Szolnok Megyei Néplap, 1965. szeptember (16. évfolyam, 205-230. szám)

1965-09-19 / 221. szám

1965. szeptember 19. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 11 A FALU ÉS A FIATALOK A Komszomolszkaja Pravda szerkesztősége vi­tát indított a fiatalok faluntartásának problémái­ról. Az alábbiakban képet adunk a vitáról, M. I. Lapsin agronómusnak, a Moszkva környéki Le­nin Hagyatéka szovhoz igazgatójának cikke alap­ján. Mit kellene tennünk, hogy a fiatalok falun maradja­nak? Milyen feltételeket kellene megteremteni szá­mukra? Ahány ember, any- nyiféle nézet van erről. Én egy gazdaság vezetőjének szempontjából közelítem meg ezt a kérdést. Szerin­tem a fő az ,hogy a mező- gazdasági termelés megfe­leljen a jelenkor követel­ményeinek. Elsősorban ez szünteti meg, hogy sokan viszolyogjanak a mezőgaz­dasági munkától. Mifelénk a falvakból sok fiatal jár dolgozni vo­naton, autóbuszon vagy gyalog, a városokba, vagy a munkáslakótelepekre, gyárakba, építkezésekre. — Talán azért, mert falujá­ban gyenge a klub, nincse­nek műkedvelő együttesek és hiányoznak a szolgálta­tások? Nem, nem elsősor­ban ezért. A fő ok az, hogy falun rosszabbak a munkakö­rülmények, a munkát rosszabbul szervezik meg, több a rendellenesség. Én ezt a falun kialakult termelési viszonyok sajá­tosságaira vezetem vissza. A paraszt a teljesítmény­ben dolgozó bérmunkás — számára természetellenes — szerepében lép fel, a ve­zető pedig a munkaadó szerepében. Ilyen körülmé­nyek között az anyagi ja­vakat termelő ember ki­kapcsolódik az önálló gaz­daságos elszámolás lánco­latából. Nem tudja kielé­gíteni igényét az önálló­ságra, nem teljesül az az igénye, hogy gazda legyen. A mi szovhozunk tapasz­talataiból veszem ezt. Az élet vezetett bennünket rá arra, hogy a lehető legna­gyobb mértékben önálló és a végtermékben érdekelt kis termelő sejteket hoz­zunk létre. Mi ezeket önál­lóan elszámoló munkacsa­patoknak nevezzük. Alig hogy megalakítottuk az önállóan elszámoló munka­csapatokat, szembetűnően megváltozott az emberek­nek a falusi munkához, a földhöz való viszonya. — Igazi gazdák módján töre­kedték a jó termésre, s a legnagyobb dologidőben önfeláldozó munkát végez­tek. Nálunk most már megfordult a vándorlási fo­lyamat. A fiatalok vissza- áramlanak a faluba. Sokáig elhanyagolták ná­lunk a szövetkezeti el­veket, az önálló elszá­molást. Teljes fordulat­nak kell bekövetkeznie az emberek gondolkozá­sában és tudatában ah­hoz, hogy könnyedén gondolkozni tudjanak az elveknek e kategóriáiban. Mit jelent az önálló el­számolás elveihez alkal­mazkodni? Ez azt jelenti, hogy a kölcsönös előnyből indulnak ki az ember és a munkacsapat, a munkacsa­pat és a kolhoz vagy a szovhoz, s a kolhoz vagy szovhoz és az állam viszo­nyában. — Mégpedig nem csupán általánosságban, ha­nem a gyakorlatban is, minden kis lépésnél. Az ilyen egészséges talajban virágzik a vállakozó szel­lem, amely az orosz nem­zeti jellem egyik leghasz­nosabb vonása. Nem könnyű dolog meg­védeni nézeteinket, s har­colni azért, hogy a terme­lésben az emberek közötti viszonyok tudományos alapra épüljenek. De nincs más kiút, mint a harc. — Egyetértek azokkal a levő- írókkal, akik, ha más mó­don is, de ugyanazt vall­ják, amit én, azt, hogy ki valósítja meg mindezt, ha nem mi. Igen, olyan feltételeket kell megteremteni a mező- gazdaság fejlődéséhez, amelyek mindenki szá­mára vonzók lesznek, — nem pedig csak a legáll- hatatosabb és legöntuda- tosabb emberek számára, de ezeket a feltételeket csak a legállhatatosabb és legöntudatosabb emberek teremthetik meg. Egy Szverdlovszk-területi lány megható levelet írt arról, hogy kolhozparaszt fiatalt szeret. Megdöbbentő azonban, hogy mint a le­veléből is kitűnik, az em­berek egy része gúnynév­ként kezeli a paraszt kife­jezést. Mi viszont olykor úgy teszünk, mintha ilyes­mi nem létezne! Szovhozunk egyelőre kénytelen külső segítséget igénybe venni burgonya­szedésnél. S bántó és elke­serítő látvány, ahogy ezek közül a nem falusi embe­rek közül egyesek falun viselkednek. Magatartásuk kihívó .megvető. Tüntetőén nem tisztelik szokásainkat és hagyományainkat. Ir­galmatlanul hadat kell üzenni az effajta beállított­ságnak. Az ilyen emberek körül a megvetés számuk­ra kibiírhatatlan légkörét kell megteremteni. Ne vigasztaljuk magun­kat azzal, hogy ez érthe­tetlen és érzéketlen embe­rek megnyilvánulása. Mé­lyebbek a gyökerek. A bürokratikus ellenőr­zés és az önkényes pa­rancsolgatás koncentrált kifejezése volt annak a nézetnek, hogy a paraszt „másodrangu’’ ember, ér­telmében és szocialista mivoltában nem lehet bízni, s még nem érett meg arra, hogy vele va­ló kapcsolatainkat gazda­sági alapokra építsük. Megfeledkeztek nálunk arról a lenini útmutatás­ról, hogy a parasztnak nem szabad parancsolgatni, ta­nulni kell tőle. Megfeledkeztünk a leni­ni útmutatásokról, s ennek következtében sok olyan ember van falun és a falu fölött, akinek vérévé vált az okítás, a parancsolga- gatás, a figyelmeztetés, a fenyítés, úgy érzi, ez az 5 elhivatottsága és misszió­ja az életben, áthatja az a hamis tudat, hogy felette áll az anyagi javak terme­lőinek. Az SzKP KB márciusi plénuma elvetette a mező- gazdaság vezetésében meg­nyilvánuló adminisztrálást, szubjektívizmust és „volun­tarista” önkényt. De szá­mot kell vetnünk azzal, hogy az elítélt gyakorlat nem hal el magától. A bürokratikus furkó lo­vagjai itt-ott még erősek. Még van terük, ahol te­vékenykedhetnek, a de­mokráciáról alkotott sa­ját elképzelésüknek meg­felelően. ök a demokrá­ciát úgy képzelik el, mint a kocsirudat, amelyet arra fordítanak, amerre akarnak . A gazdasági alapra épült viszonyok rendszere ugyan­is még csak kialakulóban van. Ez nem egy év fel­adata. Mindegyikünk arról ábrándozik, hogy egyszer majd kizárólag saját mun­kájának, hivatásának szen­telheti minden energiáját és képességét. De egyelőre ezért még harcolnunk kell. S erre mi vagyunk hiva­tottak. A MCCVE HATÁRÁN TÚL \i ■ ■■ van jovoje a jól megalapozott szövetkezeti társulásoknak Jelenleg megvalósítás alatt álló és Hajdú megye mezőgazdaságának másirá­nyú fejlesztését jelentő kezdeményezés a mezőgaz­dasági nagyüzemek közös vállalkozásainak nagyará­nyú kifejlesztése. Ez a kö­zös együttműködés kétirá­nyú. Egyrészt a termelő­szövetkezetek egymás közti másrészt a termelőszövet­kezetek és állami gazda­ságok helyi lehetőségeinek együttes kihasználására vo­natkozik. Az 1962. őszén megtartott megyei pártér­tekezlet a megye mezőgaz­daságának továbbfejleszté­sében egyik főfeladatként jelölte meg a fentebb em­lített közös vállalkozások nagyarányú kifejlesztését. E határozat megvalósítása most van folyamatban. Je­lenleg vita folyik a Hajdu- Bihar megyei Napló hasáb­jain a termel »szövetkezeti társulások helyzetéről, fej­lesztésének perspektívái­ról. — Az alábbi cikk­ben éppen erről a vitáról, illetve a Hajdú-megyei tár­sulások problémáiról, el­képzeléseinkről szeretném tájékoztatni a Szolnok me­gyei Néplap olvasóit. Pár év óta sok látogató — közöttük külföldiek is — fordul meg Hajdúböször­ményben a város hét ter­mel ős zöevlkezete által üze­meltetett baromfitársulás telepén. Cs. Varga Pál, a baromfitársulás vezetője minden alkalommal meg­mutatja a látogatóknak azt a nádból készült, sárral be­tapasztott szalmatetős épü­letet, amelyben a társulás kezdetén az első baromfia­kat nevelték és amelyet ma is meghagytak, hogy a látogatóknak megmutathas­sák honnan is indultak el. Sok látogató teszi fel cso­dálkozva a kérdést, vagy in­kább elismerő megjegyzést, miután körbejárta a 64 hol­don elterülő „barom fi gyá­rát”, megnézte a korszerű csibenevelőket, tojóházakat: Nem hittem volna, hogy üyen eredmények elérésére képes lehet egy szövetke­zeti társulás. Az ország egyik legrégibb közös szövetkezeti vállalko­zása a hajdböszörményi baromfitársulás. A gondo­lata még valamikor 1960 elején született meg. A vá­ros szinte valamennyi szö­vetkezete foglalkozott ab­ban az időben baromfine­veléssel. Természetesen mindegyik a maga adott­ságai és lehetőségei között. Voltak szövetkezetek, ame­.............i bezárul körülöttem a hatalmas csapda. Fáj a lelkem ezek• ben az órákban, s felidézem magam előtt az egyetemi éveket, látom a hatalmas előadótermet, amely valamikor nyomasztott, hallom az unalmas előadásokat, emlékszem reménykedő vágyakozásomra az önálló élet, a nagy. szen­vedélyes szerelem után, amely lám, már csak holnap jöhet el, vagy egy hét múlva, vagy sohasem... Kérvényt küldtem a járási tanácsnak, meg a gép­állomás igazgatójának. Megírtam, hogy „anyám beteg­sége miatt kénytelen vagyok szülővárosomban munkát keresniPersze nem hittek nekem, és orvosi bizom/ít- ványt kértek. Néhány nap múlva anyám megküldte az igazolást, és egyik reggel elindultam a legközelebbi vasútállomásra. A föld felfagyott az éjszaka. A kerékvágásokban meg a lábnyomokban ezernyi kristálytükröcske ragyo­gott, és ropogott lépéseim alatt. A csendben és a fák sötét ágaiban, a varjak meg a verebek néma röptében, a széles halott határban volt valami nyugtalanító izga­lom. Amikor kiértem a faluból a váUamra vetett táská­val, az ég szürke selyméből hullni kezdtek a hópely- hek. Gyengéd pihék, szokatlanul nagyok, mint egy rajz­film hópelyhei, libegve repültek, és keringve, kavarogva hulltak a földre. Amikor az első hópelyhek arcomat érték, akkor értettem meg a táj nyugtalanító izgalmát — elkezdődött a tél, elkezdődött a földbe temetett mag­vak gyümölcshozó álma. S az én lelkemben is új erővel támadt fel a remény, hogy kis szülővárosomban leányok­hoz vezetnek a csikorgó havas utak... Kocsi bukkant fel előttem. Elöl a községi tanács tisztviselője ült. Mielőtt mellém értek, megrántotta a gyeplőt, s nevető arccal intett, látszőtt rajta, hogy fel­öntött egy kissé a garatra: — Hová, hová, agronómus? — Elutazom... _ — Hallottam róla... Te hét, mégiscsak igaz, hogy itt hagysz bennünket! Nem hittem, és egész úton arról me­séltem az új tanítónőnek, hogy van nálunk a faluban fiatal értelmiség. Éppen erről beszéltünk... Megfordult, hátrafelé intett, és csupán most láttam meg két sötét szempillát, ahogy rátapadtak a hópelyhek, két sötét, álmodó szem nézett rám a sápadt, áttetsző arc­ból. A leányt állig eltakarta a nagy suba. Nem tudtam megszólalni, de nem is volt mit mon­danom. Bután mosolyogtam, és folytattam az utamat. Az égből egyre hulltak a hópelyhek, és mindent fehér, szűzies tiszta, meseszerű takaróval borítottak. Mentem ebben a fehérségben, és nem tudtam, miért. Visszanéz­tem, láttam a kocsit, amely gyorsan távolodott, s elkép­zeltem a leányt, állig subájába burkolózva, ahogy szo­morú megadással körülnéz, szempilláihoz tapadnak a hópelyhek, elolvadnak, és mint a könnycseppek gördülnek alá sápadt arcán. Hová megyek? Mit keresek az én ki­csiny, sivár városkámban? Beértem az erdőbe. Megcsapta orromat az a keser­nyés illat, amelyet a haldokló növényzet és a rothadó avar áraszt, szívembe éles fájdalom hasított, rádöbben­tem, hogy örökre elhagyom ezt a bájos kis falut, és sohasem járok többé a hulló hópelyhek fehér forgata­gában, és sohasem látom viszont a sápadt leány havas szempilláit. Magányosán él majd, őt is kínozza a fiatal­ság sóvárgása, aztán férjhez megy valakihez, gyermeke­ket szül, és Linka nénihez hasonlóan javítgatja a tanulók füzeteit, és sohasem tudja meg, hogy szépségét örökké szívemben őrzöm, és hogy soha senki sem fogja őt olyan áhítattal szeretni, mint ahogyan én szereltem, sőt talán azt mondják, hogy az új tanítónő csúnyácska, sápadt, a szeme pedig nagy és bámész. Megálltam az erdő vígén, hosszan néztem a kerekek kéklő, mármár hóval lepett nyomát, és nekivágtam szorongva, leverten a mezőnek. Éreztem, hogy valami szépséget taszítottam el magamtól és valami szépségfő7 fosztottam meg mást is. lyek régi, elhagyott tanya­épületeket rendeztek be csibsnevelőnek, máshol is­tállókat, dohány pajtákat alakítottak át, megint má­sok a nyáron felszabadult juhhodályokat próbálták baromfitartásra berendezni, így persze szétforgácsoló- dott az erő, sok volt az el­hullás, nagy volt a takar­mányfelhasználás, végső soron ráfizetéses volt a ba­romfinevelés. 1962-ben a Hajdú-Bihar megyei pártértekezleten fel­szólalt az egyik hajdúbö­szörményi termelőszövetke­zet elnöke, Kövendi István, aki a társulásról úgy be­szélt, mint a termelőszö­vetkezeti mozgalom egy új hajtásáról.' Talán Kövendi István sem gondolta akkor, hogy az elkövetkezendő esz­tendőkben — éppen a haj­dúböszörményi kezdeménye­zés nyomán — a termelő­szövetkezeti társulások egész sora jön létre Hajdú-Bihar megyében. És nemcsak ba­romfinevelési társulások, hanem kertészeti, építési, öntözési, legelőhasznosítási — hogy csak a legfonto­sabbakat soroljuk. A me­gyei pártbizottság, a tanács felkarolta a kezdeménye­zést, segített a nehézségek leküzdésében, és ma már 6zinte nincs olyan járás, város Hajdú-Bihar megyé­ben, ahol ne működne leg­alább egy termelőszövet­kezeti társulás. A Hajdú-Bihari Napló hasábjain _ folyó vitában egymás után számolnak be a járások vezetőd, szövet­kezeti társulások vezetői az eddigi eredményeikről. Vitat­koznak, tapasztalataikat mondják el. S ennek a vi­tának is az a célja: a jó tapasztalatokat, a kialakult és máshol is alkalmazható gyakorlatokat hasznosítsák a társulások. Azok is, ame­lyek már évek óta eredmé­nyesen dolgoznak, vagy gazdálkodásuk nem elég eredményes. De térjünk vissza a leg­első szövetkezeti társulás munkájára, a hajdúböször­ményi baromfitársulásra. A társulás telepe egy modem mezőgazdasági nagyüzem benyomását kelti. Tízezer férőhelyes csibe- és barom­finevelő, tojóházak soka­sága, raktár, magtárépüle­tek. Minden épülethez kö- vesutak vezetnek. A leg­korszerűbb módszerrel fo­lyik az itatás, a takarmá­nyozás — láncosetetőkkel — és a fűtő, szellőző be­rendezések mindenkor egy­forma meleget biztosítanak. Az épületek előtt virágos kertek, szociális létesítmé­nyek. Üzem lett azóta a hajdúböszörményi baromfi- társulás. Nagyüzem. íme néhány számadat. 1962-ben 980 ezer forint lett a nyeresége a baromfi­társulásnak. Csökkentek a költségek, az elhullási szá­zalék, javultak a gazdasá­gossági mutatók. S 1964-ben már ezeket az eredménye­ket is 7óval túlszárnyalták. A baromfitársulás teljes termelési értéke elérte a 14 millió forintot, amelyből a bruttó jövedelem mintegy 4 millió forint volt. Ismé­telten tovább csökkent az önköltség az egy kiló hús előállításához szükséges ta­karmánymennyiség és az el­hullási százalék. Emelkedett az évi tojástermelés, s el tudták érni azt is, hogy most már, amikor a tojás­termelésről beszélünk, ak­kor milliókat kell érteni. A további cél most az, hogy egyrészt a megye első ^társulása igazi nagyüzemi ’baromfikombináttá váljék, 9 példáját más társulások is kövessék. A hajdúböször­ményi társulásnak kezde­ményező, úttörő szerep« volt abban, hogy létrejöj­jenek a többiek is és egyre sikeresebben tevékenyked­jenek. Többek között olyan társulások is, mint o de­recskéi kertészeti társulást a bihakeresztesi termelő­szövetkezeti építési közös vállalkozás. Derecske járási székhelyen a termelőszövetkezetek — a jó adottság ellenére — eddig vagy elenyésző mini­mális haszonnal, vagy rá­fizetéssel termeltek kerté­szeti növényeket. A zöldsé­gek iránti igény állandó növekedése magával hozta: a termelőszövetkezeteknek nagyobb mennyiségű zöld­séget kell termelniök. De hogyan? Úgy, hogy elsősor­ban a zöldségtermelő terü­letet akarták jelentős mér­tékben növelni. Nem volt sem kellő hozzáértés, sem tapasztalat, s az eredménye az lett, hogy a Petőfi Tsz közel 1 milliót, az Űj Élet Tsz közel félmilliót fizetett rá 1961—62-ben a kertész­kedésre. A tagság bírálta a vezetőket, a vezetők a tagokat. S hogy ennek volt foganatja? Volt, mert meg­alakult és immár második éve működik a derecskéi termelőszövetkezetek önálló kertészeti társulása, amely ebben az évben már mint­egy 350 vagon mennyiségű zöldhagymát, vöröshagymát, káposztát, kalarábét, zöld­borsót. zöldpaprikát értéke­sít a MÉK-en keresztül. — Nem ráfizetéssel, hanem jövedelmezően gazdálkodik. S ez már magáiban nagy szó különösen, ha azit is fi­gyelembe vesszük: még csak az első években járnák. Sok még a hiba és a ne­hézség, néhol nagyon kez­detlegesek még a felszere­lések. S íme máris bizonyí­tani képesek; Néhány évvel ezelőtt a termelőszövetkezeti mozga­lomnak egy új hajtása kez­dett fejlődni, alakulni Haj­dúböszörményből. De most már úgy fogalmazhatnánk: az egész Hajdú megyében. Hiszen a termelőszövetke­zeti társulásoknak most már egész sora működik Hajdú- Bihar megyében. S ha egy- némelyik társulás nem is ér el még olyan eredmé­nyeket, mint amilyenre va­lóban képesek, az út mégis azt mutatja: helyes cél felé tartanák. A cél pedig: kö­zös erővel eredményesebb gazdálkodás megvalósítása. S ezeknek a gondolatok­nak, kezdeményezéseknek most már mind kevesebb az ellenzője Sőt, egyre job­ban szélesedik, terebélye­sedik. Nemcsak úgy, hogy szövetkezetek fognak Ö6sze, hanem már olyan gondola­tok is érlelődnek: szövetke­zetek és állami gazdaságok létesítsenek közös beruhá­zásokat egy-egy nagyobb feladat megvalósítására. A Hajdú-Bihari Napló hasáb­jain most folyó vita a szö­vetkezeti társulásokról, azoknak szerepéről, jelentő­ségéről is ezt a célt szol­gálja. Sok érdekes és fi­gyelemre méltó tapasztalat, javaslat fogalmazódik meg minden egyes hozzászólás­ban, cikkben. S hogy ilyen élénk a vita, abból már tanulságot is lehet levonni: Jó volt a kezdeményezés, helyes volt a szövetkezeti társulások létrehozására va­ló bíztatás. A társulások többsége az eredményesebb gazdálkodás felé halad. Paliás Imre

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom