Szolnok Megyei Néplap, 1965. szeptember (16. évfolyam, 205-230. szám)
1965-09-12 / 215. szám
©BOLNOR MEGYEI NfiVLA» 1065. sseptembef Tt KOVÁCS IMRE: Borús ég A rra ébredtünk, hogy a vonat lassít, a szerelvény idegesen megrándul, s egy erős zökkenéssel hirtelen megáll. A kalauzok leugráltak a kocsikról, a hálókocsi folyosóján léptek dobogtak, a szomszédunk, a táskarádiós mérnökhallgató már a töltés széléről tudatta hangosan: valaki meghúzta a vészféket! Kinéztünk. Tőlünk a negyedik fülke ablakán borzas leányfej hajolt a fiú felé. Igen, a kislány. Az este egy darabig együtt nézték a sötétet a folyosón. Tanúi voltunk az ismerkedésüknek. Ez még tegnap délben, az étkezőkocsiban történt, azóta átléptünk a határon. A kalauzok után a motorkocsi két vezetője is elindult a szerelvény vége felé. Olajos munkáskabát feszült a vállukon, arcuk barna és kerekded volt — messziről egyformának tűntek. Még el sem maradt mögöttünk a hegység, ez az első síksági falu. A hegyek csak most búcsúztak a tájtól, messziről jól látszottak a sötétlő fenyvesek, felhős időben sötétlik így az erdő. Az éjjel esett is. A sínpár mellett víztócsák fénylettek a legelőn, amelynek ványadt, kifakult fűcsomóit sovány tehenek harapták ütemesen. A köd- mönös pásztorok, kik olykor a vonat felé intenek, most hátat fordítottak a gondjukra bízott jószágnak s elindultak arrafelé, amerre a vasúti emberek tartottak. A legelőt karéjozó, rendszertelenül épült házakon, ezen az egész, szegényes falun mintha remegés futott volna végig. Ajtók és kapuk nyíltak, a görbe kis utcákon, a kertek alján, a mezei csapásokon futó emberi alakok tűntek fel. Csizmás férfiak, tarkaruhás aszonyok, közöttük néhány gyerek, igyekeztek a veszteglő vonat felé. V áratlan zajok keletkeztek: gyereksírás, kutyák nyüszítése, s hangfoszlányok, amelyek mintha valamit tudatták volna, valami keserves igazságot, amit ez a vonat hozott magával a hegyek csöndjével a hátamegett. Messziről, a dombtetőn álló szövetkezeti major hosszúderekú épületeinél piros kendők lobbantak felénk. Nagy csapat lány közeledett futva, hosz- szúléptű, könnyed, gazellafutással, veszélyre jönnek így. Sok utas leszállt, inkább férfiak. Álldogáltak tanácstalanul, híreket lestek. A fiú magyarázott a lánynak. — Valaki a vonat elé vetette magát. Egy nő volt, karján a gyerekével, szerelmi bánat. Már hetek óta mondta, mondogatta, sokszor kijött a vonathoz is. Nem hitték el neki. Hányon mondják ezt... Néztük a kislányt. Sápadt volt. Mandulavágású szemében a borzongás, a befelenéző tűnődéssel váltakozott. Hagyta, hogy a fiú lesegítse a vonatról, s a kezét sokáig fogja, tűrte, hogy hosszan és felfénylő tekintettel nézze. Ilyen messziről mi nem láttuk a vért. Annyit láttunk, hogy hárman-négyen férfiak, mélyen hajolva, lassú imbolygással visznek, majd letesznek valami súlyos terhet a mezőség szélére, ahol élénkzöld a fű. Matatnak körülötte, majd elfordulnak, egyikük nézi a borús eget, másik fölegyenesedik bár, de a feje lehajtva marad, s növekvő embergyűrű veszi körül őket: a falubeliek. A z utasok nem merészkedtek közel, mesz- sziről nézték a gyászt, ezt a reggeli döbbenetét, amelyben mellékszereplőtök lenni is egyet jelentett valamiféle szégyenkező bűntudattal, s hogy távol maradtak, iszonyatuk a fantáziájukból táplálkozott, réggebben átélt, megfigyelt katasztrófák alaktalanra nagyolt képei villantak fel előttük, előttünk. A kislány fellépett az első lépcsőre, hogy messzebb lásson előre. — Jöjjön menjünk közelebb — indítványozta kissé kihívóan a fiú, aki közben cigarettára gyújtott. — Jaj, nem, dehogyis — rebbent fel a kislány gyerekes félelmét nagyos kifejezéssel leplezve — nem bírnék ilyen szörnyűséget látni. — Újból leszállt, nem találta helyét, de valahogy azért már a fiúhoz tartozónak érezte magát, aki a sín menti árokparton pompázó margarétákból néhányat leszakított, s félszegen áti nyújtotta neki. Pirulva fogadta el, szégyenkezően lesütve a szemét. Ilyenkor virágot elfogadni... Elfordultunk tőlük, s jobbfelé kezdtünk figyelni, a szerelvény eleje felé. Fel- felcsukló artikulátlan ja- jongással egy asszony közeledett felénk. Nyomában kissé elmaradva tőle három férfi fújtatott, a legidősebb, a bőrsapkás nyilván a férje lehetett. A másik kettő a fia és á veje talán? Parasztok voltak. Csak az asszony jajgatott. Házának férfinépe sápadtan, kinyújtott nyakkal, összezárt szájjal gázolt át gödrökön, tócsákon, időnként a gyűlölet pillantását vetve a vonatra, ránk. Messziről futhattak, ahogy az aszony közelebb ért, hallottuk elfulladt zihálását. Középkorú asszony volt, feslett, szürke ruhában. Mezítelen alsókarja még jó erőre vallott, lába is erős volt, mezítelen talpa csattant a tócsák víztükrén. Kendőt is elfelejtett kötni, szürkült haja egyetlen varkocsba fonva röpködött a feje körül. Már botladozott, s mintha ökölbeszorított kezével tört volna utat magának hadonászva és zihálva, és ja- jongva. Odaért egészen a közelünkbe, Vadul ellökte útjából a kislányt, de az összeütközés őt is megfosztotta egyensúlyérzékétől, mert néhány lépés után elterült a földön. Vergődött, mint akinek nincs már ereje felállni, de amint felállt, teljes maradék erejével csapta vissza elkínzott, nyomorult testét a földhöz. K ivörösödött keze arról árulkodott: talán épp moshatott, mikor hallotta a hívást. Hagyott mindent, futott, futott először hitetlenkedve, majd bénító félelemmel a szivében, s ahogy közeledett, úgy nőtt a félelem, az önvád. Mert ő volt, egyedül ő, lesütött szemű, kérdezetlen tanúja egy élet bánatrafordulásá- nak, aki mindig figyelt és óvott, s csak most az egyszer nem nézett oda, most, mikor a vonat a hegyek közül előbukkant, s csattogó kerekeivel neki is megüzente: vigyázzon. Rohanni kezdett, hogy a hírt meghallotta, rohant a vész elébe, aztán ahogy a közelébe ért, megértett, vagy érzett a reménytelenségből valamit, egyszerre elhagyta az ereje, s már csak vergődni tudott, szárnyatörött, szomorú madár. övéi feltámogatták, vonszolni kezdték, mire szétnyílt előtte ott messze az embergyűrű sötét kárpitja, csak leomlani tudott némán és esetlenül, parttalan életre szánt gyermekére, ki a túlsó partról néz már vissza rá. — A kicsi él! A kicsit letette előbb a karjáról. Hallja? Pár percre még sírt, most már elcsendesedett — mondta a fiatalember jó hangosan. Az egyik visszafelé ballagó kalauztól tudta meg a hirt. A kislány nem szólt. Szürke kis arca most kezdte visszanyerni a színét. Az imént, hogy az asszony útjába került, s az vadul ellökte őt, kihullottak kezéből a virágok. S, hogy a fiú lehajolt, hogy összeszedje, csak a fejével tiltakozott: nem, nem kell. De a fiú erre új, friss szálakat tépett, többet mint először, s fogta a kezében elszántan azzal a tudattal, hogy ezt majd biztosan elfogadja tőle. A kényszerű megállás alig negyedóráig tartott. Rövidesen utaztunk tovább, otthagytuk a falut, amelynek nem tudtuk a nevét. Uj tájak tárták ki magukat előttünk, új falu, ahonnét barátságosan integettek felénk az útmenti népek. Este pedig, hogy a folyosóra kiléptünk, összebújva találtuk a két gyereket. Meg mertünk volna esküdni rá, hogy csókolódz- nak. BERTHA BULCSU: VÁRAKOZÓK Évek óta látom őket a tér sarkán, egykedvűen nézelődnek... Sokan talán azt gondolják, hogy unatkoznak, és fantáziátlan emberek, azért töltik minden szabadidejüket ácsor- gással, de nem így van. Be kell vallanom, hogy valamikor bennem is feltámadt az alaptalan gyanú, s arra gondoltain, hogy az unalom vastag és tompa vattaházból menekültek ezek a fiatalok a tér sarkára, s a váfos vibráló forgalmában nézelődésben, fényivásban keresnek szórakozást és felüdülést. Egyszer aztán észrevettem, hogy nem így van. Megyek pihenni, mondtam néhány évvel ezelőtt magamnak és nagy akarással, eltökéltséggel felvonultam a hegyekbe. Hanyatt feküdtem a fűben, és arra gondoltam, hogy ez lenne az igazi élet, feküdni ilyen haragoszöld tisztásokon, s vonuló felhőket nézegetni... Nagy és Eifriede Mund:* MUNKÁSKÉZ Nézd ezt az érdes, bütykös kezet, ki nem simuló, kérges tenyerével. E munkáskéz hivatott megmenteni a világ életét. Tisztelettel pillantasz le rá és megszorítod hálatelten. Ez a munka áldotta kéz, mely jelen s jövő pihenő óráiban is kész arra, hogy a kerekekhez nyúljon. Látod milyen izmos? milyen kemény? Viharvert, akár a szirttető. Horzsolásók borítják meg zúzódások. Földi létének hosszú évei alatt ezer sebbel vérzett. Nem önmagáért, hanem teérted, énértem, mindenkiért! Szántott, vetett, dolgozott. Ez az erőtől duzzadó kéz forgatja bolygónK kormánykérekét. • Boldog Balázs fordítása. * Eifriede Mund a fiatalabb német szocialista költőnemzedék tagja. Több lap munkatársa. Versei egyre népszerűbbé válnak hazája határain túl is. mérhetetlen nyugalom áradt rám mindenből, s a természet örök színeiben, kékben, zöldben barnában igyekeztem feloldódni. A teljes megnyugvás küszöbéről azonban visszarántott valami. Tíz perc, talán negyed óra telhetett el, amikor az agyamban és a szívem táján felbukkant a nyugtalanság. Végigszaladt a hátgernicemen, és arra késztetett, hogy felüljek, körülnézzek, megszámoljam a közeli ' fákat, statisztikát készítsek a felhőkről... Visszafeküdtem a fűbe, de a nyugtalanságom nem oszlott el, inkább néhány perc alatt idegességé transzformálódott... Nem bírtam tovább a fűben feküdni. Úgy éreztem, hogy valamiről lemaradok, valami nagyon lényeges eseményt mulasztok el, valahol történik valami, és én nem vagyok ott. Pontosabban, az évtized legjelentősebb eseménye játszódik valahol, amig én a fűben nyújtózkodom. Rohantam a menedékházig, ott taxiba ugrottam és néhány perc múlva már a városban voltam. Lázas izgalommal kutattam, hogy mi történhetett az elmúlt fél órában, miről maradtam le? Berohantam a kávéházba, de semmi. Ugyanazok a panoptikum-fejek hajoltak az újságok, poharak és apró cetlik fölé, amelyek tegnap, tegnapelőtt és öt éve... Kimentem az utcára, és figyeltem az emberek arcát. Kicsit gúnyos volt az arcuk, úgy tűnt, hogy rejtegetnek előlem valamit... Éreztem, hogy történt valami, de titkolják. Akkor én is megálltam a tér sarkán a többiek között és várakoztam. Semmi... Csak a képzeletemben bukkant fel egy teniszpálya képe, és Ili törékeny figurája. 1945-ben egy ösz- szebombázott bérház pincéjében laktam... A bérház udvarán három-négy teniszpálya is volt. Az egyik pályára szép, szabályos tölcsért vágott egy eltévedt angol bomba. Akkoriban mi egész nap a bombatölcsér szélén ültünk, és a békákat bámultuk, hogyan sprintéinek a gödör aljában összeszaladt sekély vízben. Órákig ültünk mozdulatlanul, de minden közeli zajra, robajra, felkaptuk a fejünket. Vártunk valamit. Hogy mit, azt magam sem tudom, de nagyon kitartóan vártunk. Azt hiszem valami csodát. Egyszer megjelent közöttünk egy vézna, fekete kislány, és felcipelt bennünket az egyik összebombázott ház második emeletére. Az emeletből valójában csak a sínek maradtak, s mi ezeken egyensúlyoztunk az összeégett falak között. Hát ott fönt, ég és föld között, a megtekeredett síneken lebegve, közölt velünk valamit a kis fekete lány. — Itt hamarosan történik valami furcsaság... Ettől kezdve a bombatölcsér széléről mi állandóan szemmel tartottuk a romos házat. A fekete kislány pedig mindennap megjelent közöttünk és kiosztotta a karácsonyfadíszeket, ízetlen csokoládét, amiket a romok között összeszedett. Vártunk. De semmi sem történt. Azaz hogy mégis... Emberek jöttek, lebontották a házat, és elkezdték újjáépíteni. A cselekvés eloszlatta a babonákat... Néhány hét múlva már a patak partján kóboroltunk, és a mederbe zuhant tankokat bámultuk... Álltam a tér sarkán és abban reménykedtem, hogy hirtelen lefékez egy autó, és tiltakozó arccal, karcsúan és feketén kiszáll belőle Ili. Megáll előttünk, és kiosztja a karácsonyfa- díszeket, melyeket magával hozott a messzeségből. Az autók mind továbbsuhannak... Másnap írtam az unoka- hugomnak. . Két hét múlva megérkezett a válasz: Ili férjhez ment egy esztergályoshoz. Két gyereke van. Néha látom, amikor sétáltatja őket a patak-parton... 230.000 MAGVAR A SZÓTÁRAKBAN BOKROS LÁSZLÓ: TANULMÁNY. (Szénrajz.) KISEBB KÖLTEMÉNYEIBEN Arany János körülbelül 23 000 szót használt. Ebben nincsenek benne azok a szavak, amelyeket csak műfordításaiban és prózai műveiben írt le. Jókai szókincse még nagyobb. Ök ketten mindenesetre versenyképesek a világirodalom legtöbb szavú íróival, Shakespeare-rel és Victor Hugóval. Az előbbi ugyanis 24 000, az utóbbi állítólag 28 000 szóból rakta össze műveit. Nagy számok ezek, ha figyelembe vesszük, hogy például Katona Józsefnek a Bánk bán nehézveretű szövegéhez mindössze 3000 szóra volt szüksége. Mindezeket az adatokat Kelemen József, a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének munkatársa közölte, aki szerint egyébként ma egy 14 éves gyermek nálunk 6000—7000, a felnőtt pedig valamivel több szót ismer, ezeknek persze csak egy részét használja. Becslése szerint igen sokoldalúan képzett hazánkfia az, akinek magyar szóismerete — természetesen nem a tényleg használt szókészlete — eléri vagy meghaladja az ötvenezret. Es még ez is csuDán csekély töredéke nyelvünk egész szókincsének. Hiszen Kelemen József Szerint az általános és szakszótárakba illő magyar szavak számát körülbelül 230 000-re tehetjük. Sőt, a társadalom, a nép egésze még ennél is jóval több szót ismer, bár ezeknek nagy része esetleg csak egyes országrészeken vagy egyetlen foglalkozási ágban használatos. De akármeny- nyire táj- vagy szakjellegű szavak legyenek is, kétségkívül hozzátartoznak a nyelv szókincséhez. — És mindezeket figyelembe véve a teljes magyar szókészlet Kelemen József szerint eléri az 1 065 000-et. IGAZ, ebben már benne vannak a legkülönbözőbb változatok, sőt a főnévi és határozói igenevek, stb. is. Ez a nagyszám jelzi, hogy ha sokkal viharosabb múlton mentünk is keresztül, mint más, szerencsésebb sorsú népek, kultúránk, fogalmaink, a határaink között otthonos ismeretek köre alig kisebb, mint amilyennel akár a legfejlettebb országok dicsekedhetnek. Hiszen például a magas kultúrájú, rokon finn nép szókészletét hasonló alapon körülbelül 840 000-re becsülik, sőt még az angol világnyelv szókincse sem tehető 1—1.2 millión/' többr»
