Szolnok Megyei Néplap, 1964. október (15. évfolyam, 230-256. szám)
1964-10-04 / 233. szám
1964. október 4. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 E lőször csak véletlenül jártam arra. Addig a rövidebb utat választottam, de egy napon, ahogy munka után megmosakodtam, magamra kaptam a ruhát, fitty örészve, hetykén, valahogy bódultán iramodtam neki a világnak, s egyszer csak azt vettem észre, hogy ismeretlen vidékien jártát. Na, sebaj. Felnyúltam a fák lombja közé és hűvös leveleket téptem a tenyerembe, aztán szerteszórtam. Begörbített ujjakkal végig- kopogtattam a kerítéseket, mint a gyermekek, s kíváncsian nézegettem közben a házacskákat. S akkor egy ablakban megpillantottam egy leányt, önkéntelenül elmosolyodott, amikor meglátta bolondos világba — baktatásomat, ahogy játszottam a leveleikkel és megkopogtattam a kerítéseket, az övékét is. Különös, megértő mosoly volt a még szinte gyermeki arcon. Semmi nyoma a lányos magakel- letésmek, de a szeméremnek sem; olyan természetes, hogy csudálkoznd kellett rajta. Magam is a szemébe néztem és mosolyogtam; de én sem úgy, ahogy lányokra szoktam, hanem ártatlanul, mint ő, és kinevetve gyerekességemet. D e amint túlhaladtam, valami szép és kita- lálhatatlan szomorúságra emlékeztetett az arc, s ezért másnap délután is erre kellett hazamennem. Mentem komolyan végig a Gomba utcán, ahogy illik. S a kis fehér ház ablakában ott ült a lány, s amint észrevett, megint elmosolyodott. Én meg abban a pillanatban kitaláltam: azon derül, hogy nem úgy viselkedek, minit tegnap, hanem most erővel komolynak és felnőttnek mutátom magam. Nem állhattam meg, nekem is mosolyognom kellett. A következő napon erősen elhatároztam, hogy egyáltalán nem engedek; nem vagyok már holmi vigyori inasgyerek, hanem valóságos iparos-segéd, akinek adnia kell magára. Ám ahogy a ház elé érek, s kész vágyóit a leány orcájával szemben komolynak maradni, látom, hogy őneki esze ágában sincs nevetni, hanem ugyanolyan okos képet vág mint én, de á szemén látszik, csak azért csinálja, hogy kedvesen ki- gúmyoijoin. Ahogy tegnap Molnár Zo^án: a mosolygásától, most ettől a komolyságtól nem tártam ki, hogy hangosan és igazán el ne nevessem magam. Mintha erre várt volna, ő is nevetett, de csak picikét, csilingelve. Megcsóváltam a fejem e kicsi vereség miatt, s visz- szanéztem, hogy meggyőződjek, van-e igazán a valóságban ilyen kedvességszépség. N em is értem be any- nyival, hogy naponta elmegyek az ablaka előtt. Ezután már reggelenként is a Gomba utcát választottam, pedig így vagy tíz perccel korábban kellett kelnem, amit a háziasz- szonyom sehogyan sem tudott megérteni. Ilyenkor üresen ásított az ablak; be lehetett látni a szobába, de ott sem volt senki. Megvetett ágyak, s előttük egy kis dívány, tarka pokróccal letakarva, két kerék fodros párna az ágyaknak támasztva. Ezen a díványkán alhat, meg a párnákat is 5 hímezhette. S biztosan azért csinálnak korán rendet, mert az apja munkába megy s éppen vele reggeliznek a konyhában. Amikor hazamentem, rákönyököltem az asztalra, becsuktam a szememet s rögtön megjelent előttem okos szemével és tiszta arcocskájával. S elkezdtem vele beszélgetni, nem kimondott szavakkal, de lélekből, s meghökkentem, mikor kibuggyan tottam az igazságot. Szeretlek téged, te leány, s látom, én is megtetszettem neked. Belőled olyan szelíd, takaros és munkásemberhez való asszonyka lesz, amilyenre szükségem van, én meg olyan dolgos, családját szerető ember, amilyet te képzelsz magadnak. Igaz, csodaszép vagy, de én sem vagyok akármilyen legény. Fel is álltam és belenéztem a komód felett a kerek tükörbe. M ásnap köszöntem a leánynak. No csak úgy könnyedén, két ujjamat a sapkámhoz érintve, hogy azért szégyenbe ne maradjak, ha nem fogadná. Nem köszönt vissza. Nem tudtam, mire vélni a viselkedését. Először mintha biccentett volna, de közben talán meggondolta magát; zavarba jött, elpirult. Gyönyörködtem benne, már”. De megvárta, míg odaérek. Egyetlen önkéntelen pillantással mértein fel egész alakját, törékeny kis vállát, kék blúzát emelő kerek méhecskéit, ferde csípőjét és lábait, melyek közül az egyik rövidebb volt, minta másik és félarasznyira emelt talpú cipő pótolta. F elemeltem a két ujjam de, hiába igye- || keztem úgy, mint az előző napokban. Nem köszönt vissza, csak nézett egyenesen a szemembe belémlátó okos tekintetével. Éreztem, hogy továbbra is ott áll a kapuban mozdulatlanul, mert olyan kedves volt így pirosán. Holnap ugyanígy megbukom a sapkámat; majd meglátjuk, mit tesz, hiszen most már tudhatja, hogy megint köszönni fogok. Lépnem kell egyet előre. De megelőzött. Alig fordultam be a Gomba utcába messziről láttam, hogy egy lány megy át az úton, valahogy furcsán' bicegve. Aztán jött még felém egy pár lépést a keskeny járdán s éppen a nyolcas számú ház előtt megállt. A világoskék blúzáról megismertem. Hallottam, hogy az anyja kiált neki: „Jössz már, kislányom?” „Megyek, megyek mégsem voltam képes visz- szanézni. Rákönyököltem az asztalra, becsuktam a szemem, s csak néha nyitottam ki. Ügy éreztem magam, mint egy elhagyatott szerető. Máig fáj, álmodni is szoktam róla. Másnap s harmadnap, s később már nem a Gomba utcán jártam haza, hanem a régi, a rövidebb úton. Falicz József: Borozó férfi. Októberi rövidfilmbemutatók Októberben több ország érdekes rövidfilmjeit mu- tátják be a filmszínházak. É Igen eredeti alkotás az Epi- m grammák a gyufáról című M magyar rövidfilm, amelyet g nemrég nívódíjjal tüntettek M ki. Lírai képet ad Riga ut- S cáiról a Fehér harangvirág fj című szöveg nélküli, megra- |t gadó hangulatú szovjet rö- jft vidfilm. A sebes folyók ” mentén című kínai film a faúsztatók és erdőmunkások életének izgalmas bemutatása. A kitűnő Film a filmről című alkotással megkezdett filmművészeti ismeretterjesztő sorozatot folytatja A film hangja című érdekes magyar rövidfilm. ötletes „tánctörténet” A régi város és mi című NDK film, amelyben egy fiú és egy lány visszaálmodja az eltűnt korok ruháit, táncait, hangulatát. Én látom — te látod a címe a mozinézők különböző típusait szellemesen kifigurázó jugoszláv rövidfilmnek. A Balázs Béla Filmstúdió művészeinek legújabb alkotása, a mai fiatalok életérzését újszerű eszközökkel kifejezni törekvő Miénk a világ. Hangulatos képet ad az erdő őszi színpompájáról, az állatok felkészüléséről a télre az Őszi motívumok című színes, szélesvásznú szoviet rövidfilm. A Balkán kultúrájának egy csaknem ismeretlen arcát tárja fel a Bolgár reneszánsz című bolgár film. A felkészülés, majd a verseny izgalmának találó bemutatása a sportoló szemével a hónap egyik jólsikerült magyar rövidfilmje, az 58 másodperc. A hírközlés „villámtörténete” Gopo, a vi- « lághírű rajz-filmművész m Hallói Hallói című filmie. * Szergej Bondarcsuk: MILYEN MÉRCÉVEL KELL MÉRNI A MŰVÉSZETET? A filmalkotás számomra háború és béke kérdése. Évente száz, esetleg még több filmet készítünk. Ez jó eredmény. De az évi filmtermést gyakran a közgazdász szemével vizsgáljuk. Száz film az száz film — mondjuk. Pedig a száz film nem jelent száz alkotást. Azt hiszem, nem az a fő probléma, hogy megcsináljuk a száz filmet, hanem az, hogy mindegyiket műalkotásnak tudjuk megcsinálni. Bizonyára ismerik azt az elméletet, amely arra figyelmeztet, hogy a rossz filmek egyáltalán nem jelentenek bajt, nem az alkotói vagy művészi válság jelei, hanem természetes velejárói valamennyi filmművészetnek. A rossz filmek — mondják — elősegítik az „igazi”, a „művészi” filmek megjelenését, hiszen a mennyiség időnként minőségbe csap át. Én harcolok e nézet .ellen. Nem fogadom el, hogy „nem mindenki lehet Chaplin vagy Ejzens- tejn”, nem fogadom el, hogy „valakinek közönséges filmet is kell csinálnia”. Hiszen ha valaki , művészi szándékaiban és álmaiban nem Chaplin- nal és Ejzenstejnnel méri össze magát: mi keresnivalója marad a film- művészetben? Szenvedélyesen gyűlölöm a rossz filmeket és' harcolok ellenük. Nyugtalanít, hogy évről évre önkritikusan beszélünk a rosszul sikerült szovjet filmekről, de azután a következő évben — leg- többnyire — minden marad a régiben. Élesen hangzik? Igen' De a rossz elítélése nem jelent nihilista állásfoglalást azzal szemben, amivel — ha jól csináljuk — megérdemelten büszkélkedhetünk. Kétségtelenül egyre több lesz az olyan szovjet film. amely mind bel- mind külföldön _ az év eseményének számít. De ugyanakkor azok a filmek is sokasodnak, ame- Iveket csak azért nevezünk filmeknek, mert mozikban adják elő őket... Ma is számos olyan filmünk születik, amely a „mi a jó és mi a rossz elvtársak?” témájának megfilmesítése, afféle szemléltetőeszköz. Tálán ez magyarázza, hogy a szovjet élet építésének korszerűsége és lenyűgöző méretei miért találna < olykor (tehetséges es becsületes) filmhíradószern megelevenítésre játék- filmjeinkben. Pedig sem az illusztráció, sem a riport nem helyettesítheti a valóságot mélyen elemző, nagy művészetet! Ha harcolok is a rossz filmek ellen, nem tudok haragudni a sikerületlen filmekre. amennyiben azok mögött az elmélyedő, alkotó szándékot érzem. Minden művésznek vannak torzói —- és olykor a torzók is híres műalkotások. Egy elmélyült művész zseniális tévedése, még kiáltó hibái ellenére is. meghozhatja számomra a békét, a nagy alkotás, vagy a nagy alkotás szándékának ismerését. A „Háború és béke” forgatócsoportjának legfor„aúnasabb szobájában egy tábla áll. Lev Tolsztoj szavait idézi: „Ahhoz* hogy a művész másokra is hatná tudjon, keresőnek, kísérletezőnek keli lennie. Ha mindent megtalált, ha mindent tud, ha csak tanít vagy szándékosan szórakoztat, akkor nem tudhat az emberekre hatni. A hallgató, az olvasó és a néző csak akkor azonosul veled, ha veled együtt vehet részt a kutatásban.” Vajon nem ebben a bölcs észrevételben rej- lik-e a válasz, hogy milyen mércével kell mérni a művészetet? Vajon nem ez a bölcs észrevétel mar gyarázza, hogy miért menekül a néző az előre elkészített szerzői morált sugárzó filmektől? Vajon szükség van-e arra, hogy művészetünk kizárólag morális-etikai témák előadójának szerepét töltse be? A művészet ereje abban rejlik, hogy mozgásba hozza az emberi érzéseket, gondolatokat és arra kényszerít, hogy magad keress feleletet az élet problémáira. A kész, sokszorosan megszűrt erkölcs, mégha tiszta és becsületes is, hidegen hagy. Csak azzal a filmmel tudok megbékülni, amely tovább él bennem, amely tovább foglalkoztat. Minden más művel háborúban állok. Most, amikor a „Háború és béke” filmváltozatán dolgozom, minden erőmmel arra törekszem, hogy a főhősök kutatását a mában folytassam, Szeretném, ha kórtársaink érzelmeiben személyes, jó ismerősként élnének tovább Tolsztoj halhatatlan alakjai. Munka közben vagyok. Még korai volna arról beszélni, hogy milyen lesz a film. Hogy egyáltalán megemlítettem. — azért történt, hogy példájával bebizonyítsam, mit értek én korszerűségen. Nemcsak az korszerű, ami mai — sőt... Ha feltárjuk a klasszikus műveinkben szereplő alakok jellemét és azok jellegzetes, népi jellemeknek bizonyulnak, már korszerűek vagyunk. Pierre Bezuhov az élet értelmét keresi s azt, hogy mivégre s miért élünk a földön. Andrej Bolkonsz- kij a születés és halál örök kategóriáin elmélkedik. De mindkettőjük jellemzője a lángoló haza- szeretet. Mindketten és a többiek is, akik Tolsztoj művében megszülettek és filmemben új életet nyernek, azért kedvesek nekem, mert az én nyugtalanságomat fejezik ki, az én töprengéseimet, az enyéimet és a körülöttem élő emberekét. Mi több, sokszor, sokkal inkább a kórtársaimnak érzem őket, mint azokat, akikkel a mai témájú, de rossz filmekben találkozom. Az alkotás számomra háború és béke kérdése. A „Háború és béke” még születőiéiben van. Mint rendező, birkózom az anyaggal. Mint szereplő* átélem azt. S mint jövendő néző, drukkolok, hogy a kész mű mit jelent majd nekem, a szigorúan ítélő- nek: háborút? Vagy békét? ton oito
