Szolnok Megyei Néplap, 1964. augusztus (15. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-20 / 195. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1964. augusztus 20. U r b á n Ernő: r SZARAZDUPLA A szél elállt, de az esd még szemetelget. Este halra jár. A sétány kihalt. Nevezetességei: a kettős rendekben lépkedő nyárfák alatt fürkészve ugrál, hernyóra vadászik egy sárgarigó. Aztán csörögni kezd az apró, csupagyöngy sóder: lépések csörgetik, s a ligetben, a szívkórház felől jövet, egy zömök, vaskos, medvejárású férfi tűnik föl. Vállán tarisznya, joöb- jában finoman megmunkált. suhogó acélbot. Kényelmes tempóban, otthonosan ballag, s a betonmellvéd bizonyos pontján, ahol a fal tövébe akkurátus kis bádogtábla van szúrva — egy, kettő, állj! — katonás félfordulatot tesz. s 'e- tanyászik. A táblán, kicsit dűlöngé lő betűkkel, a következő privátkiáltvány van intézve az érdekeltekhez: Sporttárs! Beetetett hely! Kérlek, lépj tovább! A jövevény a táblára pillant, s meghitt, gazdai mozdulattal ingat egyet rajta. Semmi baj. A sudár, seprőnyélből fabrikált karó „feszt”, rezegve állja az ingat ást. Elő tehát az 'orsot. horgokat, dugót s a puhára főzött, kipattant hasú kukoricát, mert horgászbot a vékony, finoman megmunkált acélbot, s gazdája — csak a vak nem látja — pontyosni jött a „beetetett hely”-re. Ekkor lép színre a békás, aranybama alkony egy másik szereplője, ugyancsak a „telep”: a szívkórház felől jövet Ünneplőben van: fehér, nyakkendőtűén ing, kétsoros zakó. s némileg „kiült”, megbuggyceodott pantalló rajta. Amiből nyilvánvaló: emberünk bricseszhez szokott, a csizmás felekezet tagja, s ha leül — nadrágja élét óvni —, nem csípi- rántja a vasalását. Egyébként szikkadt, napégette kis öreg. A nyaka s a szeme környéke csupa ránc. De fejtartása s kivált a tekintete csepet se öreges. Hetyke, sőt: rátarti inkább, amit csak fokoz, hogy a szájából szivar áll ki, s hogy a kalapja — legények vagy a borral barátkozó!’ szokása szerint — jobbra lejt kissé, a szemére van húzva. Keményen lép. ugyancsak csikorgatja a kavicsot, s tovább is haladna — mit neki egy horgász, egy bálvánnyá ülepedett istencsodája —. de a tábla s a táblán az írás megállítja: Annyira, hogy nicsak: a zsebére üt, pápaszemet tapogat elő, az orrára ülteti, s hogy jobban lásson, a térdére támaszkodva olvasáshoz görbéd. Hosszan, majszolva sila- bizál, a fejét is megcsóválja vagy kétszer, aztán felegyenesedik. a szemüveget el, a szivart ki a szájból, és azt mondja: — Nem engem illet, kérem. — Tessék — neszei föl bálványkodásából a horgász. — Mondom: nem engem illet — nyomja meg egyenként szavait az öreg, s már ül is, szeme a vízen, sarkai kocogva harangoznak a mellvéd oldalán. — Merthogy mifelénk, arra lefelé, ni: Tolna megyében — magyarázza jósziv- vel, a szivart használva iránymutatónak —, mifelénk mondom, azt tartja, akinek esze van: „,Hal nem étel, özvegy nem ember”. Aztán ha keze lenne a halnak, s összetenné, s úgy könyörögne, hogy tündérlány vagyok, elvarázsoltak, hamar egy horgot, Zámbó száktárs, azt hiszi, kihúznám? Húzná ám az a--. Azér’ mondom — int a fejével a tábla iránt — nern engem illet a szózat. Cso- dörös vagyok én, hússal, borral élek, az a magyar embernek való, hogy lehetnék én „sporttárs”? Mit szólhat erre a horgász, a „beetetett hely” bosszús, passziójában megzavart tulajdonosa? A nyelvén van, hogy táguljon innen, senki se hítta, arréb a kocsma, fater, de közben „vendég”-ére talál nézni, füstfelhőben látja — a kalap most már tarkón, szikrát pattogtat szivarja az égnek — s a látvány oly mulatságos, hogy kénytelen elnevetni magát. — Hol járt, szakikám? Lakodalomban? — kérdi. — Á, lakodalom! — szakad meg egy pillanatra a buzgó pöfékelés — Kúrán vagyok én. kérem. Utókúrán... Merthogy tüdőgyulladásba’ voltam a télen, aztán úgy mondja a doktor, hogy a szívemre ment, vagy mi? A SZOT, a szanatórium. a házigazdám... Ha igaz: holnap lépek az utolsó, a harmadik hétbe... — Hűha! Akkor baj van! Akkor nem irigylem, szakikám! — Aztán mér? Tudja, milyen egy helyem van nekem? Isten ne vegye bűnömül, de az anyám ölében se volt különb. Az ágy. ha beleszállok. csak úgy reng, csak úgy hinta-palintái. A sodrony meg a matracok miatt, tudja. Koszt — amennyi köll, s amit csak akarok. Mer’ cédula után, kinek mi tetszik, aszerint hozzák a kartársnők... Aztán a kert. az a... mit is mondjak? az a... szűzanya köntöse. Ha egyszer látná... — Ajaj, jónak dicséri, őslakos, született füredi vagyok én, öregem. — Akkor meg? — A gondnok, a „nagyfőnök” miatt nem irigylem. — Ismeri? — No, hallja?! — Személyesen? — Hát... Mondom, füredi vagyok. Kovács. Arra ni. arra Tihany felé, a hajógyárban. Az „utókúrás” kis öreg, aki csak úgy mellesleg be is mutatkozott már, és „Zámbó kartárs”-nak nevezte meg magát, ezen eltűnődik valameddig, és csalódottan, szemrehányással a hangjában mondja: — Ezt, látja... nem hittem volna. — Mit? Hogy kovács vagyok? — Á... Tőlem püspök is lehetne. — Hát? — Hogy... hogy árulko- dós. Hogy beszél hozza, aztán jól leföst majd a gondnok elvtárs előtt. — Vagy úgy? — neveti el magát a született füredi, létezik, hogy ne innánk egyet az egészségére... Érti maga. szaktárs, hogy m van ebben? Onokám született?! — Hogyne. S gratulálok is. — A, érti a csudát. Az, hogy az embernek onokája születik, még egymagában nem az a nagy vasziszdasz. Eddig is volt már négy, három a nagyobbik lányomé, egy a Jancsiéké, igen, de tarthattam áldomást, amikor jöttek? Nem tarthattam. mer’ lánygyereknek jöttek az ártatlanjai. De ez, ez a mostani, ez fiú- gyereknek jött. Trónörökösnek! Mondtam is, ne féljen, a kedves édesapjának: ember vagy, Jancsi, mondtam, lesz, ami lesz, az onokám kedvóér’ még a szabályt is megszegem. Vezess, ahova akarsz, csak egyre Bokros László rajza vigyázz: ne legyünk szem előtt. — Irány a „Baricskai 9 ■ 1 II i ■riuiiíi:iMi»Mii;ll,ii[l,iii.i1.l .1. ■ Mn.1iuiuliiniMiiiiiii,ii 1 ■ ■ iimiiliiliiliili.liiliniiliiiiili.i.niiiiiiiiiiiii iii i ■■■■<■ Az éhség egyszerű törvényét észbevetten s hiszem — nem leszek mohó sohasem. Nem késztethet a sors hazud ozásra, míg tiszta szavak vannak birtokomban, mert tudom — eljön egyszer az az évad, amelyben egyszerű életem számonkérik. S akkor, majd akkor — nyitott sorsomat látva eltűnődöm — ime, hiszen Harc volt az éle? Barátkoztam, szerettem, munkában forgolódtam. Tépett a kín, örültem, kenyerem odaadta: s a legigazabb eszményt mondhattam magaménak: ö, ha beteljesülne még a halálon innen! csárda”, mi? Van rá egy tízesem, hogy odamentek. — Idevele! — nyújtja a tenyerét válaszképpen az öreg. — Mivel? — A tízessel! Mer’ először is: mióta itt vagyok, folyton a méreg esz a maga „Baricskai csárdá”-ja miatt. Gondolja csak el: mire &z első, a legjobb .zú álmomat aludnám — csak úgy önti, falkában hányja magából a részegeket. Azok meg: neki a telepnek, bömbölni, devemyázni, mintha versenybe’ csinálnák... De mit is akartam mondani? Ja! Tudom már! Egy házi kimérés, odamentünk mi, nem a Baricskába. Ott vettünk magunkhoz az áldo- mási háromdeciket. — Hányat? — Amennyi szokás. Fejenként hármat. Sok? Már akinek. Mer’ a vejem, például, székalló legénynek is megtenné, én viszont, mondtam már, csak voltam maródi, a jelenben utókúrás vagyok... Csak a szabály, ügye, a szabály, az volt a baj, az vette el kicsit a szájam ízét. De a vejem, a Jancsi, egy-kettő megorvosolt. Irány a presz- szó, azt mondja, ott adják a borszagra a gyógyszert. Beveszi, aztán slusszpassz, csak egy kis nyomása marad, papa. — Aztán mi lett? — Az lett, hogy be mi a presszóba, le egy törpének maradt kis asztal mellé. s Jancsi, a vejem, csak kirendel nekem ott egy száraz duplát. A kisasszony, márhogy a kartársnő, persze, akárcsak maga az imént: az milyen, kérem, azt mondja, az a száraz dupla? Mire a vejem: kávés, kedves, tányéron, any- nyi kanállal, ahány egy duplához jár. — S maga? — Én-e? A rendes duplát megittam, a szárazát viszont megettem. Kanállal. Meg én! Csák úgy roszo- gott a fogam alatt. Aztán ha Jancsi arra nógat, hogy a poharat is egyem meg — azt is megeszem. Meg bizony, annyira odavoltam. — Mitől? A félelemtől? A gondnok elvtárs miatt? Menjen már: rendes, megértő ember az, értékelni bírja a fiúunokát. — Mit, gondnok elvtárs'! Volt is ott nekem eszembe, a szabály! A nők. a fehérnépek, szaktárs! Azoktól voltam oda! Ki csaknem pucéran, ki fél gaty aszóiban, ingujjuk semmi, ami rajtuk, az is olyan szellös, hogy... S itt félbeszakad a mondat, más, kedvezőbb alkatomra marad a női divat kimerítő tagolása, mert a vízen megmoccan, majd ni csak: pipálni kezd a dugó. — Megvagy! — ránt botján egy finoman erélyeset a falfehér kovács. — Azannya! — feledi a presszót Zámbó szaktárs is Aztán — mintegy varázsütésre — tele a színpad, csődület a parton. Drukk. — ötkilós! — Maga pancser! Meg lesz az tíz is! Ilyen és ehhez hasonló vita kíséri a halfárasztás bonyolult műveletét. Zene is zendül; A tanú pedig — aki a háttérből figyelt — továbblép, s ő a bűnös benne, ha titok marad: szá- kolt-e pontyot a kovács és hány kilósat?-V, Palícz József: — Domboldal majd tanítva, a jóakaratú pártfogó együttérzésével: — Nem én, a borszag lesz. szakikám, a maga árulója. — Az-e? — csap a‘ térdére s kacag föl diadalmasan a tilosjárt öreg. — Az aztán soha! Hö-hö — lehel, huhokkol teljes erővel a kovács felé, hogy az kénytelen hátrakapni a fejét. — Mi ez? Borszag ez? Nocsak, hadd halljam, nyilatkozzék a szaktárs. — Hát... — ámul a kovács, úgy is mint döntnök. — Bornak csakugyan nem érzem a szagát. Ezt meg hogy’ csinálta maga vén csatár? — Hogyan? — nevet az öregnek még a ruharánca is. — Finesszel, száktárs! Sofőrtudománnyal! — Vagyis? — Feketével. Feketekávéval. Sáraz duplával. — Nem értem. — Nem hát. De ha te- fus, ha sofőr lenne a ve je, mingyá’ értené. Mer’ az enyém, az én vejem, már- hogy a kisebbik, mer’ két vejem van — sofőr! Príma gyerek, csudára érti a szakmát, mint katona — kihelyezésen ismerte meg a lanyom... No, ülök én máma az újságok között, a társalgóban. vagy minek hívják, egyszer csak ki áll mögém, ki fogja be a szemem? Jancsi! A vejem! Persze, hogy öl Azt mondja: Fürgdm éccakázik, vasakat hozott a pincészethez, s hogy gyerünk, azt mondta, nagy újság van, hű, de nagy újság: onokám született, fiú, nem Demény Ottót Nincsenek ellenségeim Nincsenek ellenségeim ezen a földön, bár kihívó szegénységben élek. Nem jönnek hozzám vendégek soha, és én sem megyek máshoz. Nem is hívnak. Még nem vettem el senki kenyerét, de nem is voltam túl jó senkihez. Dolgozom. Ügy vélem, ez a hasznos. Lepihenek — jogom van ehhez is. Ha szere tétről fecsegnek körülöttem Tudom, hogy magukat szeretik ők is jobban.
