Szolnok Megyei Néplap, 1963. november (14. évfolyam, 256-280. szám)

1963-11-07 / 261. szám

8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1963. november ?. VIKTOR NYEKRASZOV:* IIISZIO MID Vaszilij Konakov, vagy egyszerűen Vaszja, ahogy az ezrednél neveztük, az ötödik század parancsnoka volt. Védelmi arcvonalunk­nak az a szakasza, amelyért ő felelt, a város fölött ural­kodó Mamajev kurgán tö­vében húzódott. Öt teljes hónapon át ennek a magas­latnak a birtoklásáért dúl­tak a legel keseredettebb harcok. Nagyon nehéz szakasz volt a Vaszilij Konakové, töké­letesen lapos, védtelen, ■ még súlyosbította a helyze­tet, hogy meg sem tudtuk közelíteni, környékét golyó­zápor alatt tartotta az el­lenség. Igv nappal az ötö­dik század tulajdonképpen el volt vágva az ezredtől, csak éjszaka lehetett vele kapcsolatot tartani és ellá­tását biztosítani. Valamit tenni kellett. Konakov elha­tározta, hogy összekötő sán­cot vág az ötödik század ál­lásaitól a vasúti töltésig. Kis, alig húsz méternyi tá­volság választotta el őket a töltéstől, de oly erős tűz alatt tartották a német lö­vészek, hogy nappal teljes lehetetlenség lett volna át­haladni rajta. Ráadásul a decemberi hideg annyira át­fagyasztotta a talajt, hogy robbantani kellett. Ennek kapcsán, ezredmér- nöki minőségemben ismer­kedtem meg közelebbről, s barátkoztam később össze Konakovval. Azelőtt csak ritkán találkoztunk, az ez­redparancsnoknál tartott ta­nácskozásokon, meg a vé­delmi vonalak éjszakai el­lenőrzése során. Konakov rendszerint hallgatott, leg­feljebb egy-egy mondatot vetett közbe, s így semmi­féle benyomásom nem ala­kult ki róla. Egy éjjel megjelent ná­lam a fedezékben. Vaskos termetével nehezen nyomult be kuckómba. A bejáratnál leguggolt. Barna bőrű, gön­dör hajú, sűrű, sötét szem­öldökű fiatalember volt, fe­keteségének összképében meglepően világított kék szeme. Nem maradt sokáig, elszívott egy cigarettát, ki­csit melegedett a kályhánál, végül egy kevés robbanó­szert kért, mert „az ördög vigye el, ebbe a földbe min­den ásó beletört”. — Jó — mondtam. — Küldj egy katonát, majd adok, amennyi kell. — Katonát? — szája szög­letében parányi mosoly je­lent meg. — Nincs annyi katonám, hogy küldözges­sem őket. Add csak ide, el­viszem magam. — És beke­cse alól jókora zsákot hú­zott elő. Másnap éjszaka újra el­jött, aztán az őrmestere, majd megint ő. — Na, hogy megy a mun­ka? — kérdeztem. — Mendegél. Csináljuk, bár tudod, a munkaerőnek nem vagyunk éppen bővi- ben... Munka- és általában min­den más erőnek csakugyan „nem voltunk bőviben” ak­kortájt. Egy-egy zászlóal­junknál húsz-harminc fegy­verforgató ha akadt, a töb­bi ezrednél, beszélték, még annyi sem. De azt, hogy mi rejlett Konakov szavai mö­gött, mikor a századáról be­szélt, csak néhány nap múl­va értettem meg. A hadosz­tályparancsnokságtól jött kapitánnyal elmentem Ko- nakovhoz. Rég nem jártam ott, sok volt a munka az aknamezőkön, más front­szakaszokon, s az ötödik szá­zad valahogy mindig kima­radt. Amikor utoljára ott ezelőtt —, meglehetősen kel­lemetlen lelkiállapotban fu­tottam át éjjel azon az át­kozott húsz méteren, amely az állásokat a vasúti töltés­től elválasztotta, pedig a ra- kétalobbanások között két- három percnyi sötétségre csak számíthattam. Most a töltéstől, ahol ne­héz géppuskák és az ezred- ágyú állt, nem éppen mély, de teljesen szabályszerűen kiképzett futóárok vezetett egészen az első vonalig. Konakovot nem találtuk a fedezékben. Egy, ki tudja honnan került rozsdás vas­ágyon, köpenyét fejére húz­va, az őrmestere horkolt. A sarokban kagylóval a fülén fiatalka híradós katona gör- nyedezett. — Hol a századparancs­nok? — Ott... — intett ki bi­zonytalanul valahova. — Hívjam? — Hívd. — Tartsa a kagylót. Nemsokára visszatért Ko­nakovval. — Jó estét, mérnök elv­társ. Eljöttek hozzánk ven­dégségbe? — Fején át le­emelte géppisztolyát, majd megrázta az őrmestert: — Kelj fel, pajtás. Sétálj egy kicsit. Az őrmester értetlenül pislogott, keze fejével meg­törölte a száját. — Már ideje? — Ideje, ideje. Dörgöld meg a szemed és indulj. Az őrmester hamar föl­vette köpenyét, a falról le­emelt egy szákmányolt go­lyószórót és kikúszott a fe­dezékből. Én a kapitánnyal a kályha mellé telepedtem. — Nos, mi a helyzet? — kérdezte a kapitány, hogy valamivel elkezdje. — Hát, megvagyunk. — Konakov mint rendesen, csak szája szögletével mo­solygott. — Harcolgatunk. — És sikeresen? — Hogy is mondjam ... Most lecsendesedett a né­met, de nappal kétszer ide­tolta a pofáját. — És visszaverték? — Amint látja. — Kissé zavartan folytatta: — Csak az emberek miatt vagyunk bajban... A géppisztolyért nyúlt. — Végigmegyünk a vona­lon? Kimentünk. S ekkor derült ki az, ami­re soha senki se gondolt volna. Végigjártuk az arc- vonal-szakaszt a balszárny­tól a jobbszárnyig, láttunk árkokat, egyszemélyes kü­lönálló fészkeket töltények­nek szánt kis fülkékkel, lát­tuk a mellvédekre fektetett puskákat és gépfegyvereket, két kézi golyószórót a szár­nyakon — egyszóval mind­azt, ami megfelelt az elő­írásnak. Csak egyet nem láttunk — katonát. A védel­mi szakasz egész vonalán egyetlenegy katonával sem találkoztunk — az őrmeste­ren kívül, aki nyugodtan, megfontoltan, szemére hú­zott füles sapkában ment egyik puskától a másikig, egyik gépfegyvertől a mási­kig, leadott egy-egy soroza­tot vagy puskalövést. Csak később, hónapok múlva, miután már befeje­ződött a volgográdi csata, és mi új támadásra várva pi­hentünk, gyűjtöttük az erőt Ukrajnában, mesélt nekem Konakov azokról a napok­ról, amikor az őrmesterrel ketten egy egész század he­lyett tartották a védelmi szakaszt. — Mi tagadás, elég nehéz volt! Magam is csodálom, hogy bírtuk idegekkel... Az összekötőárok robbantá­sakor még hat katonából állt a század. Egymás után kidőltek. A német naponta háromszor-négyszer táma­dott — utánpótlás sehol, tégy, amit tudsz. Telefonál­tam a zászlóaljparancsnok­nak, de mit tehetett? Kato­nát nem tudott szülni. Várj, mondta, Ígérik, hogy rövi­desen új erőket vetnek be. Mi vártunk — én, az őr­mester, meg az a gyerek, Sziszojev híradós. Sziszojev a telefonnál, mi az őrmes­terrel felváltva a vonalon. Lövöldöztünk, bolondítottuk a németeket, hadd higgyék, hogy sokan vagyunk. Táma­dáskor a géppuskósok, meg a tüzérek segítettek raj­tunk. A töltésen, a vago­nok alatt két nehéz gépfegy­ver és egy ágyú állt. Azok dolgoztak ... De általában, mondhatni, nem volt valami kellemes. Különösen, ha az őrmester elment a partra, a konyhába. Olyankor lé- lekegyedül jártam a vonalat, nagy ritkán leadtam egy- egy sorozatot — sokat nem lehetett, a lőszert komoly dolgokra kellett tarani. S közben gondolkoztam: ma­gam vagyok, mint az ujjam, csak Sziszojev ül a fedezék­ben, a telefonnál, és előt­tem, alig ötven méternyire, a jó ég tudja, mennyi né­met. Most csak mosolyog rajta az ember, de akkor... Mikor az őrmester megjött az ebéddel, bizisten kedvem lett volna össze-vissza csó­kolni. Pár nap múlva aztán öt embert küldtek hozzánk, s akkor már semmitől sem féltem. Konakov további sorsát nem ismerem. A háború el­választott bennünket. A Do- nyecnél megsebesültem. Ké­sőbb visszatértem az ezred­hez, de Konakovot már nem találtam ott. Ö is megsebe­sült, a hátországba került. Hol van most, nem tudom. De ha rágondolok, erre a nagydarab, nehézkes, fél­szeg mosolyú emberre, ha eszembe jut, hogyan nyúlt szótlanul a géppisztolyért válaszképp a kapitány sza­vaira: „a mennyiséget mi­nőséggel kell pótolni”, ha arra gondolok, hogy ez az ember kettesben az őrmes­terrel napjában jó néhány támadást vert vissza, s er­ről csak annyit mondott: „elég nehéz volt” — világos előttem, hogy ilyen embe­reknek, mint Konakov, sem­miféle ellenség sem félelme­tes. És nálunk sok millió, sok-sok millió Konakov él. Szántó Irén fordítása. jártam — úgy másfél hettel * V. P. Nyekraszov 1911-ben született. Kijevbcn építészmér­nöki egyetemet végzett, majd színészi stúdiumokat folytatott. A Nagy Honvédő Háborúban utásztisztként harcolt, 1944-től a kommunista Párt tagja. A sztálingrádi csatában is részt vett. Nyekraszov a „középső nemzedék” egyik hangadója, élén­ken részt vesz az irodalmi és művészeti vitákban. Nagy fel­tűnést keltett, s termékeny vitát indított a szovjet építőművé­szet megújításának szükségességéről, modernebb stílusának megteremtéséről szőlő cikke. A TUNQIR-PARTI EMLÉKMŰ Beszélik, hogy minden fo- lyónak meg van a sorsa. És valóban: említsük, pél­dául a Volgát és máris megjelenik képzeletünkben a hatalmas orosz folyó, amelynek partjain húsz év­vel ezelőtt dübörgőit a nagyerejű ütközet. Vagy említsük a Dunát és máris látjuk, amint északról dél­re hömpölyög, ketté szelve a széles magyar tájat... És a Tungir-ról hallottak-e? Aligha... Tajgai, sebes­sodrású folyó. Vizét észak felé viszi. A közelmúltban egész sor szibériai és köz­ponti újság megemlékezett erről a folyóról. Azok az események, amelyek egykor itt lejátszódtak, megérdem­lik, hogy bővebben szól­junk róluk. A sebessodrású tajgai Tungir folyón, mintegy 80 kilométerre az oljokminsz- ki kerület központjától, Tu- pik falutól, van egy zá­tony, amelyet már hosszú évek óta magyar zátony­nak neveznek.- Vajon honnan ered ez az elnevezés — hiszen ez a hely sokezer kilométerre fekszik Magyarországtól9 Miféle kapcsolat, van a Tungir tajgai partjai és aközött a föld között, ame­lyet a Duna hullámai simo­gatnak? Mindjárt kiderül, zik egységüket és egy ideig a tajgába vonulnak. Azt tervezték, hogy a Tungir folyón Tupiktól Jakutiá- ba ereszkednek és ha a Léna mentén vörösökkel találkoznak — egyesülnek velük, hogy közös erővel folytassák a harcot a szov­jet hatalomért. Laze utasítására a ma­gyar csapatot a nehéz hely­zet ellenére is felszerelték kellő mennyiségű fegyver­rel, lőszerrel és élelmiszer­rel. A magyarok különösebb veszteség nélkül elérték Tupikot. Ez annál jelentő­sebb dolog volt, mert út- Közben Mogocstól fehérko- zak portyázások voltak. Megindult a munka: az ismeretlen őserdei folyón kellett útjukat folytatni. — Sietve tutajokat ácsoltak, a lőszert, fegyvert, és az élel­miszert is. felrakták. A Tun- giren ereszkedtek lefelé. — Őszi, alacsony vízállás, zá­tonyok, lassú folyású folyó­szakaszok gátolták az elő­rejutást az északi folyón. Beálltak a fagyok, és a csapat két hét alatt Tupik­tól csak hetven kilométer­nyire jutott előre. A ma­gyarok nem tudták, hogy veszély leselkedik rájuk. Attól a helytől, ahol a Cserjemnaja natak ömlik a Tungir folyóba, körülbelül 10 kilométerrel lejjebb van álló egységből egy kis cso­portnak, mindössze 11 embernek sikerült áttörnie a vörösökhöz. E csoportban volt Selusevics, Anton Verboly (Verebély?) és Kertész. Később ők mond­ták el á magyar csapát sorsának történetét. Múltak az esztendők. E távoli évek eseményei na­gyon felkavartak. Engem, a Magyarország felszabadí­tásáért folyó harcok részt­vevőjét szószeri nt megrá­zott a magyar csapat hősi sorsa.. Azoké a magyaroké, akik a Bajkálon túli észa­kon életüket áldozták a szovjet hatalomért. Gon­dolták-e a magyarok, hogy egyszer fel kél a nap és a szovjet katona eljön Ma­gyarországra, hogy azt fel­szabadítsa a földesurak igája, a fasizmus uralma alól? Tudtak-e a magyarok arról, hogy azbkban a na­pokban, amikor a magyar csapat a tajga mélyén ok­tóber ügyét védelmezte és Magyarországon kikiáltot­ták a Tanácsköztársaságot, a nagy Lenin, a párt kong­resszusáról rádión közölte: „Oroszország munkásosztá­lya minden erejével az Önök segítségére siet.” 1962-ben a csitai kiadó megjelentette az én verses elbeszélésemet. Ez a címe: „Magyar zátony”. Ezév ta­Bajkálon túli katonák és k omszomolisták a magyar internacionalisták emlékmű vénél hogy van ilyen kapcsolat, méghozzá igen erős: mind­két tájat a magyarok és oro­szok kiontott vére öntözte a szovjet hatalomért folyó harcban. 1918-ban a Vörös Hadse­reg alakulatai között ma­gyarok is voltak. Az első magyar csapatok Szemjo- nov ataman fehér banditái ellen harcoltak. Ez az egy­kori magyar hadifoglyokból alakult csapat megérdemelt hírnevet szerzett. A magyar és egyéb nem­zetiségű harcosok győzel­meiről Szergej Laze front- parancsnok így írt: „Jól harcolnak az internaciona­listák. Túlnyomó többségűk magyar ... Valamennyien harci tapasztalatokkal ren­delkező egykori katonák. A harcban hevesen, tempera­mentumosán küzdenek. Szívvel, lélekkel forradal­márok ...” 1918 nyarának közepén bonyolulttá vált a helyzet. Az intervenciósok és a fe­hér gárdisták egyre erősödő gyűrűbe szorították Szovjet Szibéria és a Távol-Kelet területeit. A Bajkálon túli szovjet hatalom összeom­lott. A szovjet katonáknak ideiglenesen meg kellett szakítani a fronton vívott harcot. Part.izánháborűt kezdtek. Megindult a Vörös Gárda egységeinek kialakítása. Sz. Laze és D. Süov részvéte­lével megoldódott a magya­rok ügye is. A magyarok elhatározták, hogy megőr­egy zátony, amely végze­tessé vált a magyarok szá­mára. A görgelék kövek néhány tutajt összetörtei:; a lőszer, a fegyver, az élelem mind elsüllyedt. Megkezdődött a kényszer­telelés. A Tungir jobb part­ján tábort kellett építeni. A magyarok számára a szo­katlanul szigorú tél nehéz helyzetet teremtett. És itt nem egyszer a proletár­testvériség mentette meg őket: a közeli falvak és bányák munkásai utolsó falat kenyerüket, utolsó marék lőporukat is elvitték nekik a tájgába... A magyarok földbevájt kunyhókat, fedezékeket épí­tettek és jónéhányszor visz- szaverték Szemjonov ata- mán portyázó csapatainak támadásait. A főveszélyt a Mogocsában gyülekező fe­hér gárdista egységek je­lentették. 1919 márciusában Mogo- csa körzetében többezer jól felfegyverzett fehérgárdis- íát összpontosítottak, támo­gatásukra pedig japánok is érkeztek. Az ellenfél erői nagyok voltak. Letörték a bányamunkások ellenállá­sát. és sikerült megközelí- teniök a magyarok tábor­helyét is, A harc néhány óráig tar­tott. Kifogytak a lőszer- készletek, sok harcos el­esett a csatában. És ekkor az életbenmaradottak elha­tározták: felgyújtják a tá­bort és áttörnek az ellen­fél állásain, hogy egyesül­jenek a vörös partizánokkal. A mintegy 300 harcosból vaszán a tungiroljokminielt meghívtak a téli vadásza­tok befejezésekor, — a szarvastenyésztők és vadá­szok ünnepére. Megegyez­tünk az ünnepségen: nyá­ron, vagy ősszel, amikor már nyoma sincs a Tungir jegének, amikor a tajga a legcsodálatosabb. Leeresz­kedünk a folyón a magyar zátonyhoz és emlékművet állítunk a forradalmi ma­gyaroknak. És ime csónakjaink már­is kikötnek a parton. Szét­nézek. A folyó fölé vörös fenyők hajolnak; mintha csak zöld zászlót lengetné­nek. Itt, a jobb parton volt a magyarok tábora. Húsz percnyi járásra innen vi­harvert földkunyhók áll­nak. Gerendáik meghajol­tak de még most is, annvi év után, látni az emberi élet nyomait; az ablaknyi- lásokat, a kőből rakott tűz­helyeket, az időjárás által megviselt tetőket. Hozzá fogunk tulajdon­képpeni feladatunkhoz: né­hány órára kőművesekké leszünk. És ime. az őser­dei folyó jobb partján egy magaslati helyen egy­szerű emlékmű emelkedik. Az emlékeztető táblán felirat: „Itt a Tungir fo­lyón. a magyar zátonynál, 1918-ban magyar interna­cionalista csapat harcolt a szovjet hatalomért. Örök dicsőség a harcosoknak, akik a kommunizmusért estek el..” Juri.j Goldman szovjet költő

Next

/
Oldalképek
Tartalom