Szolnok Megyei Néplap, 1965. április (16. évfolyam, 77-101. szám)

1965-04-25 / 97. szám

i960 április 25,

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

11

r2

" ""S TÄJ FÁKKAL

' ’ C**

(Meggyes László rézkarca)

A szabadság hajnalán

(Kossuth Könyvkiadó, 1965)

Erről a könyvről nem lehet személytelen tárgyilagossággal szólni. 1945 a legnagyobb történelmi élmény. Amíg élünk, el nem felejtjük, mint olvasók pedig teljesen talán soha nem is csillapítható kíváncsisággal várunk és fogadunk minden írást, amely a sorsfordító hónapoknak állít emléket. A nemzet nagy többségének szabadulást hozó tavasz eseményeit irodalmunk eddig nem ábrázolta még az igényeknek megfelelő mélységgel és sokoldalúsággal. Ez is egy nt oka lehet annak, hogy ■ a dokumentum-írások iránti érdeklődés oly nagy. A másik, nem kisebb ok: a kortársi emlékezések közvetlensége közel áll személyes élményeinkhez. Amit magunk is átéltünk, ezért érdekes, ami pedig tőlünk távol s részvételünk _ nélkül történt, újdonságával hat ránk. Ilyen kettős élményt kínál olvasóinak az a memoárgyűjtemény, amelyet 82 MSZMP Központi Bizottságának Párttörténeti Intézete és a Kossuth Kiadó jelentetett meg a fel- szabadulás 20. évfordulójára;

A kötet szerkesztői — Lányi Ernőné, Nagy Eta és Petrák Katalin — úgy válogattak, hogy a több mint 30 cikkből átfogó kép, hiteles történelmi horizont rajzolódjék ki. Sikerült elérniök, hogy a Szabadság hajnalán című könyv ne egyszerűen ünnepi kiadvány legyen, hanem olyan vállalkozás, amely olvasmánynak izgalmas, kordokumentumnnk fontos, történelmi adaléknak jellemző és távlatokat mutató. Záloga, alapja mindennek a teljes őszinteség, amivel a szerzők — Padá- nyi Mihály, dr. Gergő Zoltán, Gyárfás Kálmán, dr. Non György, Fodor Zoltán, Bárdosi Jenő, Ék Sándor, Sárközi Sándor, id. Komócsin Mihály, Juhász Géza, Bakó Kálmán, dr. Erdei Ferenc, Fehérvári József, Bakos Gyula, Timmer József, Kossá István, Szakasits Árpád, Kelen Béla, Gáspár Sándor. Béki Ernő, dr. Bakács Tibor, Fái Boris, Barabás József, Bán János, dr. Cseres Miklós, György István, Baracg Anna, dr. Beér .Táros, Zsitvai István, Gál Lajos, dr. Elek Tibor, dr. Major Ákos és Pulya Frigyes — nemcsak személyes cselekedeteiket, hanem a történelmi körülményeket és összefüggéseket is megvilágítják. Szigorú tárgyilagosságuk függetleníti magát mindattól, ami a kötetben megelevenedő időszak után történt, s nem változtathat visszaható érvénnyel 8a egyes politikai- és közszereplők 1945-ös tevékenységének megítélésén. Az is nagyon lényeges, hogy a cikkek szerzői társadalmilag igen széles kört képviselnek: munkások, értelmiségiek, pártmunkások, országos és helyi vezetők, közéleti emberek és nyugdíjasok. Talán csak a földreform paraszt-aktivistái nem szólaltak meg az esemény jelentőségéhez illő súllyal.

Néhány emlékezés a fegyveres ellenállás és a nem fegyveres, mégis hatásos szembeszegülés példáival figyelmeztet: a munkások és értelmiségiek legjobb, legaktívabb képviselői nem várták tétlenül a felszabadítókat. Különösen számottevő volt az illegális szervezkedés, amely a gyárait leszerelését késleltette, a géppark, a közművek elpusztításának megakadályozását tűzte ki céljául. A Gömbös-szobor felrobbantásának nagy lélektani hatása volt, az értékek mentése pedig a felszabadulás utáni talpraállá« lehetőségét biztosította. Angyalföldön, Csepelen, Kelenföldön

A mai nappal vége a türelmemnek. Nem nevet rajtam többé senki. Megírom az egészet az illetékeseknek, hogy végre is nem máriáshuncut az ember. A főnököm, Rögönyei, megnézheti magát, ha egyszer nekiülök annak a levélnek, mert én itt hiába beszélem rojtosra a számat, csak akkor van foganatja a bírálatnak, ha fölülről rádörögnek, vagy még jobb, ha fegyelmit kap, meg is érdemli az ilyen szemellenzős bürokrata. Hetekig hajtogathatnám, hogy a másolatokra fölösleges pecsétet rakni, azok úgyis az irattárba kerülnek, és soha többé nem keresi őket senki, Rögönyei mégis ragaszkodna az összes példány lestemp- lizéséhez, mert neki csak szenteltvíz a dolgozók munkaideje, és mit számít neki a beosztottak ésszerű foglalkoztatása és a festékpárnák élettartama.

Na, de most véget vetek ennek a pazarlásnak és tüstént feljegyzést küldök a dolgokról a felügyeleti hatóságnak. Majd azok megtanítják Rögönyeit kesztyűbe dudálni. Nem azért építjük a szocializmust, hogy a Rögönyeik pocsékolhassanak, hanem hogy figy. lembe vegyék a dolgozók bejelentéseit, és minden panaszt töviről-hegyire megvizsgáljanak.

Éppen ezért nemcsak a felügyeleti hatóságnak írok,

ég más ipari kerületekben a kommunisták irányították ezeket az erőfeszítéseket. Velük együtt vállalták a kockázatos illegális munkát olyan barátaik is, akik akkor sem, később sem voltak tagjai a pártnak. A felszabadulás után is a kommunisták jártak elől az áldozatvállalásban, a torlódó feladatok végzésében. A lényekhez hűen állapítja meg ezzel kapcsolatban Bakó Ágnes, az előszó írója: „Ez természetesen nem jelenti azt, hogy más párt, elsősorban a Szociáldemokrata Párt, illetve annak tagjai nem munkálkodtak lelkesen és nagy aktivitással azon, hogy Magyarországon meginduljon az élet, a szocialista kibontakozás... 1944 végén és 1945 elején az illegális, majd a legális Kommunista Párt állt a harcok élén és mutatta a helyes utat a magyar nép felemelkedéséhez.”

<L fc

hanem a népi ellenőrzésnek is, annál biztosabb a dolog. Akad az igazságnak ilyen lánglelkű apostola, aki behatóan tájékoztatja őket az ügyek állásáról. — Talán szemrehányást is kapnék, ha éppen őket nem értesíteném.

Persze nem lehet tudni, hátha ott is akad egy ilyen

PANASZOS

LEVÉL

Rögönyei, és ráül a beadványomra? Mindenesetre küldök példányt a kerületi tanácsnak, jobb, ha az ember körültekintően terjeszti föl takarékossági javaslatait, több szem többet lát, több fórum többet intéz. — Majd megtanulja Rögönyei. hány kalács két kalács, ha a tanácstól jönnek, tudom, megbánja, hogy semmibe vette a tömegek hangját.

Erről jut eszembe, a sajtót nem ártana értesíteni, végeredményben az az igazi, ha kiszerkesztik a vaskalaposokat, hogy az egész ország lássa: mire jutnánk, ha mindenki Rögönyei módra forgácsolná szét az erőSzentiványí K ál mám :

A kapitány rosszkedvűen sürgetőzött, a rakodó matrózok loholtak a kosarakkal, ládákkal. — Amint hátrált a hajó, meglökte a vízen lebegő állomást. Valaki kurjantott: „Felébred a szép Burányi- né!” S ki is nézett a szétpattanó zsalugáter résén a fiatal barna asszony, sebtében felkapott pongyolában, s az ablakot szegélyező piros petúniák feketének látszottak a híg sötétben. Nehézkes madárként röppent az asszony felé egy köteg virág. Elkapta s azonnal hajította visszafelé, a hajót már nem érte el, a vízbe szóródott, eltűnt a habos kavargásban a hajó nyomában. — Burányi a stéges, tisztelgésre emelte ökölbe ránduló kezét és bámulta a piros tat- lámpát. Egy szál virág megakadt a rácson, lerúgta azt is. Úgy látszik Csorba — a szomszéd állomás vezetője, jóképű nőtlen fickó — még mindig okoskodik az asszonnyal, a matrózoktól küld majdnem minden nap virágot.

Burányi kétméteres óriás, ilyent nemigen látni a hajósok között. Széles, boltozatos mellén feszül a kék zubbony, a fehér sapkát idegesen csapta le s kicsit rágta a dühe nagyját, mielőtt benyitott az _ asz- szonyhoz. — A lebegő faházikó csöpp szobájában meleg volt, a zsalugáter résén áradt be a folyam hűvössége. Zümmögtek a távolodó hajó gépei, az elülő hullámzás locsogott a töltés alján, verte a köveket.

Az asszony dús hajfonatát rendezgette éjszakára — mint koszorú keretezte pirosló arcát — s szemében csintalan fények villóztak.

— Mi bajod megint? te ember? — Simogatott a szava.

Burányi olyant nyújtózott, megnőtt, feje majdnem elérte a lámpát.

— Megöllek mind a kettőtöket, ha... nem tűröm tovább!

Az asszony felcsattant:

— Ne olyan magasan, hé! Ha nem lennél ilyen gügye, megmondtad volna már a drágalátos barátodnak, ne adja hajósok szájára a feleségedet! De te?! Ha idejön, sört iszol vele!

tartalékokat. Várjunk csak, hány napilapunk van? Sajnos, nem lesz elég az indigóm. Nem baj, legföljebb a hetilapokhoz és folyóiratokhoz külön írok, annyi példányt úgyse üt át az írógép. így aztán jut a szakszervezetnek, az iparigazgatóságnak és a Minisztertanácsnak, plusz egy másolat az irattárba, természetesen bélyegzővel, mert itt ilyen fölös munkákkal terhelik agyon az embert, de már nem sokáig. Józsi bácsi, itt van huszonhat darab ajánlott levél, kérem vigye a postára, de rögtön. Úgy ni, ezek meg is volnának, tudom, áldanak majd a kollégák, amiért levettem vállukról a fölösleges adminisztrációt.

— Jóreggelt, Rögönyei kartárs! Értem, értem, szóval ezentúl nem kell lepecsételni az irattári példányokat? Nagyon jó. Tulajdonképpen én már régen akartam szólni emiatt, de nem gondoltam, hogy így házon belül el lehet intézni. Na mindegy. Azt a kimutatást, amiről tegnap beszéltünk, sajnos, nem tudom határidőre megcsinálni, ugyanis attól tartok, alaposan földuzzadt a napokban a levelezésünk. Tetszik tudni, hogy van az: — százfelöl is ráfirkálnak az emberre, sokszor, ugyanabban az ügyben!...

Kaposy Miklós

Burányi mérgesen vetkőzött. Amint sötét lett, az asszony az ágy belső felére fészkelődön, szinte személytelenné vált, eltűnt...

Burányi reggel kirakta a horgokat, ténfergett a parton. Nemsokára hozzák megint a gyümölcsöt.

Néha az asszonyra sandított. Imént mosott még, áttetsző piros ruhában hajlongott a vén fűzfák derekánál. Most teregette a lepedőket. Amint felnézett, villant a szeme — s Burányi is meglátta a töltésen közelgő kerékpárost.

A küllők aprították a szelíd fényt. Csorba jött, a felső állomás vezetője, aki virágot küldött tegnap — meg azelőtt, annyiszor; — Ügy áll a vékony fiún a hajós egyenruha, mintha operettben szerepelne, csinosan vasalva;

Burányiban feszül az indulat, de jólelkűen mosolyog, int az asszonynak, húzza fel a vízben hűsö- 15 sört.

Tisztelgéssel köszöntik egymást. A kis házikóban bogárdongásos csend lappang. Hideg pára csapódik le a vastag söröspoharafcon. Burányiné betölti a csöpp konyhát, kilibben, dudorá- szik.

Kihörbölik az első pohárral. A házigazda illem- tudóan vár. Csorba megoldja nyakkendőjét. — Kék nadrágja hajtókájából körülményesen kiveszi a csiptetőket. — A menyecske dudolása beszivárog hozzájuk, önkénytelenül figyelik S komorabb lesz a házigazda. Csizmás lábak dobognak a stégen, Burányiné leméri a kosarakat, vényt ad.

Csorba suttogva evez ki a hallgatásból:

— A tegnapi csokrot a Dunába dobta a feleséged... mint hallom...

Burányi ftircsálkodva néz.

— Az ő dolga... meg a tied.

— Búcsúzóul küldtem.

Burányi a sört csorgatja

s közben odapillant. Nem

SZÓI;

— Elhelyeztettem magam... jó messzire.

— Mindenütt jó... víz mellett.

— Ne haragudj rám Burányi... Nem tudom Gizit elfelejteni... Én akartam elvenni, mennyi virágot küldtem neki... s tehozzád ment Pedig neked is én mutattam be a hajósbálon. Azelőtt jó barátok voltunk...

Krákogva isszák a hideg sört. Burányi ökle az asztalra döceen.

— Mióta kóbor kutyaként kerülgeted... vége a cimboraságnak!

— Mondta Gizi, hogy... mit üzentem, mielőtt áthelyezést kértem?

— Nem beszéltünk rólad;

Nem lehetett tudni, hol

van a szép Burányiné. Kilesett az ember. Kint volt a parton, igazgatta a kötélen a férje ingeit, le ne rántsa a szél. Mikor megfordult, azt kérdezte a vendégtől:

— Minek jöttél?

Csorba kis

remegett.

— Búcsúzni.

— Tőle?

— Tőletek.

Burányi elfogta az ajtónyílást.

— Aztán... nem félsz?

— Nem. Jó ember vagy

16 Transzatlanti légitársaság megegyezése alapján be akarják szüntetni a filmek vetítését akár filmvásznon, akár belső televí- ; zió hálózaton át az utas- > szállító repülőgépeken, — S Minthogy az efféle szórate Burányi... Girt azért

választott téged; Hát akkor testvér... tartsatok meg jóemlékezetben... — Nyújtotta a kezét.

Burányi élfogadta, hanem a kézfogás furcsán sikerült, közeire rántotta a búcsúzót, az fájdalmasan szisszent, karja majdnem kicsavarodott, letérdelt, — mintha könyörögne. Nem tudott védekezni. Burányi mellenragadta és felrántotta, közelről nézett Csorba fátyolosán pislogó kék szemébe; félelmet nem látott, csak hamuszínű bánatot; Nagyot fújt és elengedte a fiatal hajóst.

Éppen akkor nyitott be az asszony. Sült halat hozott, csak úgy serpenyőben.

— Megnéztem a horgokat..., Ami volt megsütöttem. Jó lesz sör mellé. — S a vendég kezeügyébe igazította a nagyobb halat, közben férjére nézett.

— Hallom Csorba, elmegy?

— Igém

— Jobb lesz. Ne úgy éljen, mint itt. — S megfogta férje karját. — Tudod, mit gondoltam? Adj be kérvényt, — átmehetnénk oda... Nagyobb a lakás, szebb a kert.

— Ott akarsz lakni?

Az asszony csendesen beszélt:

— Hallod... Csorba úgyis elmegy.

A fiatalember azt mondta:

— Itthagyom a sok tulipánt...

Az asszony azt mondta:

— Nem szeretem a tulipánt.

Kosarakat hoztak, kint tanakodtak az asszonyok; Burányiné kiperdült. Burányi lökte a serpenyőt;

— Egyél... neked sütötte az asszon^; Akinek halat sütnek, szerelmet kínálnak.

Csorba a küszöbre lépett es lehajtott fejjel, sírós hangon beszélt:

— Nincs idő evésre. Itt a hajó. Szinte úgy lopakodott közeire, hullámzott már a Duna, ringott az állomás, dohogtak a gépek.

Mindkettőjüknek ugrani kellett. Együtt tisztelegtek az érkező hajónak; Amint a kosarakat béhordták, — Csorba a bicikliért ment. Odaköszönt az asszonynak, lehajtott fejjel. Barátja előtt is megállt egy pillanatra.

Burányi mormolt valamit. A hajósok figyelték a kézfogást* Leszólt a kapitány:

— Átköltöznek Burányi? Jobb lesz ott a szép menyecskének.

Csorba támaszkodott a biciklikormányan és szomorúan bámult. Azt mondta még Burányinak a kapitány:

— Legény, semmi gondja. Odajártak hozzá a nők... Másutt is feltalálja magát.

Burányi sokáig nézett a hajó után, elsimult már a habos nyomvonal, s a hullámzás, alig rezgeti a házikó. Az asszony megfogta embere karját, szelíden húzta befelé.

Ketten ették meg a sült halat. Volt még egy üveg sör is. Mikor a hajó távolodó sippantása elhalt, azt mondta Burányi:

— Hozz papírt... megírom azt a kérvényt.

koz ást az utasok nem fogadták egyértelmű elragadtatással, a költségek viszont repülőgépenként S9 ezer dollárt tesznek ki, — egyedül a berendezés felállításáért, ezentúl felhagynak az egész törekvéssel.

Megszűnnek a filmvetítések a repülőgépeken