Szolnok Megyei Néplap, 1965. április (16. évfolyam, 77-101. szám)

1965-04-04 / 80. szám

1965. április 4. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 11 JIpoÁemapuu tcex empan, caetuHAÜmec'bf EJIJIHHblJÍ KRÍM OPrAH UE/lMHHOrO KPARKOMA Kn KA3AXCTAHA M KPAEBOrO COBETA AEnYTÁTOB TPYAMMHXCfl. UEAHHOTPAACKOrO OBKOMA Kfl KA3AXCTAHA H OB/1 ACTHOrO COBETA AEnyTATOB TPyAPUAHXCfl \ Maflaerc* c 15 <fce*pan» 1961 ro/js J* 20 (1.196). BTOPH WK, 26 jiH«ap* 1065 roa«. Uexa 2 i Magyarország felszabadításának részt­vevői, Debrecen, Szolnok, Budapest ' fel­szabadítói... Sokan voltak, több százezren. A há­ború azonban véget ért, s az emberek visszatértek a békés munkához. Teltek az Makarov megmenekült Mikor a Celinográdi Hő­erőmű főmérnökét, Pjotr Ivanovics Koroljovot meg­kértük, hogy írja meg visz- szaemlékezését Magyaror­szág felszabadításáról, ő így válaszolt: — Föltétien megírom, de... holnap lesz a legne­hezebb vizsgám az építész- mérnöki egyetem levelező tagozatán... Pjotr Ivanovics megtar­totta szavát, s írt néhány oldalt magyarországi emlé­keiről. Sorkatonaként kezd­te a háborít, majd a har­cok során őrmester lett, s Budapestről tiszti iskolára irányították. Ma tartalékos műszaki hadnagy. Sok ener­giát fordít munkájára. Jól képzett szakember, jó szer­vező, de mindenekelőtt olyan ember, aki mindig fi­gyelemmel kíséri dolgozó- lársai kívánságát, életét. 1944 augusztusában, a 2; ukrán fronthoz tartozó 6. gárda légidesszant divízi­ónk, megtörve a németek ellenállását a Kárpátokban, Magyarország területére lé­pett. A hegyek csúcsáról csodálatos látványt nyúj­tott a síkság. Sajnos, nem sok időnk volt a gyönyör­ködésre. Abban az időben őrmester voltam, s egy ak- navetős rajt vezényeltem. Az első faluban, melyet aknavetőink tüzének segít­ségével foglaltunk el, meg­álltunk rövid pihenőre. A falu kicsi volt, teljesen el­tűnt a zöld fák és bokrok 'ózott. Kíváncsian nézelőd­tünk. Magyarország... Az ország, amelyről oly sokat hallottunk, most itt volt előttünk; Az utcán megjelent egy parasztember. Félénken te. kintgetett körbe. Már régen munkához kellett volna lát­nia. S a munka — mint a háború — nem várhatott Mikor egyik katonánk mellé ért, az udvariasan kö­szöntötte. A magyar vála­szolt valamit, s meghajolt, \ katon?. barátságosan vál­lon veregetne, s tovább ment a dolgára. A magyar so­káig elkísérte tekintetével, majd valamit bekiáltott az udvarra. S az utcák hamar benépesedtek. Az emberek mosolyogtak ránk, vendég­ségbe invitáltak; Szása Ignatyev, az egyik aknavető irányzója, a me­zőn, valahol a falu mögött fogott egy lovat. Szép Jó­szág volt, még egészen fia­tal. A németek hagyták el visszavonulás közben. A ló, amelyik nem értette a soha nem hallott vezényszót, ki akarta magát szakítani a kezéből. Nemigen tudtak vele mit kezdeni. S ekkor Szása meglátt a magyart, akt kissé távolabb állt, s minket nézett. — Neki adjuk a lovat! — mondta Szása. — Helyes bólintottam. — Hasznát veszi majd r gazdaságban. A többi katona sem el­lenezte ad. goi. A paraszt sokáig nem tudta felfogni, mi: akarhatom, tőle. S mi­kor aztán végül megértette, nem akarta elhinni. Sokáig hálálkodott mindegyikünk, nek külön-külön, szoron­gatta a kezünket, s pergett a könny a szeméből. — Lehet, hoey ennek az évek. A harcostársakat szétszórta a sors e Szovjetunió minden részébe. Kérésünkre testvérlapunk, a Celinnúj Kraj munkatársai felkeresték azokat a szovjet harcosokat, akik hazánk felszaba­dításában részt vettek és megkérték őket emlékeik megírására. Az alábbiakban kö­zöljük írásaikat. Pjotr Ivanovics Koroljov embernek most először zan lova életében — jegyezte meg egy katona; A paraszt meg elindult, végig az utcán, kötőféken vezetve a lovat, s mindegy­re jobbra-balra nézegetett; Lehet, nem hitte el a való­ságot, de az is lehet, hogy úgy vélte: nem köszönte meg eléggé az ajándékot. Ez a kép azóta is szemein előtt lebeg. Ez szívem fe­lejthetetlen emléke. Sok falut, községet, ta­nyát, kis- és nagyvárost hagytunk magunk mögött, míg Budapesthez értünk. Mindennap elkeseredett harcok, áttörések. Soha nem felejtem el a találkozásokat az emberek­kel. Debrecen előtt vörös zászlóval fogadtak bennün­ket, még a „Hurrá!” is feL hangzott. Behívtak házaik­ba, s a magyar konyha leg­jobb falatjaival vendégel­tek meg. Sajnos, mi, első- vonalbeliek nem tudtunk sokáig maradni; Debrecenen túl, egy kis Szolnok megyei városkánál a fasiszták elkeseredett el­lentámadást indítottak. Itt halt hősi halált jó bajtár­sunk, Vaszilij Ivanovics Lipatov, aki a Gorkij-terü- teten született. Itt is te­mettük el. Háztól házig folyt a harc az ellenség ellen. Estig a helyzet a következőképpen alakult: a város egyik fele a mieink kezén volt, a má­kat a németek bitorolták. Sötétedés után aknavetos szakaszunk parancsnoka. Makarov hadnagy felkeres, te a parancsnokságot, hogy tisztázza a helyzetet. A visz- szafelé vezető úton eltévedt az idegen városban és egy olyan házba keveredett, ahol németek voltak. A hadnagy a ház bejáratánál gyanús zajt hallott. Hirte­len beugrott egy sötét ud­varra. Nyomába géppisztoly sorozat vágódott. Makarov éles fájdalmat érzett lábá­ban. Fájdalmát leküzdve, — Ne félj! Orosz tiszt va­gyok! A magyar óvatosan oda­ment a hadnagyhoz, meg­nézte a sebét, majd elment. Hamarosan visszatért azon­ban néhány emberrel. Be­vitték Makarovot a házba, kötést tettek rá, s az ágyba rejtették. Mikor a németek eltaka­rodtak a városból, egy tisz­tünket az utcán megállított egy magyar, s nagynehezen megmagyarázta neki, hogy náluk otthon fekszik egy sebesült orosz parancsnok, így menekült meg Makarov hadnagy. Kórházba irányították, mi pedig folytattuk utunkat Budapest felé. Utászaink harminchat óra alatt hidat vertek a Tiszán. Éjjel-nap­pal özönlöttek át rajta a csapatok a főváros irányá­ba. Rövidesen a mi egysé­günk is bekapcsolódott a magyar főváros felszabadí­tásáért indított harcba. Ne. héz, véres harcók voltak űzök. De semmi sem tudta feltartóztatni előnyomulá­sunkat. A Budapestért folyó harcokban katonáink újabb ragyogó oldalakat írtak a Nagy Honvédő Háború em­lékkönyvébe. „Mindig megtaláltuk a közös nyelvet" egy csűrhöz kúszott, amely az udvar végében állott; Már jónéhány ellenséges géppisztoly kutatta a nyo­mát. A csűrben lefeküdt a sarokba, jobban nem tudott elrejtőzni. Lába fájt, vére folyt, ereje is elhagyta las­san. Helyzete kilátástalan­nak tűnt. Reggel egy magyar lépett a csűrbe. Rémülten állt meg, mikor észrevette az idegen embert. Makarov magához lért, s utolsó ere­jét összeszedve, így kiáltott: A Nagy Honvédő Háború éveiben Borisz Vladimiro- vics Kurocskin a frontvo­nalban javítgatta a harci repülőgépeket. Ma egy ter­vezőintézet főmérnöke. Ezekben a napokban az ál­tala vezetett mérnök-kol­lektíva nagy sikert aratott: a karagandai területen fel­épített Karabaszkij vasbe­tonelem gyárban egy prés nem hat, hanem nyolc pa­nelt termel naponta. B. V. Kurocskin szívesen tett eleget kérésünknek, hogy írja meg visszaemlé­kezéseit a magyarországi harcokról; A magyar főváros ostro­mának megkezdése előtt repülőgép javító állomásunk — a tábori repülőtérre] együtt — Csepel és íps- kunlacháza körül állomáso­zott Ke""ctlen harcok dúl­tak. Pilótáink naponta há­rom-öt bevetésen is részt vettek. Bombázták az ellen­séges erődítéseket, roha. mozták a németek első vo­nalait. A repülőgépek gyak­ran igen súlyosan megron­gálva tértek vissza a tá­maszpontokra, s mi csak csodálkoztunk, pilótáink no- gyan tudták azokat egyálta­lán hazavezetni; Sok munkánk volt. Egy percet sem tartóztattuk fe­leslegesen a , gépeket. Kel­lettek a frontnak, az előre­törő hadseregnek. S mi dolgoztunk éjjel-nappal. A kiskunlacházj „repülő, tér” csak afféle tábori rep­tér volt, s csak nehezen tudta útjára bocsájtani és fogadni valamennyi harci repülőgépünket. Pilótáink gyakran a szomszédos fc’i- koricaföldön „landoltak”. Annák érdekében, hogy harci gépeinket tökéletesen előkészíthessük az új beve­tésekre, egyidejűleg két kör­zetben dolgoztunk: Csepel alatt és Kiskun! acházán. Munkánkat gyakran csak éjjel végezhettük, nappalra pedig álcáztuk magunkat; A szerelők ezekben a na­pokban igazi példáját mu­tatták a tudásnak, a hősies­ségnek. A túlterhelés olyan nagyfokú volt, hogy Buda­pest alatt két-három nap alatt végeztük el egy-egy repülőgép generáljavítását, s olyan sérüléseket is kija. vítottunk ennyi idő alatt, amelyeknek rendbehozásá­ra nyugodt körülmények között két-három hét kel­lett volna. Műhelyünk min­dennap öt-hat „IL-2”, .,LA-5” és „JAK-7” va­dász-, illetve bombázógépet adott a frontnak. S mégis, kevés volt a munkáskéz. Ezidőben rend­kívül nagy segítséget kap­tunk barátainktól, a ma­gyar munkásoktól, csopor­tosan jöttek, s ajánlották fel segítségüket. — Harcolni nem tudunk, különböző okok miatt — mondták —, engedjék meg hát, hogy munkánkkal se­gítsünk a szovjet harsereg- nek. Sokan voltak... Azokban a napokban saját szemünk­kel győződhettünk meg a*- ról, hogy milyen ügyesek a magyar munkások. Gyakor­latban és találékonyságban Vaszilij Dorosenko semmivel sem maradtak le a hivatásos repülőgép-sze­relő katonák mögött. S ez különösen fontos volt, mert bizony időnként nem volt elegendő pótalkatrészünk. Kiváló munkát végzett a kiskunlacházi Sándor, Rá. bért, Andor és mások. Szív­ből gyűlölték a fasisztákat, s mielőbbi pusztulásukat segítették elő. Sajnos, ma már nem emlékszem veze­téknevükre. Nem emlék­szem, de közös mun­kánk emléke örökre meg­marad bennem. Magasva értékeltük munkaszerete­tüket, kitartásukat. Mi nem beszéltünk magyarul, ők nem értettek oroszul. Még­is mindig megtaláltuk e közös nyelvet — a barát­ság és testvériség nyelvét. Emlékezetes találkozás Borisz Vladimirovics Kurocskin Ez a levél a Bajkál-ió környékéről, Irkútszk Váro­sából érkezik önökhöz. A húSz év, ami a háború befejezése óta eltelt, nem törülte ki emlékezetemből Karcag, Túrkeve. Török- szentmiklós, Mezőtúr, SzoL nők, Abony és Ujszasz ne­vét, hisz mindezeket a vá­rosokat és falvakat bejár­tam ágyút vontató tüzérsé­gi autókon. Jól emlékszem gyönyörű fővárosukért folytatott har­cainkra, arra, hogyan es­tek el bajtársaink a sze­mem láttára. Budapest ost­romakor lövegeink nyílt pozícióban álltak a néme­tek hatalmas erődítményei előtt és egyenes célzással lőttünk a gyalogság támo­gatására. A harc hevében nincs idő jobbra-balra né. zegetni, de én mégis jól megjegyeztem magamnak a szomszéd üteg parancsno­kát, Zájcev főhadnagyot, aki egymaga töltött, célzott és lőtt — ebben a harcban elesett legénységének a fele és egy találat szétvetette egyik ágyújukat. Budapest felszabadítása után, alig értünk rá elte­metni elesett bajtársainkat, tovább kellett indulnunk. És új harc következett, el­keseredett, kegyetlen harc Esztergomnál. Este 11-től egészen reggelig a német és orosz ágyúk szünet nélkül tüzeltek. Reggelre megtört a németek ellenállása és erős támadásunk futásra késztette őket. Ekkor olyan percek következtek, melye­ket soha nem felejtek el; Esztergom peremén a csodává] határos módon épen marad* kapuból, a fal résein keresztül, a golyók­tól megtépett, csupasz sö- vényű kertekből emberek jöttek egységünkhöz. Ki bátrabban, H félénkebben megindult golyók és szilán­kok szaggatta ágyúink, autóink felé. Sovány, fekete szemű kisfiú állt elébem. Felém nyújtotta almáskosa­rát es halkan megszólalt: — Zdrásztvuj. ruszkij... Képzeljék el az ember helyzetét, aki egész éjjel a halál füttyjeleit hallotta a feje felett, s .akiknek úgy tűnt, hogy már évek óta nem aludt, aztán hirtelen meglátja ezt a sovány, te­hetetlen és egészen oda nem illő gyereket a béke­beli almákkal, meghallja ezt a két, valószínűleg nagy- nehezen megtanult orosz szót Megdöbbentettek az almák a háborús tél legvé­gén. az ellenséges megszál­lás utolsó napján. Még máig sem értem, bo­gyón tudtam megérteni az autók bőgése és a közeli ágyúdörej hangja mellett a halk gyermeki hangot. Mi­vel fejezhettem ki hálámat a gyermeknek. Semmivel. Bornyúmban, mivel a had­táp nem jutott el a front­vonalig. a többnapos nehéz harc után nem volt még egy darab cukor sem. Meg­tettem mindent, ami tőlem tellett, felemeltem a kis­fiút (egészen könnyű volt), és felültetten az ágyútaip- ra. Megértettem, hogy a kisfiúk az egész világon egyformák. Egy valódi ágyún utazni, melynek tal­pa még ki sem hűlt a har- eok után — biztosan emlé­kezetes lesz ifjú barátom számára g hosszú ideig be­szélhet róla kis barátainak. Azóta eltelt két évtized. Most a novoszibirszki vas- útmémöki egyetem irkutsz- ki levelező tagozatát veze­tem. Mérnököket képzünk azokból a vasutasokból, akik fiatal korukban nem részesültek felsőbb oktatás­ban. Még ma is akadnak köztük olyanok, akiket a háború akadályozott meg s továbbtanulásban. Egy fiam és egy lányom van. Ök már a háború után születtek, s csak könyvek­ből és elbeszéléseimtől hal­lottak arról. De ne is is­merjék meg soha másképp! Ne kelljen sem nekik, sem kortársaik millióinak elsa­játítani azt a kegyetlen tu­dást, melybő] kijutott ne­künk. g melyben még ré­szesült kis esztergomi bará­tom is. aki almával foga­dott minket. Vaszilij Dorosenko *

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom