Szolnok Megyei Néplap, 1965. október (16. évfolyam, 231-257. szám)
1965-10-31 / 257. szám
1965. október 31, 4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Arthur Miller A sala mi boszorkányok November 5-én mutatja be a szolnoki Szigligeti Színház Arthur Miller Sa- lemi boszorkányok című drámáját. A szerző 1915-ben született New York Harlem negyedében. Termékeny drámaíró. Első drámáival több irodalmi díjat nyert és ezután átlag két darabot írt évente. Az ügynök- haláláért Pulitzer-díjat kapott. Ezt a drámáját 1959- ben mutatta be a Nemzeti Színház. A salemi boszorkányokat 1952—53-ban írta. Ebben az időszakban született darabjai a lázadó személyiség tragédiái. (1957- ben készült el a Pillantás a hídról is.) Ungvári Tamás Miller- tanulmányában A salemi boszorkányokról a következőket írja: „A salemi boszorkányok történelmi példázat is. Az tam, hogy olyanok, akiket hosszú évek óla jól ismertem, fejbiccentés nélkül haladnak el előttem, A csodálkozást még fokozta bennem annak a felismerése, hogy ezek között az emberek között céltudatosan terjesztették a félelmet, megfontoltan mélyítették el a rettegést és hogy azok semmi mást nem értettek az egészből, csak a terrort.” A salemi boszorkányok története tehát nem egyszerűen egy XVII. század végi boszorkányper történelmi illusztrációja. Bár alapját és teljes anyagát e boszorkányper fennmaradt jegyzőkönyvei adták. A dráma fogadtatása nem volt egyértelmű. A vélemények megoszlottak: „Egyes kritikusaim kifogásolták, hogy a darabban a vád képviselőit egyérteU mindnyájan szívesebben hinnénk el, hogy ilyen gonoszság nem létezik és nem is létezhet. Mindamellett, ha ma írnám meg ezt a darabot, más utat követnék. Azt kell mondanom, hogy a saját magam — éppen úgy, mint a kritikusok — hitetlensége, a gonoszságnak ilyen mélységével szemben együtt jár azzal, hogy a jóban sem hiszünk. A „The Crucible” (Salemi boszorkányok) erőszakos darab, de ha ma kérdeznék meg a véleményemet, azt mondanám, hogy nem elég erőszakod’. Miller a dráma főhősében John Proctor alakjában az öntudatos hős típusát akarta megközelíteni, aki tudatosan vállalja cselekedeteit és szenvedélyesen keresi élete értelmét. Nemcsak a boszorkányság Fehér Miklós díszletterve a Szigligeti Színház A salemi boszorká’""-’' «órásából (a harmadik felvonás színpadképe). 1692-es puritán Salem az SO-es évek ördögűző, gyanakvó, jobboldali mítoszokkal fertőzött Amerikáját idézi. Miller korában a boszorkányperek éppoly indokolatlan gyorsasággal szaporodtak, mint a hajdani Salemben — az epidémiák gyilkos száguldásával. S Miller nem is tagaaja, hogy a salemi rejtélyt a saját kora fedte fel előtte: megvilágította, hogy mi indította a szinte gyermeklány Abigailt egy egész közösség bevádolására s a hatalmat, az egyházat a hisztéria kihasználására.” Erről az Amerikáról maga a szerző így vall: „Ha az All My Sons (Édes fiaim) és a Death of Sales- man (Az ügynök halála) fogadtatása derűssé tette számomra a világot, az ötvenes évek eseményei ezt a meleg derűt hamarosan fagyos illúzióvá dermesztették. Nemcsak a Mac- Charth'/izmus tébolyának terjedése hatott rám, hanem valami, ami annál is hátborzongatóbb és titokzatosabb. Ez pedig az volt, hogy a szélsőjobbnak politikai, tárgyilagos, értelemhez szóló kampánya nemcsak félelmet ébresztett, hanem a valóságnak valami új és szubjektív meglátását is» olyan misztikumot, amely fokozatosan szinte már vallásos visszhangot váltott ki. Megdöbbentett, hogy az olyan gyakorlati és jelentéktelen probléma, amelyet nyilvánvalóan nevetséges emberek vetettek fel és propagálnak. paralizálhassa a gondolkodást, sőt olyan hullámokat verjen, amelyek a titokzatossság fátyolával homály osíthatják el az emberek tiszta látását. Mintha az egész ország újjászületett volna, még az emlékét is elfeledve a legelemibb jóérzésnek, amiről, senki sem hitte volna, hogy valaha is kiirtható úgy, hogy még nyoma se maradion. Meglepetéssel látmű gonoszság jellemzi. — Megértem ezt o felfogást, de nem védekezem, mert olyan történelmi adatok alapján rajzoltam meg szerepüket, amelyeket nem lehet félremagyarázni. Nem hiszem, hogy akár a jegyzőkönyvek, akár az idevonatkozó nagyszámú kommentárok tápot nyújtanának bárkinek arra, hogy enyhítse azt a leplezetlen, határozott és tudatos gonoszságot, amelyet ennek a tárgyalásnak a bírái és ügyészei önmagukból elárultak. Nem volt nehéz megjósolni, hogy az emberek ilyen tökéletes gonoszságának bemutatása visszatetszést fog kelteni, elvégre vádját tagadja, ue a vád egész képtelenségét. A darab befejezése előtt leszámolva a hit kötöttségeivel, az életet választja és meghajlik annak az akaratnak, amely vallomást kíván tőle, cserébe kínálva az életet. Proctor vall, vállalja a boszorkányságot, de az utolsó pillanatban mégsem él a felkínált menedékkel. A döntés magaslatán, a szabadság kapujában új bilincseket vesz magára; a közösség kötöttségét, önként osztozik társai sorsában, s ez a szabad akaratból, egyéni választásból született elhatározás új erkölcsi kényszer eredménye is: a közösség vállalásáé. Egy bravúros „beugrás” története Pénteken este egy kicsit premier hangulat uralkodott a Szigligeti Színházban. A harmadik felvonás végén szűnni nem akaró vastaps hívta a függönv élé a művészeket. A közönség még akkor is a helyén maradt, amikor már leeresztették a vasfüggönyt. A kisajtó kinyílt és Ugyanúgy, mint a bemutató előadáson a nagy tapsot köszönve egymás után jelentek meg a Mariea grófnő szereplői. Minek köszönhető e forró sikerű színházi este? Hiszen a Maries grófnő már jó ideje szerepel a színház műsorán. Egy kicsit mégis bemutatónak számított a pénteki előadás, hiszen ekkor játszotta először a címszerepet Ágoston Edit, a pécsi Nemzeti Színház koloratúr- szoprán énekesnője, aki Hubay Anikó sajnálatos betegsége miatt csütörtök reggel vállalta a beugrást. Bemutatkozása kitűnően sikerült. A közönség a már említett módon méltányolta a bravúros teljesítményt. Ágoston Editet nemcsak szép énekhangja, hanem nagyszerű színészi teljesítménye i is dicséri. Nehéz feladatát nagy könnyedséggel, megkapó eleganciával oldotta meg. Az egész együttes dicséretére szeretnénk elmondani, hogy alkalmazkodva a főszereplő változással járó Körülményekhez teljes értékű produkciót nyújtottak. A közönség elégedetten távoz- j hatott a nézőtér- I rói. i ÉSZ]- ÉRTELEM ÉS FORRADAmiSÁG ÜNNEP ELŐTTI MEDITÁCIÓ E mlékezünk rád fénylő Aurora, a hajnalunk kezdődött meg veled... Anoszov verssorai ezek, s mához egy hétre, az októberi forradalom évfordulóján sok ünnepi szónok és vezércikk emlékezik majd a költőhöz hasonlóan a balti flotta matrózaira, akik a Néva partján kikötött cirkáló ágyútüzével jelezték az emberiség felnőtt korának haj nalhasadását. Már az ünnepi vezércikk gondolatait rakosgatom össze magamban, amikor Gorkij akad a kezembe. Az örökké izgalmas, mindig új és új élményeket nyújtó gorkijl mű számomra legkedvesebbje, életrajzi regénye. Egy munkással folytatott Néva-parti beszélgetését írja le benne: Ilyeneket mond neki a munkás: „Maga velünk tart, de nem a miénk... Az értelmiségiek kedvelik a nyugtalanságot... Ahogyan Krisztus idealista volt és földöntúli célokért hirdetett lázadást, akként az egész értelmiség is utópiáért lázong... A munkás viszont a forradalomért kel fel. Amikor majd végképp kezébe ragadja a hatalmat, akkor majd szétszélednek valamennyien, és mindenki egy nyugodt kis zugot teremt magának, a saját szakállára...” Gorkij maga is megrendül egy pillanatra: „...Önkéntelenül is azt gondolom: háthaT az oroszok milliói valójában csak azért tűrik a forradalom nyomasztó kínjait, mert lelkűk mélyén azt a reményt ápolják, hogy megszabadulhatnak a munkától?” Az a munkás, akiről , Gorkij ír, nem változott meg a forradalom napjának reggelére. Lehet, hogy ott volt ő is a Téli palota ostrománál, de a történelem nem az ő nevét jegyezte fel. Most mégis őt idézem, s ennek oka van. Ugyanis szelleme még ma is kísért. — Vagy nem találjuk-e magunkat szembe nap mint nap azokkal, akik a Néva- parti munkás filozófiája szerint mit sem törődnek a közösség problémáival — ehelyett építik a maguk „nyugodt kis zugait?’’ Gorkij Néva-parti munkásának szavai nem a munkások értelmiségi ellenességét fejezik ki. — Többről van szó. Egy olyan filozófiáról, amely az igazi forradalmiságra hivatkozva a konzervatívizmus, a maradiság nevében utasítja el az értelmes embereket, azokat, akik előre tekintenek egy új, jobb világ felé. A minap egy kommunista tudományos kutató előadást tartott. Az előadás nagy ismeret- anyagra támaszkodott. Sokoknak tetszett, egyesek viszont szentségtörést emlegettek. Való igaz: voltak olyan megállapításai, amelyek nem egyeztek néhány, a közelmúltban még helyesnek bizonyult, de ma már a fej- tődés következtében túlhaladott állásponttal. Vallom az aggodalmaskodókkal szemben, hogy a marxizmus nem katekizmus: Akik ilyen esetben szentségtörést emlegetnek. Gorkij Néva-parti munkásának filozófiája szerint gondolkodnak. A szellemi élet maguk építette, nyugodt kis zugait féltik. Valahova ide lehet sorolni azt az íróktól, a költőktől való babonás félelmet is, amely megyei könyvtárunk igazgatójának tollát vezette, amikor országosan ismert körlevelét megfogalmazta „írók meghívása” — pontosabban a megyétől való távoltartása — tárgyában. Gorkij munkása a forradalmiságra hivatkozik, amikor az értelmiség ellen szól, káros kategóriának nyilvánítva őket. — Utódaik is ezt teszik. De, hogy pontosak legyünk, én közéjük sorolom azokat is — legyen bár két- három diplomájuk — akik a Néva-parti elmaradott munkás nevében szólnak, s közben azt mondják, a balti flotta matrózainak igéjét hirdetik. Hogyan lehetséges ma, a szocializmus két évtizedével mögöttünK az ész, az értelem, az Intelligencia és a forradalmi- ság szembeállítása? Eny- nyire nem ismernénk Lenint, aki számára a forradalmár egyet jelentett a magasfokú műveltséggel rendelkező emberrel? Antonio Gram sei, az Olasz Kommunista Párt megalapítója filozófiai feljegyzésében — amely nagyrészt a fasizmus börtöneiben készült — érdekesen és számunkra is figyelemre méltóan ír a marxizmus elterjedéséről. Az ő fejtegetéseiből valók e sorok: „Ez az új felfogás (a marxizmus) kezdetben esetleg babonás és primitív formákat fog ölteni, mint a mitológiai vallási formák, de megvannak benne és a népből majd kifejlődő intellektuális erőkben ennek a primitív fázisnak a túl- haladásához szükséges elemek.” 4 /■ történelem tette /“d fel a kérdést: ■*- meg kell-e várni, amíg az egész munkásosztály tudományosan megalapozott szocialista világnézettel rendelkezik, s azután kezdődhet csak a harc a hatalomért? A Lenin vezette bolsevikok 1917 októberében, majd más pártok — közte a mi pártunk 1919-ben, és 1945 után — helyesen válaszoltak. Nem! A tudományos elmélettel rendelkező forradalmi élcsapat képes magával ragaani az egész munkásosztályt a burzsoázia elleni harcban. Érdemes ezt a mi fejlődésünk tükrében egy kicsit részletesebben is elemezni. Amikor pártunk a negyedszázados elnyomás és illegalitás évei után hirtelen tömegpárttá válva rohamra indult a hatalomért, majd a szocializmus lerakása szerteágazó, sokoldalú és bonyolult feladatának élére állt, még nem rendelkezhetett az Ideológiailag kellően felkészült káderek tömegeivel. A munkásosztály egésze nem állt még a szocialista világnézet talaján. A történelmi sorsforduló mégis rendkívül gyors és sikeres volt, mert egy-egy ütközete olyan könnyen megfogalmazható harci jelszavak zászlaja alatt ment végbe, mint: Azé a föld. aki megműveli!, Nem a tőkéseknek. magunknak építjük az országot! E jelszavakat könnyű volt megérteni, s ezért a tömegek hittek benne mielőtt teljesen áthatotta volna őket a marxista ideológia. Ez a hit még arra is elég volt, — jelképesen szólva — hogy a munkás beüliör - gyárigazgatói Irodába, lefoglalja azt a nép állama nevében. Ilyen körülmények között, az osztálynarcnak ebben a szakaszában nemigen kerülhetett sor arra, hogy a munkásosztály ideológiája azonnal átfogja az ország szellemi életét, meghatározza a tömegek gondolkodását. A történelmi helyzet tehát magyarázatul szolgálhat a helyenkénti elméleti ügyetlenkedésre és merevségre, a naivitásra és a babonás hitre — de nem ad felmentést. Főképpen nem adhat ma amikor már a mi pártunk is túljutott történelmi fejlődésének e szakaszán, amikor a marxizmus filozófiája mind tömegesebb méretekben válik a közgondolkodás alapjává. A jelzett történelmi időszakban sem emelte partunk eszményKeppé a naív, csak a hite által vezetett, de eszmeileg kellően fél nem készült forradalmárt. (A személyi kultusz idején megtehették ezt — de az nem azonos a marxista—leninista felfogással.) Nem volt eszménykép, de azért forradalmár volt a Javából, aki szívére, proletárösztönére hallgatva, hite szerint tette azt, amit a sokoldalú marxista elemzés alapján megfogalmazott harci jelszavak tartalmaztak. Akkor sem lehetett ezt a fajta for- radalmiságot szembeállítani a tudományossággal, az intelligenciával. Annál is inkább, mert a legjobb kommunisták abban az időben is egyesítették magukban a forradalmi- ságot a magasfokú ideológiai felkészültséggel. Hát még ma. Mennyire anakronisztikusán hangzik, amikor egy alapszervezetben azt hallja az ember: „Jó elvtárs X, igaz, nem sok betűt pusztított el életében, de mindig tudja, ha szükség van rá, merre kell tartani a puska csövét.” Nagyon kérdéses, hogyan képes a helyét a legkisebb funkcióban is megállni az, aki „mindig tudja hova kell ütni” — de, mondjuk, a legritkább esetben elemzi abból a szempontból a helyzetet, hogy ütni kell, vagy jó szóval meggyőzni. Vagyis: soha nem volt, de ma már különösen nem állítható szembe a műveltség és a fórra- dalmisác. r ■ orkij elmaradott W ■ munkásának vi- 1 ágnézetével ma is találkozhatunk még. De mint annak idején, ma sem munkás-ér- telmjségi ellentétről van szó, hanem egy olyan konzervatív gondolkodás- módról, amely — származzon munkástól, vagy éppen könyvtárigazgatótól — idegen a marxizmus—leninizmustói. Különös veszélyessége pedig abban rejlik, hogy a for- radalmiság álarcában jelentkezik. Akik ma ilyen \il ágnézetet vallanak, még azt Is istenkáromlásnak tartják, ha valaki kimondja: Az élet ma minden területen több tudást, észt, értelmet, műveltséget és okosságot kíván. Ezzel nem lehet semmiféle for- radalmiságot szembeállítani. Ez maga korunk forradatmisága. Varira Jóasei
