Szolnok Megyei Néplap, 1964. április (15. évfolyam, 76-100. szám)
1964-04-19 / 91. szám
i$84. április U. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Csak ennyi történt, és semmi több CIKKÜNK NYOMÁN Türelem és emberség hiányzott Az egyik fiú szőke, fehérárai, kékszemű. A másik fekete, s cigánybama arcából villannak elő kék szemei. Mindkettő csupa mosoly, csupa derű. Az egyik Pécsről jött, s a Dunántúl dimbes-dombos vidékét mondhatja hazájának. A másik karcagi. A harmadikról is kellene be: szélnem, de vele nem találkozhattam. Jelenleg kórházban van. Családi tragédia történt Április 2-án, csütörtökön déli 14 óra 45 perckor a mentőautó szirénázva fordult a Karcagi Városi Kórház sebészeti osztálya elé. Súlyos beteget hoztak. Az asszony, akit hordágyon vittek be az épületbe, már alig látszott élni. Ruhája tépett, szakadozott, testét szinte megszámlálhatatlan késszúrás nyomorította. Mi történt? Mezei János pusztataskonyi lakos azelőtt nyolc hónappal vette feleségül Özse Rózát. Állítólag nem volt közöttük soha semmi baj. Az asszony már gyermeket várt. Hathónapos terhes volt, amikor bekövetkezett a szerencsétlenség. Az ember elment reggel Kiskörére rádiótelepet, meg szöget venni. Délben jött haza, ittasan. Az asszony szólt neki: Miért ittad el a pénzt? Inkább munka után néznél. Már három hete megint nem dolgozol... a hetvenkét évos apám nyugdíjából élünk... Ez robbantotta ki a családi tragédiát. Mert Mezei Jáiíos — látva felesége sírását, hallva a korholást, dühében nekitámadt az asszonynak. Előbb azonban elküldte otthonról első házasságából származó kislányát. Tépázta az asszonyt, s aztán a bicskát is előrántotta... majd fölgyűjtot- ta a lakást... Az asszonyt a közelben lévő emberek mentették ki a férfi kezei közül. Az embert a rendőrség Szolnokra szállította, s az asszonyt a karcagi kórház orvosai igyekeztek életben tartani. Vérre van szükség! Segítsenek! Az asszonyt fölfektették & műtőasztalra.' Pulzusát Párizs: Jean Charles „Okosak iskolája” című könyvéből kiderül: a múlt század végén rendszeresen megjelent a v„Koldusok újságja”, amely részletes jegy- zéket közölt a gazdag családok temetéseiről, esküvőiről és keresztelőiről. Ottawa: kanadai terv: Szeptemberben az elsősök között egy nagy fiú volt. Kamasz már, alig fért be az alacsony padba. Egyedül ült, amíg a tanítónő be nem jött az osztályba. Észrevette a dolgot — Imri, te miért nem ülsz valaki mellé? — kérdezte tőle. — Mert cigány vagyok — motyogta zavartan. — Já nekem így is. A tanítónő kijelölte az C helyét is. Azóta ketten ülnek a padban. Imrinekmm volt rendes ruhája, de tisztességesen mosakodott, a holmijait megvarrogatta, tisztán tartotta. Egyik nap Imri új ingben jött iskolába. Feltűnést keltett. Úgy betűtanulás közben a tanítónő megkérdezte: — Most kaptad? — Nem, csak a bátyám megengedte, hogy felvemár nem lehetett tapintani. Végtagjai hűvösek voltak. Vérnyomását már nem tudták mérni. Testén — főleg a szív tájon — megszámlálhatatlan késszúrás, s jutott a gyilkos döfésekből a hasba, a hátba is. Négy óra telt el, amikor Mezeinét műthető állapotba hozták az orvosok. — Szörnyű küzdelem volt ez a tanyai asszony életéért. Aztán elfogyott a kórház vérkészlete. S még további vérátömlesztés volt szükséges az asszony életben tartásához. Gyors telefon Szolnokra, a megyei véradóállomásra. Este a vonattal küldjük a szükséges mennyiséget — hangzott a válasz a vonal túlsó végéről. Este! De mi lesz addig? Segítséget kell kérni a honvédségi alakulattól! Kérni: segítsenek! Életben maradt az asszony? A laktanyában éppen tisztigyűlés volt. A sorkötelesek meg kimenőre készülődtek. „Jelentkezzenek a rendszeres véradók! A nullás vércsoportba tartozók! Életmentésről van szó!” Ki törődik ilyenkor a kimenővel? Azzal, hogy az eszpresszóban egy kislány várja? A fiatal orvos, dr. Ács Géza vezetésével néhány percen belül kigördült a katonai mentőautó a laktanya udvaráról és lobogott a kórházba. Terhes nőről van szó, csák RH negatív vér lehet! S az addig rendszeres véradókat újra vizsgálni, ki« alkalmas a segítségadásra. Három fiú — egy szőke egy fekete, meg egy, aki most kórháziban van. Ők segítettek! A beteg már túl volt s műtéten, az egészségügyiek az ágya mellett, figyelték minden kis mozdulatát, szemének parányi rebbe- nését. Az orvost — dr. Mi- kóla Zoltánt — éjjel kihívatták a beteg mellől. Egy kiskatona állt az ajtóban: — Ne tessék haragudni a zavarásért. Csak azért jöttem, hogy életben ma-' rad-e az asszony? Aztán még napokon keresztül többször megcsörrent a kórház telefonja. A katonák érdeklődtek: kell-e még segítség? Mert ők adnak még vért a szerena búzát a kőolajvezetéken keresztül „szállítják”... vízhatlan csomagolásban; New York: 18 embrió^ nális állapotban lévő csirkét küldtek fel az űrbe, hogy tanulmányozzák az űrrepülés hatását az embriók fejlődésére. gyem az övét, mert tegnap ötöst tetszett adni a füzetembe. A cukorgyárban dolgozik, van pénze. Azt is mondta, hogy vesz iskolatáskát, könyvet és füzetet. A pocedlisták kuncogtak az Imrin. Erre a tanítónő elmesélte nekik a Hét krajcárt. Azután nagy csend lett és folytatták a betűtanulást. .mri igyekezett jól viselkedni, készülni az órákra. Megérdemelt ötösök, négyesek kerültek a füzeteibe és a naplóba. Osztálytársai megszerették. Lassan még barátai is akadtak. Azt még azért valahogy mégis éreztették vele, hogy cigány. Egyszer cséüen asszonynak. Csak szóljanak! Köszönjük, amit tettek Mezei Jánosné túl van a veszélyen. Már fölkel a betegágyból, sétálgat a kórteremben. A fiúk azóta többször voltak kimenőn, s otthon a családnál. S az csak természetes, hogy beszámoltak otthon szeretteiknek a történtekről. A szőke fiú édesKét vászonkötésű, vékony könyvecske fekszik az asztalon. Stefanist Gyula: Dúl a vihar című elbeszélése magyar és olasz nyelven. Szép a kötésük. Elsőrendű szakmunka. — írójuk is jókötésű emben Határozott a fellépése, szívélyes a modora, kemény a kézfogása. Felnyitjuk a könyvecskét. Silány fércművet takar a szép külső. S minthogy bármily erővel is dúl a vihar e műben, ez nem hatotta meg a kiadókat, a szöveget nem nyomdai úton sokszorosították. Csak írógéppel. Míg nézegetjük, az „abtor”, aki a könyvben Jules Stefanits- nak írja magát, buzgón magyaráz: — Tetszett olvasni a bevezetőt? Ott megírtam, hogy egy nap alatt írtam, éjjel fél kettőig, mint Dumas a Gróf Monte Chris- tót. Ez valóban így is volt. Éjjel fél kettőig írtam. Mielőtt meghatottságunkat szavakba önthetnénk, már folytatja: — Legépeltettem, adtam érte valamit, szóval fizettem érte. Lefordíttattam Pesten, elsőrendű fordítóval. Nagyon nagy sikerem volt. Százötven példányt adtam el az orosz fordításból. Megmutatom az orosz katonának és mondom neki, hogy „abtor”i Ő is mosolyog, hogy „abtor, abtor” és leesik egy ötvenes vagy százas. Kecskeméten egyszer egy szovjet film előadásán tíz példányt adtam el. Büszke mosollyal néz ránk a dicső „abtor” (abtor — ejstd: avtor=szerző — ezt az egyetlen orosz szót tanulta neg saját „műve” fordításából, ezt is rosz- szul). Megkérdezzük, miből él. — Van egy kis háztájim. Szőlőt termelek. De csak mustot adok el kérem! Megható ez az alkohol- ellenes küzdelem. — Csak számtanórán öcsi azt kérdezte: — Tanító néni, igaz, hogy a cigányok büdösek? A gyerekek legszívesebben elverték volna érte. A tanítónő másképp gondolkodott. —- Menj oda Imrihez! — parancsolta Öcsinek. A legényke körülkerült, s megállt Imri padjánál. — Szagold meg Imrit! Na, mit érzel? — Szappant. — A helyedre mehetsz. Az elsősök remeket nevettek Közben bejött az igazgató, s hívta valamiért a tanítónőt. — Megyek rögtön. Jók teanyja annyit mondott: I Jól tetted, hogy segítettél, fiam! A fekete fiú szívé- választottja is mindjárt megbocsátott az elmaradt randevúért. S az alakulat előtt ünnepélyes parancskihirdetésen felolvasták: Szalavári István növendék, Trázsi Tamás és Farkas László honvédek önkéntesen vért adtak egy súlyos sérült asszonynak, s ezzel az életét mentették meg. A kórház dolgozói, a beteg, az egész alakulat ne véten köszönjük nekik nemes cselekedetüket, s példaképül állítjuk őket az egész személyi állomány elé. Ez történt Karcagon 1964. április hónapjában. Csák ennyi, és semmi több! Varga Viktória mustot termel? Nem. Csak seprűt. Ezt bizonyítja Egyedül című verse is, melyet közlésre felajánl. — Azt mondták, hogy ha csak egyetlen írásom is megjelenik nyomtatásban, azzal együtt küldj em el az elbeszélésem orosz példányát Moszkvába és ott kiadhatják. Kérem, nekem nem kell fizetni, sőt én adok valamit jótékony célra, ha közlik. Az a fontos, hogy megjelenjék. Önök is jól járnak (de még menynyire!), nekem pedig kiadják a könyvemet Moszkvában. Szegény ember, minek menjen Moszkvába? Kiadjuk neki Htt is — az útját. Még A cigaretta című versbeszedett „tragikomédia” közlésétől is eltekintünk, pedig ilyen szép sorok vannak benne: — „Körúton kértem tüzet, — Megszólítok egy szüzet”. A továbbiakban kiderül, hogy a megszólított a saját lánya, akinek mamájával „a mulató gödörbe” ismerkedett meg. Ezzel és hasonló ordináré „magán- számokkal” vidéki mozikban lépett fel, amit a köszönőlevelek fotókópiáival igazol. A levelek nem a mi megyénk területéről származnak, de azért felhívjuk a megye és a szomszéd megyék illetékeseit is, hogy óvakodjanak ettől az irodalmi kóklerségtől. És felhívjuk a hatóságok figyelmét az „irodalmi termék” engedély nélküli sokszorosítására és eladására. De a művelődésügyi szervek figyelmét is felhívjuk arra, hogy alaposabb ellenőrzéssel elejét vehetik a meggondolatlan „elismerő levelek” kiadásának: Annak a moziüzem vezetőnek éberségéhez sem gratulálunk, aki elnézte, hogy az „abtor” visszaéljen szovjet katonák jóhiszeműségével. gyetek — mondta a gyerekeknek. — Imri, gyere ki, te leszel a vigyázó. Az felállt, s könyörgőre fogta. — Tanító néni, ne tessék engem megbízni. Mit szólnak a többiek? Én nem akarok vigyázó lenni. Az öcsi jobban tanul. — Nem. Ügy legyen, amint mondtam — hangzott el a válasz. Imri olt állt egyedül, szemben az osztállyal. Olyan csend volt, mint a temetőben, öcsi feltette a kezét. Tessék — kérdezte Imri. — Odamehetek hozzád? — Igen. Öcsi kiszaladt, felállt az első pad ülőkéjére, magához húzta Imri fekete fejet, s arconcsókdta. — Ne félj tőlünk — mondta és visszament a helyére. Fábián Péter címmel március 8-i számunkban lapunk munkatársa megírta, hogyan vette birtokba az abádszalóki Vegyesipari Ktsz a részére kiutalt üzlethelyiséget, néhai Sipos Kálmán nyugdíjas fodrászmester házában. A cikk írója végül olyan következtetésre jutott, hogy e hatósági szankció miatti elkeseredése is hozzájárult ahhoz, hogy önkezével vessen véget az életének a hetvenkét esztendős ember. A közölt írásnak nagy visszhangja támadt a községben, sőt járásszerte. A lakosság jórésze egyetért a benne foglalt megállapításokkal, következtetéssel, bizonyos tanulságokat vontak le a cikkből a szankciót elrendelő, illetve végrehajtó szervek is. Ugyanakkor érkeztek olyan igények is — éppen a cikk visszhangjára, az általa kiváltott érdeklődésre való tekintettel —, hogy közöljük az ügy olyan fontos momentumait is, mely egy szubjektív hangú, és indítékú riport kereteibe nem fért bele, pedig nélkülözhetetlenek az események helyes, igazságos megítéléséhez. * Mi is történt valójában. Egy falusi fodrászmester megtakarított pénzén házat épít — az egyik helyiségen utcai ajtót vágat — kiteszi a cégtábláját, aztán nyír, borotvál évtizedeken át. A község lakói megismerik, sokan megszeretik. Mikor kidől a munkából, a kis műhely berendezését elviszik, helyette egy órást pakolnak be — akarata ellenére. Nemsokára meghal — tragikus hirtelenséggel... Körülbelül így látták a Sipos-család történetét a községbeliek. Megítélésük természetesen szubjektív. A közösség céljait szolgáló törvények, rendelkezések nem befolyásolhatják őkec, ebben, hiszen alig ismerik ezeket. Inkább természetesen hat ma még a zömmel házzal, kerttel rendelkező vidéki emberek körében tulajdonjoguk csorbítatlansá- gának tudata. (Amit persze törvényeink intézményesen is biztosítanak lakóhelyiségeknél.) Siposék nem tudták elérni, hogy a saját kis műhelyük felett szabadon rendelkezzenek — miután a gazdája lebetegedett, a ktsz vette újból birtokba. A község sok lakójának a szemében súlyos igazságtalanság ez. * A felszín mögött azonban egy s más történt — ami ha nem is változtat a Sipos-család tulajdonjogain —, átmenetileg mégis korlátozza a kicsiny műhely fölötti rendelkezésüket. A helyiséget már 1961. január 24-én a közületeket elhelyező hatóság 710/1961. sz. rendeletével — mivel Sipos bácsi ktsz-tag lett — a helyi ktsz-nek utalta kj s ez ellen, mint tulajdonos, nem is fellebbezett. Miért is tette volna, hiszen maga dolgozott benne, úgy mint addig. Szerszámait berendezéseit megvásárolta a ktsz, kifizette, a helyiségért pedig bérleti díjat ajánlott fel. Mikor az idős mester nyugdíjba ment, betegállományba vonult, elhatározta, hogy visszakéri a helyiséget, szüksége lehet rá lakásnak, ha a lánya, Eszter férjhez megy. Meg kell mondani, a helyi- és járási tanácsszervek minden feltételét megteremtették annak hogy a közületeket elhelyező hatóság — a tulajdonos kérelme alapján — újból döntsön ax üzlethelyiség sorsáról. A járási tanács igazgatási osztályán közel ötven ügyiratot néztünk át, melyből ki derül, hogy minden jogorvoslatot igénybe is vettek. A helybeli és a megyei tanácsnál is bőséges aktacsomója van az ügynek. A megyei igazgatási osztály előadója és főelőadója személyesen járt Siposéknál kivizsgálni az ügyet, hosz- szasan beszélgettek velük, csakúgy, mint Karsai Sándor, a járási tanács osztály- vezetője, vagy Nagyné, a helyi tanács csoportvezetője. Végülis a megyei tanács végrehajtó bizottsága foglalkozott ez üggyel, és úgy határozott, hogy továbbra is közületi célra veszi igénybe a kis helyiséget. A türelem az eljárás során tehát nem hiányzott — sőt rengeteg időt és erőt fordítottak arra, hogy döntés előtt alaposan megismerjék az ügy minden körülményét. * Az államhatalmi és igazgatási szervek döntését mindenkinek végre keil hajtani. Erre kötelez az állampolgári fegyelem. Ez azonban gyakran nem elegendő — s ekkor kell olyan szankciókat foganatosítani, mint amiről március á-i cikkünkben beszámoltunk. Ez bizony nem népszerű feladat, s tanácsaink igyekeznek elkerülni rábeszéléssel, meggyőzéssel. S ha ez is eredménytelen...? Akkor sem lehet anarchia. A ktsz saját helyiségét nyittatta fel a tanács, a birtokában lévő kulccsal — a család tiltakozása ellenére. (Nem Czicze Ambrus ktsz- elnök utasítására és nem is ő sajátkezűleg.) A hiba lényegében csak ott történt, hogy szükségtelenül vették igénybe erre a célra a karhatalmat, amely miatt azóta a járási ügyészség el is járt. Azóta módunk volt betekinteni Sipos bácsi búcsúlevelébe. Szó szerint így hangzik: „Drága jó Feleségem, Gyermekeim, Kisuno- kám! Nyugodjatok bele. hogy ilyen csúnya halált követtem el, de nem bírom tovább a szenvedést, se feküdni, se ülni nem bírok. Gyógyulásról szó sem lehet. Köszönöm azt a sok fáradt. Ságot, amit értem tettetek, a jó^ Isten áldjon érte, szeressétek egymást és apátokat. Adjon a jó Isten a bánat elviseléséhez erőt, egészséget." Sipos bácsit tehát a gyógyíthatatlan betegsége, nem pedig a műhely birtokbavétele késztette végzetes elhatározására, bár az sem vitatható, hogy egy régóta beteg ember idegállapotát befolyásolja az ilyesmi. * És végezetül: a ktsz-el- ■»ök határozott ' szándéka-, hogy körülbelül egy éven belül — egy járdaépítés ezt lehetővé teszi — a központi épületbe költözteti az órást; aki most a volt fodrászműhelyben dolgozik. Abád- szalókon még így is jócskán maradnak közületi elhelyezési problémák. A cél azonban az, hogy a magánházakat a lehetőségek szerint felszabadítsák a kötelező bérbeadásoktól és az állampolgárok korlátozás nélkül élhessenek tulajdonjogukkal Ez azonban nem megy máról holnapra, türelmet és megértést várnak a lakosságtól is. INNEN— ONNAN £íjy musttermelö „abtor" arcképe IMRI VIGYÁZÓ LETT
