Szolnok Megyei Néplap, 1965. május (16. évfolyam, 102-126. szám)
1965-05-16 / 114. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 16*5 máfus W JAN OTCENASEK: leidühített, hallod-e te, mondom néki, mi volna, ha változatosság kedvéért egy cseppet a szerelemről neszéinél, talán, éppen most, itt az - ideje, nemde? De őkelme csak bámul rám, mint az űrhajós, aki most érkezett a VénusróL.. Tiszta őrült. Korábban együtt mentünk csörögni, valami jópofa-helyre, de Mirek balkezes-mód táncol, szörnyen szerencsétlen lett, engem meg repesztett a düh— Most meg egyik hólyagosságot a másik után követi el. Szegény, mindenáron modem akar lenni, azon van, hogy nekem imponáljon. Mit mondjak magának! Elment a fodrászhoz, hülye- fiú-frizurát csináltatott magának, valami aranyos jóakarója tanácsolhatta, juj, azt hittem, mentem megrepedek, mondom neki, mi vitt rá a csúfságra, te szerencsétlen, hol hagytad a kényszerzubbonyt?... Most meg ez a rongya utó. Hogyan, nem ösmeri a rongyautót? Dehogy nem, noná, ez az izé, motoros esőköpenyben, így is hívják, elől két kerék, hátul egy, s ezt böfögi: pret, pret, pret, derék harmincassal kullog. Az ember úgy fest benne, mint majom a ketrecben. Én ilyenbe be nem ülnék a világ minden kincséért. És ezt az ócskavasat cserével szerezte, képzelje el, vadonatúj robogót adott érte, azt hittem, megüt a gutmann, mondom neki, mit tettél, te őrült, hát nem jobb egy rendes robogó, mint egy autó-karikatúra? Aztán kiborultam, azóta nem járunk együtt. Nem is tudom, hogyan értsem ezt a dolgot. De most egyre inkább nyilvánvaló előttem, hogy a fiú csalr az én örömömet kereste evvel is. Tudom, hogy szeret, alighanem jobban szeret, mint azokat a nyomorult számológépeket, s azon kívül szörnyűség, mennyi baja van velem. Mert én hozzáképest kis hebehurgya vagyok, talán nem is érdemiem meg ezt a derék fickót... — Na és maga szereti legalább? — Tudja a jóég! — tiltakozott hevesen, szinte szerencsétlenül. — Különös, mi? Hisz ha az ember szeret, ezt tudnia kéne, nénidé? Mit gondol? Dúdolni kezdett, csak úgy önmagának; — Semmit se gondolok. Nem szeretem a meggondolatlan kifejezéseket — Voltaképpen mindegy, mit gondol... A város végre elénk zúdult első házaival; — No, végre, itt vagyunk... hol álljak meg. A lány föléledt, s betanult mozdulattal puderezte az orrát — Szóval, ha lehet... majd szólok, jó. Most jobbra kérem, aztán egyenesen-, még nincs is hét óra, óriási... uram, meg kell vallanom, remek kis káréja van... egy költemény. Hangosan felnevettem; — Köszönöm — mondtam, éreztem, hogy minden ki van egyenlítve. — ... Itt is vagyunk, álljon meg, stop! — kiáltotta, egyszerre egészen megriadva, izzó türelmetlenséggel hangjában, meghökkenve hevesen megnyomtam a féket. Az autó megcsúszott egy kicsit s gyöngéden odaüt ődött a járda széléhez. Kissé elkomorodtam az utazás ilyen kevéssé harmóni- kus befejezése felett, s szemrehányóan tekintettem úti társnőmre. — Hát én már kilépek, érti — bugyogott belőle a DEMÉNY OTTÖ KÜLÖNÖS DALLAM •fan Otcenasek. Államidíjas csehszlovák író. — 1924-ben Prágában született. A fiatal írónemzedék egyik legtehetségesebb tagja. Évekig a Csehszlovák írószövetség főtitkára is volt. Brych polgártárs című regényéért kapott Állami-díjat. Ez a műve tizenegy kiadást ért meg Csehszlovákiában. A regény magyar fordításban is megjelent, s nálunk ugyancsak bemutatták a regényből készült filmváltozatot. Szintén regény és filmalakban került a magyar közönség elé Rómeó, Júlia és a sötétség című műve. Messziről mindössze csak egy vékonyka árnyéknak rémlett, a potyautasok bevált mozdulatával integetett. Aztán egy idő múlva az árnyékból előbújt egy lány. A kocsi megállóit. A lány elérte a gépkocsit, térde körül meglóbálta repülőutas-táskáját, s rákönyökölt az ablakra: — Prágába tart? Elvihetne, jó? Nyakigérő, testhezálló szvetterje volt, lábhoz tapadó nadrágja térden alul szétnyitva, fején világos tincsek torzonborz fészke. A sűrűsödő esthajnal elkente arcvonásait, mégis úgy tetszett, egészen csinos az arca. Lehetséges, hogy az első szempillantásban kissé haboztam.- A kérezkedő gyengéd mosollyal még hozzátette: — Ne féljen, nagymama nincs az árokban... A sebességmérő mutatója a nyolcvanon lebegett, az országút váratlanul kitépte magát az erdő karjaiból, s szelíd lankákkal belesimult a széles völgybe. Oldalról pillantottam a nőre; Remek természetességgel terpeszkedett az ülésen, mintha világéletében csak gépkocsin járna; odakönyökölt a támlára, kissé hátra vetette a fejét, csücsörítette ajkát s fütyö- részni kezdett. A motorbúgásától nem jól hallottam a dallamot: — Mit akart mondani az áTokban meghúzódó nagymamával? — Semmi különöset... Régi vicc, láttam már moziban is. Magával még nem esett meg? Ilyen magamfajta lány „stoppolja” az autót, s mikor a vezető leáll, az árokból előmászik egy nagymama, vagy legalább egy néne, hátán kosárral. Van úgy, hogy előáll a fiú is, hátizsákkal és gitárral. Ami állatian hülye dolog, mert ha megáll egy kocsi, hát az merő jóakartból van, igaz? — Ilyen rossz viccek meg csak rontják a becsületes autústopp-osok hitelét. — Tudja, hogy jól leállítani egy kocsit valóságos művészet? Ez nem vitás. Például senkifia nem áll le a kaptató alján. Vagy ha akkora koffert hurcol a pasas, mint egy pajta. Vagy teszem azt, mikor éppen százhússzal száguld. Legjobb a dolgot egy benzinkútnál nyélbeütni... — Szabadságról tart hazafelé? — Á. dehogy. Szabadságomat rég kivettem már; — Kirándulás volt? A lány eltűnődve hallgatott, végül is furcsán — csendesen s nem nagyon készségesen válaszolt: — Lehet, hogy az volt... igazából nem is tudom. — No jó, nem vallatom magát. — Tulajdonképpen nem is tudom, szokás-e ilyen alkalmakkor bemutatkozni? Mint tapasztaltabb útitárs, bizony elárulhatná. Előrehajolt ültében, mereven nézte az országút nedves szalagját — Nem igen szokás bemutatkozni. Látszik, nem régóta jár kocsin, igaz? Az ember csak úgy viteti magát és fecseg, ez így van. Beszélgetni lehet akármiről, rendszerint hülyeségekről, hogy múljon az idő. Végeredményben mi közünk egymáshoz? Igaz-e? Ezt sértő szándék nélkül mondtam. Különben is így, ismeretlenként sokkal kellemesebb a beszélgetés, mint amúgy. — Prágában majd szólok, megáll a kocsi, kikecmergek... tehát kösz, remekül kocog ez a kis masina, viszlát. — Ez mind hozzátartozik a sikeres kocsi-megállítás szabályaihoz? — Világos, mint a fal, mert tudja, hogy minden sofőr roppant hiú a maga járművére. Ne nevessen, ez így van! Mégha a földkerekség legrozzantabb gebéje is fölülmúlja az ő kis karéját. Csak dicsérje az ember, a tulaj úgy hízik, hogy örömében majd kilyukasztja a kocsi fenekét, s elkezdi túráztatni a motort. Minden rendes autóstoppoló van ilyen udvarias. De bemutatkozni? Minek az? Ekkor a kocsi előtt, a fénycsóvában, egy nyúl jelent meg, egy szempillan- tásnyira megzavarodva táncolt az országúton, megvakulva a természetellenes fényözöntől, aztán eltűnt a nedves mezők bársony-sötétjében. ...tulajdonképpen az egészet Jitka agyalta ki. Mi ugyanis együtt érettségiztünk, de most külön-kü- lön vagyunk gyakorlaton... Gyere, állati buli lesz, Zbi- nyáknak új csurgli-számai vannak, magnót kapott Luxemburgból, óriási... Ok már ugyanis egy éve vannak együtt, s Zbinyák egész rendes fickó, nem huligán, kissé irigyeltem Jitkát, milyen halálosan jól csörögnek a parkettán, tudniillik izé, a Mirek nem ilyen... de Zbinyák már nem is olyan pofa, kész vegyészmérnök, kocsira tett szert... és izé, tavaly Brazíliában járt valami kongresszuson. Szóval én nem vagyok semmi jónak elrontója, ha nem valami marhaságról van szó... Valahol szórakozni is kell az embernek. Mi az intézetben egész nap rázzuk a kémcsöveket, közben egy-egy levonulás röpgyű- lésre, vagy termelési értekezletre. hiszen tudja, hogy van ez, aztán az ember hazajön, ahol kis prédikáció várja... szóval mit mondjak magának, rémes helyzet... Zbinyák erre kibérelt egy viskót, a barátjáét, aki most valahol Indiában szerel. Prága 30 kilométer. — És Mirek? — kérdeztem ártatlan arccal. Megütközve fordult felém: — Mit tudhat maga Mir ékről? — Semmit, mindössze csak azt, hogy ő is a világon van. Elhallgatott, mint akinek nem a szája-íze szerint való a kérdés; ;— Nem tudom, mi van Mirekkel, ugyanis nagyon összevesztün k. — Nem kell magyarázkodnia... — Úgyse értené meg. Mi ketten nem illünk egymáshoz. Hiába, no! Mirek roppant komoly és tisztességes fiú, mit mondjak magának... egyszóval műszaki... annyira az, hogy ülünk egymás mellett s ő csak rázendít a nótájára az elektron '•zámologépekrőL.. Hát ez Meggyes László rézkarca HA ELALSZOL No gyere, betakarlak: E nyár igen szeszélyes Védelmem annyi csak. hogy csöndben idehúzlak, a hajad elsimítom — s elhessentek egy dongót. Lásd, minden nagy szavak eltűnnek az időben, de mi még itt vagyunk — nyugtalanul, igaz, de mégis egymás mellett, — mindig csak egymást védve. Csukjad be a szemed s majd lassan, ha elalszol, hűvös váltadra téve izgága homlokom — kigondolom a többit. — De azt is csak veled. szó s arcán figyelemremél- tósn elegyedtek a mosoly, a sietség és a váratlan megkönnyebbülés vonásai. Úgy vágódott ki a kocsiból, mint egy nagy hullám, s integetni kezdett az utca túlsó oldala felé. Odanéztem s menten átláttam a helyzetet. A szemben lévő járdán a lámpafényben ott zsugorodott egy különös nagy bogár, amelynek testét sátorlap borította, két kereke volt elől, egy kereke hátul, ahá — ime a nevezetes rongyautó, az esőköpenyes motorkerékpár. A fura jármű mellett türelmesen álldogált a földkerekség legbonyolultabb érzelmi esete, s szelíden integetett. Aztán minden úgy játszódott te, mint a gyorsított filmfelvételeken,; A lány még lehajolt a kocsim ablakához; — ö az? — kérdeztem. Bűntudatosan mosollval bólintott. S szinte fulladozva magyarázta: — Ugyanis megtiltottam neki, hogy ezzel a mifélével mutatkozzék a mi utcánkban. Az emberek szörnyen kárörvendők, s gúnyolódnak. Irigyek... ez tény, el se hinné. Tudniillik ez az izé mégis csak fut! Megszorítottam a lány kezét: — Siessen, nehogy kihűljön a motor! — Hát akkor kösz és viszlát, lakótárs! A többit már futva harsogta az úttesten. Még láttam, hogy találkoztak, kezet fogtak s egyszerre bújtak a vászonlap alá. S ekkor szokatlan csönd támadt körülöttem, üres lett mellettem az ülőhely, csak valami gyönge illat maradt ott a lány után, meg egy felelet nélküli kérdés. Bedugtam a kulcsot, a motor símán begyulladt; S akkor rajtakaptam magam, hogy a motorbúgásban siker nélkül próbálom fütyö- nészni azt a dallamot, amelyet az imént hallottam. Szalatnai Rezső fordítása Döntöttem. Átdolgozom Petőfi „János vitéz” című költeményét, mert úgy év- lsem, indokolatlan sőt helytelen, hogy mindent megújító és átalakító századunkban Kukorica Jánost egy gazdag gazda kényére- kedvére kiszolgáltatott szegénylegényéként ismerje meg felnövő ifjúságunk: Elgondolásom szerint Jancsi egy kitűnően megszervezett termelőszövetkezet juhászbrigádjának vezetője lesz, akinek egyetlen hibája az, hogy szerelmes. Ez a szerelem viszont a munka- fegyelem meglazulásához vezet Jancsinál. A tsz elnöke ugyanis több alkalommal. nem egyszer a leghevesebb munkaidőben is ti- linkózáson éri, ahelyett, hogy a gondjára bízott nyájat terelgetné. Ezért a lazaságért az elnök többször megbírálja, amire kiderül, Jancsi nemcsak szerelmes, hanem a kritikát sem bírja és javuló szándékának kinyilatkoztatása helyett kilép a tsz-ből és mint maszak vándorlegény elindul világgá. De előbb még elbúcsúzik szerelmétől, Juliskától, a tsz-ben működő gépesített mosoda és vegytisztító üzem dolgozójától; Juliska a búcsúzásnál megígéri Jancsinak, hogy megvárja öt még ha évekig is kellene várnia rá. Juliska alakjában tehát korunk nemes leánytípusát szeretném megmintázni. Ez lenne az első fejezet vázlata. Bízom abban, hogy ilyen módon az egész művet közel tudom hozni napjainkhoz. Tervem, hogy nem állok meg és tovább fejlesztem áldásos átdolgozó tevékenységem és ugyanígy átírom majd a Toldit, a Zalán futását és talán Buda halálát is. Bevallom, az átdolgozás ötlete nem tőlem származik, hanem az úgynevezett „könnyű zene” művelőitől. Pontosabban: a slágerszerzőktől kölcsönöztem azt: Észrevettem ugyanis, hogy mostanában mind gyakrabban jelentkeznek a rádión és a különböző tánczenekarok előadásában a 25—30 év előtti népszerű slágerek és új feldolgozásban válnak dalolni vágyó tömegeink közkincsévé; Az új feldolgozás által a mű olyan átalakuláson megy át, melyet röviden így jellemezhetünk: „A dallam ugyanaz, csak egészen más!”. Vagyis: ahol az eredetiben például egy „ne. gyed” hang búsongott, az átdolgozásban ugyanaz a hang most ,,nyolcadokra’! vagy „tizenhatodokra” bontva kurjongat és ami az eredetiben — teszem — hegedűre íratott azt az új felfogásban gitár pengeti* vagy harsona harsogja és valószínűleg ettől lesz az eredeti mű még eredetibb. Szakértők szerint ezek a változások az eredeti szerzőtől függetlenül az átdolgozó ihletéből fakadnak és így igen tiszteletreméltó nagylelkűség az, amellyel az új feldolgozó szerény társszerzőül fogadja „művéhez” annak tényleges alkotóját. Sajnos, nem vagyok zeneértő és így nem vállaikozhatom arra, hogy új feldolgozásban adjam például a Liszt „Szerelmi álmok” el- mű művéből készült twist átiratot, vagy a Grál legendából lekerekített rnedi- sont, esetleg egy Mozart Csa-csa-csát, tehát meg kell elégednem a jelzett irodai- mi felújításokkal. Arra mindenesetre vigyázok majd hagy csak a jog- díj kötelezettség határán túljutott szerzők műveihez nyúljak, mert ha hajlandó is vagyok megosztani az erkölcsi sikert Petőfivel, Arannyal, Vörösmartyval; ennél tovább nem mehetek; Elvégre örüljenek, hogy műveiket — a feledés homályából — kiásva néns^e. rűsítem. Szinetár Coitff' „ TÁRSSZERZŐM" PETŐFI...
