Szolnok Megyei Néplap, 1964. február (15. évfolyam, 26-50. szám)
1964-02-23 / 45. szám
9M. február 23. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP II nyos: Hiába dúsgazdag egy 180 milliós ország, ha 35 millió fia nyomorog. Hol van Appalachia? Es miért pokol ott. az élet ? Megrázó tények a Newsweek hasábjain Appalachia az Egyesült Államokban van. Egy hegyes-völgyes tájék ez, amely Pennsylvania államtól délfelé húzódva Alabama környékén ér véget, átszelve egy sereg más állaáll, például, évente, 52 milliárd dollárért fegyvereket gyártani. Módjában áll peace corpsokat szervezni és velük elárasztani a világot a szegény színesek vigasztalására. Sőt — többek kömot is, közöttük a csodás Kentuckyt, amelyről oly szívhez szóló dalt írtak: „óh, my Kentucky home” — drága otthonom Kentucky ban... És most az amerikai Newsweek megdöbbentő képriportban számol be arról, hogy ebben az Appala- chiában — és ezenkívül még nyolc óriási jenki földterületen — szabályos pokol sok ember élete. Johnson elnök szerint pontosan — 35 millió'amerikaié! Nos. ezek is azt éneklik, hogy „O, my Kentucky home?..." Aki a Life című csodaszép amerikai magazin lapjait forgatja, az Egyesült Államokról a következő benyomásokat szerezheti: Elbűvölő nagyvárosok grandiózus építményekkel (2. képünk). A Life-ban látható Amerika földi paradicsom, autókkal, a hetedik mennyországból földrevará- .zsolt filmdivákkal, Floridával, illatos cigarettával és coea-colával, hűtőszekrényvilággal és szívet andalító, vért pezsdítő jazz-muzsikával. Nos, a Iáié nem hazudik. Amerika valóban erős, hatalmas, gazdag ország: ez nem kétséges. Módjában zött — módjában áll napi egymillió dollárt kidobni az ablakon, abban a reményben, hogy szennyes zsoldosai majdcsak legyőzik a délvietnami hazafiakat. És a Newsweek? Hazudik talán ez a lap, amikor az amerikai nyomorövezetek példátlan, csaknem hihetetlen gyalázatairól szól? Mert, ugyebár, ha valamiféle elmaradt, istenhátamögötti, volt gyarmati országról lenne szó, senki sem csodálkozna. íme a Newsweek tényei: A felhőkarcolók tövében az elesett amerikai szemétkosárban kutat-keresi a jólétet (harmadik képünk). Az egykor tehetős, de a betegség, munkanélküliség és öregség következtében elszegényedett kisember (első képünk) híg leveseken, cukortalan teákon él. A sokgyermekes, számkivetett négercsaládok nyomoráról fölösleges minden leírás: a rajtuklévőn kívül egyebük sincs (negyedik képünk) és „az angyalok kezében vannak”, akár a mezei vadak. Legmegrendítőbb azonban az Appalachia nevű tájegység kis falvainak nyomora. Idevaló gyerekeket ábrázol az ötödik képünk. Ezek a gyerekek — a Newsweek szerint — tetvesek, a latrinát nem ismerik, iskolába ritkán járnak, jótékonysági babon és disznóknak való korpaliszten élnek. 47 millió család él az USA-ban, ebből 9,3 millió elképesztő nyomorban. A nyomorgók közül 5 millió személy a városlakó, 4,3 millió a déli államokban tengődik, 6 millió a képzetlen családfő, 2 millió a nem fehér, 2,3 millió a család- fenntartó asszony, és 3,2 millió a 65 éven felüli. Teljesen munkanélküli 4,5 millió ember. Évenként 1 millióval szaporítják ezt a számot az automatizálás áldozatai és évenként 1 600 000 fiatal keres munkát, de nem kap. A rejtett munkanélküliek számarányára bőven árulkodik a 35 millió ellátatlan szegény ember. Két Amerika van tehát, nyilván. Az egyikben mennyország, a másikban pokol az élet. Ezt Michael Harrington jenki szociológus mondja, de Wirtz, az USA munkaügyi minisztere sem tagadja. A Newsweek pedig kijelenti: „A történelemben most először lehetővé tenné a technika a nyomor megszüntetését, de óh, sors iróniája — éppen a technika állandósítja a nyomort.” A technika? Vagy más valami? Netán a monopolkapitalizmus ami- humanizmusa? Egy bízóNyugat-Németország váratlan és kellemes meglepetéssel fogadott bennünket. Utazásunk első állomáshelyén Frankfurt am Mainban éppen magyar plakátkiállítást rendeztek, a hozzá még nem is akárhol! Ennek a pezsgő, parádés kereskedő városnak és turisztikai nevezetességnek — „Jöjjön ei a Majna gyöngyébe. Goethe városába.1” — a kellős közepén, az ősi városházán, annak is híres Römer csarnokában, sok világhírű művész bemutatkozásának színhelyén adtak helyet a 70 magyar kiállítás-, színház-, hangverseny-, filmás túrista-plakátnak. Enyhülés magánkezdeményezésre A kiállítás nem állami, hivatalos, kulturális kapcsolat eredménye, hanem néhány jóindulatú „privát ember“ kezdeményezése. Érdemes a megemlítésre a spiritus rector: Müller úr, a Nassauische Heimstätte nevű lakásépíttető vállalat igazgatója. Müller úr 1962-ben egy nemzetközi építész kongresszuson járt nálunk és felfigyelt — a szó szoros értelmében az utcán... — színvonalas virágzó grafikai művészetünkre. A vállalkozásnak, amelyet Müller igazgat, van egy „kulturális szolgálata”, a Wohnen und Leben (lakni és élni), amely a vállalat által épített lakások bérlőinek szórakoztatásáról, művelődéséről, művészeti neveléséről próbál gondoskodni. Ha véletlenszerű ; is és csupán egy .jószándékú ember kezdeményezésének köszönhető ez a fránkfürti plakátkiállítás — valamit mégis csak jelez. Mondhatnánk így is: a magyar plakát a frankfurti Rő- merben az idők jele. Kifejezője annak, hogy a nyugatnémetországi politikai vezetésre és az ő hatásuk, befolyásuk nyomán sajnos a közéletre is olyannyira jellemző merev vagy a kellemetlen következmények félelmétől diktált elzárkózás és elutasítás minden iránt, ami egy. szocialista országból jön — mintha enyhülőben, olr dódóban volna. Uszítás hivatalson A Rőmertől, a magyar kiállítás helyétől talán száz méterre fekszik a Pál templom, amely arról nevezetes, hogy 1848-ban ott ülésezett a polgári forradalom parlamentje. Nos, a Pál-templom nagyon is korlátolt progressziójának hagyományát is megcsúfolva a katedrá- lisban, a magyar plakátkiállítással egyidőben, egy undorítóan úszító, a hidegháború legrosszab időszakába illő kiállításon épülhetett Frankfurt népe. S erre a kiállításra ingyenes volt a bemenet, ingyen osztogatták a mélynyomású, díszes kiállítású propaganda anyagokat is. Nem hatásvadász propaganda ügyeskedés részünkről, hogy a két kiállítást, mint ellentét-párt szembeállítottuk egymással. Szivünk szerint sokkal inkább csak a politikai józanodás, enyhülés, a közeledés jeleit sorolnánk. De ez így megtévesztő, hamis kénét adna. Az említett két frankfurti kiállítás egymás mellett — helyüket, méreteiket, rendezőiket, propaganda lehetőségeiket illetően — a valóságos helyzetet^ a nyugatnémetországi valóságos közállapotokat tükrözi. Különösen aki már többször járt Nyugat-Né metországban jól érzi. hogy valami megmozdult ott a közvéleményben, de még a politikai élet irányítóinak körében is. A bigott elfogultságnak és c. konok csökönyösségnek a mindent uraló köde, mintha szakadozna. Privát beszélgetések alkalmával még úgynevezett „mértékadó politikai körök" is szívesen kacérkodnak mór az ilyen formulákkal: „szót kell értenünk Ke lettel, mert a régi, merev álláspont csak az NSZK elszigetelődéséhez vezet”, felül kell vizsgálnunk p régi pozíciókat“, „politikánk a nagy átértékelések és az új utak keresésének állapotában van”, stb. Ilyen és még hasonló megjegyzéseket e sorok írói unos-untalan hallhattak bonni felelős emberek szájából. De ugyan-' ezek a közéleti férfiak a fórumon — a parlamentben, gyűléseken, televízióban, a sajtóban a régi nótát fújják. ftes Rajna, Majna, Ruhr
