Szolnok Megyei Néplap, 1964. május (15. évfolyam, 101-126. szám)
1964-05-01 / 101. szám
\ . . / 1964. májas 1. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 FÉSZEKRAKÁS írta: Sásdi Sándor P ázdonyi, a tsz-elnök is elmenésre készülődött. Utolsónak maradt, részvéttel nézegette a kárvallottakat. A füstölgő gerendára ráloccsantotta kannájából a maradék vizet. Azt mondta: — Most már nyugodjatok bele... Meg aztán nem úgy van, mint régen: közösségbe tartoztok, gondunk lesz reátok. Szépen elmondta, így is gondolta, dehát miféle vigasz ez annak, akinek a háza csonkig leégett, padlásán elhamvadt a háztájiban megtermett kukorica, el a munkaegységen felül kapott természetbeni járandóság, a kenyérnek való búza. ' Az ember meg az asz- szony egymás mellett ült n szanaszét dobált, féltett bútor, sokféle lim-lom között. Verőn a köténye aljával a szemét törülgeti, az ura a tavaszi eget nézi, amelynek keleti hajlatán a hajnal vöröses lilás színe bágyado- zik. Nedves az udvar földje, az üszkös romok között vékonyka fonálban folydo- gál a víz. A pajta alól előmászik a kutya, nyelve kilóg, melle liheg, mintha vadat hajszolt volna. Még az este, amikor a tűz kiütött, bújt el a karók, feneketlen kosarak mögé; most óvatosan szimatol a füstszagú levegőben, csóválja farkát a gazdája előtt, dé az mérgecsirkét vitt a piacra’ Erre gondol az ember és végére jutván, fenyeget az ég felé, kimondatlan szóval szá- monkérve a kegyetlen istent. Felugrik, megy az istálló felé, nekiszántan, eltökélten, hogy talál még kötelet, amelyre felakaszthatja magát. „Nincs miért élnem—” Talán halkan ki is mondta mindezt, de lehet, hogy csak az arcáról olvasta le az asszony, mert ijedten tán megint rátágul a pusztulásra. Nem akarja látni, inkább az eget nézi, aztán lejebb siklik^ a tekintete, megállapodik' az épségben maradt istállón, amelynek jászola előtt egyetlen tehén szálazza a takarmányt. Furcsán felnevet. Az ura ijedten kérdezi: — Megbolondultál? — Dehogy is bolondultam... odanézz: a fecskék... — Mit akarsz a fecskékkel? — Tegnap, ahogy ültem a pitvar-szélben, varrtam a kisinget a még meg nem születettnek, látom ám, hogy szállnak a fecskék, láttam, hogy rakják fészküket a házeresz alá. Ketten hordták csőrükben a sarat, egyre csak hordták, megállás nélkül szünettele- nül... Csaknem beesteledett, amire elkészült a fészkük... Elkészült, az új hajlék, de el is pusztult a miénkkel együtt. Baj ez, nagy baj az isten madarainak... , — Szegények. — Ne sajnáld őket, ne féltsd a fecskét... a fecskének van magához ! való esze, több, mint némelyik embernek. Odanézz, nem restellik a munkát, a fáradságot; nem siratják a tegnapi napot, hanem szállnak a gátszélbe, onnan vissza, hozzák csőrükben a sarat: rakják az új fészket az istálló eresze alá. — Rakják... — ismételte az ember és nyúlt a bajusza felé, de nem pedert rajta, hanem sietve ledobta a kabátját. Csákányt fogott, ledőlt falak alól kezdte kiásni a részben épségben máradt gerendákat, egy kilincset, kapocs-vasat letisztogatott, cepelkedett a félszer alá. Megsímogatta az elébe alázatoskodó kutya fejét; annak mondta, de úgy, hogy az asszony is meghallja: — Jó lesz az új házhoz, amelyikben megszületik nemsokára a fiam... egállás nélkül dolgo■* zott, homlokát kiverte a verejték, hátán meg- nedvesedett az ing, de csak hajuldozott, csattogtatta a csákányt, közben egyszeregyszer az istálló felé nézett, amelynek eresze alatt nagyobbodott, egyre szebben formálódott a fecskefészek. Amerikai fajvédő áltudósok sen rámorran: — Eredj inilÉn, mert beléd rúgok! Az asszony sóhajt, a sóhajtás belefullad a két szóba: — Jaj nékem. Hatszor-hétszer elismételgeti, nem csoda, ha az ura elunja hallgatni: — Ne jajgass, úgy se basznál.. N éz áz asszonyra, aztán beletemeti arcát a két kezébe, nagy-nagy fájdalom ziháltatja a mellét. Végiggondolta, miféle kínlódással építették a házat. A sógorral együtt faragták a ge- randát, kora tavasszal vetette a vályogot, leste nap. mint nap, hogy szárad-e már, és ha eső fenyegetett, legszívesebben a saját, testével védte volna a meg- ázás ellen. A tetőre való cserepet akkor vette, amikor a tsz konyhakertészete jól beütött és fizették a dupla előleget. Az ajtók, az ablakkeretek árát az asz- szony teremtette elő; úgy, hogy libát tömött, korai ugrott fel és reszketve állt a férfi elébe: — Hová mégy, Péter? — Engess utamra, tudom én, hogy mit csinálok. — Ha tudod, akkor eredj, tedd, amit elterveztél. Mert néked az elnök ígérete semmi,' azt gondolod, a bajbajutott., úgy marad „magára, mint, amikor az úfaság konvenciósának elhullott a disznaja, tehene... Csak tedd, amit elterveztél, én- velem ne törődj, a meg nem születettel se, akiről azt sem tudod, kék, vagy fekete lesz-e a szeme. — Senkivel, semmivel nem törődöm — rántja a vállát az ember, de azért megáll, visszaül az elferdült lábú kis-székre. Hallgatnak. A „ keleti égalj színeiben aranyló foltok fénylenek, a szomszédban vizet húznak; hallatszik a kút- lánc csörrenése. Az asszony ásít, feje odahanyatlik az ura vállára. Pillanatra lecsukódik a szeme, de azDr. William F. Albright amerikai régész, a John Hopkins Egyetem megalapítása 88. évfordulója alkalmából megtartott ünnepi beszédében éles szavakkal ostorozta azokat az áltudósokat, akik a fajgyűlölet szolgálatába állítják a modern tudományt Kijelentette, hogy utóbbi időben elszaporodtak a különféle áltudományos propagandaírások, amelyek azt igyekeznek bebizonyítani, hogy a fehér faj fölényben van a feketével szemben. A kitűnő amerikai régész különféle példákat sorolt fel. Egyebek között elmondotta, hogy egy amerikai hetilapban megjelent Ernest van den Haag cikke, amel^ azt állítja, hogy az afrikai négerek nem találtak fel írásos nyelvet és nem alapítottak politikailag jelentős birodalmat. Ezzel szemben az igazság az — mondotta Albright —, hogy i. e. a VIII. században a núbiaiak hatalmas birodalmat alapítottak, amely Abesszíniától egészen Palesztináig terjedt. Régészeti leletekből tudjuk, hogy az akkori nép ugyanolyan negroid volt, akárcsak a mai núbiaiak. Ez az ősi nép egyébként merőben új eredeti írást is teremtett, amelyet elsőnek i. e. a III. században alkalmaztak. Albright cáfolta Henry Garret professzornak azt a hamis állítását is, amely szerint a történelemelőtti időkben élő négerek nem szelídítettek meg állatokat, nem folytattak mezőgazdálkodást, nem fedezték , fel a kereket és minden valószínűség szerint nem tudtak tüzet csiholni. ppoooooooooooooooóooooooooooeoooooo LADÄNYI MIHÁLY: Ó, SZÜLŐFÖLD Ó, szülőföld, nem fogadsz zászlókkal és üdvőzlőbeszé- ; csak bólintasz köszönésemre és [dekkel, elém tartod sáros utcáidat. csak elém tereled bámész gyermekeidet, öregasszo- alkonyati konyhák füstjét, [nyaidat, fűszeres vacsorák szagát, és így fogadsz. | És megengeded nekem, hogy azt mondjam: haza jöttem, és megengeded, hogy megöleljem elfáradt öregeimet mielőtt újra mennék, hogy megveregessem a lovak tomporát és az ivóban kinyújtsam lábam az asztal alatt, és hadonásszak a füstben a többiekkel, mielőtt újra mennék. ; Mindig kegyes vagy hozzám, aki csak hűtlen csavargó vagyok, felpattintod a világ fedelét, hogy megmutasd. ' amit mindenfelé keresek. Holdat gurítasz a főtér fölé az én gyönyörűségemre, és arany tócsákká varázsolod, lám e szekerektől felvert utakat, felém tereled a kutyák elnyújtott énekét ! és pusztáid szagát, hogy majd a város dzsungelében eltévedt ebként kóboroljak és keserű szájjal rágjam emlékeimet. ■ ..■■...iiimimiiiimimnum ■■■■■■■ ............................................. s zer is, nagyon pontosan, és aztán fogná az anyagot, és... De nem. Nem lehet. Ezt nem bízták rá. Visszajö az öreg, és meglátja, hogy ő piszkálta a gépet, és jobb nem is gondolni rá, hogy akkor mi lenne. A tengely forog a gépen. Fele van hátra, vagy már annyi sem: és csak forog, a kés sima, fénylő csíkokat hánt le róla, két perc múlva az anyag végére ér. Kátolyi nem jő. Mi legyen? Mi lenne. Végre is, nem olyan nagy baj. Egy kattanás, a gép megáll. Megáll... Elhallgat... De miért álljon meg? Miért? Jani az ajtóra pislog. Onnan kellene jönni a Kátolyi- nak, de nem jön. Hol marad? Hát nem tudja, hogy új tengelyt kell befogni a gépébe? Senki sem figyel oda, az emberek el vannak foglalva a munkájukkal. Még húsz-harminc fordulat... még tíz... Jani a kész tengelyhez nyúl, és beleszédül abba, amit gondol. Lehunyja a szemét. Érzi, hogy a tenyere csupa verejték. Csak itt volna az apja! — vagy Mihalik elvtárs, az iskolai műhely vezetője! De egyik sincs itt Csak ö van, itt, egyedül, a kis mafla... Kis mafla? Janit elönti az indulat. Kis mafla? Úgy! Hát majd meglátjuk... És tölti magába, fújja, borzolja dühét, hogy el ne múljon: hogy egy csepp félelmet se érezzen, mert amit most csinál, még olyat nem látott a hetes műhely. Még nem! Kuruc odapillant, de, csak úgy szokásból, thár vissza is hajol a gépe fölé. Nem vett észre semmit. Jani sóhajt. Ha tudnád! — gondolja — ha sejtenéd: És kívánja most már, daccal, követelőzve, hogy sikerüljön, hogy mire a Kátolyi visszajö, már az ő tengelye forogjon a gépen. Az övé! Megméri a kész tengelyt. Nem remeg a keze. Hirtelen elmosolyodik: oly gyorsan, simán, egyszerűen megy minden: leállítja a gépet, kiveszi a megmunkált tengelyt, befogja az új anyagot, kapcsol: és rágyújt, fújja a füstöt, és nézi a kunkorodó acélforgácsot, mintha semmi sem történt volna. Pedig hát mi minden történt! Kiáltani tudna: emberek, idenézzetek! De nem kiált. És nem is mozdul. Eszébe jut, hogy még semmit sem csinált, még hibás lehet az anyag, és elpattanhat a kés, és mindenféle szörnyűség történhet. Ettől beléje áll a félsz. Kezével, szemével, idegével siettetné a gépet: forogj, rohanj, gyorsan, gyorsabban! És gondolatban könyörög neki: né csinálj semmi bajt, drága aranyos kis masinám, gondold meg, ha itt valami hiba lesz, én világgá megyek... De a gép nem rohan. Egyenletesen dolgozik. Mint az előbb. Jani izzad. Mászik — szidja a gépet — rossz nézni... Elaludt, vagy mi van vele? Rettenetes ez a lassúság,• ez mindjárt megáll... Persze, mert az 6 munkája van benne, iHert a szegényt az ág is húzza, most ráér a masina, csak ballag... mindjárt itt lesz az öreg, és ha észreveszi, hogy mi történik itt... — Na, te? — halija maga mögött Kátolyi hangját. Jani nyel egyet. Most meg fogja mondani. Mindent megmond! Többé nem lesz kis mafla... Lendíti a karját, hogy a tengelyre mutasson, és már formálódik benne a szó, hogy az enyém! — de Kátolyi, aki egy kicsit szórakozott (az esze még fönt időzik az irodában) elégedetten mormogja: — Na ügyi? Mondtam, hogy mindjárt jövök: még a végire sem ért. Jani tehát nem mer szólani. Félrehúzódik. És onnan távolabbról bólogat, hogy igen, jókor van, még néni éri a végtre... Azonban eközben mégis a végire ért. Kátolyi fölteszi a szemüvegét, vár egy pillanatig, aztán kikapcsolja a gépet, fogja a tengelyt, és odahelyezi a padra. És ekkor megmerevedik. Két tengely volt készen, most meg négy van, hát hogyan lett a kettőből négy? Háromnak kéne ’enni... vagy nem? Dehogynem, a teremtésit. — tíű, az anyád! — kap észbe hirtelen, és Janiin mered. — Te! A fiú arca csupa tűz. Most kéne odacsapni a padra. igen, én voltam! — és ha rossz, üss agyon! De nem tud, nem mer, csak nézi izgatottan, hogy az öreg mint ragadja fel azt a negyedik tengelyt, és mint vizsgálja hol közelébb, hol távolabb tartva magától, és fogja a sub- lert és méricskél: és végigsimogatja, még tán meg as szagolja azt a fénylő acéldarabot. És akkor wgyot kiált: — Mi csináltál! Jani véli, hogy a csarnok teteje rogyni kezd lefelé. Mit csináltál! — ó, jóságos ég, ha így kezdi az öreg, hogy mit csináltál... akkor baj van, nagy baj. Vége a világnak. Elfuserálta a tengelyt. Kész, nincs tovább .. Kátolyi meg csak rázza a tengelyt az orra előtt, és kiabál: — Mit csináltál? Felelj már! Hát nem tudod? Egy tengelyt csináltál, szakikám!... a teremtésit, erre iszunk egyet hazafelé! Még az arca is kipirul az öregnek. Nahát, mi telt ettől a kis szeplőstől! Homlokára tolja a szemüvegéi, és nevet, és mutogatja a tengelyt az odasereglö embereknek: hű, az anyját, mit csinált! Kuruc is kézbefogja ii tengelyt, meg is méri a sublerrel, és tapogatja, és ö is azt mondja: — Hű, az anyád! Na nézd csak, a kis mafla! De már erre elkomolyodik az öreg. — Micsoda? Mi beszéd az, hogy kis mafla? Adok én nektek! És fogja a gyereket, és húzza az ajtó felé: — Gyere csak, megyünk a művezetőhöz. Gépei Icapsz! Majd aztán megmutatjuk, szakikám, hogy mit tudunk! Jani ragyog. Homlokán és orrahegyén szinte világítanak a szeplőkx Lépked az öreg oldalán, és valami nagyot szeretne tenni, valami elmondhatatlan nagyot. De nem jut eszébe semmi. De mégis! Zsebébe nyúl, cigarettát vesz elő. odakínálja Kátolyinak. Elfogadja-e? — mert még soha nem fogadta el. Elfogadja! Kivesz egyet a csomagból, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, és amikor Jani gyufáért kapkod, zz öreg rászól: — Hadd csak, ne pazarold. Itt az én öngyújtóm. És ő szolgál tűzzel a fiúnak.
