Szolnok Megyei Néplap, 1965. szeptember (16. évfolyam, 205-230. szám)
1965-09-26 / 227. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1966. szeptember 36. HÚSZ ÉV MAGYAR IRODALMA A MAGYAR KÖNYV két évtizedes útját bemutató nagyszabású kiállítás nyílt a közelmúltban a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Szocialista könyvkiadásunk 20 esztendeje merőben új szakaszt nyitott a hazai közműveltség történetében: a felszabadulás előtti könyvkiadás ugyanis nagymértékben idomult az akkori idők népellenes kultúrpolitikájához. A sekélyes polgári bestsellerek és ponyvaregények divatja nyomta rá bélyegét erre a könyvkiadásra. A szépirodalmi művek átlag- példányszáma elvétve ha meghaladta a háromezret. Szomorú jelképe ennek a kornak a könyvnapokon versesköteteit eredménytelenül áruló József Attila. Babits, Kosztolányi, Karinthy, Krúdy, Móricz kénytelenek voltak a nagy kiadó sokszor előnytelen feltételeit elfogadnál A baloldali és szocialista irodalom kiadása legtöbbször csak illegális vagy fé1- illegális körülmények között történhetett. A kiállítás anyaga ennek felsorakoztatásával indul, széleskörűen bemutatja a 45 előtti illegális kiadványokat. A gyűjtemény vitrinjeiben ott láthatjuk a régi úttörő antológiákat, így a Tollal és szerszámmal című 1941-es kiadványt, majd a következő évekből a Mérték, a Mérleg, a Március című antológiákat, a hazai munkásírók emlékezetes vállalkozásait. Az „elkobzott művek” címszava alá foglalt könyvek — Balázs Béla, Gábor Andor versek Barta Sándor regénye, Lengyel József dokumentumregénye, József Attila folyóirata, azután a párt által kiadott folyóiratok, a 100 százalék, az Egység, a Világirodalmi Szemle stb., — együttese nemcsak irodalomtörténeti érték — ezek a magyar szocialista gondolat felbecsülhetetlen tárházak Forrása, kiindulópontja, alapja a felszabadulás utáni magyar irodalomnak, húsz év irodalmi fejlődésének. A FELSZABADULÁS utáni irodalom menetét, a méreteket, arányokat, vállalkozásokat és célokat — a tárlat tükrében — mérlegelve, lehetetlen, hogy szembe ne tűnjék a minden tekintetben nagyarányú előrehaladás. Az 1945-ben kiadott könyvek, a szabadság első hírmondói igen szerények. Benjámin László és Zelk Zoltán versei, Illés Béla, Nagy Lajos, Veres Péter prózai művei még fűzve, gyenge papíron kerültek a közönség elé. Ezután következnék a tárlókon az államosított könyvkiadás első vállalkozásai. Például a Szépirodalmi Könyvkiadó Magyar Klasszikusok című sorozata, melyben 63 mű jelent meg. Nemcsak az a múlhatatlan érdeme ennek a sorozatnak, hogy régi irodalmunk nagyértékű alkotásait hozzáférhetőkké tette, hanem az is, hogy azok alapvető marxista értékelését is megadta. Majd az Oicsó Könyvtár, a Kincses Könyvek és egyéb sorozatok, a Világirodalom Ki asz - szikusai, az írói életművek — Jókai, Mikszáth, Tömörkény, Móricz és mások — egy.. ki terebélyesedő soro- mtai. A statisztikai adatokon lehet lemérni leginkább a fejlődést. Húsz év alatt az évente kiadott könyvek száma 644-ről 4164-re, az átlagos példányszám 4900- ról 10 700-ra emelkedett! Ady Endre művei 1945-től 37 kiadósban 430 ezer példányban, Aranyé 79 kiadásban összesen 1 174 000 példányban, Jókai 197 kiadásban 6 millió 123 ezer példányban, Mikszáthé 77 kiadásban összesen 3 és félmillió példányban, Móriczé 238 kiadásban 4 millió 423 ezer példányban jelentek meg — olvassuk tagadhatatlan büszkeséggel a statisztikát. A kiállítás a maga egészében sajátos tükre a szocialista embertípus hazai kialakulásának, alkotó energiái felfokozódásának, igényeinek, törekvéseinek, problémáinak és céljainak. A könyvek egymásutánjában megjelenik előttünk a szocializmus hazai történelme. Az olyan művek, mint Illés Béla Honfoglalása, Veres Péter Pályamunkásokja, Próbatétele, Szabó Pál Isten malmai s Üj föld című regénye többet jelentenek puszta irodalomnál, esztétikumnál: szembenéznek a megelőző évszázadok tehertételével, reprezentálják egy nép legnagyobb történelmi sorsfordulatát. Érezni lehet bennük a nemzet megújuló életritmusát, művészileg tanúskodnak egy megújuló építő-teremtő folyamat roppant lendületéről. A HÚSZ ESZTENDŐ kezdetén megjelent művek a számvetés, a történelmi mérleg, az elhatárolódás és az ítélet jegyében íródtak. A felszabadult nép tekintett vissza bennük . múltjára, mérte meg kritikailag, mit vall magáénak a történelemből, hogyan minősíti a magyar századok társadalmi és nemzeti harcait. A távlatosság jellemezte ezt a szocialista realizmus felé tájékozódó irodalmat, a kitágult perspektívák, a műit és jövő méreteiben való gondolkodás. S emellett egy nagyfokú változás-élmény: a fordulat éve táján fellépő fiataloknak — Simon Istvánnak, Juhász Ferencnek, Nagy Lászlónak — el. sősorban az volt a jellemzőjük, hogy költészetükben régi életkeretek, a megszokott életközeg felbomlását tudták megörökíteni. A kiállítás bizonyos mértékig tükrözi a helyreállított értékrendet irodalmunk 1949—56 közötti fejlődését illetően. Sokat bírálták irodalmunknak ezt az időszakát, s nem alaptalanul. Karinthy Ferenc, Mesterházi Lajos, Sarkadi Imre, Sze- berényi Lehel és mások művei közt tallózgatva azonban szembetűnő: a személyi kultusz eltorzulásainak felfedése az irodalomban nemcsak megrendülést .váltott ki, de művészi elmélyülést is hozott, és kihatott az erkölcsi és esztétikai energiák megnövekedésére. Az 1953—56 közt indult fiatalok — Sánta Ferenc, Szabó István, Ka- mondy László, Galgóczi Erzsébet, Fejes Endre és mások — már e kritikus látás és erős morális érzékenység jegyében kezdték pályájukat. Az 1957-es év mindenképp korszakhatár az irodalmi alkotások tematikáját, problémakörét, ideológiai szintjét, ízlésirányát és stílusrétegeződését tekintve egyaránt. A kiállított könyvek érzékletesen dokumentálják irodalmunk összehasonlíthatatlan kiszélesedését, a méretek és arányok addig soha nem tapasztalt megnövekedését. Ha az 1957 utáni könyvkiadás produktumait szemléljük, a teljesség érzése kerít hatalmába: az a széles ív, amelyet a kiállítás Illyés Gyulától Németh Lászlótól, Tamási Árontól, Galambos Lajos, Moldova György és Sza- konyi Károly műveiig felmutat — egész irodalmunk alkotókedvének elevenségéről vall. Darvas József, Do- bozy Imre, Garai Gábor és Váci Mihály nagysikerű alkotásai, a Húsz óra és a Rozsdatemető a közéleti érdeklődés előterébe kerülésének, a néppel, a népi hatalommal való összeforró s- nak, a népi élet központi problémái megragadásának bizonyságai. Az írói rang megsokszorozódott társadalmi felelősségét és értékét, a közösségben betöltött hivatása felfokozódását jelzik ezek az alkotások. Mély érzelmi átéléssel tudják magukba sűríteni a formálódó szocialista ember számtalan világnézeti, morális, ízlésbeli, életformabeli vonásának összességét. A KIÁLLÍTÁS — igen helyesen — széleskörűen bemutatja irodalmunk nem-szocialista ágának mai termését is. Felvonul megannyi szemlélet, társadalmi réteg, életérzés és alkotó módszer képviselője. S a fejlődés dialektikája mutatkozik meg abban, hogy ezekkel szembesítve nyeri el irodalmunk szocialista-realista vonulata igazi értékét, központi jellegét: ezek vetüle- tében mutatkozik meg igazán, hogy a szocialista gondolat ma már mennyire hajtóereje, mozgató energiája irodalmunknak. Sajátos összefoglalása, sűrítője irodalmunk szocialista ága mindannak, amit a fejlődés egésze produkált: meggyőződése erejével, elvi elkötelezettségével a szocialista áramlat szabja meg a néni- szocialista réteg mozgásirányát, világnézeti és esztétikai tendenciáit is. Szocialista realista alkotásainkat a nem-szocialista iro- dolmi művekkel egybevetve tűnik ki igazán szemmel láthatóan: mennyire a különféle konfliktusokkal való harc, a válságok legyőzése, a diszharmóniák leküzdéséből származó harmónia jellemzi, újabb irodalmunk pozitív hősét, napjaink szocialista embertípusát. És ugyancsak kitűnik: a részjelenségek minél tüzetesebb, aprólékosabb írói feltérképezésével, a néha szociografikus részletességű mozaikok egybehangolásával voltaképp az egész társadalmi kép logikai és érzelmi, életszerű ábrázolására törekszik irodalmunknak e központi ágazata; Pezsgés, probléma gazdagság, születő és oldódó ellentmondások, művek és életpályák polémiája, valóság és művészet szüntelenül vitázó egysége, egyszóval áramló élet — ez az a sokáig megmaradó emlék, amelyet a látogató magával visz erről a jól megrendezett kiállításról. Fenyő István- , , . _— Bartók Béla >talmim Beim: , . r r------------es a világ népéi A bban a hatalmas és rendkívül sokrétű műben, amelyről egyre jobban látjuk, hogy a XX. század egyik legnagyobb alkotása volt: Bartók Béla életművében, döntő szerepet játszik a népek testvériségének gondolata. Maga a probléma nem váratlanul, nem előzmények nélkül vetődött fél Bartók és kortársai számára, A magyar szellemi élet legjobbjait is már hosszú ideje foglalkoztatta. Liszt Ferenc például, Bartók legnagyobb és legközvetlenebb elődje, Párizsból hazatérve az 1840-es években, természetesnek és szükségesnek érezte, hogy ne csak a magyar, hanem a román, orosz, ukrán, lengyel és török népzenék vagy népies zenék felé is szinte egyazon érdeklődéssel forduljon, hogy magyar és román cigányzenészek játékát szomjas buzgalommal figyelje és tanulmányozza. De mily hallatlan erőfeszítés vezetett még odáig, amíg Bartók Béla elkülö- hette egy román barátjának, Busitia Jánosnak Ady Endre versét a „magyar, oláh, szláv bánat” közösségéről! s amikor hozzáfűzte, hogy a népeknek össze kell tartaniok, hiszen „testvérek az elnyomatásban”: már meg is érlelődött benne a gondolat, hogy ő ennek az összefogásnak költője és tudósa lesz. Bizonyára volt idő, amikor az ifjú Bartók, gyűjtő- és kutatómunkája kezdetén — Liszt Ferenchez hasonlóan — még csak a „nyersanyagot” látta az előtte feltáruló hatalmas népi dallamlkincsben, magyarban, románba iT szlovákban egyaránt; d*> amikor a fent idézett sorokat leírja, 1912-ben, már sokkal többet jelent számára Kelet-Európa népzenéje, mint zenei érdekességet, tudományos eszközökkel megszerzett egzotikus anyagot, amelyet művészetté kell formálnia. A kettősség, mely az alkotóművész helyzetéből és szándékából adódik, először mint ellentét és feszültség vetődik fel benne, hogy azután — pályája második felében — egyre öntudatosabban ismerje fel a nagy ellentétben a nagy egységet, a nehézségben az erőforrást, a konfliktusban egy eljövendő összefogás roppant távlatait. A művész fogalmazása oly őszinte és világos, hogy csak őt magát kell idéznünk. 1920-ban írja Busitia Jánosnak, hogy Berlinben megtelepedhetne ugyan, de „a népdalok nehezen engednek engem nyugatra; hiába minden, kelet felé húznak”. És a megoldás ott van már abban a levelében, melyet Octavian Beunak fr 1931-ben: „Az én igazi vezéreszmém: a népek test- vérréválásának eszméje, a testvérréválásé minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem — amennyire erőmtől telik — szolgálni zenémben...” S azt az éppenséggel nem könnyű utat, mely idáig vezetett, legjobban felmérhetjük akkor, ha Bartók teljes világképében látjuk, mit jelentettek számára a népek. Ebben a képben — ma már világosan látjuk — a legsajátosabb módon egyesült a rousseaui romantika a XX. század tudományos realizmusával s persze a zeneköltő fanatikus igazságszeretetével; A nép embere Bartók szemében az egyszerű, az őszinte, az igaz ember, nem azért, mert közel maradt egy régebbi történelmi állapothoz, hanem azért, mert közelebb maradt a természethez. Bartók leveleinek tanúsága szerint, húsz-huszon- két éves korában, elfordulva a maga gyermek, és serdülő éveinek, neveltetésének tételesen-vallásos irányától (mint fejtegetései elárulják), természethivő, panteista lett. Esküiét, vagy hitvallásált — írja 1907-ben — legszívesebben azzal kezdené: „A Természetnek, a Művészetnek, a Tudománynak nevében...” A természetnek ez a nagy, csodálkozó, gyermeki bámulata, a természettel való mely közösségi vágya és tudata Bartókot haláláig elkísérte. Innen, hogy rokonait, közösségi támaszát, művészetének gyökerét és humuszát is csak a természet közelségében tudja keresni — ott van az az erdőkben és pusztákon, az erdei és pusztai zseliérkuny hókban. Nem iOázió-e mindez 1920-ban és 1930-ban. nem romantikus önálta- tás-e, s épp annak a művésznek ajkán, aki annyira a XX. század gyermeke, s aki mdndenekfelett annyira harcosa az újnak, a legújabbnak, a holnapinak és holnaputáninak? Bartók számára ez a kétkedő kérdés azért nem merülhet fel, mert önmagában érzi a kettőt: a legrégibbet és legújabbat, a természetit és a civilizáltat — valamint a népet és a teremtő lángelmét. így, és csak így érthető, hogy számára mindig menedék lehet egyik a másik után: hogy Franciaországból Moldvába vágyik, de alföldi falvakból Berlinbe, Párizsba, Londonba menekül, hogy arab oázisokon és török falvakban szerzett élményei nyugati nagyvárosok hangversenydobogóin kell, hogy megszólaljanak: hogy amerikai világvárosokban a kínai színház ragadja meg legerősebben: hogy nagy román népdalgyűjteményét végül is, elhagyatottan és betegen; New York házrengetegében revideálja. A két motívum úgy egybefolyik nála, úgy kiegészítik egymást ebben a hősies és csodálatos életrajzban, mint egyazon szimfóniának egymásba-kulcsolt. örökre összefonódó zenekari szólamai. E szólamok között ott az arab, török, belga, román népzene hangja, de ott zeng a német, olasz, francia harmóniavilág is. így és csak így válik érthetővé, hogy élete legboldogabb napjainak azokat vallja, amelyeket falun, parasztok között töltött: élete végén is úgy emlékszik vissza népdalgyűjtő munkájára, hogy „az az idő, amit ilyen munkával töltöttem, életem legszebb része, nem adnám oda semmi másért”i Romantika ez vajon, Bartók rousseaui romantikája 1943-ban, a második világháború végefelé? S azé a Bartóké, aki Strausstól Schönbergig, Deliustól Ravelig felszívta kora műveltségének, lázának és lüktetésének egész ritmusát? Áltatta magát vajon, vagy nem tudta meglátni az akkori parasztélet mély nyomorúságát, ellentmondásait, keserves és vak küszködését? Nem: a választ megadia maga Bartók. A népek test- vérréválását akarom szolgálni — írta híres levelében, és kései hitvallása is csak erre a gondolatra tér vissza: a népek testvérré akarnak válni, testvérré fognak válni egy napon! A művész legszebb feladata, hogy e nagy testvéresü- lést előkészítse, hogy hírnöke legyen a béke eljövendő nagy ünnepnapjának, akkor is, ha tulajdon élete szenvedésbe, magányba, megnemértettségbe és nyomorba hanyatlik. Eljön az ünnep — hirdette a búcsúzó Bartók Béla, amikor utolsó szerzeményeiben és írásaiban meghirdeti azt az eljövendő ünnepet, a nagy napot, melyen a népek egy- másratalálnak. Bartók Béla (H ackett felvétele)
