Szolnok Megyei Néplap, 1964. december (15. évfolyam, 281-305. szám)

1964-12-03 / 283. szám

1964. december S. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 JanCSt _ ÁSZB ERÉNYBEN Juliska JUBia" ötszázadik előadását tar­totta meg kedden délelőtt Jászberényben a budapesti Állami Bábszínház a Jancsi és Julisikával. Az ismeri mesét Szilágyi Dezső dol­gozta fel bábszínpadra, ze­néjét Maros Rudolf írta Jancsi, Juliska, Banya Döme mackó, Csipet manó Miófca és a darab tobt» mesefiguráját Bató László. Daümady Géza, Fóthy Edit. Kemény Henrik, Mólnál Erzsi és Öhidy Lehel jele­nítették meg a mesevilágot jelentő színes díszletek kö­zött. A zsúfolt nézőtér előtt megtartott jubileumi elő­adás után pirosnyakkendős úttörők, az úttörő bábcso­port tagjai virággal kö­szöntötték a színészeket. De a bábszínház legkisebb és leglelkesebb közönségének, az óvodásoknak képviselői sem hiányoztak az ünnep­ségről — még verset is mondtak a bábjátékról. Ez a nap azonban nem­csak ünneplés, hanem a fokozott munka napja is volt a társulat számára Hiszen még egy herényi és egy jászapáti előadást is meg kellett tartamok. Még­is, szakítottak időt, hogy a délelőtti előadás után el­beszélgessenek gyermek­közönségükkel, a városi népművelés vezetőivel és a pedagógusokkal. Szilágyi Dezső, az Állami Bábszín­ház igazgatója és Óhidy Lehel, a csoport vezetője, és a színház művészei a Lehel klubban még egyszer találkoztak a bábjátékos gyerekekkel. Ennek a ta­lálkozásnak is volt egy kü­lönösen kedves jelenete: Kemény Henrik, a Nép­művészet Mestere, magán­számot adott elő Csipet manó figurájával s ennek során tréfás ajándékokat adott át kollégáinak. A harmadik, jászapáti előadás után beszélgettünk Öhidy Lehellel, a csoport vezetőjével és a darab ren­dezőjével. — Hány gyerek nézhette végig ezt az ötszáz elő­adást? — Nem tudnám hirtelen a hivatalos adatokat közöl­ni, a gyerekeiknek azt mond­tam: látjátok, milyen so­kon vagytok most, képzel­jétek el, hogy ötszázszor ennyi gyerek előtt szerepelt Jancsi és Juliska. (A dél­előtti előadáson négyszázan lehettek). De nekünk, mű­vészeknek is így marad meg a sok emlék: a sok kis figyelő arc és (mivel a közönséget mi nemigen látjuk) a sok élénk felkiál­tás, csodálkozó, az igazság­talanságon elkeseredő, a jó győzelmének örvendő han­gocska. — Sokszor volt probléma a pedagógusoknak, hogy ez a mese... megs ütés... meg- evés... — Jancsi és Juliska me­séjét, ha borzalmas is, nem lehet elvenni a gyerekek­től. Szilágyi Dezső feldol­gozásában sok játékosság­gal, új szereplők beiktatá­sával eltűnik az eredeti borzalmasság s a mese belső értékei is jobban ér­vényesülnek. ■— Hogyan tudja a szín­ház az egész országra ki­terjedő feladatait ellátni és ml az oka nagy népszerű­ségének? — A színház hét csoport­ja járja az országot, na­ponta rendszerint két, néha három eíődást is tartunk. Fárasztó, nehéz munka ez és nemcsak ambíció, hanem főiskolai képesítés is kell hozzá. Csak azokat enged­jük színpadra, akik a ma­gas követelményeknek megfelelnek. Legszebb elis­merésünk a gyermeknézők szeretőbe, rajongása. A gye­rekek tőlünk kapják az első, művészileg kidol­gozott színházi élményt s a gyerekek természetes jó­ízlését dicséri, hogy ezt megszeretik és többször is szeretnének benne része­sülni. Ezért úgy gondolom, hogy a gyermekek esztéti­kai nevelésében még na­gyobb szerepet kellene jut­tatni a bábjátéknak. (LL) így látható D5me mackó és Csipet manó a kulisszák között költő sze­relme Kálmán, a költő, szerel­mes volt, Szerelmes Ilonká­ba. Ügy érezte, kimondha­tatlanul, halálosan. Kéz a kézben sétálgattak este a Népkert mellett. Ilyenkor tavasszal már elő­bújtak a békák és az át­menti árok zöld iszappal lepett vizéből olykor han­gos brekegéssel ki is me­részkedtek. ötszáz lépésre volt innen llonkáék háza. A békák brekegtek, bre­kegtek, s Ilonka sietősre fogta a lépteit, mert félt a békáktól és a pocsolyának is kellemetlen szagát érez­te. Kálmán mindebből ter­mészetesen semmit sem vett észre. — Ilonka, édes Hona — mondogatta előbb magában, de mire hangosan ki merte mondani, már csak ennyi maradt belőle: Ilon... Ilonka csodállcozva ráné­zett. Ó, ez a pillantás! Kál- már úgy érezte, ettől men­ten elkárhozik. De csak a zsebkendőjét cibálta a zse­bében. — Tessék! — mondta Ilo­na, nagyon prózaian és hét­köznapi hangsúllyal. — Nem, nem... semmi! Bs mentek tovább némán. A méterek egyre fogytak, mind közelebb jutottak Ttm^áék kapujához. Már csak három ház, kettő, már csak egy. Kálmánnak min­dig itt kellett elbúcsúznia, nehogy a papa meglássa, mert Ilonka szülei nem sze­rették, ha leányukat késő este fiatalemberek kísérőé- tik haza, Ilonka most is megállt, szőke fejét megrázta és ke­zet nyújtott. — Viszontlátásra, Kál­mán! Kálmán megint elérzéke. nyült, ahogy Ilonka a ne­vét mondta. — Viszontlátásra, Kál­mán! — riasztotta fel újra álmodozásaiból a lány hangja. Semmi okos nem jutott az eszébe, amivel Ilonkát arra bírhatta volna, hogy sétáljanak mégegyszer vé­gig az úton. így hát meg­fogta a felé nyújtott kis ke­zet és rálehelt egy csókot. — Te kis csacsi! — húz­ta el Ilonka a kezét és be­szaladt a kapun. Kálmán ott állt megkö­vültén, felháborodva. Kis csacsi! Én? Ilyet mondani nekem? Hiába, nem méltó ez a lány a szerelmemre. Nem elég fínomlelkű. De amikor tíz perc múlva hosz- szú haját fésülve Ilonka ki­lesett az ablakon. újból megbocsájtott mindent. Igaz is, a nagy szerelem vi­szonzatlan kell, hogy le­gyem Balassi is mennyit epekedett Annáért. „...Tér­det, fejet neki hajték, kin ő csak elmosolyodék" — ju­tott eszébe. Miután azonban a hideg esti szél, a költő kabátja alá is befújt, hátat fordított az elsötétülő ab­laknak és visszafelé indult. Épp itt az ideje, hogy ver. set írjak Ilonkához, már harmadszor kísérem haza és még egy gyenge kis he­xametert sem vetettem pa­pírra — morfondírozott ma­gában. A zsebében kotorá­szott. Papírt keresett, meg egy rágottvógű ceruzát. Döntött. Odament az egyik villanyoszlop alá és hátát a póznának támasztva legug­golt. Térdére fektette a pa­pírt és rágni kezde a ce­ruza végét. ■— Idáig tehát megvol­nánk! Most pedig a verset! — biztatta magát. Először a címet. Ilonka véste a papírra, aztán ahogy felnézett az égre, jobb ötlött eszébe. — Csil­lagom — írta az áthúzott név fölé. Erről mmdjárt felrémlett az első strófa. „Lenge lány Aki sző Holdvilág Mosolya Ezt mondja A neved Ilona — izé... Ilonka“ — Tovább, tovább. Eddig nagyon jó. — A pocsolya felől, újból ibolyaszagot fújt a szél. „Ibolya Ilona” — írta tovább. Hirtelen, mint akit vil­lám ütött, rázta meg a fel­ismerés: hiszen ezt wtár Kosztolányi is megírta! Mi­csoda véletlen! Két költő ilyen egyformát gondol, érez! — tűnődött —. de nekem mégis mást kell írnom, meg azt hiszik, epigon vagyok és máris fordította a gyűrött papírlapot. „Ilonka, kis édes Ilona” — de hiszen ez meg Dsida Jenő verse! Idegesen simított végig a papíron. A ceruzavégnek keserű ízét érezte. Nem le­het így dolgozni! — háboro. dott fel. Az embernek egé­szen elzsibbad a lába. Fel­állt, nyújtózott egyet. Zseb re vágta a papírt, ceruzát és elindult. — Mi is legyen tulajdon­képpen a vers mondaniva­lója — igyekezett elméleti síkon megközelíteni a lé­nyeget —. mert az tény: minden versnek kell, hogy legyen mondanivalója. Szeretlek kedvesem, sze­retlek... — á, ez nem jó Sablonos — vetette el. Haj. haj — sóhajtott; ne­héz költőnek lenni. — Meg. van! — kiáltott fel hango­san, mégis megvan a vers. „Haj, ha), haj Beh, szép selyem haj Ez a leány haj. Bomlott fürti tengerében Hattyúváilak fürdenek benn” — Álljunk meg! Még nem is tudom, milyen a válla Ilonkának, Mindig magasnyakú pulóverben lát tam. Igaz, hogy így ruhán keresztül ítélve szép válla lehet, amolyan hattyúvall, de mégsem jó ez a vers. Túl vidám, szertelen. Nem illik az én költői méltósá­gomhoz. Hogyis juthatott eszembe! Az a „beh” ugyan tetszik, de a többi? Nem jó! Lassan, méltóságteljesen lépegetett, majd lehajolt egy fűszálért. Persze job­ban illett volna, ha rózsát, ibolyát tépeget. Zsebébe süllyesztette jobbkezét és konokul lehaj­tott fejjel, ráncos homlok­kel rótta a sétányt. Megállt egy üres pad előtt. Még lát­szott a megrebbent szerel­mespár, amint összeboruiva tovasietett. Leült. Tenyerébe hajtotta fejét. Aztán hirtelen elha­tározással kirántotta zsebé bői... ócska bicskáját Meg­fordult, körülnézett. Sehol senki. A bicskát, óvatosan kinyitotta. Nagyot fohászko­dott és... belckarcolt egy szívet a pad támlájába. Át­döfte egy tőrrel és odaírta: Ilonka. — Aztán kissé hát­ravetve a fejét, elégedetten szemlélte tökéletesre síké- j riilt alkotását. — Hát kell í ennél több? Kádár Márta ■ SZÜLŐK NEVELŐK RUM A Játék, tanulás, munka R gyermek tevékenységre ösztönzése a családi nevelésben ]^J inden tevékenység igen fontos eleme a belső indíték, a belső ösztönző erő. Ilyen indíték lehet pél­dául az anyagi, vagy er­kölcsi érdekeltség, tanulóik esetében a jó osztályzatok elérése, a jutalom kiérde- melése és élvezése, a bün­tetéstől való félelem, vagy valamilyen belső szükséglet sitb. Ezek az ösztönző erők — amelyek döntően befo­lyásolják a tevékenységet, a belső személyi és a külső környezeti hatások egysé­ges folyamatában alakul­nak. A fejlődés nagyobb sza­kaszaiban a következő főbb tevékenységi formákkal ta­lálkozunk: a jáíték, a tanu­lás, majd a munka. Ez a csoportosítás nem jelent merev határvonalat. Ta­pasztalhatjuk, hogy a gyer­mekek az iskolába járás időszakában is szeretnek játszani, s már az óvodás korú gyermekek játékos tevékenységében is megje­lennek a munka csírái. Az óvodáskor előtti, óvo­dás és kisiskolás gyermekek szeretik az olyan játékokat, amelyben sokat lehet mozog­ni, vagy beszélni, énekelni. Ezeknek a játékoknak az indítékai belső szükséglet­ből fakad. A szülőknek meg kell érteni, hogy ezek a gyermekek nem rosszak, mozgásukkal. beszédükkel csak igényüket elégítik ki. Ebben az esetben tehát nem a cselekvésre indítás, serkentés a feladat, hanem az igények kielégítésének biztosítása. A szülők te­gyék lehetővé, hogy a gyer­mekek moz.gásos játékokat játszhassanak, eleget be­szélhessenek, énekelhesse­nek. Az ilyen játékok fo­lyamatában sajátítiák el a gyermekeik a különféle mosásokat, a beszéd techni­káját, kiművelését stb. ^ gyermek játékában gyakran ösztönzőleg hat az utánzási vágy. Bele­élik magukat a szerepjá­tékokba, az alkotó játékok hevében pedig teljesen megfeledkeznék környeze­tükről. Ha a szülő figyeli a gyermek játékát, sokat tehet a személyiség formá­lása érdekében. Pl. fontos a személyes példamutatás, mert a gyermek elsősorban szüleit utánozza. A sikeres utánzás után jó megdicsér­ni a gyermeket. Hat éves kortól új kor­szak kezdődik a gyermek életében. Fő tevékenységi formája a tanulás lesz, amelyben egységes egészet alkot az értelmi és gya­korlati tevékenység. A já­ték nem tűnik él a gyer­mek életéből, sőt a tanulás tevékenységében mint ösz­tönző tényező szerepel. Szí­vesebben tanulja meg az ismereteket, ha azokat já­tékos formában tolmácsol­juk a gyermekéknek. Ez a megállapítás vonatkozik az otthoni tanulásra is. Pl. első osztályos gyermekek esetében legyünk mókusok, s együnk meg öt mogyoró­ból hármat! Mennyi ma­radt az odúban? Vannak olyan esetek is, amikor a szülők nem a ta­nulás tevékenységét ösz­tönzik, hanem valamilyen mellék tevékenységet. Pl. „Csak akkor mehetsz ját­szani, ha megtanultad a leckédet! Ha elkészíted a házi feladatot, kapsz egy szelet csokoládét! Minden ötösért kapsz két forintot!’] Stb. Az ilyen ösztönzés al­kalmazása kialakíthat és állandósíthat a gyermekben olyan motívum-rendszert, melynek következtében minden tevékenysége után jutalmat vár. A tanulókban a tevé­kenység indítékaként je­lentkezik a tudásvágy. Sze­retne minden újat megta­nulná, s nagy dolog szá­mára _ az „ismeretlen fel­fedezése”. Már az első osz­tályos gyermeket is továb­bi tevékenységre serkenti az a_ siker, ha egy-két be­tűt össze tud olvasni, s megérti, hogy az a szó je­lent valamit, kedves isme­rőse nevét fedezd fel ben­ne. A szülőnek észre kell vennie a fejlődést, a szor­galmat. Gyakran előfordul, hogy a szülők a gyermek értelmi szintjét meghaladó követelményeik elé állítják a tanulókat, akik ilyenkor elvesztik önbizalmukat. — Helyes, ha a szülői érte­kezleteken a szülők tájé­koztatást kapnak a követei- ményszintről. 'V. \ annak olyan tanulók is, akiket a kudarc él­ménye serkent további munkára. Nem akar lema­radni a többiek tanulása mellett. Lemaradáskor utói szeretné érni a többieket. Szégyenli, hogy ő keveseb­bet tud, mint a többi, stb. Érdemes a szülőknek észre­venni, hogy gyermekük többre képes, s fokozott te­vékenységre ösztönözni. Van akinek elég az egyszerű közlés. „Te többre is ké­pes vagy, próbáld meg!” Jó hatással van a tanuló to­vábbi tevékenységére, ha hiba elkövetése esetén meg­értésre talál a szülőnél, 9 alkalmat, Időt kap a hiba kijavítására. Néha bünte­tésre is szükség van, de a büntetés mértéke mindig legyen arányos a hiba nagyságával. A büntetésből ne csináljunk rendszert! A munka az ember leg­főbb tevékenvsérrí formája. s fontos feladatunk a tanu­lók munkára nevelése, me­lyet már kisgyermek kor­ban elkezdünki A gyermeki munka leg­többször játékhoz kötött, s a felnőttek utánzásában nyilvánul meg. A szülőnek mindenben észre kell ven­nie a jót, a segítő szándé­kot. A gyermek részére az jelent majd indítékot a to­vábbi munkához, ha érzi, hogy munkájával hasznot hajtott, ha kiérdemelte a szülő elismerését. A munkára nevelésben, a munka tevékenységében különösen fontosak az ér­zelmi hatások. A gyermek kitisztítja a család tagjai­nak cipőjét. A munkafolya­matban minden a legjob­ban sikerült, s munkájáért megdicsérjük. A gyermek öröme olyan nagy, hogy el­felejti helvére tenni az egyik kefét. Nagy hibát követnénk el, ha megszid­nánk érte a gyermeket. — Helyes, ha észrevételezzük a mulasztást, de valahogy így: „Máskor a kefét is tedd a helyére, s még ér­tékesebb lesz a munkád?1 \ belső indítékok nagy hatásfokkal befolyá­solják a gyermek tevékeny­ségét, ezért érdemes a te­vékenységgel kapcsolatoa pozitív ösztönző erők éb­resztése, építése. Gledura Lajos

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom