Szolnok Megyei Néplap, 1964. december (15. évfolyam, 281-305. szám)

1964-12-20 / 298. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

MM. december 80.

BARANYI FERENC:

Kilenc hollőmaddr

ÍRÓK és emlékek

Varázsereje volt Móra Ferenc szavának, úgy simogatott, mint a Tisza-parti szellő. Legszívesebben az unokáról, a „vademberről” vagy ásatásai kalandjairól vallott. Egyik bájos anekdotája a nagyszéksói leletekről szók

— Pár esztendővel ezelőtt annyit szerepeltem a nemzetközi sajtóban, mintha én lettem volna a „Mister Európa”; Megírták rólam németül, farnciául, spanyolul, dánul, törökül, görögül, hogy „lepipáltam” Schliemannt és Lord Car- r.arvont. Ök csak himi-hu- mi kis fáraókat találtak egy-két tarisznya arannyal, ellenben én... De tán legjobb lesz, ha szó szerint idézek. A Times 1927. január 9-iki száma írja:

„A Reuter-ügyr.ökség jelenti: Dr. Móra, a szegedi múzeum igazgatója rendkívül nagyértékű régészeti leletre bukkant a minap; Szokott szegedi sétáját végezte, amikor meglátott egy kis pásztorfiút, aki nyáját drágakövekkel kirakott pálcával terelgette. Dr. Móra kérdést intézett a fiúhoz, aki elkalauzolta őt a Szeged-vidéki barlangokba; Az öreg tudós a barlangokban felfedezte a népvándorlás idejében uralkodott gót király kriptáját s azokban megkezdte az ásatásokat. A szerencsés kutató már az első hetekben káprázatos kincsek egész tömegét szállította múzeumába. Az ásatások még tartanak”;

Talán mondanom sem kell, hogy a Reuter-ügy- nökség jelentésében csak szórványosan található egy kis igazság s jobban szeretném, ha az se lenne igaz. Mert, sajnos, az egész hírből csak az „öreg tudós”-! vállalhatom, s azt is „tudós” nélkül. A többi, mind merő kitalálás, a szegedi sétától a gót király kriptákig. Húsz éve nem értem rá sétálni Szegeden;

Hanem a pásztorfiúcska nem egészen költői lelemény. A legfurcsább pedig a dologban, hogy a valóságban sokkal fantasztiku- sabb, mint a Reuter-ügy- nökség meséje.

Valahonnan Csanád keleti sarkából jöttem haza, s itthon azzal fogadtak: — siessek a múzeumba, mert ott borzasztó izgalom van; Egy arany bográcsfület hoztak be a nagyszéksói tanyákról s rettentően vártak haza, hogy most már keressem meg az aranyfül- höz tartozó aranybográcsot.

— No, no — mondom nevetve — meg az Attila aranybicskáját, amivel a tulajdon halotti torára levágta az aranyszőrű bárányt;

Nem nagyon siettem. — Huszonöt esztendő tapasztalataiból ismertem már az efféle leleteket. A közönség szereti nagy próbák elé állítni a múzeumot. — Például behoznak egy dohányzacskót, amin ki van varrva piros-fehér-zöld berlinerrel a magyar címer s fölötte K. L. monogramm. Most már ebből döntsem el, hogy Kun László királyunk ereklyéje-e a zacskó, vagy Kossuth atyánk házifelszerelései közül való?

Azt hittem, az arany bográcsfület is ilyen naívság akarja letenni a hazai régészet oltárára. Persze megfelelő váltságdíj ellenében;

De ahogy ránéztem a bográcsfülre, elállt a szívem verése. — Ez bizony nem bográcsfül, hanem fejedelmi nyakperec. Ahogy a kezembe vettem, elöntött a forróság: színaranyból van. a súlya lehet félkiló.

Másnap előkerítettem Börcsik Károlyt, aki behozta. Nyílt tekintetű fiatalember. Cséplőgéppel került a Bálinték tanyájára; Meglátta a disznóól falához támasztott kincset. — Csakhogy akkor még nem tudta, hogy kincs. Azt hitte, valami rézrúd. Megkérdezte öreg Bálint Mátyást, hogy elviheti-e, mert jó lenne csapágyat forrasztani;

— Tőlünk vihetőd, — vont vállat öreg Bálint Mátyás. — A Jóska gyérük, az onokám szokta vele elszürkülni a disznókat a ház elül, hogy a sáros hátukat a falhoz ne dörzsöljék. Ha te több hasznát vöhetöd, lögyön a tied. — Csak vigyázz, a gyerök meg ne lássa, mert akkor ordít érte. Úgy hívja, hogy ez az ü aranypálcája.

Károly bedugta az aranypálcát a lak derékba, munka közben meg is feledkezett róla. Ebéd után, ahogy leheveredett egy kicsit, — nyomja valami a derekát

— az ám ni, a disznószur- káló pálca. A kezébe veszi, méricskéli, nehezelli. Faragja bicskával, a bicska fogja — ejnye, de puha réz ez! Beteszi a gépbe, de ki is veszi mindjárt, mert úgy nyomódik bele a gép foga, mint a vajba. — Ejnye, ejnye, de bolond! — Csak nem arany tán? Hazaviszi, bögrében ecetbe állítja, — ha réz, reggelre megzöldíti az ecet.

De hát nem zöldítette meg; Károly úgy érezte, hogy ezért érdemes hétköznap is az ünneplő ruhába öltözni. Behozta a Józsika disznószúró pálcáját a városba; Persze, nem a múzeumba, inkább ékszerészhez óvakodik be. — Szerencsére az ékszerész tisztességes ember volt s beküldte Károlyt a múzeumba;

Kapott ötmilliót és úgy tért haza Nagyszéksósra, mint a magyar archeológia ágense. Én pedig szaladtam a városházára Somogyi Szilveszter polgármesterhez és a nyakára próbáltam az arany perecet:

— Veszter, édes gazdám, hun királynak látszol benne, hun nem. Tudod-e, hogy ilyen lelet száz esztendőben egyszer ha akadt, akkor is Bécsnek kedveskedett vele a magyar lojalitás. Hát én megkeresem, ami még ehhez tartozik. — Föltúrom érte az egész Nagyszéksóst. De ti is segítsetek.

Többet kaptam, mint kértem. Nemcsak autót Nagyszéksósra, hanem rendőrfőkapitányt is, uniformisban. Tekintélyemelés okából még detektívet is. Meg is állt az ütő az egész tanyában, ahogy megláttak bennünket. Se hallott, se látott senki semmit. Pláne mikor a detektívek is nyomozni kezdtek. Bálint Mátyásék még azt se vállalták. hogy ismerik Börcsik Károlyt;

— Azt pedig nem ártana ismerni, mert szerencsés ember — kezdtem nyomozni a magam módszerével.

— ötmilliót kapott, amiért behozta az aranypálcát. A másik ötöt annak szántam, aki találta. De ha olyan nem kerül, akkor ezt is a Károly zsebibe dugom.

öreg Bálint Mátyás megszólalt. Már amennyire a pipa engedte, amit ötmillióért se vett ki a szájából.

— Zseböm nekem is van, hallja. Osztán találni én találtam.

— Hol találta?

— Ott a szőlőben, ni.

— Mikor találta?

— Hogyis csak? Tizennégy esztendeje. Vagy van annak már tizenöt is.

Én csak arra emlékszem

— szólt Mátyás menyecske lánya —. hogy olyan suttyó lány voltam akkor, bürgét legeltettem, oszt a kos nyakára is kötöttem valami sárga encsöm-böncsömet. — Volt az sok a homokban.

— Mennyi lehetett?

— Hát egy kubikos talicskát olyan félig-formán mög lehötött volna vele tölteni;

Nagyot harapok a szivaromon.

— Aztán mit csináltak vele? Mit gondoltak, mik lehetnek?

— Bizonyára valami tiszt úrnak a medáliái.

— És nem szedtek ki belőlük semmit?

Nem. nem szedtek ki semmit. Mind visszadug- dosták a földbe. A nagy darabot fölvették, hogy majd jó lesz valamire a ház körül. De nem tudták mire használni. Tizenhárom esztendeig hányódott padlás szájában, vakablakban, eresz alatt, ahogy az ilyen semmire nem való jószág szokott. Utoljára . megint csak kihajították a szemétdombra. Onnan a trágyával kihordták a diny- nyeföldre. A következő tavaszon ott találta meg a leány. Egy kicsit kigörbítette és így lett belőle aranypálca a négy esztendős Jósika gyereknek.

— Hát akkor most is ott vannak még a kincsek a szőlőben? — ugrottam talpra.

Mátyás kelletlenül billeg- tette a pipaszárt a szájában.

— Löhetségös;

— Meg ■ tudnák - mutatná milyen tájon voltak?

Mátyás szétdobta a két karját. Egyszerre mutatott északnak, délnek, keletnek, nyugatnak;

— Hát ilyentájt, ni.

Olyan félholdnyi lehetett

a szőlőcske.

— Aztán megengedné-e nekem, hogy áskáljak itt?

A kérdés nágy indulatot mozgatott meg Mátyásban. Olyan nagyot, hogy kiesett a szájából a pipa, úgy kellett utánakapni.

— A fene övött volna mög, — mondta, nyilván nem egészen a pipának, — itt ugyan nem áskal - senki, hallja.

— Miért, bátyám?

— Csak;

Nem vagyok vitatkozó ember. Elbúsultan autóztam be a városba. De magam tisztában voltam vele, hogy Bálint Mátyásék nem hazudnak. Harmadnap megint kint voltam náluk és aztán még vagy két hétig minden harmadnap.

— Itt ugyan nem.

— Miért?

Régen, amikor még le- gónykurjantásnyira voltak egymástól a tanyák, minden pusztán élt egy na- gyotmondó ember. Olyan valaki, aki a rözseláng pattogásakor csodálatos történetekkel ámítgatta a száj- táti tanyaiakat.

A széles túri határban Tukuz Balázs bácsi volt a legkülönb nagymondó.

A nyár mindig szép volt Balázs bácsinak, mert igazi gazdának érezte magát, de amikor hóval kezdett sietni az északi szél, ott kellett hagyni a kukoricaszál’ kunyhót, a „birtokot”. A gubás zsákot a vállán vitte, a pipáját meg a kezében, s beköltözött az első cselédházba, amelyik az útjába akadt. Leült a közös konyhában, rakta a tüzet, csutkával vagy venyigével, és egy percre sem szüntette mondanivalóját.

Esték estére múltak, az öregből nem apadt ki a szó. Amikor egyszer azt , újságolta, hogy üzent a fia Amerikából, mindenki el- tátotta a száját, mert úgy tudtuk, olyan mint kóró a pusztán, de ő csak erőlködött, hogy maid meglátjuk mi mindent küld neki egyszer a fia! ■

Csak.

A harmadik héten megengedte a próbatételt. De nem a szőlőben, hanem mellette, a káposztaföldön. Gondoltam, nekem ott is jó. Ha a szőlő helyén temető volt másfélezer éve, lehetett a kukoricaföldön is.

De nem volt. Akkor támadt az a gondolatom, hogy nem temetőről van itt szó, hanem elrejtett kincsről.

Újra körülhízelegtem Mátyást. Igyekeztem a szívéhez'szólni. De hasztalan volt minden próbálkozás. Akkor így szóltam:

— Mondja csak, mennyi bort ‘ termett az idén ez a szőlőcske?

— Ez? — próbálta Mátyás gőgösen feszíteni a nyakát, de aztán csak kibökte. — Tíz liter termött.

— No hát, akkor úgy csúffá tette azt a jó isten, hogy éntőlem már igazán nem- kell félteni. De azért ne haragudjék, inkább gyújtson rá, aztán szaladjon át a szomszédba, hozzon egy kis vizet.

Mátyásnak is van ott ugyan kútja, de azt laposan ásták, a béka se élt meg benne, ennélfogva embernek se való a vize. — A szomszéd kútja parton van; mire Mátyás azon föl-, s lecselleng, akkorra én épp próbát tehetek az embereimmel a szilvafa alatt.

Meg is tettem, s mire Mátyás megérkezett a vízzel tizennégy darabot találtunk a kincsből, — Amikor az elsőt felemeltem a homokból, madárfejet ábrázoló, gránátokkal kirakott arany szíjdíszt, azt mondja megriadtan egyik fiatal munkásom:

— Igazgató úr, hát ilyeneket keresünk?

— Ilyeneket fiam;

— A fene hitte volna... Mikor én gyerök voltam, az egész környék tele volt ilyen cifrasággal. Itt kerestük a homokban, teleszöd- tük a zsebünket,

. . *

— A nagys7éksósi lelet különben 108 kisebb-na- gyobb darabból áll. — A súlyuk valamivel több egy kilónál. Az értéküket persze nem tudom meghatározni. A múzeumnak többet ér tíz kiló aranynál. Magyar múzeumnak még többet, mert a nagvszéksó- si aranykincsek — kora és stílusa szerinti — „rokonai”: az.erdélyi nagy gót- és gepida-leletek majd mind Bécsbe kerültek.

K. I.

Egyszer december derekán, egy havas reggel, ökrösfogatok vitték a búzát a városba. Az öreg felké- redzkedett az egyik szekérre. Vitte a gubás zsákot is.

A szekerek az öreg nélkül jöttek vissza. Senki se tudta hova tűnt. Közben nekifogott havazni, három napig dühöngött az idő és a vén Tukuz Balázst gondolatban már mindenki eltemette, amikor beállított a tanyára. Lerázta magáról a havat és csak annyit mondott:

— Megjött a csomag! — ezzel a konyha közepére tette a zsákot. Volt abban minden: nyalóka, selyem- és medveszíjcukor, lekvár, meg narancs.

Amikor egymásnak estünk a sok jó falaton, az öreg csak nevetett, sokat sejtetően, fölényesen:

— Mit marakodtok, lesz még több is, hozok még többel is. Csők most nem bírtam! Nem bírta a göthös vállam.

Hajnalnak indult a nap.

amikor szé+sz.élledt a bá- inész tanyai nép. Akorrs a zsák' is kiürült. - négyes konyha ;s kihűlt. Amikor mindenki" elment, az öreg

Oly kegyetlenül szép a tél: jég-pallosú bakó, kinek mezítelen vállain fehér palást a hó,

a pusztán föl-le kóborol es mindig arra sújt ki minden hajlékból örök időkre kiszorult,

csak azt fejezi le a tél kinek nincs mása se: se háza, földje, rokona, csak tél-igézete,

feje alá tette a gubás zsákot, magára húzta a nagykabátot és nagyon elégedettnek látszott.

Reggel valaki rugdosni kezdte a zsalut Kicsődül- tünk a hideg kőre, ott remeg'!ünk, amikor a rangidős béres kinyitotta az ajtót. Csendőrök voltak.

— Na szedje a motyóját vén lókötő! _ — mordultak rá Balázs bácsira. Az Öreg a konyha tégláit leste, majd fogta a pipáját és odaállt a puskások közé.

Megindult a találgatás. Senki se tudta mit csinált az öreg. Voltak, akik azt mondták a fia miatt vitték el, mert kém. Mások megint kétségbe vonták, hogy amerikás gyereke lenne. Biz',os lopta a nyalánkságot, azért tették vas alá.

Két nap se múlt, beállított az öreg. Azt mondta, csak tanúskodni vitték valamiért, megte'te a vallomást és hintón hozták hazáig. Még a szakálla közötti kék foltokat is meg- magvaráz'a: eltört a hintó ‘enselve, leesett. Szerencsére a hóba, mert különben jobban is megütötte volna magát.

Ennyit mondott, többet

ki havas dűlőn ténfereg ki dermed és vacog, s az minden bűne, hogy és kiszolgáltatott, i szegény

Olyan vagy lásd, akár átél: kit biztonság föd el hatásodtól, nem tudja i*,,. azt sem, hogy létezel,

de aki hozzád fut, kinek egyetlen módja vagy, tündéri hóhér, az neked csupán csak áldozat

semmit, pedig körülkaptuk, vártuk ,a cukrot, vagy hogy legalább azt mondja, mikor hozza a csomag másik felét. Hiába ácsingóztunk mellette: csak végi ghord; a rajtunk nagy szürke tekin tétét és lefeküdt'. Álmában jajgatott, nyöszörgőit, segítségért kiabált. Éppen fel akartuk költeni, hogy megkérdezzük mi baja, amikor megint rúgdosni kezdték az ajtót. A gazdatiszt volt:

— Idefigyeljenek, akik befogadják ezt a vén tolvajt a konyhájukba, már hurcolkodhatnak is. Ki a hóra. Ez a parancs! Értik!?

Néhányan szép szóvai szabadkoztak, hogy éjnek idején hova menne az öreg. meg hogy megfagy odakint...

Balázs bácsi legyintett:

— Ne ajnározzatok már. ha itt nem lehetek, akkor hazamegyek. Van nekem birtokom, lehetek ott...

— Nincs takarója, Balázs sógor! Hogy marad ott meg a hóban? Megfagy! — szánakoztak rajta az asszonyok.

Az öreg huncutul nevetett:

— Hát a csomag! Van abban lópokróc is! Nem is egy. Ott van otthon. Azt már hazavittem.

A kukástanyán megint hinni kezdték a gazdag amerikai gyerek meséjét, amikor a vadőr újságolta, hogy az öreg Tukuz csonttá fagyott a szé^úr-van.

Tiszai Lijo*

szép kék fagyoddal gyilkolod — ó szömyűszép halál! — ágyad körül prédára les kilenc hollómadár.

* *

*

FODOR JÓZSEF:

Fáradtan

Fáradt vagyok, ha a napokba nézek. - *

Mert az emberek gúnyja már e játék.

Ügy táncol, mint kit rossz bűvök igéznek.

Hatni vágyó betűinkre mi vár még,

Álmunkra, költők? s ki tud egybefogni Mindent, mi itt őrjöng, zűrben, zsivajban?

Népek bomlanak, hadak dühe zajdul,

Most kelt a föld a vészből s újra baj van Hallom a sok bírt, olvasom s legyintek.

A szívemben már tompaság, letörtség,

Ki győzi számbavenni, s kéz, ki rendét

Tesz itt? Vagy: „Vesszen meg az ember! öljék!’.'

Mondjam s felejtő, szép álmokba hulljak, .

S mi dúl körül, gúnnyal néz'zen, közönnyel?! Másnak kellett volna születnem akkor!

Mit látok itt: csak a vész-, tűz-özön-jel.

Süllyedt világok képe van előttem.

Mik elmerültek esztelen hadakban Óriási-emlék pár kyklopsi kőben,

Mit hülve nézel, néma iszonyatban.

S belőlünk mi marad majd? — kérdi halkan Riadva, belsőm, a gond- s félelem-vert,

Ha úgy jön... De nem! Nem! Hiszem: a végső Perc s belátás megmenti még az embert!

ol volt, Aol nem volt...