Szolnok Megyei Néplap, 1964. december (15. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-20 / 298. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 8S64-. tieseíTnösf 3b. 8 A zenei ízlésnevelésről Albert Camus és az újságírás Amikor egy-egy igényes zenei produkción csak lézeng a közönség, — még azok sem jönnek el, akik bérletet váltottak —, hajlandók vagyunk mindent a közönség nyakába varrni. Lám, mi adjuk a kultúrát, áldozatok árán is, de a tömegeknek nem kell. A helyzet ebben az esetben is, mint általában a kulturális élet bármely ágában, sokkal bonyolultabb, semhogy ilyen sommás, főleg igaztalan ítélettel el lehetne intézni. A probléma természetesen azért probléma, és az egész országban sok fejtörést okoz a kulturális élet irányítóinak. Ez annál is inkább így van, mert éppen a zene ízlésnevelő és jellemszilárdító hatása közismert. Ezt nevelők, pszichológusok, esztéták számtalanszor bebizonyították. A kérdés az, hogyan fejlesszük ki az emberekben, elsősorban az öj közönségben, tehát a munkásokban és parasztokban a komoly zene iránti igényességet. Ez a mi megyénkben is probléma, amit mi sem bizonyít jobban, mint a kórusmozgalom stagnálása, a zenei rendezvények iránti közömbösség és az a tény, hogy az általános iskola zenei alapozó nevelése a későbbiek során nem mutatkozik zeneszerető közönség kialakulásában. Egyáltalán nem tekinthetjük tehát véletlennek, hogy a szolnoki városi tanács végrehajtó bizottsága külön napirendi pontként foglalkozott a zenei nevelés helyzetével, és ez a napirend széleskörű, színvonalas vitát váltott ki. Mi jellemző Szolnokon a zenei nevelésre? Általában jónak mondható az általános iskolai ének-zenei nevelés. Biztosították a szaktanárokat, megfelelőek a tárgyi feltételek, minden Iskolának van magnetofonja, vagy lemezjátszója. Sajnos a lemeztárak és a szalagokra felvett anyagok nem kielégítőek. Nem kapcsolóénak eléggé a tantervhez. Nem kapcsolják be eléggé az oktatás folyamatába a rádió és a televízió ének-zenei jellegű adásait. A hiányosságok ellenére az általános iskolákban és az általános gimnáziumokban színvonalas zenei nevelés folyik, amelyet az iskolai kórusok sikeres szereplése is bizonyít. A zeneiskolai oktatás általában kielégítő, a kínzó helyiséghiány miatt azonban az igényeknek csak egy részét tudja ellátni. A zenei tagozatú általános iskolák hangszeres igénye a helyzetet még csak súlyosbítani fogja. ÄZ iskolán kívüli zenei ismeretterjesztés nem mutat biztató képet. Már nem egyszer megírtuk, hogy még a legkitűnőbb zenekari estek is részvétlenségbe fulladnak, és igen kevesen hallgatnak végig egy-egy zenei ismeretterjesztő előadást. Az ének és zene műkedvelő művelői sem dolgoznak a régi lendülettel. Feloszlott a vasutas kórus, — megszűnt (a tagok egyetemre kerülése miatt) az országoshírű ifjúsági kamarakórus, nem tudja régi eredményeit utolérni és túlszárnyalni a művelődési ház énekkara. — Részben anyagi okok miatt megszűnt a többször életre hívott szimfonikus zenekar. Tagadhatatlan, hogy az énekkarok és zenekarok nehézségei között anyagi okok is szerepelnek. így például az, hogy részükre nem adnak vasúti kedvezményt. Emellett nem olyan műkedvelő ágazatok, amelyek meg tudják keresni a saját- fenntartásuk költségeit. Mégis azt kell mondanunk, hogy még áldozatok árán is helyre kell állítani a régi pezsgő és élénk zenei életet A szimfónikus zenekar létrehozatalának jelenleg sok akadálya van. De az énekkarok újjászervezése halaszthatatlan feladat, mert végül is a zenei rendezvények közönsége részben belőlük kerül ki. A nagyközönség zenei nevelése, új rétegek bevonása a másik halasztatatlan feladat. Ez nem mehet egyik napról a másikra, de a szívós, hosszú ideig tartó szervező, ismeretterjesztő munkát nem lehet tovább halasztani. Mindenek előtt rendszeressé kellene tenni a peremkerületekben a zeneiskolai hangversenyeket, hanglemez- és hangszer bemutatókat. A cukorgyárból, a vegyiművektől nem szívesen jönnek be egy-egy hangversenyre, mert este nehéz és körülményes a hazajutás. De ha az ottani művelődési otthonokba vinnék ki Puccini, Verdi, Mascagni, Erkel műveit megfelelő magyarázattal egybekötve, elképzelhető, hogy a kezdeményezésnek sikere lenne különösen, ha a szak- szervezet ottani művelődési felelősei szívügyüknek éreznék a zene népszerűsítését. A másik járható út a zenebarátok köre. Ez felnőttek és zenei képzésben részt nem vevő középiskolások; ipari tanulók számára alakulhatna, nem is egy helyen. Itt harminc—negyven fő számára indulnának rövid előadássorozatok, — hanglemezes bemutatással. Ilyen már több helyen alakult, és különösen jól működik Karcagon, ahol a zenebarát körben például együtt muzsikálnak a zeneiskola növendékei és a hangszert ismerő szülők. Jó lenne, ha az egyes iskolák szülői munkaközösségei az értekezletekhez kapcsolódóan szerveznének zenei ismertetéseket. Ettől a szívós nevelő- munkától várhatnánk a szolnoki zenei élet megúj- hódását. Hogy kik csinálják? A zeneiskola felső osztályos növendékei, tanárai, a helyi énekpedagógusok, Debrecenből, Pestről meghívott zenetanárok, művészek. Felléphetne itt mind a városi, mind az fmsz énekkar, vagy annak egy- egy részlege. Nyilvánvalóan nem lesz azonnali eredmény. De az átgondolt és körültekintő nevelés eredményeképpen nem is olyan hosszú idő múlva — ez meggyőződésünk — telt ház tapsol majd a Szigligeti Színházban fellépő európai hírű zenekaroknak és előadóművészeknek. A Franee Observateur c- tekintélyes francia folyóirat ismerteti a fenti című, több szerző által most íródó könyvet, s az alábbi részletet közli, Jean Dániel tollából. Az írás eddig kevéssé ismert oldaláról mutatja be a „Közöny” tragikus hirtelenséggel elhunyt No- bel-díjas szerzőjét: Albert Camus-t, az újságírót. A legtöbb Camus-portré- ból hiányzik egy valami: a boldog ember ábrázolása. Pedig mi sem volt köny- nyebb, mint Camus-t boldognak látni: írás közben. Vagy például rendkívül jól érezte magát a nyomdában. Nem tartozott azok közé, akik rabságnak érzik a szakmát, s írónak, politikusnak, filozófusnak képzelik magukat. Számára a zsurnalisztika „nem száműzetés, hanem királyság” volt. Ismerte mestersége nehézségeit, sokat beszélt az újságírás-szülte három szolgaságról: 1. sok ember véleményével kell számolni. 2. túl gyorsan kell dolgozni, nincs idő csiszolni, javítani az anyagot, 3. az ember elkerülhetetlenül ellenségeket szerez magának (ettől pedig Camus irtózott). Szerinte nincs dühítőbb, mint egy újságíró, aki megveti mesterségét, melyet pedig szívvel kell csinálni. Elutasítja a cinizmust, mondván: „Még ha semmi sem létezik, akkor sincs jogunk mindent megengedni magunknak”. Akik nem érzik jól magukat ebben a szakmában, s máshoz is tudnának kezdeni, azoknak azt ajánlja, hagyják abba gyorsan, nemcsak a maguk, hanem az újságírás érdekében is. Életében két momentum volt döntő: a magány és a szolidaritás. összekapcsol, va, kivételes szintézisként. Ebben a szintézisben előkelő helyet foglalt el az újságírás. Megtalálta benne a közös erőfeszítések eredményezte bajtársiásság felett érzett örömet, a feladat férfias és testvéri megosztását. Csodálta azokat, akik a két kezük ügyességével szerezték meg világéletük-*- ben kenyerüket. Egyik legnagyobb hévvel írt novellája egy hordógyártó műhelyben játszódik, s ebben ideális emberiességgel találkoznak. Semmi frázis, olyanok, mint egy Tolsztoj. figura, vagy Lorca alakjai. S itt megmutatkozik sokszor félreismert arca (magáról azt állította, hogy a dosztojevszkiji utat járja, de megállt egy ponton): neki a boldogság soha nem Az első fenyőfa Goethe kisvasútja Pulyka és fagyöngy A karácsonyi ajándékozások különböző országokban más-más időben honosodtak meg, sőt az ajándékozás időpontja a mai napig sem azonos. Közép- Európában, Nyugat-Euró- pában a karácsonyi ajándékozás „uralkodik”, míg a franciáknál és az olaszoknál az újévi ajándékozás a szokásos. Mi a németektől vettük át a karácsonyfás-ajándé- kozás szokását. Érdekes, hogy 1605-ben a németeknél bukkannak fel az első karácsonyfák, amelyeket almával, ostyával, cukorkával és aranyfüsttel ékesítettek. Minden német gyermek egy kis fenyői ácskát kapott. Ezt a szokást hazánkban Podmaniczky Károlyné honosította meg 1828-ban, amint azt fia, Podmaniczky Frigyes „Naplótöredék”-ei- ben részletesen így mondja el: „Hat órakor háromszoros csengés hirdette a mi karácsonyfáink megérkezését. Ekkor megnyílt atyánk nappali terme, s mi, gyermekek — öten voltunk —, egy, a szoba közepén elhelyezett nagy asztalon, mindegyik megtalálta a karácsonyfáját s az a körül csoportosított különféle ajándékokat. Mily szívdobogva vártuk ezt évente, mennyi vágy és remény fűződött ez esthez, mily szorgalmasan tanultunk, hogy érdemesnek érezzük magunkat rá. Az est aztán azzal telt el, hogy megvizsgáltuk és megköszöntük az ajándékokat, s végül bevonultunk a tágas ebédlőbe, amelyben ilyenkor korlátlan jogunk volt bármily éktelen lármát csapni s forrongást jelenetezni.» Híven emlékezem, hogy az első években rokonságunk tagjai, de sőt idegenek is számosán jöttek hozzánk • megtekinteni, mi módon — ht — szokások ünnepeljük mi meg a karácsonyt. E mód akkor szenzációt csinált, de általánosan csak az 1840-es években tudott elterjedni...” Hadd meséljük el egy párját ritkító német karácsonyi ajándék történetéi is. Goethe unokái 1829-ben olyan karácsonyi ajándékot kaptak, amely akkoriban páratlan volt a maga nemében. A költő néhány angliai barátja egy kis vasúti modellt küldött, valószínűleg a Stephenson által 1829-ben bemutatott lokomotív modelljét. A nagy német költőóriásnak küldött modell volt az első vasút a világon, mely- lyel gyermekek játsző..ak... Egy kis katonababa megható históriája is idekívánkozik. Élt a múlt század elején Koppenhágában egy fiatal költő, akinek egyetlen barátja a szomszédék kislánya volt. Lindának hívták. A költő karácsonyra egy olcsó kis babát vett a gyermeknek. Szép katonababa volt, pirosnadrágú. Eljött a karácsonyeste, s a költő hiába várta a kislányt. Linda nem jött ál hozzá. Egy Van Hool nevű gyarmatárukereskedő jött el Linda mamájához, a fiatal özvegyasszonyhoz, hogy megkérje a kezét. Linda azután megkésve érkezett, és áthívta a fiatal költőt karácsonyesti vacsorára. Az ünnepi vacsora után a gyarmatárus eltűnt a belső szobában. A költő a félretett garasokból vett kis katonababát odaadta Lindának, aki csillogó szemmel szorította magához az ajándékot. Leültek a díszekkel felékszerezett fenyőfa alá, és a költő mesélni kezdett Lindának — a katonáról... Egyszer csak mély férfihang szólalt meg a másik szobából: — Remek! Van Hool úr kidugta a fejét a függöny mögül és izgatottan így szólt a szomszédhoz: — Uram, ön olyan gyermekmesét mond, ami a felnőtteket is érdekli. Ma már kevesen tudják, hogy Van Hool gyarmatárusnak köszönhette az ifjú költő, hogy meséi könyvalakban is megjelenhettek. Hogy ki volt a koppenhágai karácsonyi mesemondó? Andersen... De térjünk vissza a karácsonyi ajándékozás krónikájához. Angliában és Amerikában minden másként van. Az angol és amerikai gyermekeknek egy szakállas öreg bácsi hozza a karácsonyi ajándékokat, akit Santa Claus-nak hívnak. S ha ránézünk, önkéntelenül is felkiáltunk: hisz’ ez a mi Télapónk. Való igaz, hogy Santa Claus a mi Télapónk névrokona és hasonmása, de csak külsőleg. Az angol és amerikai Santa Claus csupa derű és jóság, míg a mi Télapónkban a Krampusz és a virgács elemek vegyültek. így történik, hogy a mi gyermekeink decemberben kétszer kapnak ajándékot, az angol és amerikai gyerekek csak egyszer örülhetnek Santa Claus ajándékosztásának. Az angol karácsony ősi szimbóluma a mistletoe (latin növénytani neve: Vis- cum album), magyarul: fagyöngy. Élősdi növény, amely főként almafákon tejem, Faluhelyeken az emberek maguk szedik a fagyöngyöt, a városiak a piacon, vagy virágosnál vásárolják. Otthon a csillárra kötik, s azt a leányt, aki történetesen a mistletoe alatt áll, bárki megcsókolhatja. Az angol karácsony középpontjában taiáljűk áz ünnepi ebédet karácsony első napján. Hogy milyen ünnep ez az angol otthonokban, azt jól tudja mindenki, aki valaha elolvasta Dickens „Karácsonyi ének”, ét. Pulyka nélkül nincs karácsonyi ebéd Angliában. A ködös Albionban azon csodálkoznak, hogy egyes európai országokban karácsony előestéjén van a karácsonyi vacsora. Ez főként Franciaországra vonatkozik, ahol a késői karácsonyesti vacsora a szokásos s utána a vidámságnak áldozott éjszaka következik. Ennek történelmi magyarázata az italra, táncra, játékra vonatkozó régi egyházi tilalmakban keresendő, ami természetszerűen magával hozta, hogy a tilalmi idő lejártával megkezdődött Franciaországban a kiadós karácsonyesti mulatozás. A fenyőfa-állítás Franciaországban, csakúgy, mint hazánkban, 1840 után honosodott meg. Érdekes megemlítenünk, hogy Olaszországban nem divat a fenyőfaállítás, bár ott is karácsony estéjén ülik meg egy kilenc órakor kezdődő vacsorával, amelynek „cenone” a neve. Itáliában az ajándékozások napja az újév, amikor újévi ajándékot, „strenna”-t adnak az emberek egymásnak, amint azt már Mátyás királynak is elmagyarázta Galeotti. Végezetül egy ősi orosz szokásról is beszámolunk. A Szovjetunióban a január 7-én kezdődő karácsony előestéjén az erdőben lombos tuskót vágnak, s azt másnap feldíszítetten és szertartásosan szállítják haza, ahol búzaszemekkel szórják meg és ősi szokás szerint azt kérik, hogy hozzon boldogságot a háznak, jó termést a földnek... Révész Tibor vétkes, a gyönyör soha nem gyanús. És ezeket a dolgokat az újságírás méltóságának Camus-i feltételeihez mérte, És most tekintsünk egy kissé a múltbaj 1937-ben lett újságíró, Algírba akarta vinni a francia főváros lendületét. Pedig ekkor olyan sajtó volt uralmon, mely egyesítette magában mindazt, amit Camus gyűlölt (a kapitalizmus despotizmusa, intellektuális vulgaritás, és nem utolsósorban „a mindig jól gondolkodók jó lelkiismerete”). Megalapították az Alger Republicain-t (most Henri Alleg szerkeszti), melyben mindjárt kitűnt • határozott állásfoglalásával. Ezután következett az illegális Combat (Harc). Ö volt a szerkesztője, s bár megbukott, megszűnése korántsem volt kudarc. Két év alatt független sajtót csinált. Ugyanis szerinte a francia sajtó nem a közönség, hanem azok véleményét tükrözte, akik írták. Barátai szerint a Combat azért bukott meg, mert jó újság volt, világosan látó, realista, felelősségtuöój Gondolkodásmódjára jellemző a következő mondat: „Ha lenne büszkeség, nem írnánk mindenféle lapba; Dehát, úgy látszik, tetszeni kell, s ahhoz, hogy tessünk, le kell feküdni”; Ö erre nem volt hajlandó. Imádta a jelent, tagadta, hogy az ember csak a kilátástalan jövőért dolgozhat. Elve volt; hogy ki kell törni a közép- szerűségből, nem szabad belenyugodni a vereségbej A Combat-nál nagy nevekkel (Claude Bourdetj Sartre, Malraux stb.) dolgozott együtt, s itt jelent meg 1944. augusztus 21-én első nagy visszhangot költő • vezércikke: A harc folytatódik... Ebben a fel- szabaduláshoz fűzött megjegyzéseket: Franciaország sorsa egy lesz munkásosztálya sorsával, de az egyénnek kijáró szabadságot senki nem kaphatja meg küzdelem és fájdalom nélkül* a szabadságot ki kell érdemelni; Aztán a háborút követő kiábrándultság következett; általános közöny. .A felszabadult sajtó színvonalával nem elégedett. „Nem olyan cikkeket kell írni, amelyek tetszenek, hanem olyanokat, melyek világosságot gyújtanak... Az újságíró tulajdonképpen történész, aki közelről nézi a kort, fő gondja az igazság kell, hogy legyen... Nem okvetlenül az a hír a legjobb, amelyik az első, inkább legyen második, de igaz” — ime, mutatóba néhányj megjegyzései közül; Az ellenállás sajtója azonban ekkor már belesüllyedt a polgári sajtó in- goványába. Újságja, s min. den cikke külsejében is mértéktartó volt, mégsem szürke. Ezzel szemben így jellemezte a reakciós Figaró vezércikkeit: „Egy gondolat, két példa, három hasáb”. ö maga viszont ez- időtájt, 1944 szeptemberében adott nevet újságírói felfogásának: „Kritikai szel. lemű tájékoztatás”; Mi maradt ma az újságíró Camus-ből? Vitái Mal- raux-val, Sartre-ral, André Breton-nal. De ami igazán maradt, azt máshol kell ke. resni: ami örökké marad, az a harcoló Camus. Lelkes, érzelmes, puritán egy- személyben. Mindig körülvéve fáradt, fiatal, figyelő munkatársakkal, amint meggyőződéssel magyarázza nekik: — Megéri, hogy az ember ilyen mesterségért 'verekedjen! Ka rá CSŐM Ifi
