Szolnok Megyei Néplap, 1965. április (16. évfolyam, 77-101. szám)

1965-04-11 / 86. szám

( Ml. ápfiÜB II; SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Kassák Lajos Kossuth-díjas író, költő 1887-ben született Érsekúj­váron. Számos lapot szer­kesztett, így például a Ma, Munka, Űj Idők, Alkotás, Kortárs című lapok, folyó­iratok főszerkesztője volt Első verseskötete Világ­anyám címmel 1915-ben je­lent meg. Azóta napjainkig több mint hatvan könyve látott napvilágot magyar nyelven, regények, novel­lák, versek, képzőművészeti és irodalmi cikkei, tanul­mányok. Kétszer (1935-ben és 1956-ban) adta ki válo­gatott verseit, önéletrajzi regényét Egy ember élete címmel a Nyugat közölte (első három kötetét a folyó­irat 1924., 1926. és 1927. év­folyamában, a negyediket pedig 1931-ben, , második kiadás: 1957). Főművei még Angyalföld, amelyből filmet is készítettek, Bol­dogtalan testvérek (váloga­tott elbeszélések, 1957), Marika, énekelj! (két kis­regény, 1962). Szerelem, sze­relem (versek, 1962), Mun­kanélküliek (regény, 1962), Vagyonom és fegyvertáram (versek, 1963), Az út vége (regény, 1963) és A tölgyfa levelei (versek, a költő raj. zaival, hanglemez-mellék­lettel, 1964). Sokrétű iro­dalmi munkásságéért, de különösen az utóbbi évek­ben megjelent lírai és pró­zai alkotásaiért tüntették ki az idén a Kossuth-díj első fokozatával. ÉPÍTÉS Űj város épül a régi házaktól délre közel a folyóhoz. Hatalmas gépek dolgoznak az emberek szoros igájában; Megmozgatják a földet, legyalulják a doin- és az állványzat vasszerkezetével [bokát hálózzák be a tájat. Tavasz van. most színesedne át a mező a madarak most építenék meg fészküket. De ütött a halál és a születés egyazon órája. Holnap már nem is ismersz rá a helyre ahol az eget jegenyék támasztották ala ahol állataid legelésztek. A mindent kívánó nyughatatlan ember, üti fel tanyáját. Meglátogatom őket üdvözlöm hetyke nagyhangú fiaikat kecses mozgású lányaikat. Garai Kossuth-díjas költő, mű­fordító. 1929-ben született Budapesten. Volt pénzügyi előadó és csoportvezető, fe­lelős szerkesztő. 1964 nya­ráig az Élet és Irodalom szerkesztőjeként dolgozott. Azóta az írószövetség tit­kára. Első versei 1948-ban láttak napvilágot. Egyik költeménye volt címadója a Tűztánc (1958) versanto­lógiának. Az utóbbi évek­ben megjelent versesköte­Gdbor tei: Ének gyógyulásért (1958), Emberi szertartás (1960), Mediterrán ősz (1962, 2. kiadás: 1963), amelyért 1963-ban József Attila-díj- ban részesítették és Artis­ták (1964). Széleskörű mű­fordítói munkásságot, vala­mint kritikai tevékenységet is folytat. Szocialista esz- meiségű, intellektuális érettségű költeményei na­gyon népszerűek. Április 3-án tüntették ki Kossuth - díjjal. Sz Aki még életében nem látott szürke embert, az aligha tudja maga elé kép­zelni Romanek Edét, a szőrmeelosztó tisztviselő­jét. Ügy volt 5 szürke, ahogyan az ég kék, ahogy a tavaszi mező zöld: hiva­tásszerűen. Mint a neve is mutat­ja, a Szőrmeelosztó je­lentős intézmény; s egy ilyen hatalmas gépezet olajozottan forgó kerekei közt úgy el tud tűnni az afféle kis „csavar”, szinte észre sem veszi senki. — Legközvetlenebb munkatér- sain kívül, őt is csupán egy helyütt ismerték név szerint a vállalatnál: a bér­elszámolóban. Soha dicséretben nem részesült; igaz, dorgálásban sem. Az értekezleteken nem „hozták ki’’ a nevét sem a buzgók, sem a hanyagok közt; prémiumosztáskor szóba se került soha, hi­szen a felsőbb régiókban nem is ismerték a nevét. Mindez, mondjuk meg sietve, igazságtalan volt a sorstól. Romanek Edében ugyanis kiváló képességek szunnyadtak: a megbízha­tó, szolgálatkész és lelkiis­meretes hivatalnok szobrát lehetett volna róla meg­mintázni, ha akad vala szobrász, aki huszonöt évi szolgálata alatt egyszer is észreveszi. A sors azonban, ha gyak­ran igazságtalan is, sze­rencsére nem mindig fi­gyel oda így aztán néha látszólag következetlen dol­gok történnek egyesekkel. Romanek Edével például az történt, hogy egy alka­lommal, évekkel ezelőtt pénteken megvásárolt totó­szelvényét szombaton elfe­lejtette kitölteni, s az üres cédula a zsebében maradt MA J AKOVSZKIJMOZ Ki hirdetted, hogy „nem merni: halál”, lazíts fel, légy velem, ha szívem — dolga bár robbanások időzítése volna — mint a metronóm mutatója kocog türelmesen, s nincs vágya, dühe sem, csak méricskél jót-rosszat, jobbra-balra biccentve, s vissza — Indulat Radarja, ádáz Icöltő, vezéreld szent haragra lent-szálió énekem! Ne dekázzam igazát a hazugnak, ki magának kapar csak, s másra tot bűnt, színlelést; ki erkölcsről papol, és veszteget, s előnyért élre rugtat, Iá parancsra hisz, árul, öl, ha épp kell, de önként csak csörgő haszonra kémlel, mit semlegesen besöpörhet; ki meghurcolhat igaz szeretőket, mert gyönyört kéz alatt ad, vesz, cserél; ki számlát nyújt be mindenért, s oly gőgösre és pohosra dagad, iogy láttán a hétköznapi halandók e gyarlók s türelmesek szelíd ajkai közt a jő falat W megkeseredik! képviselője. Verseskötetei: Ereszalja (1956), Nincsen számodra hely (1957), Bodza (1959), Mindenütt otthon (1961 és 1962). Ismertebb műfordítása az 1963-ban megjelent Tvardovszkij Egyre messzebb című póé- mája. Tizenegy költeményét közölte a Tiszta szigorúság (1963, második kiadás: 1964) című antológia. 1964-ben A zsezse-madár címmel tanul­mányait, cikkeit jelentette meg. Kétszer tüntették ki Józsi Attila-díjjal, 1956-ban az Ereszalja, és 1962-ben a Mindenütt otthon című kö­teteiért. Az eddigi legtelje­sebb gyűjteményét, mély társadalmi felelősséget su­gárzó új verseit jelentették meg 1964-ben Szegények hatalma címmel, amelyért az idén Kossuth-díjban ré- szertttrt#'-Kossuth-díjas költő. Nyír­egyházán született. 1924-ben. Volt tanyai tanító, közép­iskolai diákotthon igazgató, tisztviselő, lektor. Jelenleg az Üj írás című folyóirat szerkesztője, valamint Sza- avesye országgyűlési De legyek lángja a hűségeseknek, a holnapért fölbátorult seregnek, mely, bár tegnap gáncsokba botol ma, csalókon $ csüggedőkön átnyomulva itt árad, itt sokasodik, és embermód eszmélni ihlet: fél-boldogsággal már nem alkuszik meg, a Mindenség szüretiét fölvirrasztó nyarat hoz, hát nem tapad kicsiny bálvány-javakhoz — testet így ád a hitnek, s tisztulni kényszerít, mint lúg a vásznat, hogy ne vallják, vállaljak soha mást, csak egy-élű szót, emberséges fegyelmet s szigorú munkát: örömet a szemnek, szív vigaszát, ha szenved, — és csak halált feledtető szerelmet és csak tömegből felnövő hatalmat, s békességet csak milljomod-magamnak! Ö, költők bátra, hadd hogy tenni merjem a jót, s győzzem a rosszat, — lásd, konok bú, keserű mámor s kacér gyilok kísért — szenvedélyed váltson meg engem! Vagy essem el — ha élni nem tudok — egy álmaimhoz méltó ütközetben. MINT K Tavaszi szel szivárog, teli van véle az árok, térdig emelt szoknyában lábolnak benne a lányok. Szívdobogásnyi rózsák, kertjeink Iángbaborítják, messzi egek madara száll ide költeni hozzánk. Párolog, mintha csak fájna, eleven, lüktet a barázda, omlik a rög eke-élen, de még beledobban a tájba. Fáinknak édes a nedve, földjeink jó maggal vetve, tábláink árok-partján felesel a csalán nyelve. A föld illata szálldos, mélyre lélegzi a város, pirosul, szokik a vére súlyosabb szívdobbanáshoz. Mint a kenyér, ha dagasztják, kél melegen ez az ország. — Rozsda ne érjen a késhez, tu» karéjait osztják. egészen vasárnap estig. — Amikor a rádió bemondta az eredményeket, búsan ébredt ró feledékenységére, s mert töltőtolla úgyis ke­zében volt, szerény kár­pótlásul az üres szelvényre rávezette a tizenkettes ta­lálat eredményeit. A szel­vényt aztán borús gondola­tok közt zsebrevágta. Másnap a hivatalban — pontosan tizenegykor, ami­kor rágyújtott első cigaret­tájára — véletlenül kirán­totta zsebéből a papírron­gyot, amely, ha története­sen szombaton délben tölti ki s nem vasárnap este — vagyont érhetett volna. Egyik kollegája éppen ott állt mellette, s udvarias mozdulattal felvette a föld­re hullott papírlapot. — Miért nincs bedobva? — kérdezte. — Elfelejtettem. — Hány találatod lett volna? Romanek lehajtotta fejét. — Tizenkettő. — Mutasd! — kiáltotta a kolléga vöröslő füllel; — reszkető kézzel feltépte az asztalról az újságot s be­lenézett. —Ember! — üvöltötte kétségbeesetten — három- százezer forintot dobtál ki a zsebedből! Romanek vállat vont. — Több is veszett Mo­hácsnál... A kolléga döbbenten me­redt rá, tagolatlan hango­kat hallatott, majd szél­vészként elhagyta a szo­bát. Tíz perc alatt a Szőrme­elosztónál leállt a munka; mindenütt Romanek sze­rencsétlen szerencséjéről illetve szerencsés szeren­csétlenségéről beszéltek. — Ki az a Romanek? — kérdezte valaki az ellenőr­zési osztályon. — Az a nagy, magas... — felelték. — Dehogy! Az a kis ala­csony, köpcös... A dolog nem maradhatott ennyiben; fel kellett men­ni a könyvelésbe, a szeren­csés’ embert szemrevéte­lezni. ...A nap hátralevő ré­szében mindenki azt szá­molgatta, hogyan is osztot­ta volna be a háromszáz- ezer forintját, ha történe­tesen ő tölti ki azt a cé­dulát úgy, mint Romanek: de be is dobja, nem úgy, mint Romanek. * Az események ezután ro­hanva követték egymást. Manapság persze senki sem babonás — de hát mégiscsak más az, ugye, ha egy szerencsés kezű ember veszi kézbe a dolgokat... Ezután csoportvezetője min dig hősünket küldte kénye­sebb ügyekben az osztály- vezetőhöz; s egy idő múl­tán az osztályvezető már csak rajta keresztül érint­kezett a főosztályvezetővel. Minek szaporítsam? Három hónap múlva a Szőrmeel­osztó minden fontosabb elő­terjesztését, beszámolóját Romanek vitte fel az irá­nyító szervhez, az igazgató kifejezett kívánságára. — Visszajövet pedig szemé­lyesen kellett beszámolnia tapasztalatairól. Volt nap. hogy az igazgató három­szor is hívatta; üzleti ügy­ben nem születhetett dön­tés a „szerencsés Roma­nek” nélkül. Hősünknek a siker határozottan jót tett; meg­szépült tőle. képe kisimult. Szombatonként szakadatla­nul szólt asztalán a tele­fon: — No, ma hányat írunk? — A főosztályvezető kar­társ kérdezted, hogy a Sze­ged—Tatabányára beírhat­ja-e a kettest? És így tovább, és így to­vább... • Népszerűsége az éveik múltával kissé hanya tlani kezdett. Mivel tippjei 3 legritkább esetben váltak be, a tanácskérők lassan elmaradoztak. Már az is megtörtént, hogy az igaz­gató mással küldte fel a jelentést a minisztériumba. „Itt valamit tenni kell — gondolta hősünk. — De megint a totóval? Ez át­látszó volna...” A lottóval bátrabban ter­vezgethetett. S amikor az igazgató úgy ment el egy­szer mellette, hogy a szo­kásos meleg mosoly he­lyett egy fagyos biccentést sem vetett feléje, hozzálá­tott tervének kiviteléhez. Szerdán egy helyett két lottószelvényt vett — egyiket kitöltőitek este az asszonnyal, a másikat üre­sen csúsztatta tárcájába. Péntek, délben a sajtóelő­adó szobájában meghall­gatta a rádiót, kiosont a félreeső helyre s kitöltötte a cédulát, négy találattal. Aztán visszament a szobá­jába s ártatlanul megkér­dezte az egyik kollégát: — Nem tudod véletlenül a lottó nyerőszámait? A kolléga felvonta vál­lát. — A déli lapban benne lesz. — A rádió bemondja ti­zenkettőkor — szólt egy másik. — Talán a vezér titkárnője hallgatta. Felhívták a titkárnőt — Csakugyan hallgatta. — No, Romi? — néztek rá várakozóan. Hősünk a zsebébe nyúlt s ünnepi mozdulattal ki­húzta a fel nem adott négy- találatos szelvényt. A két kolléga élsápadt. — őrület! — hörögték gyötrötten. — Másodszor is! Hogy éled túl? Kartár­sak, mi egy hőssel vagyunk itt együtt nap mint nap! Megyek és elmondom a vezérnek. Romanek, a hős, aznap boldogan ment haza: zse­béből kikandikált a déli lap csücske. — Mutasd a lottószel­vényt, mama! — szólt jó­kedvűen. — Hátha nyer­tünk. Mintha ismerősek volnának a számok... A szelvény előkerült, — s nem, nem lehet vissza­adni hősünk érzéseit: há­rom nyerőszám mosolygott le róla. Legalább öt-hatszáz forint! — De, remélem, ezt mo,,. bedobtad... — szólt évődő mosollyal az asszony, em­lékezvén, a hajdani szeren­csecsináló ötletre. — Hogyhogy? — kiáltotta elszoruló torokkal Roma­nek. — hiszen itthon hagy­tam. hogy te dobd be! — Én?! — sikoltotta döb­benten az asszony. — Te, te! Ügy beszéltük meg, hogy csütörtökön ti­zenegyig bedobod! Nekem tegnap értekezletem volt, siettem! A asszony összevonta szemöldökét, tűnődött. — Csakugyan... — bic­centett aztán emlékezőn. — De hát tegnap egész dél­előtt a főzéssel bajlódtam, kinek jut olyankor eszébe a lottó? — Legyintett s él­nevette magát. — Egye fene... Romanek elsápadt, a szi­véhez kapott s lerogyott a díványra. Az asszony vizes borogatásért futott, délután orvost hivatott, s másnap betelefonozott a hivatalba, hogy kimentse. Aztán három napig ápolta. I&rinj Tu>'

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom