Szolnok Megyei Néplap, 1965. március (16. évfolyam, 51-76. szám)

1965-03-07 / 56. szám

KW. tRárrtu* í. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Í1Ö£ A szocialista realizmusról I A Társadalmi Szemle februári számában kö­zölte az MSZMP KB mellett működő Kultu­rális Elméleti Munka- közösség tanulmányát a szocialista realizmus kérdéseiről. A bevezető megemlíti: a tanulmány az évek óla folytatott viták eddigi eredmé­nyeit rögzíti, s emellett további vitára kívánja ösztönözni az esztétá­kat. irodalmárokat, kul- turpolitikusokat és mű­vészeket, hogy a kom­munista művészetelmé­I let eme legfontosabb kategóriájának tisztá- zísára irányuló együt­tes erőfeszítésük előse­gítse művészetünk ps kultúránk meg eredmé­nyesebb fejlődését. Az I alábbiakban röviden összefoglaljuk a terje­delmes írás főbb szem­pontjait. 4 932-ben a szovjet párt * feloszlatta a proletár irodalmi szervezeteket s a szektás, proletkultos gyen­geségek elhárításával egy­idejűleg a szovjet Irodalom fellendülésének új korsza­ka kezdődött. Ebben az idő­ben fogalmazták meg elő­ször a szocialista realizmus fogalmát. E meghatározás szerint: ,,A szocialista reá­lizmus, mely alapvető módszere a szovjet szép- irodalomnak és irodalmi kritikának, a művésztől megköveteli, hogy a va­lóságot forradalmi fejlő­désében, igaz. történelmileg konkrét módon ábrázolja. Emellett a valóság művészi ábrázolásának igaz voltát és tönténeti konkrétságát egy­be kell kapcsolni a dolgo­zók szocialista szellemű esz­mei átalakításának és ne­velésének feladatával'’. A későbbiekben ezt a helyes és a művészetek fejlődését ösztönző elvet dogmatikus és revizionista torzítások befolyásolták. A dogmatiz- mus a valóság gazdag és művészi ábrázolása helyett a merev sémák szerinti il­lusztrálás felé szorította az irodalmat, a revizionizmus pedig kétségbevonta a párt- irányítás elvi jogosultságé*, nem ismerte el a pártossá­got a művészetben, hanem az ösztönösséget hirdette. Bár a marxista esztétika Igen fontos vívmányai fű­ződnek Lukács György ne­véhez, mégis munkásságá­nak egyes elemei mind a dogmatikus, mind a revi­zionista torzításokhoz hoz­zájárultak s nem segítették ösztönzően az áj vívmá­nyok között a szocialista irodalmat Lukács elméle­tének helyes alaptétele a lenini visszatükröződési el­mélet alkalmazása a művé­szetben. Ennek lényege az, hogy a realista művészet a valóságot híven, a maga összetettségében, teljességé­ben. „intenzív totalitásá­ban” tükrözi. E művészet a valóságot érzékletes konk­rétsággal fejezi ki az egye­di és az általános dialekti- ká iát önmagában egyesítő különös segítségével. t\ e ez az esztétikai felfo- gás a visszatükröződés filozófiai elvét túl közvetle­nül vitte át a művészetbe, s hajlamos volt arra, hogy valamely meghatározott egyedül helyesnek vélt for­mát. stílusrendszert is egye­düliként érvényesnek nyil­vánítson. Ez a stflusesz- ménv — számára — a gya­korlatban a múlt századi polgári regény volt s eh- ®hez képest egy-két alkoió kivételével a későbbi fejlő­dés — szerinte — hanyat­lásnak dekadenciának mi­nősült. Ez az esztétikai is­kola elhanyagolta a világ­nézet fontos szerepét, a pár­tosság elvét, lényegében te­hát a polgári ízlés és szem­lélet húzódott meg mögötte, demokrátíafogalmának az irodalomban és művészet­ben a „nagyrealizmus” ka­tegóriája felelt meg. így ez • felfogás alkalmatlanná vált arra, hogy vele a hu­szadik századi művészetnek a múlt századitól lényege­sen eltérő szocialista és pol­gári jellegzetességeit meg­felelően értelmezhessük. A mai vitákban a realiz­must és a szocialista realiz­must illetően különböző marxista, vagy marxista in­díttatású nézetek alakultak ki. Roger Garaudy francia és Ernest Fischer osztrák esztéták hajlanak arra, uogy a világirodalom min­den jelentős alkotóját beso­rolják a realizmus körébe. A korábbi dogmatikus fel­fogás sok jelentős, nem­realista művészt elhatárolt onnan, mivel a realizmus iogalmát azonossá tette a művészi értékkel, sőt etikai tartalommal is megtöltötte azt. A realizmus „partta­lanná” válása azonban semmitmondóvá tenné a művészi realizmus fogai, mát. sok végletesen abszt­rakt és eszmeileg dekadens, pesszimista művet is be­vonna ide, ezért végered­ményben elfogadhatatlan. Mindazonáltal a „parttalan realizmus” képviselőinek érdemük, hogy — habár túlzottan is —, de hangsúlyt adtak az eddig némiképpen elhanyagolt sajátosság: a művészi aktivitás, az alko­tói teremtőkészség gazdag tartalmainak. Egy másik jellegzetes álláspont a vitá­ban az, amely Lukács nagy- realizmus-elméletének nyo­mában jár, azzal a lényeges különbséggel, hogy igyek­szik magát elhatárolni, mindazoktól az elméleti torzításoktól, amelyek Lu­kácsnak a XIX századi iro­dalomra korlátozott szemlé­letéből fakadtak. Ez a fel­fogás kritikailag értékeli és elismeri a huszadik száza­di szocialista avantgarde legjobb vívmányait is. Egy harmadik felfogás, a realiz­must nem módszerként, ha­nem stíluskategóriaként ér­tékeli, felismervén, hogy egy-egy kor azonos stílusán belül különböző művészi felfogások, törekvések, he­lyezkedhetnek eL A Kulturális Elméleti Munkaközösség tanulmánya a továbbiakban, a történeti és elméleti kérdések át­tekintése után a szocialista realizmus általános proble­matikáját tárgyalja. Meg­állapítja, hogy a szocialista művészet az első. amely tu- dományos világnézetre, a marxizmus—leninizmusra támaszkodva fejlődik, tuda- iossága abból ered, hogy szorosan összefonódik a for­radalmi munkásmozgalom fejlődésével. Innen ered pártossága is, és humaniz­musának újszerűsége, hi­szen most vált első ízben igazán lehetségessé az em­ber teljes szabadsága, har­monikus kibontakozása. A tudományos világnézet alapján értelmezhető helye­sen a pártosság, a munkás- osztály történetileg objek­tíve kifejeződő érdekeinek felismerése, ez egyben a . valóság helyes művészi visszatükröződésének, a re­alizmusnak is kulcsa. A szocialista művészet nem nélkülözheti a pártirányi- tást, amely elsősorban esz­mei b efolvásólást jelent, amely nem egyéb, mint o nép, a társadalom s a szo­cialista építés művészi szük­ségleteinek megfogalmazá­sa. közvetlen kifejezésre juttatása, valamint az esz­mei-ideológiai bírálat köte­lezettségének teljesítése. A tanulmány fellép a po­litikai és a művészi értéke­lés vulgáris összekeverése ellen. Míg a politika az ember sokoldalú létét a ter­mészeti és társadalmi moz­gásformák legalapvetőbb törvényszerűségeinek össze­függéseiben fogja fél. addig a művészet sajátosságai ré. vén képes arra. hogy konk­rétan, részletezően és sze­mélyes jelleggel egyidejű­leg, egységben ragadjon meg tipikus jelenségeket s így érzékletese» térjen fel i lényeges összefüggéseket. Ez azt is jelenti, hogy a mü- 'vészet nem tölthet be tár­sadalomirányító vezető sze­repet, de ugyanakkor az iro­dalom nem alkalmas arra sem, hogy a napi politikai kérdéseket közvetlenül visz- szatükrözze, azokat illuszt­rálja. szocialista realizmus a szocialista társadalom fej­lődő, alakuló valóságának művészi tükrözése, ebben rejlik optimizmusa, ezért idegen tőle a polgári iroda­lom szorongása, a pesszi­mista. dekadens hangulatok és a perspektívátlanság. Rá­mutat a negatív jelensé­gekre, megőrzi a korábbi realizmus kritikai jellegét is, de egyben meg is halad­ja azt, hiszen az objektív valóság mélyebb összefüg­géseit, tartós törvényszerű­ségeit ragadja meg. Ugyan­akkor szerepe nem kor­látozódik kizárólag a szorosabb értelemben vett vissza tükrözésre, ellenben egyszerre érvényesül ben­ne a megismerő és az írói szubjektumot kifeje­ző funkció. Korunkban a szocialista realizmus fon­tos jellemzői: az adott élet­anyag mély és teljes ábrá­zolása, az intenzív totali­tásra való törekvés, a konk­rétság, az értelmetlenül túl­hajtott absztrakciótól való tartózkodás, a változás, a fejlődés iránti különös ér­zékenység, a múlt visszahú­zó erőinek a bírálata, az új társadalom új embere ar­culatának megrajzolása A szocialista realizmus nem kerüli meg az életben je­lentkező konfliktusokat, mert társadalmilag, embe­rileg és művészetileg csak a kiküzdött megszenvedett távlatnak van hitele és csak a távlat összefüggései­ben válhat a harc, ha ese­tenként mégoly tragikus js, emberileg, művészileg érté­kessé. 4 tanulmány befejező ré­szében a2 irodalom, a mű­vészetek magasrendű neve­lő hatásáról szól, a szocia­lista irodalom és a tömegek kapcsolatáról, a művészet demokratizmusáról, a gon­dolati és formai igényesség­ről és ugyanakkor a forma­lizmus elkerülésének szük­ségességéről. Megjelöli a további kutatások távlatait is, így pl. a pozitív hős, a forradalmi romantika fo­galmának történelmileg he­lyes értelmezését, a művé­szetek nemzeti és nemzet­közi sajátosságainak figye­lembevételét, az egyes mű­vészeti ágak. sőt műfalok különleges problematikájú, nak kidolgozását szorgal­mazza. Sürgetően szükséges az is. hogy az. elmúlt évti­zedek. századunk művészi alkotásainak elemzése 30- rán az esztéták meghatá­rozzák azokat a törvénysze­rűségeket, amelyek a szo­cializmus felépítése korsza­kának realizmusára jellem­zőek. A következő tíz évben nem épül nj egyetem Angliában Anthony Crosland angol közoktatási és tudomány- ügyi miniszter az angol képviselőházban kijelentet­te, az elkövetkező mintegy tíz esztendőben nem épí­tenek Angliában új egye temet, kivéve talán egy új műszáki főiskolát Anglia északkeleti részében. A főiskolai oktatás kér­dését egy kormánybizott­ság, Lord Robbins elnökle­tével, három éven keresz­tül tanulmányozta és 1964- ben javaslatot tett további hat egyetem felépítésére a kővetkező tíz évben. A kor­mánynak ezzel szemben az az álláspontja, hogy a szükséges további egyetemi tanulási lehetőséget a meg­lévő egyetemek kapacitásá­nak növelésével kell előte- teiBfeoi. íj magyar film Húsz óra Hosszú évekig folyt a vita arról, lehet-e jelentős, érdekes filmet csinálni napjaink eseményeiről, az ország — mélységében, ki­terjedésében egyaránt pá­ratlan — átalakulásáról, „Szürke, érdektelen és túl­ságosan esetleges anyag ez a művész számára, aki nem rendelkezhet a kellő táv­lattá!,” — hallhattuk, nem is ritkán. Akik ezt az ál­láspontot képviselték, feled­ni látszottak a tényeket, — azt, hogy az igazán jelentős regények, filmek és drá­mák többsége mindig is a „szürke, érdektelen, esetle­ges” valóságot emelte a lényegre sűrítő általánosí­tás erejével műalkotássá. Ehhez persze a felszín mögé kell hatolni, társada­lom és lélek, történelem és jellem rejtőző igazságait kell feltárni. Ez a titka an­nak, hogy a művész akár a legmaibb mából is fe­szültséget, izgalmas szép­séget tudjon csiholni. Sánta Ferenc Húsz óra című re­génye, és a belőle készült film, Fábri Zoltán rendezői remeklése a példa, hogy te­hetséggel, a nép céljaihoz húzó elkötelezettséggel áll­ni lehet ezt a valóban ne­héz próbát is. A Húsz óra filmváltoza­ta egyszerre megrendítő és felemelő alkotás. Méltó az ünnepi alkalomhoz, hazánk felszabadulásának huszadik évfordulójához. Sánta és Fábri olyan témát s olyan formát talált, amelyben a magyar társadalom, a nem­zet életének elmúlt húsz esztendejéről lehet vallani. Ez a két évtized magasba emelt, de nem volt mentes megpróbáltatásoktól, tragi­kus zökkenőktől sem. — A felszabadult ország tör­ténetének ellentmondásai­ról, s a buktatók felett is győzni tudó nép erejéről, hitéről szól az író és a méltó partnernak bizonyu­ló rendező. Mindketten a vallomások őszinteségével dolgoztak, úgy írták meg és vitték filmszalagra a tör­ténetet, hogy tanulsága mindenki számára hiteles tehát elfogadható lehessen. Semmit nem szépítenek és 6emmit nem rajzolnak sö- tétebbre a valóságnál. Ügy költik újjá a történelmet, 1945-öt, 1956-ot és a jelent, hogy minden tanulságuk emberi sorsok példájával biztat és figyelmeztet. A Húsz óra falusi környezet­ben, egykori cselédek, sze­gényparasztok, gazdák zárt világában idézi a jelenkori történelmet. Felszínes osztályozás pa­raszt-filmnek mondaná a szép és nagyhatású produk­ciót. A valóság azonban az, hogy a Húsz óra igényei­ben és megvalósításában is átfogóbb, az egész nemzet megtett útjára emlékeztető. Minden nehézség nélkül behelyettesíthetők lennének a film helyzeteibe munká­sok, városi emberek. Azok az összeütközések, amelye­ket Sánta Ferenc és Fábri Zoltán ábrázol: mindenhol jelentkeztek — olykor még ma is felmerülnek — Ma­gyarországon. Ez is egyik oka a hatásnak, annak, hogy a Húsz óra nézői kö­zött nem igen akad majd olyan, aki valamelyik sze­replőben, egyik-másik je­lenetben ne ismerne Saját életének jellemzőire, sze­mélyes fordulataira. Köz­érdekűség és művészi erő ritka szerencsés találkozá­sa teszi jelentőssé ezt az alkotást. Emberi arcélek gyémántmetszésű élessége, monológok balladás tiszta­sága, a film életgazdagsá­ga, bátor őszintesége ragad magával A teljességgel va­ló találkozás megnyugtató érzésével jövünk ki a mo­ziból. Hosszú lenne sorolni a különböző szereplőket, a történet kitérőit és csomó­pontjait, bűn és bűnhődés, válságba merülés és fel- emelkedés mozzanatait: — 1956 és 1963 egymásba ját­szó, hol vitázó, hol egy­mást erősítő képeit. Szektá­sok és ellenforradalmárok, megtévedt emberek és ko­nok ellenségek, érdekeik ellen lázadó szegények, ér­telmiségiek, régi világból ittmaradtak és mai hősök vívódó-csatázó kavargásá­ban fejezi ki az író és a rendező a mai életre, ter­veinkre, történelmi válasz­tásunkra kimondott, mesz- szehangzó igent. Mindez a filmen úgy le­het csak ennyire hatásos, hogy Fábri — annyi nagy nemzetközi sikert kivívó rendezőnk — ismét reme­kelni tudott. Az indító ké­pek lassúbb iramlásától el­tekintve a Húsz óra hibát­lan mű. Szerkezete, ritmu­sa, a részletek drámai te­lítettsége, fokozódó feszült­sége, a képek ereje és a színészi játék megannyi te­litalálata Fábri legjobb filmjévé teszi. A rendezői erő hatékonyságát bizonylt­ja az Is, hogy a nagy együttes minden tagja ké­pességei legjavát nyújtotta Sokáig emlékezetes marad Páger Antal igazgató-Jós- kája, amely külön tanul­mányt érdemelne. Páger után e rövid ismertetésben is említeni kell Görbe Já­nos. Bihari József, Maklá ri János, György László, Öze Lajos. Siménfalvi Sán- ’dor, Molnár Tibor. Petur Ilka és Keres Emil kiváló alakítását. Az operatőr.; Illés György is minden el­ismerésre rászolgált. Dersl Tamás Beszélgetés a rendezővel és színésszel Hárman ülünk a Szigli­geti Színház igazgatói iro­dájában. Berényi Gábor igazgatóval most, mint az Égy szerelem története cí­mű Arbuzov darab rendező­jével és Horváth Sándor­ral, Szergyuk, a darab egyik alakjának megszemé­lyesítőjével beszélgetek. Tartozom még annyival, hogy elmondjam: Horváth Sándor évekkel ezelőtt sze­repelt a miskolci Arbuzov előadásban is, és így a két előadás rendezői felfogása között könnyen adódik az összehasonlítás lehetősége. — A miskolci előadás akkor nagyon jó volt — mondja Horváth Sándor — most mégis úgy érzem, hogy az csak félmegoldást jelentett. Valamiképp át­menet volt a Nemzeti Szín­ház és a szolnoki színház előadása között. Már Mis­kolcon is sikerült sokat le­faragnunk a külsőségekből, de nem jutottunk túl a szokványos színpadi meg­oldásokon. Ott hiányzott egy biztos alap, amihez vi­szonyítani tudtunk volna, és amit itt Szolnokon sike­rült megtalálnunk. Mi volt a szolnoki elő­adás rendezői elképzelésé­nek alapja? — Ha a szokványos, év­tizedek alatt kialakult szín­padi megoldásokkal, — a színpadi hatásokat mérics­kélve játszottuk volna «1 a darabot, nem lett volna más, mint egy naív mese jó emberekről, akik alap­jában véve nagyon szere­tik egymást — magyaráz­za a rendező. — A törté­net valószerűsége kedvéért meg kellett keresnünk azokat a konkrét emberi viszonylatokat, az embe­rek közötti konfliktusok reális feltételeit, amelyek élettel töltötték meg a da­rabot, természetessé és va­lóban hatásossá tették. Ez volt az az alap. ame­lyet úgy érezzük, sikerült is megtalálnunk, és amely lehetővé tette a lírai érzel­mek kifejezését anélkül, hogy az szentimentálissá vált volna Ügy érzem, hogy minden darabhoz ta­lálni kell egy kulcsot. A megtalált kulcs jóságát, vagy rosszaságát az előadá­sok igazolják. Hamarosan kiderül, ha a kulcs nem megfelelő, ha erőszakot kö­vettünk el a darabon. Ezt érzi a közönség és érzik a színészek is. Vállaltuk a líraiság minden veszélyét Űgv vélem, hogy az érzel­meket nem kell szégyell­nünk ha igazak. Az elő­adásból talán az Is kide­rült, hogy sikerült elkerülni a szentimentalizmust és a teátralitás veszélyeit. Valóban e kettő volt a darabból adódóan a legna­gyobb veszély. A szolnoki előadón azonban sem a szentimentalizmusnak, sem a teátralitás nak nem esett áldozatul. Éppen a szituá­ciók konkretizálása emelte az előadást általános érvé­nyűvé. Érvényessé mai éle­tünkre is. A darab rendezője egy­szerű eszközökkel teremtet­te meg az előadás atmosz­féráját. Konkrétizált anél­kül, hogy a naturalizmusba ragadt volna. Ezt az elkép­zelést szolgálta a kitűnő színpadkép is. Ilyen mo­dem színpadkép esetében lehetetlen, hogy a színészi játék a szokványos színpadi hatások elérésére töreked­jen Az együttes alkalmaz­kodott ehhez a követel­ményhez. — Ha egy kocka jelzi a2 ágyat, vagy a szekrényt lehetetlen, hogy eljátszuk .a kispárnát” — mondja Berényi Gábor. Vagyis a színészi játék sem enged­heti meg magának a natu­ralizmust. A 2 előadásban feltűnően kevés kellék ját­szott csak olyan, aminek dramaturgiai funkciója is volt. A rendező az emberi kapcsolatok törvényszerűsé­géből kiindulva úgy építette fel az előadást, hogy a* realitásában, életszerűségé­vel hathatott. Rideg Qábar

Next

/
Oldalképek
Tartalom