művészetével. Csizmadia Emil festőművész, akinek e csinos ősz- szeg ütötte a markát, elmondotta, hogyan történt: — Tíznapos tanulmányútra utaztam Itáliába- Nyáron a Colosseum városában viszonylag eseménytelen a képzőművészeti élet. Nem így vidéken, ahol az idegenforgalmi szezonban — ötletes kezdeményezésként — képzőművészeti versenyeket hirdetnek, több helyütt is. Éppen ott jártamkor verbuválták nemzetközi mezőnyt ilyen vetélkedőre Riminiben és San Marino köztársaságban. Csábított az élmény, nem kevésbé a díjak — hiszen fogytán volt a pénzem —, elutaztam hát az olasz fővárosból először Riminibe. Vagy ötven művész jelentkezett. a legkülönfélébb nemzetiségűek. — Reggel a zsűri hitelesítette pecsétjével a tiszta vásznakat, rajzlapokat. Ezután szétszéledtünk. Másnap délután kellett benyújtani a kész képeket, amelyek témájául a város nevezetességeit, a külföldiek szemében érdekes látnivalókat jelölték meg. Én három színes akvarellt készítettem. 40x60 centiméteres kartonjaim elnyerték a zsűri tetszését, nekem pedig a 100 000 lírás első díjat, amelyet a polgármester nyújtott át. Hasonló volt a san marin ói rendezvény is, ahol körülbelül százan versenyeztünk. Rt ugyancsak első díjat kaptam, igaz — megosztva két olasz festőművésszel. Mindegyikünkre ötvenezer Ura esett. — Leginkább annak örülök, hogy a pénzből jóné- hány nappal meghosszabbíthattam olaszországi utamat. Megnéztem a múzeumokat, a képtárakat, a világhírű művészeti gyűjteményeket, A „tanár úr” sikerének most tanítványai is örülnek. Az 1960-ban diplomázott Csizmadia Emil ugyanis rajzot tanít egy budapesti általános iskolában, az Üllői úti lakótelepen, BOR AMBRUS: Délután Aradnak kifelé az emberek a hivatalokból, irodákból — félöt, öt, az utca megtelik, idegesítően telik meg, sietőkkel és loholók- kal, hangosakkal és tolakodókkal és lihegő idegesekkel, fáradt türelmetlenekkel. Majdnem kizárólag taszító erők lépnek fel a járdákon nyüzsgő embermolekulákban, váltak nem bírnak váltakat, táskák csomagokat, emberek embereket, szikrák pattognak köztük a kapacitásukat meghaladóan töltött és terhelt utcákban, zsúfolt jármüveken; az egész kavargásban van valami lefojtott düh. amit csak fokoz a szüntelen autóbuszdübörgé-s és egy-egy motorkerékpár fülsértő berregése. Szürke arcok, merev maszkok sorakoznak az autóbuszok kék tábláinál, torlódnak az utcakeresztezésekben, az emberhalmazokban semmi se közös, csak ami csoportokba zsúfolja őket, és közös cél felé lódítja: egy autóbusz felcsapódó ajtaja, egy lámpa, amely éppen zöldre vált, És minduntalan felbukkan a tömegben ez a lecsúszott alak. Roncs, akit alkoholizmus mart szét, ‘éktelen nemi ösztöne, vagy játékszenvedélye billentett ki minden pályáról. Akaratgyengeségtől ernyedt arc, a száj sarkába ragasztott cigaretta, nyáron szakadt ingben, pecsétes vászonnadrágban, novemberben kabát nélkül. Keze, arca szabása, homloka néha elárulja, hogy volt más ember is, vagy más is lehetett volna, s ez kétszeresen ingerlő, majdnem visszataszító a délutáni nyüzsgésben; a társadalom tehertétele, bukdácsoló uszadék az áramlás felszínén. Ali « villamosmegállónál, a járdasziget előtt ez az elhanyagolt küllemű, megsárgult arcú férfi: arcán öt napos borosta, haja nyakába lóg. Zsebre dugja a kezét, két vállát úgy görbíti előre, mint aki fázik, s talán fázik is: roncs is reménytelen — mindig fázik. Á járókelők meg a villamosról éppen leszállt utasok félrehúzódnak mellőle. A lámpa vörös, a tömeg megtorlódik, összeszorul és topog. Egy festett szemű nő utat tör magának előre, ferde válla oldalaz, aztán majdnem visszahőköl, mert a zebrán összegyűlt tömeg hullámzása kis híján nekilöki a sárga arcú embernek; bökken és ösztönösen oldalához szorítja könyökét, hogy a piszokfoltos ruhához ne érjen hozzá. Túloldalt kiáltó ellentét az aktatáskás férfi, szürke öltönyben, fehér ingben és kifogástalanul megkötött nyakkendővel, kezében fekete aktatáska. Az arca szigorú, összehúzott szemmel méri végig a csavargót, aztán körülnéz és ugyanarra gondol, mint mások, körülál'ók, elítélően nézi az őgyelgőt, a hasznavehetetlent, a tehertételt, fárasztó délutánban is még fárasztóbb foltot. A-j pedig közönyösen áll a sín mellett, belebámul a túloldalon nyíló utcába, s láthatóan nem néz benne semmit. Akkor lép ki a körülötte keletkezett kis vákuumból, az üres félkörből, amikor a villamos nekilódul. Csattanva csapódnak be a kocsiajtók, felbúg a motor és a sínnél álló ember, méternyire a sárga kocsitól, zseb- redwgott kézzel és közönyösen beleindui a semmibe, amelybe belebámul, belép a sínek közé, a gázolás közvetlen és brutálisan hirtelen életveszélyébe. A festett szemű nő megrándul és felsikolt. a szürke öltönyös férfi odahív, hátrarántja az embert, a villamosvezető ököllel csap a csengőre, fék szisszen és surlódik, fejek mozdulnak rémülten, a vákuum-félkörbe szétterpesztett ujjú, riadt kezek nyúlnak bele, egy pillanat az egész, és valaki felkiált: — Vigyázzon, emberi Villamos! A zebrán áthaladó tömegben aztán többen néznek az alak után, amely eltűnik az utca torkolatában. Fejüket csóválják. Idegenek pillantanak egymásra. Tört mondatokat váltanak, elmenőben, egymás mellett elhaladóban: — Egy pillanat, és vége. — Fiatal ember. — Hajszálon múlt. Ha az az elvtárs oda nem kap. — Még szerencse. — Bizony, kérem, könv- nyen megvan a baj. — Fiatal ember. — Kár lett volna érte. A nyüzsgés könnyedebb, egy pillanatra majdnem játékos. Finom női cipők sarka kopog az aszfalton, színes kardigánok színfoltjai tarkítják a nyüzsgő tömeget. Valahol harsányan felnevet valaki.
